Kereken hajnali hármat ütött az óra. Már fájt a szemem a fáradtságtól, de egyelőre nem terveztem elaludni - és még kevésbé voltam rá képes. Pollux Black éjfél tájékán távozott a kúriából, a nyomasztó jelenléte nem segített az amúgy is stresszes hangulatomon. Tökéletes megoldással nem tudott előrukkolni Meadowes cikkével kapcsolatban és sajnos azt a fotót sem tudta eltörölni a föld színéről, pedig ha puszta akarattal el lehetett volna érni, Polluxnak sikerült volna. Habár inkább gondoltam rá egyfajta mentor-és apafiguraként, mint a valódi apámra, attól még nem vártam tőle pátyolgatást... és természetesen nem is kaptam. Csak száraz, lehangoló tényeket és némi vádló élt a hangjában, nekem pedig nem volt kedvem vitatkozni vele arról, hogy ez megelőzhető lett-e volna. Már nem is számított és én nem is erre akartam koncentrálni, csakis a lehetséges megoldásokra. Letettem a pennát, nehezen jöttek a sorok és végül úgy ítéltem meg, hogy reggel célszerűbb lenne befejezni a megkezdett levelet, Granger már minden bizonnyal úgyis nyugovóra tért és hajnalok hajnalán még ő sem tudta volna megváltani a világot. A tekintetem az íróasztalra kiterített Reggeli Prófétára tévedt, a címplapon lévő fekete-fehér fotón éppen ugyanúgy mozogtak a halálfalók és a saját gyerekénem, mint amikor először megláttam. Nem a folyosóról beszűrődő léptek zajára figyeltem fel először, hanem a dolgozószobám egyik foteljében terpeszkedő Norman hirtelen mocorgására. Eddig békésen aludt, most azonban izgatottan felkapta a fejét, majd farokcsóválva a padlóra ugrott és kiügetett a szobából. Innen már egyértelművé vált számomra, hogy ki volt ébren még ilyen későn, pontosabban ki ért haza ilyenkor: Carol. Említette, hogy készül valahova, de egyszerűen nem is gondoltam rá az este folyamán, túlságosan lefoglaltak a saját ügyeim ahhoz, hogy Carol magánprogramjaival törődjek. Biztosan jobban kellett volna zavarnia, hogy újonnan rendszeresen eljárt itthonról éjszakánként és csak nagyon későn ért haza. Többet kellett volna faggatnom arról, hogy kikkel és hova megy, de mint mindig, most is jobban lekötött a saját életem, elsősorban a munkám. Most sem tudtam volna megmondani, hogy Carol hova ment és kivel, de még azt sem, mikor indult el itthonról. Megfordult a fejemben, hogy ignorálom a hazaérkezését, hiszen biztosan a háta közepére sem kívánta most a kényszerbeszélgetést az apjával, de Norman meghiúsította a terveimet, ugyanis a kabátja ujjánál fogva húzta be Carolt a dolgozószobámba. Nyilván nem a családegyesítés volt a kutya célja, pusztán csak hasvakargatást akart a legközelebbi fotelben vagy kanapén, ami történetesen itt volt - ugyanis Normannek nem felelt meg ilyen célokra a padló, agár volt, túl ariszoktatikus a padlón fetrengéshez. - Szerintem Norman zokon vette, hogy elmentél itthonról és egyedül kellett aludnia. - Norman hivatalosan az én kutyám volt, egyedül nekem fogadott szót kérdés nélkül, gyakorlatilag viszont Carolhoz kötődött a legjobban, mellette aludt és követte mindenhova. - Alinával voltál amúgy? A befejezetlen levelet az egyik fiókba csúsztattam, majd felálltam az íróasztaltól, hogy rágyújtsak egy cigarettára az ablakpárkányon felejtett dobozból.
