Once upon a time in a land far away - Saxa & Balzac

- Köszönöm, hogy elhoztál eddig.   - Mondom hálásan az éppen aktuális autósnak, ahonnan kiszállok a hátizsákommal. Ő csak barátságosan int egyet, majd tovább hajt. Úgy érzem, hogy a mai utazásomnak elérkezett a vége, és az a nagy helyzet, hogy szinte esélyét sem látom annak, hogy eljussak a legközelebbi szállodáig, meg hát… már eléggé feléltem az összes pénzemet, nem hiába stoppolással jutottam el idáig is. Sóhajtva dobom a vállamra a hátizsákomat, és indulok meg gyalog a város felé, hátha szerencsém lesz és valahol a külvárosban sikerül majd találnom valakit, aki lesz olyan kedves és befogad majd egy éjszakára. Ha nem így lenne, igazából az sem okozna problémát, hiszen van sátram, így lényegében bárhol el tudok aludni, de az eget figyelve, és az egyre erősebbé váló széllökéseket, kétlem, hogy jó ötlet lenne kint tölteni az éjszakát. A levegő szinte szikrázik az elektromosságtól, ami durva vihart ígér, és nem biztos, hogy ezt a megviselt sátram képes lenne elviselni. Épp ezért vidulok fel, amikor a messzeségben feltűnik egy ház, ami tökéletesnek tűnik arra, hogy valahogy be könyörögjem magam. Felgyorsítom a lépteimet, mert a szél egyre jobban fúj és félő, hogy még a nagy zuhé előtt nem fogok odaérni.

Emlékszem, amikor először kényszerültem arra, hogy szállásért könyörögjek, szörnyen éreztem magam, de hamar rájöttem, hogy a nem európai emberek többsége sokkal kedvesebben és nyitottabban viszonyul az ilyen dolgokhoz, mint ahogy valaha is gondoltam volna. Segítőkészek, és bármikor szívesen látnak egy vadidegent az otthonukban, az elmúlt pár hónap meg csak még inkább megerősített ebben a hitben. Ezért sem zavartatom magam, amikor végre elérem a házat, főleg mivel mire ide érek, el is kezd nagy cseppekben szakadni rám az égi áldás. A vizes hajamat kisimítva a szemeimből kopogok be végül az ajtón, reménykedve benne, hogy valakit itthon találok és az is lesz olyan kedves és aranyos, hogy befogadjon: ha más nem legalább addig, amíg a vihar elvonul innen. Ha nyílik az ajtó igyekszem felvenni a legelbűvölőbb mosolyomat.
- Hello! Beszélsz angolul?   - Kérdezem reménykedve.
- Egy hatalmas szívességet kellene kérnem. Tudom, hogy pofátlan vagyok, de befogadnál egy éjszakára? Itt a vihar, és habár van sátram, de tartok attól, hogy ezt most nem élné túl.   - És most már csak abban reménykedhetek, hogy megszán és nem fog kint hagyni a szakadó esőben.

Az első megkönnyebbülés akkor ér, amikor ténylegesen is kinyílik az ajtó, mert ez azt jelenti, hogy valaki otthon van, ergo, van esélyem arra, hogy bekéredzkedjek. Viszont ez a megkönnyebbülés hamar elszáll, mikor portugálul szólal meg: ami igazából nem meglepő, hiszen itt él. Kicsit zavartan nézek rá egy pillanatig. Nem mondanám, hogy a portugál tudásom tovább terjedne pár ismertebb szónál, de nem adhatom fel ilyen könnyen, maximum mutogatok.
- Eu… eu quero… entar…   - Kezdek kinyökögni mégis pár szót, bár biztos vagyok benne hogy sok értelme nincsen amit mondok, viszont meglepően jó a kiejtésem. A nyelvek ragadnak rám, szinte természetes módon vagyok képes beilleszteni újabb meg újabb szavakat, és hallás után sok mindent képes vagyok megjegyezni. A második megkönnyebbülés akkor ér, mikor végül a lány mégis angolul szólal meg.
- Huh… komolyan megijesztettél az előbb, még pár pillanat és szégyentelenül nekiálltam volna mutogatni.   - Mondom kicsit nevetve, miközben hálásan beljebb lépek a házba. Elég volt ez a pár perces kint álldogálás ahhoz, hogy szarrá ázzak, szinte csöpög a víz a hajamból, és a ruháimból, egyedül a hátizsákom úszta meg jobban a dolgot, mert azt előrelátóan elláttam némi leperex-el.


