The "boy friend"

Volt valami nagyon frusztráló abban, hogy egyedül maradtam abban a lakásban, ami nem is az enyém volt. Jó, tulajdonképpen most ide cuccoltam, ha levelem érkezett, azt erre a címre hozta a bagoly, innen indultam reggelente dolgozni és ide is tértem vissza meló után. De legfeljebb csak Frida ágyának rám eső felében éreztem magam otthonosan, a Scamander lakásnak minden más négyzetméterén betolakodónak éreztem magam - Mr. Scamander pofavágásai és vendégmarasztaló megjegyzései nem javítottak a helyzetemen, a szőnyegre csattanó macskahányásnak is jobban örült volna az öreg, mint nekem. Még csak nem is hibáztathattam érte, mert mindannyian tudtuk, hogy miért voltam itt: néhány napja engedtek ki a rehabról és elég nyilvánvaló volt, hogy amint betenném a lábam a saját albérletembe, sírhatnám is vissza magam az elvonóra. Frida jóformán huszonnégy órában rajtam tartotta a szemét, ami az amúgy is szar kedvemet még tovább rontotta, hisztisebb voltam, mint Hisztis Myrtle. Már amikor éppen nem ágynak döntött a letargia és az önutálat, amiért kurvára nem voltam olyan jól, mint mindenki remélte, hogy leszek. Amúgy sem sok esélyem volt elnyerni a Szombati Boszorkány magazin Legbűbájosabb Mosoly Díját, de az utóbbi időben még azok az aprócska esélyek is csökkentek. Azt persze elfelejtettem megemlíteni Fridának és Alinának is, hogy ennek az egyik oka az volt - a nyilvánvaló, várható okokon kívül -, hogy jelenleg egy tollpihe lebegtetése is problémát okozott volna, mert kibaszottul semmilyen mágiára nem voltam képes. Mint egy kicseszett kvibli. Egy durrfarkú szurcsók is hamarabb tudott volna varázsolni, mint én. Amikor engem is meglepve Frida és Alina egyedül mertek hagyni egy délutánra, akkor nem a páratlan önuralmam volt az oka annak, hogy nem mentem el a Zsebpiszok közbe és vetettem magam az első dílerhaver karjaiba, hanem egyszerűen csak az, hogy nem tudtam hoppanálni. A patrónusom ugyan nem lajhár volt, de azért innen elsétálni vagy mugli tömegközlekedni a Zsebpiszokba... hát kösz, akkor már inkább kocsmai verekedés egy trollal.
Így viszont muszáj volt kezdenem magammal valamit. Miután szereztem egy újabb golymókharapást - nem volt jó ötlet már megint cseszegetni Puffancsot -, arra jutottam, hogy hasznossá teszem magam és összedobok valami kaját, mire Frida és Alina hazaérnek. Meg Mr. Scamander is, persze, de az ő éhséget pont leszartam, igyekeztem levegőnek nézni.
Szerencsére bőven volt miből válogatnom a hűtőben, nem kellett valamilyen minimális összetevőkből álló, megúszós receptet kitalálnom.
Éppen békésen szeleteltem a sárgarépát, amikor a rádió váltott Celestina Warbeck "Vággyal teli üst a szív" című örökzöld slágerére, amitől gyerekkorom óta szabályosan agyfaszt kaptam. Anyám rajongott érte, engem heveny hányinger kerülgetett tőle, bár valószínűleg a szüleim is így érezhettek kamaszkorom brutális Nirvana és Eminem imádatakor. Pánikszerűen tekertem le a hangerőt, hogy ne kelljen tovább hallgatnom azt a nyáltengert (ettől a számtól biztosan nem lett volna egy vággyal teli üst a szívem még akkor sem, ha Frida totál meztelenül lejtett volna be a konyhába). Ekkor hallottam meg a nappaliból érkező robajt. Nem gondolkodtam, csak kezemben a nem éppen apró konyhakéssel és egy félig felszeletelt sárgarépával kirontottam a konyhából.
A nappali közepén egy tizenéves srác állt, akit életemben nem láttam még.
