Amióta végeztem a Roxfortban a napok kicsit egyhangúan telnek és habár rengeteg dolgom van a boltunk körül, mégis kicsit hiányzik az a környezet, annak ellenére is, hogy nem igazán éreztem magam komfortosan. A mai nap különösen csendesnek ígérkezik, amit nem nagyon bánok: inkább szeretek hátul a műhelyben dolgozni az ékszereken, mint a vevőkkel foglalkozni. Ez utóbbi általában az anyámra marad, aki viszont ma elutazott az egyik vevőnkhöz, hogy kiszállítsa a megrendelt különleges ékszert, így egyedül maradtam a boltra, ami viszont azt jelenti, hogy nekem is kell beszélgetnem az ide betévedőkkel. Továbbra sem vagyok jó a kommunikációban, akármennyire is igyekeztem fejleszteni ezt, ezért hálát adok Merlinnek, amiért ma különösen nem volt forgalom, így nem is kellett elcseverésznem senkivel, mert az tényleg nem az én asztalom. Éppen az utolsó simításokat végzek egy karkötőn, amikor meghallom a bejárati ajtónál lévő csengőt. Sóhajtva teszem le az eszközeimet és kelek fel az asztaltól, hogy kimenjek az üzlethelyiségbe üdvözölni az ide betévedő vevő-jelöltet.
- Szia. - Köszönök a lánynak, akiről már egyből le tudom szűrni, hogy egyrészt fiatalabb nálam, másrészt valószínű a Roxfortból érkezhetett. Mindig is jó megfigyelő voltam. - Nézz körül nyugodtan, ha megtetszik valami csak szólj, és megmutatom közelebbről. - Igyekszem barátságos lenni, de látszik rajtam, hogy ez elég nagy nehézségeket okoz, akármennyire is nem tett ellenem szerencsétlen semmit. Csendben igazgatni kezdem végül az egyik pulton lévő ékszereket, miközben önkéntelenül is vissza-visszatér rá a pillantásom. Van benne valami, ami… amit nem igazán tudok hova tenni, de mintha nem igazán ide tartozna, pláne nem ebbe az angliai álmos környezetbe. Nem, benne mintha valami belső tűz égne, ami ki akarna szabadulni bármelyik pillanatban, csak visszafogja. - Ne haragudj, de… készíthetek egy vázlatot? - Kérdezem meg jó pár perc bizonytalankodás után, de érzem a késztetést arra, hogy most azonnal lerajzoljam azt az ékszert, amit hozzá tudnék társítani. - Mit szeretsz jobban, a karkötőt, nyakláncot, vagy a gyűrűt? - Kérdezem feléledő izgatottsággal és szinte viszketnek az ujjaim, hogy azonnal papírt és ceruzát ragadjak.
Úgy döntött, ideje beszereznie a kiegészítőcsalád legújabb tagját. Hogy hány száz féle és hány száz darab karkötő, nyaklánc, fülbevaló és gyűrű volt a birtokában arra gondolni sem mert, de hiába szabadult meg állandóan a felesleges daraboktól ilyen-olyan úton, valahogy a készlet egyszer csak nőtt és nőtt, mintha sosem akarna véget érni. De minden egyes taghoz érzelmi kötődés fűzte, így nehezen tudott megválni bármitől is. Szemezett már egy ideje az üzlettel, de most jutott el addig, hogy be is tévedjen ide. Köszönésképp biccent, mint aki szólni nem tud, és tekintete rögtön a kirakatra tpaad. Halvány mosollyal értékeli, hogy a fiú próbál vele kedves lenni. Nem kell hozzá se pszichológusnak, se legilimentornak lennie, hogy lássa, valahogy nincs kedve még egy hülye vásárlóhoz a mai nap. Tökéletesen érti, hogy mit érezhet a másik, ezért is igyekszik a lehető legkevesebb vizet zavarni, míg Vlad meg nem szólítja. - Hogy mi? - Először szólal meg, mióta belépett, hangja lágyan, dallamosan cseng. Nem érti a kérdést. Most róla akar vázlatot készíteni? Vagy miről is van szó pontosan? Még sosem kérdeztek tőle ilyesmit pláne nem egy ékszerüzletben. Sosem gondolná, hogy ilyen is megtörténhet. - Egyébként gyűrűt. És rajzolj nyugodtan - adja meg az engedélyt némi hezitálás után. Így már azért több értelme van mindennek, csodálatos logikájával összerakja, hogy épp megihletett valakit. Nyugodtan nézelődik tovább, hacsak Vlad nem kér tőle mást. Tekintete elidőzik a karkötőkön és nyakláncokon, hogy végül megállapodjon a gyűrűkön. Igen, határozottan a gyűrűkhöz vonzódik a legjobban, habár olyat még nem szeretbe, amit nem maga húz az ujjára.
