Tőlem szokatlanul idegesen róvom az Abszol út köveit, lépteim zajosan puffannak a talajon. Általában nem vagyok ilyen, de néha nálam is betelik az a bizonyos pohár, aztán akkor mindenki mehet, amerre akar, meg amerre tud, mert mérges vagyok. De! Öröm az ürömben, hogy most végre - szerintem életem során először, és valószínűleg utoljára - nem én vagyok láb alatt. Háh! Hallod ezt, Jag? Ja, nem... nem hallja... fene. Meg a többiek se hallják. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nincsenek itt a közelemben. De hogy mégis miért vagyok ilyen "dögölj meg, Tavasztündér" kedvességű hangulatomban? Egyszerű, két szó: mágiatörténet beadandó... igen, megint a koboldlázadások. Fenébe már! Nem tudnak újat kitalálni? Hát, úgy tűnik, nem. Pedig még mindig szívesebben írnék valami olyasmiről, ami érdekel is, mint például: "Hogyan szaporodnak a dementorok?". Na jó, nem... viccet félretéve nem, egyáltalán nem érdekel, hogy mi folyik az Azkabanban... köszönöm szépen. És még én vagyok hisztisebb, mint Hisztis Myrtle! Hát de komolyan... mármint... Myrtlet lehet még egyáltalán fokozni? Szerintem nála feljebb, izé, lejjebb már nem nagyon lehet menni. A nagy gondolkozásom, illetőleg bambulásom közben elérem Madam Malkin talárszabászatát, illetve közben is mindenféle hirdetésekkel találom szembe magam, és némelyiknél bizony kétszer - háromszor is pislognom kell, mire rájövök, hogy nem, nem én látok rosszul. Ilyeneket lehet olvasni, mint: "A legújabb süvegdivat Tudodki anyakomplexusa", meg hasonlók. Totális értelmetlenségek, úgyhogy nem is nagyon figyelek oda rájuk... meg a lábam elé se, ennélfogva pedig majdnem nekimegyek egy tőlem néhány évvel idősebbnek kinéző férfinak. Hoppá... azt hiszem, a végén mégiscsak én leszek láb alatt. Megint. - Bocsánat, nem figyeltem oda! Szabadkozom, majd igyekszem viszonylag gyorsan kikerülni, de elég közel vagyok hozzá ahhoz, hogy ha akar, akkor vissza tud tartani. Azt, mondjuk nem tudom, minek akarna visszatartani, de minden lehetséges.
Vendég
Hétf. Okt. 26, 2020 3:23 pm
Dylan & Greg
Látszólag céltalanul bolyongtam a Zsebpiszok közben, amikor azon filozofáltam, hogy milyen jó lenne elszívni egy mandragórát. Már nem azért, mert a kimúlásnapi partimra készültem volna és így akartam volna megkímélni szegény Varkocs jellemű apámat és anyámat. A kis Pityóka öcsémről, akit szánalmasan, de kénytelen vagyok a tisztességes nevén, Devonnak hívni, most nem eshetett le az álla, amikor meglátta a legújabb tervemet. Szörnyen gyötört a diákéveimben elkezdő Hóborc okozta migrén. Ezért gondolom érthető, hogy miért akadtam ki már vagy századjára amikor megszólalt valamelyik lakás ablakából Celestina Warbeck „Vággyal teli üst a szív” című örökzöld slágere. Egyáltalán nem bírtam ezt a nyálasságot, ennél márEunice Drucilla Bagmannel álmodni is könnyebb volt a szuicid hajlamú cserediákoknak, mint végighallgatni ezt a fos zenét. Már bocsánat a szóhasználatért, de nagyon kiakasztott. Én mondanám, hogy feldúltan ugyan, de végigpásztáztam az utat, amint kifele jöttem a sikátorból. Hogy mit kerestem ott? Nem a békét az biztos. Viszont szükségem volt valamire, amit csak ott találok viszonylag hamar, mindenféle macera nélkül. Tehát megvan a jó okom arra, hogy miért legyek itt. Talán óvatosabbnak kellett volna lennem, mert Selwyn vagyok és vigyáznom kellett volna, nehogy csorba essen a családnevünkön, de akkor is. Amiről nem tud senki, az senkinek sem fáj és kész. Semmi kedvem nem volt, nem voltam túlzottan rossz állapotban, csak az utcán sétálók közül annyian vannak, mint a Weasley-k, de most komolyan és ennek köszönhetően nekem jön egy gyerek. – Nézz a lábad elé (Tök)Filkó! – mordulok rá és elkapom szerencsétlent a kabátjánál fogva. Túlságosan felhergelt, hogy nem vett észre, kezdtem úgy érezni magam, mint aki ananászos pizzát evett, szóval szörnyen, még fintorogtam is, hogy lássa mennyire megsértette a magánszférámat. Ennél már csak Azkabanban csókolózni egy divatos házimanóval volt rosszabb, az én szememben és közben azt tárgyalni, hogy mégis hogyan szaporodnak a dementorok. Annyira nem voltam erre kíváncsi, ám mielőtt szerencsétlenre valami átkot rá szórhattam volna, mondjuk ,,Egyél csigát!” jobban végigmértem őt. – Nekem valahonnan te nagyon ismerős vagy! – jegyzem meg, bár így hirtelen nem tudom hová tenni ezt a kölyköt. Biztos láttam valahol, csak már nem tudnám megmondani, hogy hol a nyavalyába.
Néha nem igazán tudom, hogy mikor kell befogni a számat. Főleg akkor nem, ha szorult helyzetbe kerülök... most pedig azért elég szorult helyzetbe sikerült hoznom magam. Aminek eredménye az lett, hogy valószínűleg csak még rosszabbá teszem a helyzetemet, mint amilyen már egyébként is. Na mindegy. - Nem vagyok Filkó, te Dzsúzli! Vágok vissza rögtön a nemkívánatos megnevezésre. Mert hát tény és való, hogy az én becses nevem nem Filkó, hanem Dylan Lestrange. Az meg már megint más kérdés, ha a másik esetlegesen ezzel nincs tisztában. Egyébként pedig nem értem, miért kell fintorogni, főleg meg miért rám. Hát most mi rosszat csináltam, kérem szépen? Ja, nekimentem. És? Túléli. Nehogymár... lassan hisztisebb lesz, mint Hisztis Myrtle... az pedig körülbelül annyira hiányzik most nekem, mint egy partiszemöldököt hordó divatos házimanó, aki a malfoyszőke Sir Nicholas de Mimsy - Porpington legénybúcsúját ünnepli a Bacchusban. Na, az mondjuk tényleg egy érdekes látvány lenne, annyi biztos. Viszont van annyi eszem, hogy nem szólok vissza rögtön, hanem átgondolom a dolgokat, hogy honnan is lehetek én ismerős ennek a még ismeretlennek látszó férfinak. - Nem is tudom... talán onnan, mint a szuicid hajlamú cserediákok és Cain Runcorn állítólagos gyilkos hajlamai? Pislogok rá nagy kedvesen, hátha elenged, bár egy ilyen kérdés után aligha lenne ilyesmire esélyem. Na mindegy... azért hátha. Próba szerencse. Egyébként pedig valószínűleg valamelyik nagyobb összejövetelen találkozhattunk, mert nekem is ismerősnek tűnik, de meg nem tudnám mondani, hogy mégis honnan.
