Eljött a nap, amit a gyerekeknek is megígértem. A tegnap elvittük őket az állatkertbe, viszont a jelek szerint megint nem fáradtak ki eléggé. Ezért döntöttem úgy, hogy akkor a hatalmas pikniket most tartjuk meg. A kicsik örülnek ha valami úgy történik ahogyan azt ők akarják, éppen ezért igyekszem Nadine-nal mindent összeszedni, segíteni neki, hogy még véletlenül se hagyjunk itthon semmit. Nem kell nagy dologra gondolni, csak a testvéreimet hívtam el és persze imádott keresztapjukat kértem meg, hogy legalább egy kis időt szánjon rájuk. A lányok biztosra veszem, hogy mindegyiküknek iszonyatosan fognak örülni. Főleg a keresztszüleiknek, de ez mind mellékes, a kisöcsém Zachariah-nak is ugyanúgy tudnak örülni, főleg ha ő lekenyerezi őket csokoládéval. Kénytelen voltam megemlíteni a lányoknak, hogy vendégeink is lesznek, különben én nem tudom hogyan de meghallották, amikor az anyjukkal tervezgettük a mai napot. Volt itt szó csak úgy egy random tortáról – senkinek nem volt születésnapja azon a dátumon, viszont a Zachariah-sé viszont vészesen közeledett. De ki gondolná, hogy ez az ő tiszteletére is van, meg mindenki más névnapjára, de főleg a lányokért csődítettük őket ide. Hamarosan elkezdődik mindannyiunk számára az iskola, a lányok tanulni mennek a Roxfortba, mi meg tanítani. Ha Nadine egy kicsit előre indult és nem voltunk halló távolságba óvatosan leguggoltam a lányok közé. – Anyukátok valószínűleg nem helyeselné, de ha jól viselkedtek ma akkor reggel becsempészek hozzátok néhány finom brownie-t, amíg ő alszik vagy a konyhában sürög forog. Megegyeztünk? – kíváncsian nézek rájuk, azt remélve, hogy ért valamit a könyörgésem és kapnak az édesség nyújtotta lehetőségen. Már korán reggel túl kell valahogy járnom Nadine eszén, mondjuk egy ágyba reggelivel, amíg elfogyasztja lefoglalja őt és nem is gondol arra, hogy én közben a lányokkal kötött ügyeimet rendezem le. Ez elég járható út. Miközben azonban még visszajöhetne és kérdőre vonhatna, hogy mi hárman miről is egyezkedünk hamar felegyenesedek és megfogom a kicsik kezét. – Menjünk még mielőtt megkérdezné, hogy hol maradunk. – javaslom és azzal mintha mi sem történt volna az imént haladnék a kicsikkel a kertünk végén lévő domb felé.
• nem kellenek hosszú reagok, sokan leszünk, menjünk szépen érdekében elég 250-300 szó •
Vendég
Pént. Dec. 04, 2020 8:55 am
Cami & Clem & pereputty
Amikor kitör a nyári szünet, akkor valóságos ovációval fogadjuk, hogy végre szabadok vagyunk. Igaz, hogy még nem olyan régóta járunk a Roxfortba, de néha téényleg unalmasak azok az órák - főleg amikor rajzolással is tölthetem az időm, mert nem szólnak rám - és szívesebben lennék a szabadban, mint máshol. Ki érti ezt? Nyár végén várom a sulit, suli végén várom a szünetet, hogy nagyokat sétáljunk, kiránduljunk, elmenjünk mindenféle izgalmas helyre és ami a legjobb, édességet ehessünk, amikor csak alkalmunk adódik rá. Nem kell, hogy megvárjuk, teremtünk. Mert míg én az kukacoskodásommal kunyerálok, addig Cami úgy alkudozik, ahogy nem szégyelli. Én vagyok az, aki kivitelezi a mesteri terveket, ő pedig megtervezi. Vagy valami ilyesmi. Aztán van az, amikor éktelen hiszti lesz a vége, mert senki nem enged és üresen marad a tenyerünk. Így a nyár derekán azért eléggé lefoglalnak minket mindenféle programmal, voltunk már vidámparkban, ahol hasfájósra ettem a vattacukrot és a csokis popcorn-t, állatkertben, ahol minden állatot meg akartam simogatni és néhánytól úgy kellett elrángatni, most pedig piknikezni készülünk. Juhé! Bizony ám, mert ha azt hiszik, hogy