Sorsha & Rose, avagy a megvadult felfújható cápa esete

Azt hiszem, egy keményen áttanult-átkviddicsezett év után igazán megérdemli az ember lánya a pihenést. Ezért is vagyunk most egy strandon, mert Hugo kiharcolta, hogy de, márpedig menjünk vízközelbe, mert az jó. Aha... ha ő mondja, akkor biztos. Bezzeg a repkedés nem elég jó neki. Fene se érti a mai tizenhárom éves srácokat, de komolyan. Mondom ezt én, méghozzá úgy, hogy csak egy évvel vagyok idősebb nála. Hát igen... engem se mindig lehet megérteni, na. Főleg mostanában nem - ez mondjuk abból is látszik, hogy mostanában én sem értem magam.
- Naa, Rose, ne legyél már ilyen, menjünk már úszni! Lassan unalmasabb vagy, mint egy Hóborc okozta migrén és a kertitörptelenítés együtt!
Szalad ki az öcsém száján ez a kis "kedvesség", én pedig felhúzott szemöldökkel hallgatom, miközben azon morfondírozok magamban, hogy mégis mikor lett ekkora nagy szája őuraságának. Na meg hogy mikor tanult olyan szavakat, mint hogy migrén. Valószínűleg az előző tanévben... hiába, kamasz, nincs mese.
- Jól van már, majd mindjárt megyünk úszni! Ne legyél ennyire sajtkukac, mert még a végén bajod lesz belőle. Azt pedig valószínűleg nem akarod.
Igen, megint anyáskodok, csakhogy most egyáltalán nem érdekel, hogy nem tetszik neki. Fogadjon szót, vagy így járt. Uff, én beszéltem. Csakhogy az öcsémnek már jön is a válasza - csodáltam volna, ha nem így történik -, miszerint:
- Akkor tudod mit? Egyél csigát!
Azzal sértődötten elviharzik a víz felé, én pedig leülök a parton, hogy még véletlenül se zavarjak senkit... bár nem igazán szeretnék egyedül lenni, egyedül bébicsőszködni meg aztán főleg nem szeretnék, úgyhogy remélem, valaki megtalál az ismerőseim közül. Vagy a nem ismerőseim közül. Igazából teljesen mindegy, megoldjuk, bárhogy is lesz.