- Hát te meg ki a fasz vagy? - bukott ki belőlem a kérdés nem éppen barátságosan, habár a fenyegető élen talán enyhített valamit, hogy a sárgarépával böktem a kölyökre és nem a késsel. - Alinához jöttél?
Gyanakodva méregettem a fiút. Más épkézláb magyarázatot nem találtam arra, mit keres a nappali közepén egy tinisrác. Alina sosem említette, hogy lenne fiúja, de hát még egy éve sem ismertem a lányomat és az ilyesmit amúgy sem az apjával beszélné meg... Frida egyáltalán tudott róla?

Talán tényleg túlzás volt egy késsel és egy sárgarépával kirontanom a konyhából. Mentségemre szóljon, nem szándékosan viselkedtem a Zordót megszégyenítően fenyegetően. Nem tűnt veszélyesnek a kölyök, sokkal inkább tanácstalannak és zavarodottnak, mint aki elszívott egy mandragórát. Tapasztalatból tudtam, hogy kifejezetten maradandó élmény egy mandragóra jointba tekerése és pont annyira jó ötlet, mint csillaghullást nézni teliholdkor egy vérfarkassal.
- Igen, Alina itt lakik - mértem végig bizalmatlanul. A sejtésem beigazolódott, ismerte Alinát, azt viszont még mindig nem mondta ki, hogy mi a tökömet keresett itt. Természetesen adta a meglepetettet, de tizenévesen én is így tettem volna, ha egy lányhoz készülve végül egy középkorú, kést és sárgarépát lóbáló pasassal találtam volna szemben magam. Mert bárhogy is törtem a fejem, egyre inkább biztos voltam benne, hogy ez a kölyök a lányomhoz jött. Talán Alina elfelejtette, hogy áthívta? Vagy ez a kissrác csak meg akarta lepni? Bezzeg én annak idején beértem annyival, hogy Fridával engedély nélkül belógtunk a prefektusi fürdőbe...
- Aha, szóval Tyler... - Meg kellett hagynom, hogy ez a Tyler gyerek kimaxolta a pubertáskort, mint Neville Longbottom, biztosan nem szorult mugli társkeresőkre. Olyan típusnak tűnt, akinek a nevét szívecskékkel dekorálva belekarcolják a tinilányok az iskolapadban, habár nehezen tudtam elképzelni, hogy Alina ilyesmit tenne. Úgy tűnik, mégis a kigyúrt, Szombati Boszorkány címlapjára illő srácokra bukott. Ennyit arról, hogy mindenki az apjához és anyjához hasonló párt választ tudat alatt...
- Nem, Alina elment valahova Carol Dolohovval, nem tudom mikor jön haza. Talán legközelebb jobban tennéd, ha megkérdeznéd tőle, hogy ráér-e és nem csak így rárontanál... Mindegy, ha akarod, akkor várd meg, lassan biztos hazaér.
Ha nem az én lányomat akarta volna fogdosni, talán még sajnáltam is volna Tylert, amiért így felsült.
- Alina eddig egyszer sem említette, hogy van barátja - jegyeztem meg. Frida sem tett róla említést és őt ismerve biztosan panaszkodott volna Tylerről, ha tudott volna a fiú létezéséről. Merlinkém, mit fog szólni, ha ezt elmondom neki... - Mióta is sündörögsz a lányom körül, Tyler?
Ahogy ezt kimondtam, már éreztem, hogy egy konyhakéssel a kezemben talán nem ez volt a legideálisabb kérdés, amit ebben a másodpercben feltehettem.
- Ez amúgy csak a főzéshez kellett, nem akarlak megölni vagy valami ilyesmi. Komolyan. - Cseppet sem hangzott meggyőzően, hiába próbáltam valami vigyorfélét is produkálni mellé, ami olyan erőltetettre sikeredett, mint Pollux Black begyakorolt politikusmosolya. Inkább visszavittem a konyhába a kést és a répát is, majd visszatértem Tylerhez, akibe vagy nem szorult túl sok életösztön vagy csak a sokktól nem menekült el az első adandó alkalommal.