Nem kérdeztem, hogy miért hívat apám, csak jöttem. Pedig annyi dolgom lett volna! Például beadandót írni mugliismeretre a TikTokról illetve a mugli társkeresőkről, vagy éppen elolvasni a Hogyan szaporodnak a dementorok? című frissen megjelent értekezést. Ehelyett felöltöztem, kibontottam két varkocsba font hajamat és az a hallban lévő kandallóból egyenesen a minisztériumba cseppenjek. Úgy döntöttem, a mágikus liftet használom, de kár volt, mert az aprócska fülkébe rengetegen zsúfolódtunk be, és nem ha ez nem lett volna elég, még Celestina Warbeck "Vággyal teli üst a szív" című örökzöld slágere szólt a háttérben. Egyszerűen az őrületbe kergetett ez a dal. Nem tudom, miért irritált ennyire, de egyszerűen a fülem sikítva kérlelt, hogy ne kínozzam tovább. Én ennél a művészibb muzsikához vagyok szokva... Inkább a Trimágus Tusa, mint ez a veszett animágus sivítására emlékeztető zaj. Rémálom. Maradjunk annyiban, hogy valahogy sikerült túlélnem, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében kiléphettem az emeletre. Ketten szálltunk ki, én, és egy másik fiú, aki látásból ismerősnek tűnt. Talán ő is roxfortos volt és onnan emlékszem rá? Vagy csak hasonlít valakire, akit ismerek? Hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy így bámulok rá vidám mosolyt varázsoltam arcomra. Tudom, így sem a legkellemesebb helyzet, de bízom benne, hogy elmegy egynek. Nekilendülök, hogy átvágok a szökőkút mellett - hiszen nem a lifteknél ácsorogva fogom megtudni, mit is akartak tőlem pontosan, azonban úgy tűnik, az életnek más tervei vannak. A díszes kút apró szilánkokra robban, a lökéshullám hátra taszít, minden csupa víz és márványdarabka. Azt hiszem, fellökhetek valamit, de nem bizonyosodhatok meg ebben egészen, hiszen ahogy földet érek fejem hangosan koppan a padlón és néhány percre elsötétül előttem a világ.
A drága Gabrielle Delacour kedvében akartam járni, ezért elkezdtem gondolkodni valami újon. Ugyan nem az volt a feladat, hogy minden ok nélkül keressünk random életképet amit lefesthetünk vagy bármilyen más tárgyat. Volt aki kitalálta, hogy ő Nyiszi nyuszi és a locsifecsi fatönköt akarja megfesteni, mert milyen jó hangzása van már az egésznek. Ám amikor egy művészre, legyen az bármilyen művész, de egy festőművészre meg aztán kimondottan igaz az, hogy ha megkérdezik tőle, hogy honnan, miből merít ihletet egy mű elkészítéséhez, akkor bágyatag szemekkel ránéz a kérdezőre, pislog párat, mint aki nem igazán érti a kérdést – és van, amikor tényleg nem igazán érti a kérdést, nem csak megjátssza magát –, aztán visszakérdez, miszerint: Miből nem meríthet ihletet? De tényleg. Gyakorlatilag bármi lehet a kép ihletője: valaki, aki épp megpróbál elaludni a Kóbor Grimbuszon – megjegyzem, az azért eléggé kényelmetlen lehet. Esetleg egy kocsmai verekedés egy trollal – ennél fájdalmasabb témát ki látott már? De most komolyan. Ja, mondjuk a koboldlázadások biztosan fájdalmasabbnak bizonyulhattak, bár erről az érintetteket kellene megkérdezni. Vagy ha absztrakcióban utazik az ember, akkor akár inspirálhatják a megkérdőjelezhető minisztériumi rendeletek is. Ennek ugyan nem látom értelmét, de semmi baj. Esetleg egy partiszemöldök – megjegyzem nem leszólni akarom a hajdani mugli festőművésznőt Frida Kahlo-t a hasonló kaliberű szemöldöke miatt, – bár ezt még én sem igazán tudom, tudnám hová tenni. Megjegyzem nem is nagyon akarom, de