Hihetetlenül bosszantott a Reggeli Próféta mai címlapja. Nem mindig olvastam el, sőt, általában nem foglalkoztatott, mi áll benne, mert ezeket a dolgokat meghagytam apának és Fionának, őket érdekelte ennyire mélyen a politika. Este vacsoránál úgyis meghallgattam őket, hogy mik történtek a nap során, így végül is mindenről tudomást szereztem és tájékozottnak tartottam magam, de annyira nem érdekelt, hogy magamtól időt fektessek az újságolvasásra. Fontosabb dolgom is akadt reggelente, mint a zuhanyzás, a bagózás, meg a zabálás, amit apával ellentétben én nem voltam képes három perc alatt elintézni… vagy inkább nem akartam. A ma reggeli újságot azonban nem is tudtam volna figyelmen kívül hagyni, mert amikor beértem a színházba, már ezzel fogadott az a seggarc Eustace, hogy “na mi van, kishalálfaló?” Ő roppant viccesnek találta, én nem, és közöltem is vele, hogy ha ennél nagyobb fasz lenne, akkor kotont húzhatna magára esős időben. Mondhatta, hogy csak viccnek szánta, de válaszként nem kapott többet a középső ujjamnál és annál, hogy elvettem az újságját. El akartam olvasni, amit apámról írtak. Merlinre, de fiatal volt még azon a képen… És mi volt ma a legrosszabb? Hogy tartanom kellett magamat. Nem akadhattam ki, nem küldhettem el mindenkit melegebb éghajlatra, aki a fotóról kérdezett vagy odatolta az orrom alá, és legfőképpen nem adhattam ki semmi információt róla. Nem volt szükségem előre beadott módszerre, amit alkalmaznom kell gépies válasszal, anélkül is tudtam, mi a dolgom, elvégre ezzel nőttem fel. Úgyhogy csak tűrtem, tettem a dolgomat és úgy csináltam, mintha meg sem hallanám a kérdéseket és a megjegyzéseket. Megváltásként érkezett az este, amikor a szokásos bulizás lett betervezve Dante zenekarával. Mindig nagyon örültem neki, hogy időt tölthettem el velük, vagyis főleg vele, de most még a szokásosnál is jobban tetszett a gondolat, hogy ihatok és együtt tölthetem az időmet azzal az egy személlyel, aki bármikor képes elterelni a figyelmemet a problémáimról. Sikerült megnyugodnom, egészen jólesett a tequila is, amit felhajtottam és a fura, édes koktélok is valahogy sikeresen szebbé tették a napot, de relatíve józan voltam, amikor hajnalban hazaértem (egy kissé hosszúra sikeredett ölelés után Dantéval). Norman fogadtatása szokás szerint minden másnál jobb volt, mert nem létezik annál szebb hazaérkezés, mint amikor egy kutya végtelen örömével néz az ember szembe. Arra azonban nem számítottam, hogy berángat magával apa dolgozójába, aki még ébren is lesz ilyenkor. - Igen, én is azt hiszem… De most már itthon vagyok, jöhet velem alukálni -dögönyöztem meg Normant, miután elterült a kanapén, felém fordítva a hasát egy alapos vakargatásra. -Öhm… nem, ma nem. Az egyik színésszel voltam és a barátaival, ittunk egy kicsit, aztán hazajöttem.