Vendég
Hétf. Okt. 19, 2020 5:26 pm
Saxa && Vladimir
Látom rajta, hogy teljesen meglepi a kérdésem, és igazából saját magamon is meglepődök, amiért ilyen egyszerűen képes vagyok megkérdezni azt egy idegentől, hogy használhatom-e inspirációként, habár tény és való, hogy nem ez az első eset, amikor ilyesmi történik. Elég csak visszagondolnom a Trixivel való találkozásomra. Ezeket a gondolatokat viszont hamar kiverem a fejemből, mikor a lány beleegyezését adja a rajzba, és egyből magamhoz hívok egy ceruzát és egy papírt. - Köszönöm. - Mondom neki hálásan, majd már munkához is látok, a válasza alapján tehát egy gyűrűt felvázolni. Hosszú percekig csend uralkodik az üzletben, egyedül a ceruzám lázas sercegése az egyetlen kis nesz, amit néha hallani lehet, amikor kifejezetten nagy lendülettel vázolom fel a készülő rajzot. Mindig is gyorsan képes voltam rajzolni, a fantáziám ilyenkor az egekben szárnyal, és pillanatokon belül már egy gyűrű formája jelenik meg a papíron, hogy aztán pár perc múlva már teljes vázlatot tartsak a kezemben.
- Kész vagyok. - Mondom diadalmasan, teljesen megfeledkezve arról, hogy még mindig egy idegennel vagyok egy helyiségben, és hogy ilyenkor teljesen be szoktam zárkózni a saját kis csigaházamba. - Szeretnéd megnézni? Még nagyon kezdetleges, de nagyjából így nézne ki akkor is, ha elkészíteném. - Mutatom a lány felé a papírt, ha ugyan szeretné látni. Ha így van, akkor láthatja a papíron, egy egészen szépen kimunkált gyűrűt, amin apró elegáns virágok vannak tervezve. - Ezeket a virágokat pirosnak képzelem, és egy érdekes kis bűbájnak köszönhetően lángolni fognak. Ez téged nem fog bántani, de aki ártó szándékkal próbálna közeledni hozzád, azt azért elég rendesen megpörkölné. - Magyarázom neki lelkesen. - Mit gondolsz? Megcsináljam neked? - Kérdezem. Valószínűleg akkor is megcsinálnám, ha nemet mondana, csak maximum nem adnám el. Egy személyre szabott ékszer, sosem működne úgy másnál, mint akinek eredetileg lett tervezve.