az meg már egy másik kérdés. De akár lehet az ihlető, és egyben a kép tárgya is egy bizonyos tárgy. Esetemben nevezetesen a Mágiaügyi Minisztérium átriumában található szökőkút. Ezért is megyek most oda, hogy lefessem a szökőkutat. Senki ne kérdezze, hogy miért, egyszerűen csak eszembe jutott. Én sem tudom. Művészi késztetésem van rá, na. Nem elég indok? Végre odaérek a Minisztérium épületébe, azon belül is a szökőkúthoz – bárhová nézek Pollux Black begyakorolt politikusmosolya és Maurice Briggs fényesen csillogó szakálla fogad a plakátokon – már épp veszem elő a festéshez szükséges kellékeimet, mikor azt veszem észre, hogy a szökőkút nagy robajjal robban szét, mindent beterítve kődarabokkal és vízzel. Nem igazán van időm gondolkozni, festeni meg aztán főleg nincs sem időm, sem pedig lehetőségem, mert tőlem nem messze egy lány fekszik. Nem tudom, mi lehet a baja, talán eltalálta a szökőkút egy darabja, mert hát más nem nagyon történhetett. Azért gyorsan odalépek hozzá, és megpróbálom felébreszteni. – Hahó, jól vagy? Hallasz engem? Minden rendben van? – benyúlok a tarkója alá és felhúzom a fejét, na persze, mintha egyébként nem látnám, hogy nem hall és egyáltalán nincs minden rendben.... szóval fogalmam sincs, hogy miért is kérdezek valami olyasmit, amiről még én is látom, hogy nincs eszméleténél. Gyorsan körbenézek, hátha megpillantok valakit, akitől segítséget kérhetek, de gyanítom, ezt most sajnos egyedül kell megoldanom. Ezért is jut eszembe, hogy esetleg elveszíthette az eszméletét és jobb ötlet hiányában pár csepp hideg vizet – festő vagyok kérlek, mindig van nálam egy palack víz – az arcára szórok.
Rettentően furcsa érzés ez az egész. Mármint ahogy elterülök a földön, mint egy zsák pityóka és néhány percre kiesik minden. Vagyis nem, valahonnan távolról hallom, hogy valaki hozzám beszél, de tudom, hogy nem tudok válaszolni. Merlinre, nem akarok én lenni aki emeli a Roxfort idei halálozási rátáját. Jó, ez utaság, tudom, hogy nem haltam meg, hiszen akkor valószínűleg nem hallanám hogy kérdezget. Abban a pillanatban térek magamhoz, mikor a hideg cseppek az arcomat érik, így kerül néhány a szemembe is. Nem hiszem, hogy pont a víztől éledtem volna újjá, mindenesetre segített valamennyit. - Mi történt? - érdeklődöm sűrű pislogások közepette, ahogy próbálom felmérni a terepet magam körül. Addig megvan a történet, hogy kilépek a liftből és elindulok, majd valami nagy zaj és elsötétül minden. Tekintetem körül járatom a csarnokon, mindenhol víz és márványdarabok hevernek. Ezután a segítségemre siető fiúra emelem pillantásom, és ahogy realizálom, mennyire közel is van hozzám megpróbálok felülni. Nem bizonyul jó ötletnek, a fejembe olyan fájdalom hasít, mint amilyet csak Hóborc okozta migrén szokott okozni. Orrom egy pillanatra fájdalmas fintorba húzódik, majd finoman megrázom fejem, mintha így akarnám elhessegetni a fájdalmat. - Szóval izé... Köszi hogy segítettél - mosolygok rá halványan. Tényleg örök hálám, amiért összekapart, de nem igazán tudom mit kellene mondanom. Pedig általában mindig tudom, mikor mit kellene mondanom. - Esetleg a neved megtudhatom? - Csak hogyha a későbbiek során esetleg viszonozni tudom valamivel kedvességét akkor tudjak róla. Befolyásos szülők gyerekének lenni néha áldás is, nem csak átok. Az egyik előnye, hogy elég sok mindenre van rálátásom és beleszólásom, még ha nem is tudnak róla.