az állatkert után fáradtan fogunk feküdni az ágyon és nézzük a plafont, akkor bizony a szüleink nem ismernek eléggé minket. Mi pedig a hallgatózás mesterei vagyunk és hát elég jól alkudozunk velük, ami azt illeti. A helyzet a következőképpen zajlott le, apa és anya a konyhában beszélték meg épp, hogy mit fognak elhozni, amikor is mi a lépcsőn harmadik fokán ücsörögve pisszegtük le egymást. Míg aztán meghallottuk, hogy mindenki is jön, én pedig elfeledkezve magamról örömömben felsikkantottam. Aaajaj. Jobban nem is sikerülhetett volna, ugyanis mindent, de tényleg MINDENT bevallottak. Azt is, hogy lesz torta. Mert lesz torta, de nem árulhatjuk el senkinek. Oké, esküszöm, hogy hadititok lesz. És ami az alkudozást illeti, általában megfontolni szoktunk minden ajánlatot, mielőtt belemegyünk. Most is Camira néztem és mivel mosolygott, már nyomtam is a pacsit apa tenyerébe. Aztán izgatottságtól elfojtott hangon persze, hogy belementünk. Vagyis én, mert már megint előbb járt a kezem, mint az eszem. Vagyis a szám. Mindegy, a brownie-val mindenféle tekintetben meggyőzhetőek vagyunk. - De sokat és friss meleg legyen. - teszem hozzá, miközben komolyságot erőltetek magamra, úgy nézek apa szemeibe. - És este sokáig fent maradhatunk. - mert most még megtehetjük, most még tisztán látjuk a csillagokat is a házunk udvarából és olyankor hosszasan elmerengek azon, hogy milyen szép is. És részemről már le is van tudva a dolog, mert már szaladok is előre anya mellé, hogy megfogjam a kezét. - Tényleg mindenki eljön? - pillantok fel rá aggodalmasan.
Vendég
Kedd Dec. 29, 2020 4:38 pm
Malloryék
Családi kalamajkák, és a keresztszülők titkolatlan élete
Mindig utáltam az őszt. Tiniként azért, mert iskolába kellett menni. Több tucatszor kergettek végig az egész házon, én pedig ordítottam, veszekedtem, hogy semmi kedvem összepakolni a bőröndömet, és ezentúl megint csak talárt hordani, azonnal hagyjanak békén. Felnőttként azért utálom a szeptembert, mert az a felújítatlan, pöfékelő vashulladék az öreg édességes nénivel az unokahúgaimat viszi el a Roxfort nevezetű kőmonstrumba. Clem és Cam a nyaram egyetlen szórakozásai a töketlen bátyáim vérszívásán kívül - ez persze inkább mindennapos. Ori és a bátyámék is lépéselőnyben vannak, mert ők nap, mint nap találkoznak velük - mentem volna én is professzornak ment volna a fene -, és attól félek még egyszer elrontják nekem őket, megcsorbítják az elevenségüket, és ugyanolyan rémunalmas fajankók lesznek, mint Arthur. De nem ma. Mert ma piknikezünk a nyár utolsó napsugarában és zöld leveleivel. Az ember lánya ilyenkor csokival készül, nyúlós és savanyú gumicukorral és pillecukorral, hogy a tábortűznél lehessen mit fújkodni, mielőtt megégetnéd a nyelved. El fognak romlani a fogaik, ha így folytatom... Majd legközelebb gyümölcskosarat hozok! Ezzel a gondolattal landolok a hoppanálás eredményeként a sárban, hónom alatt egy pokróccal, a táskámban halomnyi dologgal: temérdek édességgel, a Zac által agyonajnározott bodzaszörppel, Rowe-ra is gondolva "legjobb nagytesó" feliratú felvarró egy kis áfonya, Nadine-nak egy nyugató fürdősó sunyiban, mert úgyis csak a szünetekkor látom, és szüksége lesz rá, kimerítő ember a bátyám, buborékfújó, hogy a nagy gyerekek is szórakozhassanak, és Arthur.. ő csak örüljön, ha nem nézek rá mérgesen... Mondtam már, hogy utálom az őszt? Tudom, hogy nyár van! - Suvickus! - bökök a pálcámmal a cipőm irányába. - Na, hol vagytok már? Aki az utolsóként ér a dombtetőre, az pakol és mosogat! - kiáltom a távolban megjelenő pöttyöknek.
