Rather be the hunter than the prey

Másokkal ellentétben az én napjaim nyugodtan indultak, még a hétfő reggeleim is. Nem azért, mert olyan kevés dolgom lett volna, egyszerűen csak igazodtam egy napirendhez, aminek köszönhetően reggel nem kellett rohannom. Volt időm hajnalban futni egyet, általában vittem magammal a kutyákat is, akik ezt követően reggeliztek, és egy gyors zuhany után én is megihattam a kávémat, amíg elolvastam a híreket. Végiglapoztam a Prófétát és még kettő-három napilapot, amikre előfizettem, elraktároztam a számomra fontos információkat, Fionával átbeszéltük, egyáltalán mi fontos, ezt később a Minisztériumba érve nyilván megbeszéltem a tanácsadókkal, sajtósokkal is. Ez a reggel viszont nem indult nyugodt hírolvasással.
Épp csak leültem a hosszú étkezőasztalhoz egy csésze kávéval, amit az egyik házimanónk készített, amikor a Reggeli Prófétáról a saját arcom köszönt vissza. Ez önmagában nem lett volna probléma, ha az ember politikus, gyakran lát magáról fotókat az újságokon. Nem viselt meg a kritika, csak elégedetten bólintottam a méltató cikkekre és többnyire jól szórakoztam a bulvárhíreken. Ez azonban nem illett egyik kategóriába sem. A képen én szerepeltem, de nem friss fotó volt, nem kampányrendezvényen, a Minisztériumban vagy stúdióban készült.
A fényképen nagyjából annyi idős voltam, mint most a fiam. Magas, szőke, még kisfiús, de korántsem vidám arc. Apám mellettem állt, a kezét a vállamon pihentetve, szinte még a jelenben is éreztem, ahogy erősen szorított, semmit sem tudott apai gyengédséggel tenni. Apámon fekete talár volt, a szabad kezében ezüstösen csillant a halálfalók rémisztő maszkja. Körülötte ugyanilyan alakok álltak, néhányan fedetlen arccal, mások maszkban, csuklyával. Habozás nélkül meg tudtam mondani, hogy egy halálfaló gyűlésen készült Lucius Malfoy otthonában, 1997-ben vagy '98-ban. Először a döbbenet fogott el, utána a rémület, olyan csontig hatoló rettegés, amit utoljára csak az apám és a Sötét Nagyúr társaságában éreztem. Mert igen, a kép valódi volt, nem hamisítvány. Ott voltam azon a halálfaló gyűlésen, hajbókoltam a Nagyúrnak, biztosítottam a hűségemről, talán csak hónapok választottak el attól, hogy egy életre megbélyegezzenek a Sötét Jeggyel - csak a Harry Potter személyében érkező vak szerencse mentett meg attól, hogy viselnem kelljen a Jegyet, hamarabb megölte a Nagyurat, mint hogy megbillogozhatott volna.
Szapora szívveréssel kényszerítettem magam, hogy elemeljem a tekintetem a képről és elolvassam magát a cikket. Halálfalóból lett progresszív - avagy így hazudott Dolohov egy egész nemzetnek - harsogta hatalmas betűkkel a cím. Reszketve futottam végig a sorokat, a kávé közben érintetlenül pihent mellettem az asztalon. Végül utána nyúltam, de tőlem szokatlan figyelmetlenséggel kiborítottam az egészet. Lecsöpögött az asztalról, a házimanó azonnal ugrott feltakarítani, de én mit sem törődtem vele. Csak a szerző nevét néztem: Hamilton Meadowes.
Éppen csak annyi időre maradtam otthon, hogy megmutassam Fionának a cikket és magam helyett a Minisztériumba küldjem. Nekem más dolgom volt, égetőbb jelenleg bárminél.