Nem zavart, hogy Norman jobban kötődött Carolhoz, mint hozzám. Neki több ideje volt foglalkozni vele, különösen amióta nem járt a Roxfortba, én beértem annyival, hogy Norman maradéktalanul szót fogadott nekem - már amikor nem került a képbe semmilyen más állat, a vadászösztönt nyilván még én sem írhattam felül egy agárban. Winston már egészen más kategória volt, ő többnyire ignorálta a gyerekeket. Hagyta magát tutujgatni, hiszen tudta, hogy muszáj neki, de különösebben nem kereste velük a kapcsolatot. Engem követett mindenhova, mindenki mást csak elviselt, az idegeneket kifejezetten gyűlölte, de soha nem is törekedtem rá, hogy ez másképpen legyen. Most is csak lustán felemelte a fejét Carol érkezésére, majd vissza is aludt. - Melyik színésszel? És hol voltatok? - Korábban sosem aggódtam Carol miatt, talpraesett, felelősségteljes lánynak tartottam, aki tud magára vigyázni. Továbbra is úgy gondoltam, hogy életrevaló és többnyire jó döntéseket hoz minden helyzetben, de a Kyle Briggs-ügy rávilágított arra, hogy ez korántsem volt elég. Azóta sokszor eszembe jutott, hogy talán megelőzhető lett volna a tragédia, ha óvatosabbá nevelem Carolt, ha itt lett volna az anyja, hogy megtanítsa neki, mitől kell tartania egy nőnek ebben a gusztustalan világban. De ezt már úgysem tudhattuk meg, ettől viszont még többet aggódtam Carol miatt, mint korábban. Nem örültem volna, ha zűrös alakokkal járkál el bulizni, a művészek nagy része nem arról volt híres, hogy visszafogott életet élt. És hány zaklatási botrány robbant már ki a színházakban... Jobban örültem volna, ha Carol továbbra is Alina Scamanderrel tölti a szabadidejét, Alina rendes lány volt, sosem rángatta bele Carolt semmibe, sőt. - Összevesztetek Alinával? Mostanában sokkal kevesebb időt töltesz vele. Nem voltam naprakész a gyerekeim életével kapcsolatban. Azt viszont tudtam, hogy Carol ezelőtt szinte mindenhova Alinával járt, a tanítási szünetekben is rengeteget voltak együtt. Mostanság viszont kevesebbet hallottam tőle Alináról vagy éppen Fridáról. Közben kinyitottam az ablakot, majd rágyújtottam egy cigarettára. A füst és a beáramló hideg éjszakai levegő még éberebbé tettek, kezdtem belátni, hogy hiába járt későre, aligha várt rám alvás a következő néhány órában. - Jut eszembe, Carol... Gondolom, olvastad a mai Prófétát. Ha valaki kérdezősködne vagy megjegyzéseket tenne, egyelőre ne mondj semmit. Még ki kell találnom, hogy mi lenne a legmegfelelőbb válasz, addig jobb, ha senki, sehogy nem reagál az ügyre.
Nagyon sokat jelentett nekem Norman kötődése, egészen úgy éreztem, hogy enélkül a buta, nagy melák nélkül nem vészeltem volna át a legrosszabb napokat. Mellettem volt, amikor anyám lelépett és a tavalyi történések után is, ami mindennél többet jelentett nekem. Vele nem éreztem magam egyedül, mert mindig tudta, mikor van rá szükségem és órákon keresztül tudta tűrni, ahogy magamhoz szorítottam az ágyban, a takaró alatt. Borzalmas belegondolni, hogy milyen öreg már… - Dante Fortescue-val. Van egy bár nem messze az Abszol úttól, ahová nagyrészt csak akadémisták járnak. Oda szoktunk beülni néha előadások után, most is ott jártunk. -Reméltem, hogy látja rajtam, hogy nem vagyok részeg. Ittam, igen, nem is fél korty sört és bevallom, a fejem zsongott kissé az alkoholtól, de kifejezetten felelősségteljes voltam ma. Elvégre nem borultam be a pult alá Dantéval mint a legutóbb, jelenleg már ezt is sikernek könyveltem el. De erre most jobb volt nem gondolnom, mert ha megint elkezdek ezen kattogni, akkor órákig nem fogok aludni. Merlin faszára, hogy mindig Dante körül jár az eszem. -Összeveszni? Nem, nem, dehogyis. Csak… nem tudom. Neki is vannak dolgok a családban, meg én is elkezdtem vegyülni a színházban, semmi különleges. De most, hogy mondod, már nem ártana egy hétvége, csak kettőnkkel. Hiányzott Alina, hiába tudtam, hogy csak rajtam múlt az, hogy mostanában nem találkoztunk és nem beszéltünk egymással. Annyira lefoglalt a színház, de még inkább Dante és a Bertie-vel való füvezés (mekkora irónia, hogy éppen az ő apjával szipákoltam hátul), hogy nem maradt időm másokra. Pedig Hunterrel is szerettem volna legalább annyira helyrehozni a dolgokat, hogy a barátságunkat megtarthassam, Alinát pedig végképp nem akartam elveszíteni. Össze kellett szednem magam. - Láttam, persze -válaszoltam grimaszolva, miközben leültem Norman mellé a kanapéra. A kutya azonnal az ölembe fúrta azt a hosszú, fehér fejét. -Szólnod sem kellett volna, akkor sem mondok semmit. Ha ilyesmiről van szó, mindig megbízhatsz bennem, te is tudod. De… de apa, mi ez? Tudom, hogy nem beszéltünk még ilyesmiről, meg nem is szeretném kiszedni belőled, amit nem akarsz elmondani, de határozottan jó lenne tudni, mire számítsak.