Szalad az idő, főleg, ha az embernek ikerlányai vannak. A nyáriszünet nálunk nem pihenésről, és kikapcsolódásról szól, hanem nagy szervezésekről, valamint idegeskedésről. Imádom a lányaim, az apjuk pedig egy kincs, de néha azt kívánom, bár egy picikét kevésbé lennének aktívak. Egyszerűen nem lehet lefárasztani őket, még akkor is képesek pörögni, amikor mi ketten már rég laposakat pislogunk az esti játék közben. Imádom, hogy Arthur mindenben partner, azon alkalmakkor pedig, amikor én már feladnám, és inkább azt mondom, hogy inkább visszamegyek az iskolába, ő összekap és kitalál valami szuperségeset. Ő az én szuperférjem.
Jól telepakolva indulunk el a dombtetőre, hogy találkozzunk a család másik felével. Persze nem cipelném kézben, lebegtetem magam előtt a kosarat és a takarókat, gondolataimba merülve élvezem ki a kellemes meleget és a gyengéd fuvallatot. Szerencsére a lányok is szeretik a természetet, így azért szélesebb a lehetőségek skálája, ami a szabadidős programokat illeti. Mikor épp gyanússá válna a körülöttem levő csend, egy kis mancs és a hozzá tartozó szőkeség bukkan fel. - Reméljük. Szerintem senki nem hagyná ki, hogy veletek játsszon - mosolygok Clemre. - Nézd csak! Joyce már itt is van. A gyerekeknek biztosan tetszik a versenyhelyzet, a fejem tenném rá, hogy egymást is le akarják futni, hogy bizony ne ők legyenek az utolsók. Felérve a dombra először elhelyezem a hozott holmikat a fűben, majd odasétálok a sógornőmhöz és alaposan megölelgetem. Arthur családja az én családom is, ezért pedig igazán hálás vagyok. - Ki akar segíteni? - kérdő pislogok fel, s elkezdem a plédeket kiteríteni úgy, hogy egy széles körben tudjunk majd leülni.
Áh, igen. Ősz. Az év azon része, amikor már sehova sem lehet menni anélkül, hogy ne legyen tetőtől talpig sáros és/vagy vizes az ember. Amikor még a szokásosnál is nagyobb a forgalom a sok iskolába igyekező fiatal miatt. Amikor még a szokásosnál is több papírmunkát tesznek az asztalra a Minisztériumban. Valódi idill. Most az egyszer szerencsére legalább az utóbbi miatt nem kell fájjon a fejem. Tegnap szokatlanul nagy pangás volt az irodában, úgyhogy volt időm bőségesen összevásárolni ezt-azt a közelgő alkalomra.
No, nem kell itt valami nagyon grandiózus eseményre gondolni. Csak egy Mallory-féle nyár-búcsúztatás. Egy piknik, amit Artie-ék szerveztek, így a nyár utolsó napjára... Nos, amikor "Artie-ék"-at mondok, az inkább "Clem és Cam, akiket Arthur és Nadine voltak szívesek szponzorizálni egy kifejezetten nagy adag édességgel"-t jelent. Ez a legtöbb más szervezkedésükre is igaz, de itt különösképpen annak mondanám. Egész biztos vagyok benne, hogy ha lenne rá mód, még belépti díjnak is egy galleon értéknek megfelelő édességet kérnének. Minimum.
Nem mintha nekem különösebben aggódnom kellene egy ilyesfajta költség lehetősége miatt. Biztonságban el tudom mondani, hogy én és Joyce voltunk és vagyunk minden bizonnyal a legmegátalkodottabb édesség-dílerek, akikhez az unokahúgainknak szerencséjük van. Ez Arthur-nak nem kis megnyugvást szokott jelenteni, főleg ha neki nincs elég ideje az ördögfiókákra.
