Fogalmam sincs mi lelt ma engem. A reggelem olyan remekül indult, mint bármikor máskor, elmentem szépen kocogni egyet, amíg Richard huszadszorra is kinyomta az ébresztőóráját, hogy aztán a másik oldalára fordulva tovább aludjon. Sosem volt képes időben felébredni, de ma kivételesen megértettem, úgy vettem észre, csúnya rémálmai voltak éjjel. Többször forgolódott annyira, hogy még én is felriadtam rá, biztosan Eunice Drucilla Bagmannel álmodott. Attól én is halálra rémültem volna, de azért remélem, Richardot nem kell majd terapeutához vinnem még emiatt is. (Valljuk be, így is volt elég problémája, ami miatt nem ártott volna neki egy pszichomágus - persze nekem sem.) Aztán reggeli után kezdődött a katasztrófa. Késve értem oda, mert akkorát taknyoltam futás közben, amekkorát még soha... Jó, ez hazugság, szinte minden reggel elesek. Mindenesetre az előző esti esőzések miatt olyan saras lettem, hogy muszáj volt lezuhanyoznom, ezért az egész reggeliről lemaradtam. Elég szomorúan festhettem, legalábbis én ennek tulajdonítottam be a következő történéseket, ugyanis az egyik végzős hollóhátas lány odahozott nekem egy bögre "teát", hogy látta, hogy hiányzom, gondolta félrerakja nekem. Én pedig volt auror létemre nagyon naiv vagyok. Elég ködösek a következő órák, de azt tudom, hogy mérhetetlen szerelem lobbant fel bennem, olyan, amilyet utoljára Richard iránt éreztem, de azt hiszem, még annál is milliószor erősebb. Még a roxforti tóban élő óriáspolipot is kedvem támadt megölelni, de sokkal inkább a hirtelen kedvenccé előlépett kolléganőmet akartam a karjaim között tartani, aki nem volt más, mint Wilhelmina Wilkinson. Most őszintén, tud bárki is hibáztatni ezért? Szóval egyik szünetben odamentem hozzá, hogy feltétlenül beszélnünk kell valami nagyon fontos dologról, és találkozzunk Madam Puddifoot teázójában. Nem a legkonvencionálisabb hely, de azt mondtam, hogy majd elmagyarázom. Ott előre kérvényeztem Celestina Warbeck "Vággyal teli üst a szív" című örökzöld slágerét, hogy csakis az szólhasson a kellemes hangulat megőrzése érdekében, így amikor utánam nem sokkal ő is megérkezett, már minden adott volt. Én pedig hihetetlenül boldog! - Annyira, de annyira örülök, hogy el tudtál jönni! -léptem oda hozzá ragyogó arccal egy hatalmas ölelésre, pedig amúgy soha életemben nem öleltem még meg, de amúgy még csak nem is tegeződtünk le eddig. Meg voltam győződve róla, hogy ez egyáltalán nem lesz feltűnő neki, a viselkedésem teljesen természetesnek hat majd. Bekísértem a teázóba, ahová különlegességként házi, saját készítésű escargot-t is hoztam, hiszen ha valaki megérdemli, az csak Ő lehet. - Ne haragudj, hogy ezt csak így rád zúdítom, de képtelen vagyok már tovább úgy élni, hogy nem mondom ezt el neked. Egyszerűen levettél a lábamról és mindennél fontosabbnak tartom, hogy ezt most elmondhassam. Tudom, hogy nem maxoltam ki úgy a pubertáskort mint Neville, de azért esküszöm neked, én is jó vagyok! -Nagyon jó vagy, Lestrange, régen volt ilyen simulékony flörtölésed.