Tudtam ki az a Dante Fortescue. Nem Carol mesélt róla, eddig sosem említette, hogy a közös munkán kívül bármi kapcsolata lenne azzal a fiúval. Csupán a színházból ismertem a nevét, éppen elégszer láttam ahhoz a színlapokra írva, hogy megjegyezzem. - Csak ti ketten? - vontam fel a szemöldököm. Carol már nem volt gyerek, joga volt oda menni és azzal, akivel akart, még ha ez nekem nem is tetszett. Úgy éreztem, hogy ez még korai a történtek után, különösen alkohollal párosítva. Habár nem tűnt részegnek, vagy nem ivott sokat vagy ügyelt rá, hogy haza már viszonylag józanon jöjjön. Régi trükk, én is számtalanszor bevetettem, habár fogalmam sem volt róla, milyen következményei lettek volna, ha tizenévesen részegen állítok haza. Pusztán a zsigereimben éreztem, hogy nem raktam volna zsebre, amit azért kapok - mintha apám nem itta volna le magát előszeretettel és nem ő adta volna a kezembe az első pohár vodkát. De kár lett volna a logikát keresni az apám toxikus viselkedésében. Carolnak azonban felesleges volt titkolóznia, az utóbbi időben túl elnéző lettem vele, ezt még én is beláttam. Nem szóltam semmit a dohányzásért, a kimaradásaiért, tulajdonképpen semmiért, attól tartva, hogy az amúgy is összetört lelkébe tiporhatok. Nemrég az egyik házimanónk közölte velem, hogy füvet talált Carol holmijai között, végül csak arra kértem a manót, hogy tegye vissza oda, ahol találta és sosem hoztam szóba a lányom előtt. Közbe kellett volna avatkoznom? Aggódnom kellett volna a viselkedése miatt? Ha a válasz igen is volt mindkét kérdésre, képtelen voltam konfrontálódni Carollal. És valahogy mindig akadt más, ami elvonta a figyelmemet ezekről a gyanús apróságokról... - Akkor jó. Alina nagyon jó barát, kár lenne érte, ha eltávolodnátok egymástól. Ő és Frida mindig melletted voltak, amikor kellett - emlékeztettem. Nem bírtam titkolni, hogy jobban örültem volna, ha továbbra is Alinával tölti a szabadidejét. Ő megbízható, felelősségteljes lány volt, már tizenegy évesen is, vele nyugodt szívvel elengedtem volna bárhova a lányomat. De azzal a Fortescue fiúval... - Az értékes kapcsolatokat jobb ápolni, sosem éri meg lecserélni őket bizonytalan újakra. Muszáj volt felhoznom az újságcikk témáját, de ettől még nem szívesen beszélgettem róla Carollal. Sosem árultam el neki és az öccsének többet apám és a nagybátyám ügyeiről a feltétlenül szükségesnél. Nyilván tudtak róla, hogy Antonyin nagybátyám az Azkabanban ült többszörös gyilkosságért és háborús bűncselekményekért, apámmal kisgyerekként kénytelenek voltak találkozni a családi eseményeken, de mindig ügyeltem rá, hogy apám véletlenül se maradhasson egyedül Carollal és Alexanderrel. Sosem beszéltem nekik arról, hogy miket tett velem és másokkal, ha emlegettem őt, az kizárólag semleges témák kapcsán történt meg. Most viszont elkerülhetetlen volt, hogy előkerüljön ő és a halálfalók, hiszen Carol már nem volt ötéves, nem rázhattam le mondvacsinált magyarázatokkal. - Nem tudom azt mondani, hogy hamisítvány, mert az a kép valódi. Tényleg ott voltam, de ez nem jelent semmit. Nem csináltam semmit - ingattam a fejem. - Csak azt tettem, ami a túléléshez kellett, de nem ártottam senkinek. Egyelőre én sem tudom, hogy mire kell számítani, Carol, ha tudnám, most minden egyszerűbb lenne. Őszintén bevallom, hogy fogalmam sincs, mit fogok ezzel kezdeni vagy mások mit fognak vele kezdeni. De emiatt neked nem kell aggódnod, megoldom, ahogy mindent. Csak annyit akartam kérni, hogy egyelőre ne beszélj erről senkinek.