Biccent egyet a hálás köszönetre, rózsaszín ajkain őszinte mosoly ül. Szemügyre veszi a szebbnél szebb darabokat, a különböző anyagú fülbevalókat, a sokféle medált és láncot, valamint a szívéhez legközelebb álló gyűrűket. Minden egyes darabot alaposan megszemlél, hogy végül a lehető legjobb döntést tudja meghozni. Mert eltökélte magát, hogy ma bizony egy újabb darabbal bővíti majd a kollekcióját. Túl sok szépség hevert előtte ahhoz, hogy üres kézzel távozhasson. Olyan idilli volt a pillanat, ahogy a két ismeretlenből lassacskán akaratlanul is ismerősökké váltak. Odakapja a fejét a diadalmas kijelentésre, és közelebb lépked a fiúhoz. Csendesen bólint a kérdésre, sosem volt kifejezetten a szavak embere, különösen nem olyanokkal, akikkel előtte sosem találkozott. Ez a helyzet pedig egyébként is olyan, ami bár megmelengeti a szívét de egyelőre nem igazán tud vele mit kezdeni. Amit a papíron lát felülmúlja minden korábbi elképzelését. Nem számít arra, hogy már csak a puszta megjelenése ilyen hatást válthat ki bárkiből is. Érzelmei azonnal kiülnek arcára, a csodálat és a lenyűgözöttség félreismerhetetlen jele mutatkoznak leginkább tekintetében. - Ez... Gyönyörű - nyögi ki végül nehezen, mert jobb szót nem talál hirtelenjében. Imádta az egész kivitelezést, az ötletet és funkciót is, amit ellátni kívánt. - Meg tudnád csinálni? Az egyszerűen csodás lenne! - Régen látott lelkesedés csillan barnáiban, utoljára talán gyermekkorában volt bármitől is ennyire elragadtatva. Az életéből észrevétlenül kivesztek az ilyen apró csodák, amik így lázba tudják hozni, így érthető, hogy a lelkét is eladná ezért az ékszerért.
Vendég
Vas. Nov. 15, 2020 1:04 am
Saxa && Vladimir
Pár percig teljesen eltűnök a saját kis világomban, amikor csak én vagyok meg a ceruzám, meg az elképzelésem, amit minél előbb szeretnék lerajzolni az előttem lévő papírra. Mint mindig, amikor megihletődöm, akkor pillanatokon belül elkészülök egy vázlattal, és habár sokkal jobban ki tudnám dolgozni, de egyelőre ez tökéletesen elég ahhoz, hogy később ebből a vázlatból egy kész gyűrűt tudjak alkotni. - Tényleg tetszik? - Kérdezem még mindig lelkesen, habár most már egy kicsit visszafogottabban. Tény és való, hogy most egészen addig képes leszek elvonatkoztatni a saját démonaimtól, amíg kész nem lesz a gyűrű, ez pedig azért sokat segít a kommunikációban, ami alapvetően nem igazán szokott menni. - Persze, meg tudom. - Bólintok mosolyogva. Látszik, hogy nagyon szeretem a munkámat, semmiért nem cserélném el az ékszerkészítést, habár annak jobban örülnék, ha mindeközben nem kellene a vendégekkel is bajlódnom. De talán majd egyszer… talán majd egyszer ezt is meg fogom szokni, ahogy eddig sok mindent mást az új életemben.
- Igazából úgy nagyjából… egy óra alatt meg is van. - Kalkulálok hangosan. - Ha van időd és kedved, akkor meg várhatod. - Ajánlom fel neki, hirtelen felindulásból. Kicsit önző indokaim is vannak, biztos vagyok benne, ha a közelemben marad, akkor sokkal egyszerűbb dolgom lesz megvalósítani a terveimet. - Bár lehet, hogy unalmas lenne neked, csak nézni ahogy megcsinálom, úgyhogy… nem muszáj. - Jövök hirtelen zavarba. Természetesen nem akarom semmire sem kényszeríteni. Most így belegondolva, az anyámon kívül még senki sem látta, hogy hogyan dolgozok az ékszereken. Engem annyira nem zavar, ha mások látnak, mert ilyenkor szintén elmerülök a saját kis világomban, de nem tudom, hogy egy kívülállónak, ez mennyire lehet érdekes.