- Köszönöm, hogy befogadsz.   - Hálálkodom neki.
- Ez kicsit bonyolult.   - Gondolkodom el kicsit a kérdésén.
- Franciaországból származom, de Svédországban élek már jó ideje. Most épp a bakancslistámon próbálok még pár úticélt kipipálni, mielőtt Angliába költöznék az… egyetem miatt.   - Mesélem, és ha visszatér a törölközővel, hálásan rámosolygok és elfogadva azt egyből áttörlöm a hajamat.
- Megint csak pofátlan leszek, de… átöltözhetek valahol? Sőt, igazából egy zuhany is nagyon jól jönne, egész nap úton voltam. - Kérdezem kicsit félszegen, mint ahogy ilyen esetekben mindig. Ezt sosem fogom megszokni, akármennyi ember is adott már szállást éjszakára.

Csak mosolyogva csóválom a fejem.
- Sejtettem. Elég vicces látvány lett volna, de valahogy csak elmutogattam volna, mit akarok, nem először csinálok ilyet. - Vallom be, megint kicsit nevetve az egész szituáción. Érdekes, hogy mennyit tapasztal az ember, ha tényleg minimális költőpénzzel vág neki a világnak, csak az utazás és az élményszerzés kedvéért. Rengeteg olyan emlékem van, ami nélkül kevesebb lennék. Végtelenül hálásan kerülök beljebb az esőről, és ez egyből dob a hangulatomon.
- Nincs különösebb oka, a célom az, hogy mindenhova eljussak a világon. Kifejezetten szeretem az olyan helyeket, ami nem feltétlenül túl populáris, mert nem igazán a turista látványok érdekelnek, hanem az életmódok és az emberek. Nagyon sokat utaztam az utóbbi időben, és mindig sikerült olyan emberekkel találkoznom, akik mindig valamit hozzám tesznek. Nem tudom, hogy ez mennyire érthető.   - Túrok bele a hajamba kicsit zavartan.
- Például… találkozok egy öreg bácsival, akinek elképesztően eseménydús élete volt, és még ha nem is tudunk feltétlenül úgy kommunikálni egymással, ahogy szeretnénk, mégis elkezd nekem mutogatni pár régi fényképet, amiről kiderül róla egy csomó minden. Ez pedig sok mindenre megtanít és gazdagít történetekkel és ismertségekkel.   - Magyarázom kicsit bővebben.

- Köszönöm.   - Hálálkodok újra, és már indulok is meg a fürdő felé.
- Mint a farkas.   - Válaszolom a kérdésére már fél lábbal a fürdőben.
- Nem is emlékszem, hogy ma ettem-e valamit…   - Mondom ezt inkább csak magamnak elgondolkozva, de úgy döntök, hogy nem húzom tovább az időt és helyette inkább gyorsan eltűnök a fürdőben, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek. Tíz perc után már sokkal felfrissültebben és szárazabban térek vissza.
- Hogyhogy amúgy ilyen jól beszélsz angolul?   - Kérdezem kíváncsian.
- Eddig, akikkel találkoztam itt a többségük nem nagyon tudott pár szón kívül bármit is mondani, de te hibátlanul, anyanyelvi szinten beszéled az angolt. - Mondom elismerően, miközben suttyomban elteszem a fürdőben még gyorsan varázslattal megszárított ruháimat.  

Megnyugodva a lányra mosolygok, mikor azt mondja, hogy érti, mert akkor tényleg nem kell tovább magyaráznom. Ez amúgy is egy olyan dolog, amit csak igazán érezni lehet.
- Igyekszem. Nem hiszem, hogy ez valaha is változni fog, szerintem sosem fogok tudni majd megmaradni a fenekemen, és mindig utaznom kell majd. - Mondom továbbra is mosolyogva. Ezek után nagyon gyorsan letudom a zuhanyozást és az átöltözést, és mire visszaérek, azt kell látnom, hogy a kés a lány kezébe repül. Milyen kicsi a világ, mennyi volt az esélye annak, hogy egy boszorkány házában kapok végül szállást? Önkéntelenül is megint mosolygok ezen a tényen.
- Áh, így már világos. Tudok segíteni valamiben? - Ajánlom fel egyből, hátha hozzá tudok tenni valamit a vacsorához.
- Nem vagyok túl nagy szakács, de kuktáskodni szoktam a nővéreim mellett. Eddig egyszer se vágtam le a kezem, pedig ön és közveszélyes vagyok mindenki szerint. - Nevetek.
- Egyébként még be sem mutatkoztam. - Mondom kicsit zavartan beletúrva a hajamba.
- Balzac vagyok, de a legtöbben csak Zacnek becéznek. - Pótolom a hiányosságot.