Egyáltalán nem lepett meg apa reakciója, sejtettem, hogy valami hasonlóan gyanakvó visszakérdezést fogok kapni a kijelentésemre. Mindig ezt csinálta, és szerettem volna azt mondani, hogy ok nélkül, de mind tudtuk, hogy a tavaly történtek fényében teljesen jogos az aggodalma. Pedig Dantétól aztán senkit nem kellett féltenie, biztos voltam benne, hogy se nekem, sem pedig másnak nem okozna soha szándékosan fájdalmat, de talán még véletlenül sem. Dante túl jó srác volt, olyan, akit én soha nem érdemelhetek meg. - Nem, nem csak mi ketten -sóhajtottam fel lemondóan, beletörődve a sorsomba, hogy apa az egész családfáját lenyomozza holnap szerencsétlennek. Vagy ráugrasztja Fionát, ő azt hiszem, még tehetségesebb ebben. -Dante egy zenekarban énekel, volt egy kisebb fellépésük és utána velük ültem be iszogatni és beszélgetni egy kicsit. És nem, nem orgiáztunk kokainnal meg speeddel megspékelve a dolgot. -Biztos voltam benne, hogy nem kérdezne rá ilyesmire, apa ahhoz túl prűd volt, de ezzel egészen bebiztosítottam, hogy ne akarja tovább feszegetni a témának ezt a részét. Ahogy én nem akartam hallani az ő nemi életéről, úgy bizonyára őt sem érdekelte túlzottan az enyém. Még a hideg is kirázott a gondolattól. Elkomorodtam kissé a szavaira. Hiányzottak Scamanderék, nagyon is, pedig szinte minden nap láttam őket a színházban. De elmaradtak a hosszú éjszakázások Alinával, amikor mindenről is beszéltünk, amiről csak lehetett, mély dolgokról, hülyeségekről, bármiről… És tudtam, hogy nekem kellene lépnem, hogy ez megváltozzon, de annyira szánalmasnak és megalázónak éreztem az egészet. - Nem szeretném elveszíteni őket, az utóbbi időben nagyon megkedveltem Alina édesapját is. Majd… majd valamelyik nap beszélek velük. -Ördögi kör volt ez. Szánalmasnak éreztem, hogy milyen sokáig hanyagoltam őket, és éppen emiatt halogattam annyira, hogy megint odamenjek, amitől csak az egész még rosszabbá vált. Merlinre, mekkora kupac szerencsétlenség vagyok, valaki dobjon már ki a szemetesbe. Csendesen hallgattam apát, nem válaszoltam neki azonnal. Megértettem amit mondott, persze, és a szavait is őszintének ítéltem. De nem állíthatom, hogy nem érintett rosszul az a fotó engem is, hiába értettem, mi állt a háttérben. Tudtam, hogy ha nem lett volna ő is ott, akkor most nem állna előttem, sőt, valószínűleg én sem születtem volna meg soha. Mégis… azok ott halálfalók. - Értem, persze. Meg fogjátok oldani, mindig megoldjátok. -Szűkszavú válasz volt tőlem, biztosan ő is észrevette, hogy kellemetlenül érint a téma, de nem akartam feszegetni.