Hevesen bólogat, göndör tincsei csak úgy ugrándoznak arca előtt. Még szép hogy tetszik neki az orra előtt lassan teljesen körvonalazódó csoda. Véleménye szerint nincs olyan ember, akinek ne tetszene, főleg úgy, hogy szerény személyének készül. Egyszerűen le van nyűgözve. - Hát ez… Egészen csodás. De tényleg. – Meg nem gondolta volna mikor elindult, hogy a napja nem sokára ilyen váratlan, mesés fordulatot vesz majd. Gondolta, hogy majd egy-két szép ékszerrel gazdagabb lesz és ettől jóval vidámabb is mint általában, de ez meg sem fordult a fejében. Lenyűgözve tapasztalja, hogy a fiú milyen lelkesedéssel viseltetik munkája iránt. Tudja, hogy egynap ő is ilyen csillogó szemekkel szeretne végig nézni magán és a munkahelyén, hogy elkönyvelhesse magában: igen, jól választottam. Úgy érzi, talán a tanításban találhatná meg azt, amit képes lenne egy életen át ugyanolyan örömmel csinálni, de nem szeretne semmit elkapkodni. - Tényleg? Igazából nincs semmi különösebb dolgom, szóval nagyon szívesen megvárnám. – Egyrészről tényleg nincs semmi egyéb dolga, a kastélyba is bőven ráér még visszaérni. Másrészről nagyon érdekli, hogy hogyan készül egy-egy ékszer, amit ő már kész termékként megvesz és magán visel. Nagyon érdeklik a kézműves dolgok, elkötelezetten támogatja a kisvállalkozásokat és a helyi termelőket. Elég időt tölt ahhoz mugli berkekben hogy tudja, ez mennyiben támogatja az egyre romló világot. És különben is, már csak azért is nem az olcsó tömegcikkek közül válogatott, hogy lenyúlhassa kicsit a szüleit. Természetesen ha tudná, hogy nincs miből akkor nem lenne ennyire szemtelen. De egyetlen gyerek egy pénzben úszkáló családban, ha úgyis megkaphat mindent amit szeretne miért ne élne a lehetőséggel? - Nem, nem, engem tényleg érdekel. Persze csak ha nem zavarok – teszi hozzá inkább csak illendőségből, mintsem hogy tényleg eszébe jutna. Hiszen Vlad ajánlotta fel, hogy maradjon, ha zavarná valamiben biztosan nem tett volna ilyen ajánlatot.
Vendég
Hétf. Jan. 11, 2021 2:10 am
Saxa && Vladimir
Jól esik, hogy ennyire sikerült őt lenyűgöznöm, mindössze egy vacak kis vázlattal. Ez határozottan jót tesz a lelkemnek és a lelkesedésemnek is, főleg hogy nem gyakran kapok dicséreteket idegenektől. Pont ezért nehéz is elhinnem így elsőre, de elnézve őt, nem úgy tűnik, mint aki udvariasságból mondja, azt amit. - Köszönöm. - Mondom még mindig kicsit zavartan, de azért kicsit mosolyogva. Az még jobban fellelkesít, amikor belemegy abba, hogy megvárja, amíg elkészül az ékszer, és habár még tényleg nem nagyon készítettem senki más előtt semmit, főleg nem egy vendég előtt, de most valamiért mégis úgy gondoltam, hogy ezt most így kell csinálnom. Valami van ennek a lánynak a kisugárzásában, ami nagyon inspirál és biztos vagyok benne, hogy az egész folyamatban nagy segítségemre lesz ez még. - Nem, nem zavarsz. Ha zavarnál, akkor nem ajánlottam volna fel. - Mondom meglepően nyíltan, pedig én aztán tényleg nem tartozok ebbe a kategóriába. - Egyébként én Vlad vagyok. - Mutatkozok be észbe kapva, hogy ahhoz képest, hogy milyen hirtelen letámadtam, meg saját ékszert készítek neki, még bemutatkozni is elfelejtettem.