Olyan könnyedén indult a reggel, hogy észre sem vettem, máris elszaladt a nap fele. Persze nem mondom, hogy nem tartogatott meglepetést mára Merlin, de talán ez a szép az egészben. Rodney-val nem szoktam különösebben sokat fecsegni - nem is tűnik szószátyár típusnak, és egyébként én sem vagyok az - így kifejezetten örültem a meghívásnak Madam Puddifoot teázójába. Már az első pillanatban láttam rajta, hogy izgatott, épp ezért nem is koppintottam az orrára, amiért megzavarta az édeshármast a tanáriban, ugyanis reménykedtem abban, hogy valami világrengető ötlettel keres meg. Már ami a jelen körülmények között a kastély falain belüli világunkat érinti ugyebár. Neville két hét után azt ecsetelte, hogy mennyire hasonló a helyzet most az iskolában, mint kamaszkorában volt, bár annak még nem jött el az ideje, hogy bárki elkezdje visszasírni Dolores Umbridge-t. Személy szerint nem ismerem, mégis élek a gyanúperrel, hogy Bagman nem áll olyan távol tőle, mint ahogy első ránézésre tűnik. Arra ugyan nem vennék mérget, hogy Bagman tanfelügyelő különleges mosolya képes elnyerni a Szombati Boszorkány magazin Legbűbájosabb Mosoly Díját, de a diákokra a frászt rá bírja hozni. Kedves teremtés.Kedves, mint egy fúriafűz. Még szerencse, hogy nem ő szeretne velem kettesben beszélgetni. Lestrange professzor kedélyes üdvözlését furcsálltam ugyan, de sosem okozott különösebb gondot viszonozni egy ölelést. - Ez természetes Rodney.. Ugye tegeződhetünk? - kérdezek vissza félszegen. A teázóba érve rögtön megüti a fülemet Celestina Warbeck "Vággyal teli üst a szív" című örökzöld slágere, ami odahaza annyira nem felkapott, az elmúlt egy évben viszont jóval többször hallgattam meg, mint az indokolt lett volna. De nem sok időm marad a megrökönyödésre, újabb fordulat következik. - Hát persze, hogy jó vagy! Egy pillanatig se aggódj, Neville képzett auror, de egy kicsit már be van rozsdásodva, ha engem kérdezel - ha pedig visszamondod neki, letagadom, hogy ezt valaha kiejtettem a számon. De a nyáron történtek vagy Cain Runcorn állítólagos gyilkos hajlamai miatt nyakunkba akasztott Bagman miatt ne érezd úgy, hogy bármit bizonygatnod kell! Nem kell! - sietek megnyugtatni, bár némiképp összezavar, hogy miért is érkeztünk a teázóba. Ha ilyen diskurzust folytatunk, annak jobb, ha nincs fültanúja.
Meg sem fordult a fejemben, hogy mennyire helytelen ez az egész helyzet. Mindketten párkapcsolatban élő emberek voltunk, szerető párokkal, én legalábbis biztosan, Miss Wilkinsonról pedig a pletykák terjengtek, hogy néhány végzős diákfiú legnagyobb bánatára már nem szabad préda. Nem mintha lett volna esélyük rá, hogy bármit is kezdjenek a tanárnővel, mert akkor mehettek volna mindketten az Azkabanba csókolózni. De most… most én akartam ezt megtenni, hirtelen nem is érdekelt Richard, nem érdekelt életem szerelme… akarom mondani, csakis ő érdekelt, hiszen életem szerelme nem lehetett más, mint Miss Wilkinson. Soha nem találhattam volna jobbat nála, még a sokat tudó mugli társkeresőkön sem. - Tegeződhetünk, hát persze -bólogattam a kelleténél sokkal de sokkal lelkesebben. Felajánlotta, hogy tegeződhetünk, hát ennél szebben el sem tudtam volna képzelni a mai napot! Legfeljebb ha elszökdécsel mellettünk néhány túlzottan is cuki holdborjú, hogy még nyálasabbnak tűnjön minden. Hasonló hévvel toltam elé a tálat, benne a saját