- Tehát Angliában élsz. Akkor a Roxfortba jársz?  Azt hallottam róla, az elég menő iskola. Én a Beuxbatonsba jártam tizennégy éves koromig, utána meg magántanuló voltam. - Forgatom meg kicsit a szemeimet.
- Én az akadémiára fogok járni majd, még az is lehet, hogy újra találkozunk.   - Mondom mosolyogva.
- Most éppen két nővérem is Angliában tartózkodik, a legidősebb nővérem ott házasodott meg, most várják a második gyereküket.  A másik pedig el van jegyezve. Nem hiába szokták azt hajtogatni, hogy egyedül fogok meghalni, ha így folytatom. - Nevetek megint.  

- Még jó, hogy az az álmom, hogy művész legyek, azt pedig lényegében bárhol és bármikor tudom csinálni.   - Vallom be mosolyogva.
- Eddig főleg csak képregényeket rajzoltam, vagy karikatúrákat, néha-néha illusztrálok is, de szeretném ezt egy fokkal profibban is csinálni. - Avatom bele kicsit jobban az álmaimba.
- Neked van már valami elképzelésed a jövőre nézve? Hogy mit szeretnél majd tovább tanulni, vagy hogy milyen munkát tudnál elképzelni magadnak? - Kérdezem kíváncsian.
- Persze az sem baj, ha nincs. Még elég fiatalnak tűnsz, van még bőven időd kitalálni, hogy mit szeretnél majd kezdeni az életeddel. Biztos vagyok benne, hogy már így is sokan idegesítenek ezekkel a kérdésekkel, úgyhogy ha én is ezt tenném, akkor ne is foglalkozz velem. - Nevetek. Emlékszem, mikor én voltam hasonló korban, az egész világot utáltam, amiért el kellett költöznöm, amiért nem voltak barátaim, amiért be voltam zárva a házba magántanulóként, és a nővéreim céltáblája voltam a nap huszonnégy órájában. Brrr… még a gondolatától is kiráz a hideg.

- Oké, igyekszem nem útban lenni. - Vigyorgok és már engedelmesen le is ülök az egyik székre, miközben figyelem Saxa mozdulatait. Talán jobb is, ha nem nyúlok bele, még csak az kéne, hogy összetörjek valamit, vagy ilyesmi, amire amúgy is eléggé hajlamos vagyok. Hamar megérzem az ínycsiklandozó illatokat, amire egyből korogni kezd a gyomrom, és csak bízni tudok benne, hogy a lány ezt nem hallotta. Az azért egy kicsit kínos lenne.
- Sajnos arról az iskoláról sok mindent nem hallottam. Svédországban eléggé el voltam szeparálva a világtól, és csak pár jó barátommal tartottam a kapcsolatot, de ők is Angliában vagy Franciaországban éltek.  Milyen? Mesélsz nekem róla? - Kérdezem reménykedve, információra éhesen.
- Nem csodálkoznék rajta, ha így történne, elég kicsi a világ.   - Mosolygok. Amint elém kerül a tányér egyből felcsillannak a szemeim. Nem elég, hogy isteni illata van a melegszendvicsnek, de nagyon gusztusos is.
- Ú, az azért elég durva. Gondolom az sem nagyon könnyíti meg a dolgod, hogy lány vagy, nekem fiúként még ilyen helyzetben is több szabadságom lenne. - Jegyzem meg mindenféle rosszindulat nélkül.
- Benne vagyok igazából. Hozzám illő halál lenne.   - Nevetek halkan, egész jól szórakozva az elképzelésen. Nem, nem utálom magam, csak tisztában vagyok azzal, hogy miben vagyok szörnyen rossz, és miben vagyok jó. A párkapcsolatokban szörnyen rossz vagyok. Vagy csak nincs szerencsém.