Merlin gyötrelmes szerelmére! Nem fogom megérteni, hogy miért nem tudják leállítani vagy kikapcsolni azt a hangszórót, pedig már kezdtem örülni, hogy pár percig kicsit csönd van és tudok koncentrálni erre a helyzetre. De persze amilyen az én szerencsém pontosan abban a pillanatban szólal meg ismét Celestina Warbeck "Vággyal teli üst a szív" című örökzöld slágere, amikor szegény lány visszatér az élők közé. Vicces egy helyzet, azt hiszem örülhetek annak, hogy most nem lát engem Gabrielle, valószínűleg magyarázkodhatnék neki, hogy miért is ébresztgetek egy másik lányt. – Sajnos nem tudom. Nagyjából annyit tudok, mint Sir Nicholas de Mimsy-Porpington. Illetve nem, ez nem igaz. Sir Nick tudott valamit, viszont én nem igazán. Legalábbis azzal kapcsolatban biztosan nem, hogy mi történt itt. – az bizonyos, hogy valami bűzlik itt és nem olyan a szaga, mintha valaki készül elszívni egy mandragórát. – Viszont a szökőkút valahogyan felrobbant. – mutatok arra a helyre, ahol pár pillanattal előbb korábban még egy teljes pompájában díszelgő szökőkút állt. Aztán persze rájövök, hogy épp most zúdítottam szegény lányra egy csomó dolgot, ráadásul egyszerre, úgyhogy bocsánatkérő pillantással fordulok felé, és nyújtom a kezem, hogy ha elfogadja, akkor felsegíthessem a padlóról. – Csak annyit tudok, hogy egyszer csak szétrobbant a szökőkút, te pedig a földre kerültél, beverted a fejed és elájultál. De többről tényleg nem tudok. Van nálam bubis víz, hogyha esetleg kérsz. – magyarázkodom, nem tudom, hogy mennyire jutnak el a szavaim hozzá, de mégis igyekszem szépen aprólékosan és lassan beszélni hozzá, nehogy valami komolyabb gondja legyen és a kelleténél is jobban összezavarjam őt, mert azt végképp nem akartam. – Egyébként mit csinálsz itt? Hová szeretnél menni? Lehet ildomosabb lenne, hogyha elkísérnélek oda, nehogy még nagyobb baj történjen és komolyabb bajod essen. Amúgy Ozymandias Davies vagyok és ne aggódj, igazán nincs mit, bármikor máskor segítettem volna, hogyha ilyen helyzetben találjuk magunkat. – mert biztosan segítettem volna rajta akkor is ha nem itt történik a baleset, szóval nem magyarázkodom tovább. Miután felsegítem a földről – már ha engedi, persze – fogom a festéshez szükséges dolgaimat, és amilyen gyorsan előszedtem olyan gyorsan össze is pakolom őket, hogy ha szegény lány elmondja, miért is jött végül ide, és esetleg még segíteni is tudok neki, akkor azonnal indulhassunk is. Minél előbb, annál jobb, ki tudja, mikor történik valami újabb balszerencse itt. A végén még ránk fogják ezt az egészet! Azt meg inkább nem akarom. Elkerülném amint lehet.