készítésű, természetesen elképesztően finom escargot-val, ami után még egy durrfarkú szurcsók is megnyalná mind a tíz ujját. (Azoknak van egyáltalán ujjuk?) - Tessék! Egyél csigát! -Nem a legjobb szóhasználat, de mit szépítsek rajta? Az escargot tényleg csiga, az egyik legjobb francia étel, biztos voltam benne, hogy értékelni fogja ő is. Az amerikaiak mondjuk nem esznek furcsaságokat, ki tudja… -Van hozzá sütőtökös öntet is, mert hát a sütőtök minden receptnek jót tesz. És félreértett, Merlinre, teljesen félreértett! Hogy fogom ebből kihozni jól magamat, hogy igazán felfogja a szándékaimat? Egyenesnek kell lennem. Igen, ez lesz az egyetlen megoldás! - Jaj, nem erre gondoltam! Én tudom, hogy jó auror voltam, az egyetlen, ami meg tud ijeszteni, az McGalagony igazgatónő macskaként és Richard kávé nélkül. De most nem akarok Richardról beszélni, mert Richard már a múlté. Már nincs más, csak te vagy -Ennél lehettem volna még egyenesebb is, de sosem volt kenyerem a nyomulás. Annyira nem volt jó a szexuális felvilágosítás a Roxfortban az én időmben, hogy ezt megtanuljam. De nem is volt szükség rá.
Kellékek híján - mivel nem tudom, hogy kedves kollégám tanácsot kérni óhajt vagy éppen az éves tanmenetet szeretné átbeszélni ilyen meghitt körülmények között - egymagam érkezem a találkozóra. Itt talán csak nem fogunk berúgni egy korsó vajsörtől. Bár furcsállom kissé a hirtelen jött érdeklődést, amit mutat az irányomba, végülis mindig jól esik egy kolléga közeledése. A tegeződés pedig akárhogy is nézem olyan időszerű már, mint Szexuális felvilágosítást tartani a Roxfortban. Rodney lelkesedése persze azonnal átragad rám is, és ez egészen addig tart, míg elém nem tol egy tucat csigát. Erre aztán valóban nem számítottam, ezt történetesen az arcomról is le tudja olvasni. Úgyis azzal van elfoglalva, hogy oda-vissza méreget, mintha még sosem látott volna. Nem mondom, hogy meghozza az étvágyamat a látvány, tekintettel arra, hogy egyrészt nem rajongok a francia különlegességekért, másrészt a macskahányás is kellemesebb látvány a töltött csigáknál. Az egész majdnem olyan gyomorforgató, mintha Tudodki anyakomplexusáról kellene beszélgetnünk. - Félek elrontanám vele a gyomromat.. - nézek rá bocsánatkérő pillantással és menten el is szégyellem magam, amiért én semmivel sem készültem. Nem tudtam, hogy Angliában ezt így szokás, pedig már egy éve itt vagyok. Illene. Nem úgy, mint visszautasítani egy kedves gesztust. Remélem, ez nem sokban fogja befolyásolni a kollegalitást köztünk. Egy pillanatra elbizonytalanodva nézek rá, miközben hallgatom őt. Nem egészen tiszta, hogy miről hadovál össze, már arra is gondolok, hogy talán lázas lehet vagy pityókás. Teljesen kifordult magából, vagy csak nem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam mi folyik itt. De ezekkel a feltételezésekkel nem merem megsérteni, immár másodszorra. Inkább kivárok. Nem mintha ez sokkal jobb ötletnek bizonyulna. Mégis mi a frász folyik itt. Kérdezzek rá?! Merjem? - Úgy érted, hogy te és Richard... ?! - kezdem tapintatosan. Mégis mi másra következtethetnék a hallottakból? Ez itt kérem egy hatalmas szerelmi dráma, amire még nem vagyok felkészülve lelkileg, de menten rendelek is Rodneynak egy italt. Jég dupla Lángnyelv whiskyvel. Az majd jót tesz neki. És talán még én is magyarázatot kaphatok arra, mi történik itt.