Hálásan rámosolygok, és nem fűzök több kommentárt a dologhoz. Tisztában vagyok vele, hogy nem feltétlenül a legkönnyebb élet utat választottam, de bízok annyira magamban és a tehetségemben, hogy képes legyek majd olyan munkát találni magamnak, ami pont jó lesz. Nekem már az is bőven megfelelne, ha illusztrátorként el tudnék helyezkedni valahol, de nyilván ez még nagyon a jövő zenéje: előbb mindenképpen el szeretném végezni az akadémiát, hogy tényleg professzionálisra tudjam fejleszteni a saját stílusomat.
- Sosem megyek el sehova a füzeteim nélkül. - Vallom be nevetve a kérdését hallva.
- Sőt, igazából ebből tudom az utazásaim nagy részét fedezni. Ha éppen elfogy a pénzem, amit félreraktam, akkor általában az van, hogy kiülök az utcára és karikatúrákat adok el. Ez eddig egy egész jó módszer volt.   - Mosolygok, majd már veszem is elő a pálcámat, hogy magamhoz hívjam némán az egyik füzetemet a sok közül a táskámból.
- Tessék, nézd meg nyugodtan. Ebben elég vegyesen van minden: kis képregényektől kezdve, karikatúrákon át, még rendes tájképeket is találhatsz benne. Ezt a füzetet főleg amolyan memoárként tartom, hogy emlékezzek az utazásaimra na és persze, hogy meg tudjam mutatni az unokaöcséimnek.   - Nyújtom felé a füzetet továbbra is mosolyogva, látszik, hogy nem nagyon van problémám azzal, hogy másoknak mutogassam a rajzaimat: hiszen azért vannak, hogy mások is lássák, nem? Mármint, nyilván vannak olyan rajzaim is, amit csak magamnak készítek, de azokat olyan helyen is tartom, amiket más nem találhat meg olyan könnyen. Még a nővéreim sem, akik pedig előszeretettel szokták áttúrni a szobámat, puszta szeretetből.

- A tanár az egy szép hivatás.   - Jegyzem meg elismerően.
- Én nem hiszem, hogy tudnám csinálni. Valószínűleg én lennék a gyerekek előtt a bohóc, aki mindig mindent elront. Kijönni, kijönnék velük: ezzel sosem volt problémám, de nem tudnék se elég komoly, se elég határozott lenni ahhoz, hogy tanulásra tudjam fogni őket.   - Nevetek zavartan.
- De szerintem neked sikerülni fog. Nem ismerlek még, de valahogy… van egyfajta kisugárzásod, ami egyből azt súgja nekem, hogy tökéletes leszel majd erre a pályára. - Mondom őszintén gondolva minden egyes szót. Csendben figyelem egy darabig, ahogy a konyhában serénykedik, és valahogy ettől csak még biztosabb leszek az előbbiekben. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért: egyszerűen csak egy érzés, de általában a megérzéseim be szoktak válni.

- Mindenre kíváncsi vagyok. - Csillannak fel a szemeim tudástól éhesen. Aztán a bemutatóra úgy elámulok, mintha megint csak kisfiú lennék és most először tapasztalnám meg, hogy létezik varázslat.
- Hát ez nagyon király. - Fakadok ki önkéntelenül is. Nekem a nonverbális varázslás megy úgy, mintha mindig is azzal születtem volna, de a pálca nélküli varázslás kétségkívül lenyűgöző. Az sosem akart sikerülni, bár tény és való, hogy sokat nem is próbálkoztam vele.
- A természetközelin mit értesz? - Kérdezem kíváncsian.
- Az órákat a természetben tartják? Vagy a természetben lévő mágiára koncentrálnak? - Egyelőre még nem igazán tudom elképzelni, hogy mire gondolhat, hiszen én magam egészen máshogy tanultam, mint ő. Sőt, a legtöbb diákkal ellentétben, az időm jelentős részét teljesen egyedül töltöttem, magántanárokkal és csak vizsgákra mentem be az iskolákba. Nem is mondhatnám életem legszebb időszakának azt a pár évet.