Nem akartak beengedni a Reggeli Próféta szerkesztőségének épületébe, csak a nagyon jól időzített és megválogatott fenyegetés segített. Azok után viszont senki sem állíthatott meg. Könnyedén megtaláltam a főszerkesztő irodáját, hiszen már többször jártam itt, bár akkor nem dühtől tajtékozva és félemmel telve. Habár Mr. Meadowes politikai nézetei nem egyeztek az enyémmel, de mindig intelligens, páratlan szakmai tekintélynek tartottam, szívesen vitáztam vele vagy adtam neki interjút. Nem rettentem meg a ténytől, hogy nem egy szekértáborhoz tartoztunk. Most azonbana semmi mást nem éreztem a főszerkesztővel kapcsolatban, csak azt, hogy tönkre kellett tennem. Keservesen meg fogja bánni ezt a húzását.
Kopogtam az ajtón, alig vártam meg, hogy kiszóljon, már be is léptem az irodájába.
- Honnan szerezte, Meadowes? - vágtam le elé az íróasztalára mindenféle köszönés és udvariassági kör nélkül az aznapi Prófétát. Ezúttal még belőlem is elveszett a jó modor.

Nem vártam mást ettől a naptól, mint pokoli nagy káoszt. Amikor az asztalomon landolt az a névtelen boríték, benne a fotóval és a hozzáfűzött rövid megjegyzéssel - Levin Dolohov egy halálfalógyűlésen -, már akkor tudtam, hogy mi fog ránk várni. Az első dolgom persze az volt, hogy megpróbáltam kideríteni, honnan érkezett a fotó, a legjobb embereimet állítottam rá az ügyre, ahogy a fotó eredetiségvizsgálatára is. Nem számítottam semmi különösre, ami azt illeti, egy részem biztosra vette, hogy hamisítvány és valaki csak be akarja mocskolni Dolohovot, aki mindig azt hajtogatta, mennyire távol áll tőle Voldemort eszméinek a követése és el akar határolódni attól, ami eddig vérként tapadt a családja nevére. Megértettem, én sem akartam volna a helyében, hogy a gyerekeim így nőjenek fel, előítéletek által irányítva.
A fénykép azonban legnagyobb meglepetésemre valódi volt, másolat ugyan, de nem manipulálták semmiféle varázslattal. Olyan eredeti volt, amilyen csak lehetett, én pedig nem szalaszthattam el az alkalmat, hogy… nos, hogy arra használjam az újságomat, amire az való. Mindig igyekeztem annyira pártatlan lenni, amennyire csak tudtam és a tényekre támaszkodni, egyedül azokat publikálni. Azt vettem észre, hogy megfelelő körítéssel és szóhasználattal még a torzított valóságnál is hatásosabb tud lenni. Nem rejtettem véka alá a véleményemet a pacsuliszagú Maurice Briggs elkurvult kormányáról, de a halálfalókat vagy azok leszármazottjait is képes voltam kritizálni, mert minden okom megvolt rá, hogy ne kedveljem őket. Elvégre barátok és családtagok halálát köszönhettem nekik. Ezt a pártatlanságot, ha nem is az élet minden területén, de az írógép és a nyomda fölött elvártam az alkalmazottaimtól is.
A következő reggeli kiadásban ott is szerepelt már a lehozott fotó és a hozzá tartozó rövidebb cikk, ezúttal az én nevem alatt. Mostanában a Hamilton Meadowes már csak a főszerkesztő feliratnál jelent meg, elvégre rengeteg más dolgom volt, nem csak a “rendes újságírói” tevékenység, de ezúttal más volt a helyzet. Beleállni egy volt külügyminiszterbe, akinek ráadásul ilyen kapcsolatai és múltja van, nos, nem a legjobb életbiztosítás. Nem tehettem meg azt, hogy valamelyik kis bűnbakkal elvitetem a balhét, az nem lett volna korrekt tőlem, pláne, hogy a fotót én kaptam személyesen.
Már a kopogásnál éreztem, hogy ki lesz az ajtómban, amint meghallottam. Nem volt nehéz kitalálni, olyan erőteljes és határozott volt, még Dolohovtól magától is szokatlan. Nocsak, ezek szerint eléggé felzaklatta, amit látott és olvasott, egyértelműen okkal.