Szóval felrobbant a szökőkút. Vagy úgy. De mégis hogy történhetett meg mindez? Elvileg a minisztérium épülete az egyik legbiztonságosabb, a mágia átjárja, tele van védőbűbájokkal, tehát véletlenül semmiképp sem szabadna ilyeneknek történnie. De akkor valaki talán előidézte? Butaság lenne azt gondolni, hogy épp ellenem, bár ha úgy vesszük, akkor a családom miatt esetleg mégis számításba jöhetne ez az opció is. Azonban apán kívül senki nem tudhatta, hogy idejövök. Hacsak nem más küldte a levelet apa helyett. Jó, azt hiszem nagyon beüthettem a fejemet, hogy ilyeneket gondolok. Sokkal valószínűbb, hogy valaki csak zavart akart kelteni, vagy valóban baleset történt. Igen, valószínűleg csak ennyi történt, és nem kellene rémeket látnom. Sóhajtok egyet, megpróbálok gondolatban is visszatérni a földre, hogy ne csak a testem legyen jelen. – Nem köszönöm, nem kérek semmit – rázom meg a fejem. Bubisvizet főleg nem, azt annyira nem szeretem. Mármint amúgy nem vagyok kifejezetten finnyás, anyukám mindig azt mondta, hogy mindent illik elfogadni, amivel megkínálni, illetve hogy az étel érték, tehát mindent meg kell enni, amit elém tesznek. De most talán ebben a helyzetben mégis visszautasíthatom ezt az ajánlatot. - Kedves felajánlás, de nem tartanálak fel. Tényleg, nincs semmi bajom – mosolygok rá kedvesen, még mindig a földön csücsülve. – Athene vagyok. Athene Shacklebolt – mutatkozom be én is kissé szégyenlősen. Mindig olyan furcsán érzem, ha meg kell mondanom a nevem, mert úgy érzem, innentől kezdve mindenki másképp néz majd rám. Pedig tudom, hogy amúgy nem, csak annyira sokszor csalódtam már így az emberekben, hogy alapvetően így állok hozzá mindenkihez. Bizalmatlan vagyok, pedig nem kellene. Mégis hagyom, hogy felsegítsem a földről, és ismét hálásan rámosolygok. Tényleg nagyon kedves fiatalember. Míg összeszedi a cuccait csak toporgok ott egy helyben. Udvariatlanság lenne csak úgy köszönés nélkül eltűnni, de nem akarom zavarni. Szóval csak állok és várok.
Szörnyű ez az egész helyzet elismerem. Valószínűleg jobban tettem volna, hogyha távol maradok ettől a helytől, de akkor ki „mentette” volna meg a lányt, ha nem én? Na pontosan ezért nem aggódom. Ha egyedül lett volna itt, lehet nagyobb baja esik, azt meg biztosan senki sem akarná. Bár tény, hogy ez az egész egy kicsit nagyon különös a maga nemében. Rengeteg kérdést vet fel, elsősorban a hogyan és miért az amire választ akarok kapni. De persze nem áll módomban titkos ügynököt vagy a mugli világ Sherlock Holmes-sát játszani. A bonyodalom inkább csak a szerelmi életemre jelent veszélyt, mintsem az ilyen helyzetekre. Természetesen nem csodálom, hogy szegény lány elutasította a bubis vizet, nem mindenki szereti. De nem is baj. Inkább felsegítem és mélyen legbelül igazából azt remélem, hogy minden a legnagyobb rendben van vele. – Örülök, hogy megismerhettelek Athene. – még akkor is ha ilyen helyzetben, de azt már talán udvariatlanság lett volna hozzá tenni szerintem. Bár gondolom, ha azt hittük, hogy csak úgy elsétálhatunk, mintha mi sem történt volna, akkor azt hiszem tévedtünk. Talán a java csak most jött, amikor az udvaron már nem csak mi ketten voltunk, hanem mások is megjelentek. Akiknek fogalma sem volt arról, hogy mi történhetett itt, de annyi szent, hogy az esetleges célpontjuk mi voltunk, mert mégis csak egy ősrégi szökőkútról volt szó, amit nem mi tettünk tönkre, de mégis úgy nézett ki ez az egész helyzet, mintha mégis. Néhány itt dolgozó jelent meg gondolom, akik azt a célt szolgálták, hogy mindent a legnagyobb rendben tartsanak és persze, hogy az ő szemükben mi vagy inkább én voltam a rendbontó. Elvégre miért is tenne tönkre egy szökőkutat egy Shacklebolt, nem igaz? – Úgy vélem nekik nehezen fogom kimagyarázni, hogy az itt létünk csak véletlen és nem mi vagyunk ezért a felelősek. – drámaian végigmutatok a romokban heverő szökőkúton, mintha nem láttuk volna még ezt. Talán varázslattal helyre hozható, ám van egy olyan érzésem, hogy erről nincs mindenki meggyőződve és igen, a felénk közeledő értetlenkedő arckifejezésű varázslókra gondoltam.