- A műhely hátul van. - Mondom végül megint kicsit zavartan, mert tényleg nem voltam még hasonló helyzetben. Mielőtt elindulnék a hátsó helyiség felé, előveszem a pálcámat és némán teszek pár riasztó bűbájt az ajtóra, hogy ha netalántán betévedne egy vásárló azonnal értesüljek róla, majd végül el is indulok az ajtó felé, amit kinyitok a lány előtt. - Ez lenne ahol a varázslat történik. - Mondom még mindig kicsit lelkesen. Amint belépett, én is követem és becsukom magunk mögött az ajtót. Egy újabb pálcaintéssel feljebb veszem a fényeket, és meggyújtom a tüzet is. - Én fehér aranyból, vagy ezüstből gondoltam az alapot. - Egy újabb intéssel már a kezembe is repül a két emlegetett anyagot. - Neked melyik tetszik jobban? - Kérdezem érdeklődve felé mutatva az előbb megszerzett fehér aranyat és ezüstöt.
Sosem tesz semmit csak azért, mert az illem úgy kívánná. Vagyis majdnem sosem. Általában különösebben nem érdekli, hogy mit gondolnak mások róla, legfeljebb a családja előtt teszi a szépet. Bár egyébként azt az elvet vallja, hogy az őszinteség mindig a legjobb út, de a családja.. az egy egészen speciális eset azért. Visznozza a halvány mosolyt, idegenek társaságában sokkal jobbkedvű és vidámabb, mintha az iskolatársai közt lenne. Lehet azért, mert ilyen helyzetekben nem kötik szorosan a szabályok, nem érzi azt, hogy valaki állandóan figyeli őt, illetve valahogy az idősebbekkel mindig könnyebben megtalálja a hangot, mint a korabeliekkel. Talán azért alakult ez így ki, mert gyerekkora folyamán is általában felnőttekkel volt körülvéve, tehát így szocializálódott. Bólint, hogy tudomásul veszi. Örül neki, hogy a fiú sem az a fajta, aki megjátssza magát, csak azért, hogy esetlegesen előrébb jusson az életben, vagy belopja magát mások szívébe. Ki nem állhatja az ilyen kétszínű idiótákat. – Saxa – mutatkozik be szűkszavúan, ha már a másik is megtette. Nem kifejezetten szereti a nevét, vagyis egészen konkrétan nincs vele nagy baja, csak olyan… semmilyennek találja. Sokkal büszkébben viselné második keresztnevét, ha ezek a hülye angolok ki tudná mondani. Így marad a Saxa. Pincsikutya módjára követi hátrafelé a férfit. Cseppet sem fél, tudja jól, hogyha esetleg valami bántódása esne vagy átváltozik, és gazella alakban szökik meg, vagy két intéssel tarolóátkot küld a férfire. Szóval nem érzi magát veszélyben. Udvarias mosollyal köszöni meg az előreengedést, majd felméri a terepet. Határozottan le van nyűgözve, tekintve hogy még sosem járt ilyesmi helyen. Most betekintést kaphat, hogy hogyan készülnek a kedvenc kiegészítői. – Az ezüstöt jobban szeretem. – Semmi különösebb oka nincs igazából, egyszerűen csak jobban szereti a színét valahogy.
Vendég
Pént. Márc. 26, 2021 2:54 am
Saxa && Vladimir
A szokatlan helyzet ellenére is kifejezetten jól érzem magam, amit határozottan előrelépésnek könyvelek el. Nem emlékszem, hogy képes lettem volna ennyire hamar megtalálni egy vadidegennel a közös hangot, az pedig, hogy tényleg meginvitálom a műhelybe, ahol a napjaim nyolcvan százalékát szoktam eltölteni, az valóban szokatlan tőlem, még ha ezt ő nem is nagyon tudhatja. - Örülök, hogy megismerhettelek, Saxa. - Mondom egy őszinte mosollyal, mikor végül ő is bemutatkozik. Nem kezdem el kérdezgetni, hogy honnan származik a neve, mert valahogy úgy érzem, hogy az olyan lenne, mintha bele akarnék mászni még jobban a személyes terébe. Én pedig nem az az ember vagyok, aki ezt tenné bárkivel is. Sőt, tipikusan az vagyok, aki képes órákig csendben meglenni mások mellett és rájuk hagyni az egész beszéd dolgot. Nem mintha eddig olyan sok emberrel kerültem volna kapcsolatba, aki huzamosabb ideig is képes volt elviselni a komoly komorságomat, és azt, hogy tényleg alig beszélek, ha pedig mégis így tennék, akkor sem magamról, vagy az életemről.