Ilyesfajta gondolatokkal hoppanáltam a piknik helyszínére. A domb túloldaláról érkező hangok alapján a többiek valamivel korábban érkeztek. Éppen elkaptam, ahogy Joyce a gyerekeket sürgeti, hogy siessenek fel a tetőre. Megfogadván a nem kifejezetten nekem szóló felhívást, én is összeszedtem a hoppanálás közben szétszóródott (és szerencsésen nem károsodott) holmijaimat. Ezek nagyrészt válogatott édességek a főszervezőknek, de van itt egy üveg bor a szponzoroknak is, valamint egy elvarázsolt frizbi, Weasley-ék varázsvicc boltjából, vagy akárhogy az ördögben hívják azt. Természetesen, ha már frizbi és piknikezés kerül szóba, Krokettet sem hagyhattam otthon. Nem mintha engedte volna a kis csirkefogó, hogy a gazdija egyedül menjen akárhová is. Meggyőzni egy Jack Russell-t, hogy hoppanálás közben nyugodt maradjon, nem kis kihívás, de már eléggé hozzászoktam.
Megpróbáltam közelebb érni a már teljes testületükben a dombon pakolászó bagázshoz anélkül, hogy túl nagy feltűnést keltsek. Krokettnek azonban más tervei voltak, amelyek javarészt abból álltak, hogy izgatottan elkezdett csaholni, amikor hallótávolságon belülre értem. Innen már nem próbáltam meglepni őket, csak felsiettem hozzájuk.
– Na, úgy látom, a mosogatás rám marad... – Vigyorodtam el, amikor a fickándozó kutyával az ölemben felérkeztem hozzájuk.
Mély levegőt vettem a domb alján, ahogy a távolodó alakokat figyeltem, kissé irigyelve energiájukat. A domb tetejére kellett volna hoppanálnom, azonban valahogy ezúttal nem sikerült tökéletesre a tájolás, azt hiszem. Az utóbbi időben többet viccelnek a korommal, mint amennyit az egészséges önbizalmam még nevetgélve elvisel, de a gondolat, hogy fel kell vonszolnom magam… nos igen, jöhetne a hegy Mohamedhez. Vagy nekem ez a dombocska is megfelel, nincsenek nagy elvárásaim. Biztos voltam benne, hogy ha most köszönök rájuk, akkor nekem is részt kell vennem a versenyen, azonban eleve hátrányból indulok. Úgy húsz évnyiből. Kicsit talán több. Amúgyis kinőttem már a versengésből, a főiskola volt az utolsó hely, ahol úgy ahogy égett még bennem a bizonyítási vágy, futni egyébként se szerettem soha. Merlinre, el se tudom képzelni, hogy Willow-t mi ösztönzi minden hajnalban, hogy körbe futkorássza a Roxfortot. Ha kergetnének, akkor is elgondolkoznék rajta, hogy inkább megadom magam. Zsebre dugott kézzel, és hatalmas sóhajjal meghajtva vágtam neki a végtelennek tetsző távnak, bár kedvtelennek nem mondtam volna magam. A piknik nem hangzott rosszul, a lányokkal pedig mindig szívesen töltöttem időt, mondjuk az utóbbi időben ez már nem csak arra korlátozódott, amikor a környéken jártam, hiszen gyakorlatilag egy helyre költöztünk. Ugyan ki gondolta volna annak idején, hogy Artie-val majd közösen professzorkodunk?! Még én se. Mondjuk én most sem igazán… - Nahát, milyen házias lettél, Zac! - Esküszöm, hogy nem szedtem szaporábban a levegőt, ahogy felértem, még nem lehetek olyan öreg! - Hozzám is jöhetnél mosogatni. - Jegyeztem meg azért szenvtelenül, egészen széles mosollyal. - Elcseréltétek a kereszt gyerekeimet? Biztos vagyok benne, hogy amikor utoljára láttam őket, még csak ekkorák voltak! - Mutattam magam mellett a lányoknál jóval alacsonyabbra, a gyerekek tényleg félelmetes tempóban nőnek. - Artie, nem tegnap voltak még karonülők?! - Lassan újra ősz, megint elszaladt egy év, én meg egy dombra is úgy csoszogok fel, mintha Merlin nagyapja lennék. Borzasztó.