- Önnek is jó reggelt. -Hátradőltem a széken és intettem neki, hogy foglaljon helyet ő is. Biztos voltam benne, hogy nem teszi meg, de egy próbát megért nyugodtabb vizekre evezni ezt a nem túl kellemesnek ígérkező beszélgetést. -Tudja, hogy ezt az információt nem adhatom ki. Azonnal a semmibe veszne minden eddigi, az informátorok által belém fektetett bizalom. De biztos vagyok benne, hogy másképpen is meg tudjuk ezt a problémát oldani. -Hirtelen villant fel a lehetősége annak, hogy ebből talán még többet ki tudnék hozni. Azt hiszem, olykor rám is igaz, hogy a zsurnaliszták igenis gerinctelenek.

Mindig adtam a jó modorra, az emberek többségével ellentétben én nem éreztem feleslegesnek és frusztrálónak az udvariassági körök lefutását. Sőt, kifejezetten kedveltem azok kiszámíthatóságát, hogy egyfajta keretet adtak a beszélgetésnek. Most azonban képtelen voltam igazodni az illemhez, nem vágytam keretezett beszélgetésre és a lehető legkevésbé sem akartam megadni a tiszteletet Meadowes-nak, mert a lehozott cikk után elég nyilvánvalóvá vált, hogy ő mennyire tisztelte az én személyemet. Nem volt most idő felesleges időhúzásra, a lehető leghamarabb el kellett tüntetnem azt a cikket. Muszáj volt.
Meadowes persze higgadt maradt, neki nem forgott kockán a karriere - bár én erre nem mertem volna mérget venni a helyében, mindenkiről kiderülhetnek mocskos dolgok - és nem téptek fel régi sebeket, amelyeket teljesen tudatosan igyekezett elfelejteni.
- Ha ennyire biztos benne, akkor megoszthatná velem is a megoldás részleteit. - Részemről csak az tűnt elfogadható megoldásnak jelen pillanatban, ha Meadowes egy bocsánatkérő nyilatkozat kíséretében eltüntette volna a cikket a föld színéről is. Erre nyilvánvalóan minimális esélyt sem láttam, de nem voltam hajlandó távozni innen addig, amíg legalább egy kicsit nem javítottam a helyzetemen. Tulajdonképpen annál, ami most volt, minden csakis jobb lehetett, mert jelenleg elég nehéz lett volna bárkit is meggyőznöm arról, hogy nem voltam exhalálfaló, aki tizenévesen a hétvégéit muglik gyilkolászásával töltötte. Apámnak kedvelt hobbijai közé tartozott, örömét lelte a varázstalanok kínzásában és előszeretettel gyakorolta rajtuk a főbenjáró átkokat, még szívesebben nézette végig velem mindezt, de én ártatlan és tehetetlen szemlélő voltam csupán minden alkalommal, nem elkövető. Ezt azonban nem tudhatta rajtam kívül senki, legfeljebb az anyám és egy-két halálfaló, aki élt még és megőrizte az ép eszét. Én pedig nem szándékoztam megosztani a nagyvilággal, mert az egyenlő lett volna azzal, hogy az apámmal való kapcsolatomat is részleteznem kellett volna. Ez nem történhetett meg. Egyrészt féltettem a családunk amúgy sem kedvező megítélését, másrészt pedig, és talán ez volt a még nyomósabb indok, képtelen voltam beszélni apámról. Erről nem lehetett, ez olyan dolog volt, amit nem szabadott szavakba önteni, jobb volt elnyomni és elfelejteni.
- Őszintén meglep, Meadowes, hogy csatlakozott a Briggs propagandagépezethez. Mi lesz a holnapi címlapon, kideríti Pollux Blackről, hogy ötévesen sárvérűnek nevezett valakit? - foglaltam helyet a széken a férfivel szemben.
Pollux nem ötévesen nevezett utoljára bárkit is sárvérűnek, ahogy én sem, zárt ajtók mögött egyikünk sem volt olyan polkorrekt, mint az újságírók és potenciális szavazók jelenlétében.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen Rita Vitrol-i magaslatokba emelkedik, Meadowes.