Hamar hátra is érünk a műhelybe, és a hely atmoszférája egyből segít még jobban ellazulnom. Itt érzem magam igazán otthon, annyira, hogy képes vagyok órákig belefeledkezni a munkába, úgy, hogy nekem az csak pillanatoknak tűnik és anyámnak kell elrángatnia vacsorázni, vagy éppen ebédelni. - Akkor ezüst lesz. - Bólintok rá még inkább mosolyogva, és őszintén, eléggé örülök Saxa döntésének: én is azt választottam volna. - Ülj csak le nyugodtan, ha szeretnél. - Bátorítom a lányt, az egyik kényelmes szék felé mutatva, majd mivel az előbb megkaptam a kérdésemre a választ, már el is teszem a fehér aranyat, és az ezüstre kezdek koncentrálni. Pár percig várok, amíg megfelelő hőmérsékletre melegszik fel az olvasztótégely a tűzhely fölött és precíz, finom mozdulatokkal bele irányítom a kis darab ezüstöt. Újabb türelmes várakozás után egy újabb pálca mozdulattal kikerül az egyelőre formátlan, izzó ezüst, és ekkor kezdődik el az első igazi munka. Teljesen belefeledkezve a megformálásba, némán, le sem véve a szemeimet a masszáról elkezdem szépen lassan formálni. Ha valaki nem figyel teljes koncentráltsággal, szinte nem is látja az apró mozdulatokat, amiket közben a pálcámmal teszek, de viszonylag gyorsan már látszik a gyűrű formája.
- Részemről a szerencse – biccent szélesebb, őszintébb mosollyal. Szerencsének épp valóban szerencse, elvégre egy ékszerrajongónak egy ékszerkészítővel megismerkedni mindig az. Egyszer még hasznára lehetnek a jó kapcsolatok, ezért igyekszik minél többet kiépíteni. Ezt a számító viselkedést egyértelműen a szüleitől örökölte, akik mindig úgy helyezkedtek, ahogy nekik a legjobban a javukra vált. Tipikus aranyvérű kétszínűség, am Saxától rémesen távol áll, igyekszik kerülni. Ő nem forog arra amerről a legjobb szél fúj, de azért a kapcsolatokat megbecsüli. Elvégre nem hiába mondják mindig, hogy a pénz és a tehetség kapcsolatitőke nélkül semmit sem ér. Ha mindig van kihez fordulnia ilyen-olyan ügyekben akkor sokkal sikeresebb lesz az életben, mintha tisztán magára lenne utalva. A műhely hangulata őt is magával ragadja, sosem látott még belülről működni ilyesmit. Talán kiderül hogy egészen megtetszik neki ez a szakma aztán hirtelen új pályát talál magának. Bár lássuk be erre elég kevés az esély, de azért ott van, hogy mégis megtörténhet. Helyet foglal az egyik széken, nyakát nyújtogatva figyeli miféle varázslatok történnek. Semmiről sem akar lemaradni, látni akar mindent, szó szerint mindent. Persze arra azért figyel, hogy ne legyen irritáló, mert őt is nagyon zavarná ha mondjuk valaki egy ilyen fontos munka közben a nyakába lihegne, esetleg ott állna felette és meredten bámulná. Nem szereti ő sem, mondjuk amúgy sem szereti, ha valaki belemászik a személyes terébe. Nagyon tudja frusztrálni, mikor valaki kéretlenül próbál közeledni hozzá. Nincs annál rosszabb, de komolyan. Sokszor megkapta, hogy hogy lehet egy ennyire kedvesnek kinéző lány ilyen ellenséges, de különösebben nem érdekli, ki mit mond róla.