Finom mosollyal biccentek, épp úgy, ahogy illik. Nos, nem éppen az ideális helyzet egy első találkozáshoz, de végül is örülök ha örül. Mármint persze, tudom én, hogy csak illendőségből mondta, mert az emberek nagyon sok mindent mondanak csak úgy illendőségből. Anya és apa is sok ilyesmire megtanított, hogy melyik helyzetben hogyan illik viselkedni. Mindig kifogástalanul, a lehető legpéldamutatóbban. Idegenekkel a lehető legudvariasabban, kerülve a közeli személyeskedést, illetve azt, hogy túl közel jussanak hozzánk. A távolságtartás fontos, mert csak így védhetjük meg magunkat. Legalábbis anya mindig ezt mondja nekem. Hogy ezért nem szabad a fiúkat közel engedni magamhoz, mert csak a bajt kevernék, majd ha elég idős leszek, ő talál nekem megfelelő férfit, akivel boldog leszek. Biztosan igaza van. Eközben egyre többen lesznek körülöttem, felbukkan néhány ismerős arc, látásból ismerem őket talán. Hiszen itt dolgoznak, hogy a fenébe ne ismerném őket. - Hagyd csak, majd én – mosolygok rá könnyedén, bár kissé szomorkásan és az érkező bácsi és a fiú közé állok, mielőtt neki ronthatna. Tudom, hogy Roger bácsi nagyon konzervatív, ezért biztosan jelenetet rendezne Ozyval. Jobb ha én oldom meg, engem ismer. – Csókolom! Á igen, apa is jól van, vagyis remélem. Hogy mi volt ez a szökőkúttal? Igen, épp apához jöttem, mikor egyszer csak csattant egy nagyot és ripityára robbant. Ez a kedves fiatalember – fordulok hátra, hogy fejemmel felé intsek – mentett meg, mert egyébként eltalált egy darab. Igen, így sérült meg a fejem, de nem vészes. Szóval mi igazán nem tehetünk semmiről – fejezem be megszeppent képpel. Az öreg meglapogatja a vállamat, és int a többieknek, hogy mi ártatlanok vagyunk az ügyben. Hála Merlinnek.
Nem mondom, hogy tudom mit mondtam volna annak érdekében, hogy megvédjem magam, ha nincs itt ez a lány. Eléggé lehetetlennek és bizonytalannak mondtam volna a helyzetemet, tekintve, hogy az is volt valójában. Nem akartam bajt. De azért azt sem szerettem volna, hogyha engem gyanúsítanak valami véletlen folytán. Ám egy kicsit nem tagadom meglepődtem amikor kiderült, hogy a lány ismeri azokat az aurorokat akik ide jöttek az esetet megvizsgálni. – Köszönöm. – próbáltam nem az útjába állni és hagyni neki, hogy ha úgy van akkor le tudja rendezni a dolgot az aurorokkal. Félre húzódtam egy kicsit, igazából megálltam mögötte, amíg ő bájcsevegett az egyikükkel, aki amikor engem mért végig csak mosolyogtam és igyekeztem nem túl gyanús lenni. Eredetileg festeni akartam, de miután ez történt a hellyel, azt hiszem jobban tenném, ha kerülném a feltűnést. Csak bólintottam amikor kijelentette az aurornak, hogy én mentettem meg. Ezzel azt szerettem volna nyomatékosítani, hogy tényleg én voltam az aki megmentette a lány életét. Hagytam, hogy lerendezzék egymás között a dolgokat, addig sem kerültem én a beszélgetés középpontjába. Azt hiszem az eset után megiszom valamit, mindegy hogy hol, de azért lássuk be nem minden nap kerül az ember ilyen helyzetbe, nem minden nap robban fel a közelében egy szökőkút. Ezt muszáj lesz elfelejtenem, pontosabban elfelejtetnem magammal valahogyan. Ami jelen esetben lehet, hogy lehetetlen. De akkor is, kész katasztrófa. Nem hiszem, hogy ezt valakinek is el fogom mesélni. Bár ki tudja. Ha lerendezik a beszélgetést és az auror elmegy, egy kisebb kőszikla gördül le a vállamról. – Ezt nem fogom elfelejteni. – szélest mosolyt húztam a számra. – Van bármi amiben esetleg a segítségedre lehetnék? – kíváncsiskodtam, attól függően, hogy mit válaszol aszerint fogok cselekedni. Hogyha nem lesz szüksége rám, akkor én majd megyek is a dolgomra.