Vendég
Hétf. Május 03, 2021 4:08 am
Saxa && Vladimir
A munka, mint mindig, most is teljesen magával ragad. Teljesen megfeledkezem az időről és arról, hogy ezúttal most társaságom is akadt munka közben, a szemeim előtt semmi más nem létezik csak az előttem alakot öltő gyűrű formája. Amint ez kész van, egy gyors hűtő bűbájt követően következnek a kövek megformálása. Ez a folyamat még aprólékosabb, a drágaköveknek hála, amiket alapvetően is nehéz megmunkálni, hát még az, milyen nehéz feladat, hogy pontosan olyan virágokká alakuljanak át, mint ahogy én megálmodtam. Lassan, de biztosan viszont kezd minden formát ölteni, a drágakövek már virágokként tündökölnek, egy újabb pálcaintéssel elegánsan elhelyezkednek a kész gyűrűben. Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre inkább nyilvánvaló, hogy mi a cél és végül már csak az utolsó simítások maradnak hátra: a bűbájok. Az egész folyamatot néma csendben, szinte szertartásosan csinálom, jó pár halk, bonyolult varázslat hangzik el, mielőtt a kezemben tarthatnám a végeredményt. A gyűrűn lévő virágok, valóban alig láthatóan lángokban állnak, de még pont azon a határon mozogva, ami még nem túl feltűnő. Ha valaki messziről látja, akkor nem is veheti észre, csak az, aki közelebbről is meg szeretné vizsgálni az ékszert. Elégedett mosollyal szemlélem a kész művet és csak ekkor térek vissza a saját kis világomból, amibe belesüppedtem, rájőve arra, hogy nem vagyok egyedül.
- Remélem nem unatkoztál nagyon. - Mondom egy kicsit zavartan Saxának, de aztán végül felé nyújtom a gyűrűt. - Ha bármit szeretnél rajta megváltoztatni, akkor mondd nyugodtan. Próbáld fel, hogy lássuk, hogy megfelelő-e a méret, de elvileg az egyik bűbáj, amit ráraktam, automatikusan megváltoztatja a méretét, ha szükséges lenne. Azt is nézd meg óvatosan, hogy téged ne égessen meg a tűz: elég biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj, de sosem árt megbizonyosodni róla. Ha megérinted a lángokat akkor csak kellemes langyost kellene érezned. - Magyarázom a tudnivalókat. - Ha minden jól sikerült, akkor az érzelmeid is befolyásolják a lángokat. Ha erős érzelmet élsz meg, legyen az harag, boldogság, vagy félelem, a lángok erősebben fognak égni és melegebbek lesznek, de benned semmilyen kárt nem fognak okozni. Ha szomorú leszel a lángok kevésbé intenzívvé fognak válni, és inkább hidegek lesznek, mint melegek. De ezeket majd úgyis te magad fogod kitapasztalni. - Mondom egy kis mosollyal.
Türelemnek nincs híján, szerencsére sosem volt, főleg hogy valami olyannal töltheti az idejét, ami kellően izgalmas, érdekes és újszerű. Szeret megfigyelni mindent és mindenkit, számára ugyanolyan érdekes lehet egy ember, egy állat, egy tárgy vagy egy folyamat – csak a megfelelő hangulatban kell lennie és a megfelelő szemszögből kell hozzáállnia. Na itt éppen megvan minden ahhoz, hogy képes legyen élvezni. Csend van, nem zavarja őt, őket semmi, így nem csak megfigyelhet, hanem rendbe teheti kicsit a gondolatait. Nem is tudja, mikor volt utoljára ilyen csend a környezetében, hiszen a szobájukban a létszám miatt állandó a nyüzsgés, és nehéz olyan helyet találni, ahol nincs senki más. Csendre legfeljebb a könyvtárban számíthat, de ott is állandóan annyian vannak, hogy nem tud jó szívvel belépni. Pedig szeretne, csak legtöbbször zavarja a túl sok ember. - Dehogyis, nagyon izgalmas volt – támasztja alá, hogy nem, egy percig sem unta magát. Épp jó volt ez így, jókor is jött, kellett már egy ilyen nyugalmas időszak az életébe, még akkor is, ha nem tartott túl sokáig. Amint megkaparintja az ékszert finoman tenyerébe fekteti, hogy megvizsgálhassa. Nem kapkodja el, gyönyörködik a pontos és precíz munka minden apró részletében. Csak miután pillantása már minden szegletét ismeri hajlandó ujjára húzni, jobb gyűrűsujja a szerencsés kiválasztott. Azt már tudja, hogy sosem fogja levenni, vagy csak nagyon indokolt esetben. Bal kezének mutatóujjával finoman megérinti a lángokat, s azok mint ahogy jósolva is volt nem égetik meg őt, ellenben a kellemes langyosságát érzi. – Köszönöm! ez egyszerűen tényleg csodálatos. Mivel tartozom? – pislog kíváncsian, mert ő is jól tudja, hogy semmi nincs ingyen. Ilyen csodás ékszert nem ajándékoznak csak úgy vadidegeneknek.
Vendég
Csüt. Jún. 03, 2021 4:00 pm
Saxa && Vladimir
Viszonylag hamar sikerül végeznem a gyűrűvel, ami tőlem szokatlanul meglepő, mert ismeretes, hogy szeretek elszöszmötölni bármivel. Legyen az maga az ékszerkészítés, a rajzolás, vagy csak az, hogy a gondolataimat próbáljam meg kibogozni: mindenhez időre van szükségem, de úgy látszik az idő segít. Segít abban, hogy én is jobban emberként tudjak viselkedni, hogy kezdjek lassan, de biztosan megfeledkezni arról, hogy apám még életben van. Szerencsére messze vagyok tőle, így jelenleg nem tud se engem, se anyámat elérni, ez pedig segít abban, hogy hamis biztonságérzetbe ringassam magam. Az is sokat segít, hogy a mindennapjaimban eléggé elfoglalt vagyok, arról nem is beszélve, hogy szerelmes is, ez pedig segít abban, hogy előre haladjak az életemben, amiről azt hittem, még pár évvel ezelőtt, hogy sehova se fog tartani. Mosolyogva figyelem, ahogy Saxa felpróbálja a gyűrűt, és büszkeséget érzek, amiért azt a bizonyos csillogást a szemében én okoztam neki. Ezt az érzést senki sem tudja elvenni tőlem, amikor a vásárlóink láthatóan teljesen meg vannak elégedve azzal a termékkel, amit kaptak. Sok esetben anyám segít, főleg a vásárlókkal való kommunikációban, de ez alkalommal teljesen egyedül oldottam meg mindent és ez határozottan jó érzés. Már viszonylag régen éreztem magam ennyire jól, hála annak, hogy Lilibeth-el nem nagyon tudok találkozni, a szigorú szabályok miatt.
- Örülök neki, hogy nem unatkoztál. - Lesz szélesebb kicsit a mosolyom. Úgy látszik a mosoly nem nagyon akar eltűnni az arcomról, ami megint csak azon dolgok közé tartozik, ami szokatlan. De ez a kis közjáték feldobott, és ezt le sem tudnám tagadni. - Annak is, hogy tetszik a gyűrű. - Teszem hozzá, majd vissza sétálok a pénztárhoz. A kérdésére viszont egy pillanatra el kell gondolkodnom, magamban kalkulálnom kell azt, hogy pontosan mennyi is lenne a megfelelő összeg. - Alkut ajánlok. - Bököm ki hirtelen, meggondolatlanul. - Kivételes kedvezményt adok, ha cserébe megmondod bárkinek, aki kérdezi, hogy az ékszert innen vetted. Ezzel mindketten jól járunk, nem igaz? - Kérdezem merészen. Nem szokásom ez. Ezt is mindig anyám csinálja, de úgy látszik a mai nap már én is elég bátornak érzem magam hozzá. Csak ha beleegyezik, akkor mondom el neki a végső összeget, és engedem végül útjára, de bízom abban, hogy nem ez az utolsó alkalom, amikor itt látom az üzletünkben.
◄► 
◄► 