- Köszönöm. - Pillantok a lányra hálásan, majd már veszem is magamhoz a szendvicset, hogy beleharapjak. Mennyei. Egész egyszerűen mennyei. Igyekszem kultúráltan étkezni, de hiába minden igyekezetem, úgy eszek, mintha már egy hete nem jutottam volna normális ételhez, pedig azért ez nem teljesen igaz: még akkor sem, ha a mai nap folyamán tényleg alig ettem valamit.
- Persze, hogy lesz valahogy. Különben sem nézel ki olyan elveszett típusnak.   - Jegyzem meg miután lenyeltem a falatot.
- Egyébként nem aggódom túlságosan. Az egyetlen amit igazán bánnék, ha tényleg nem sikerülne párt találnom, hogy így nem nagyon van esély arra, hogy gyerekeim legyenek. Legalábbis úgy nem, hogy normális, egészséges családi hátteret tudjak nekik biztosítani.   - Mondom egy kicsit elgondolkozva.
- De ez még messze van.   - Vonok végül vállat és már vissza is fordulok a melegszendvicshez, ami Merlin ajándéka, esküszöm.  

- Jól gondolod, hálát adok Merlinnek, amiért varázsló vagyok, különben nem nagyon tudnám már hova rakni azt a rengeteg füzetet, amit tele rajzoltam.   - Mondom nevetve.
- De igazából mindenhova rajzolok. Szinte gondolkodás nélkül, egy papírfecni is elég nekem. Sőt, mivel rengeteget levelezem a barátaimmal, akik általában elszórva vannak a világban, azok a levelek is tele vannak rajzokkal, mert nem tudok leállni. Ha étterembe megyek akkor a szalvétákra szoktam rajzolni. A nővéreimet a halálba idegesítem vele, de pont ez a célom: legalább visszaadok nekik valamit abból, amit én kapok tőlük. - Vallom be továbbra is nevetve. Közben türelmesen várom, hogy végig nézegesse az eddigi rajzokat. Valamelyik még mozog is, mert némelyiket felruháztam pár bűbájjal, de a legtöbb csak sima, egyszerű rajz, amiket út közben firkálgattam. Amikor visszaadja, csak hálásan rámosolygok: nem kell mondania semmit, végig láttam a szemeiben azt, hogy tetszett neki, ez pedig nekem elég. Nincs szükségem szóbeli dicséretekre, ez így sokkal őszintébbnek hat, mintha hangos szavakkal is kimondaná.

- Ó, igen, te vagy a gonoszság megtestesülése. Nem is értem, hogy miért nem szaladtam el egyből, amikor ajtót nyitottál. Ki tudja, lehet, hogy éppen azt tervezed, hogy megmérgezel. - Mondom megjátszott komolysággal, de közben minduntalan felfelé akar görbülni a szám széle, és sokáig nem is tudom megtartani ezt a szerepet: soha sem voltam jó se a színészkedésben, se a hazudozásban, mindig egyből lebuktam. Még egy dolog, amiben szörnyen béna tudok lenni.
- Azt gondolom, hogy a gyerekek könnyen fel tudnak majd rád nézni és tudod majd inspirálni őket a tanulásra, ez pedig a legfontosabb.   - Mondom ezt már őszintén mosolyogva, teljesen elengedve az előbbi ironikusnak szánt megjegyzést.
- A magántanárom elég nehezen tudott rávenni a tanulásra, mert az én eszem mindig valahol máshol járt. Jobban tudtam dolgozni egyedül, a saját tempómban, mintha ott állt volna felettem és figyelte volna minden egyes szót, amit leírok. Ráadásul én rajzolva tanultam: a magánórák nagy részében rajzoltam, a jegyzetelés helyett, ami szintén nem nagyon tetszett a tanáromnak. Ennek ellenére elég jól sikerültek a vizsgáim, akármennyiszer is szidott le azért, mert “nem figyeltem”.   - Rajzolok a levegőbe idézőjelet.

- Most eléggé irigyellek.   - Vallom be, amikor elmeséli, hogy milyen is az oktatás, kicsit részletesebben.
- Valószínű, hogy ezt én is sokkal jobban élveztem volna, sokkal interaktívabbnak hangzik, mint ahogy én tanultam. Bár lehet, hogy így is meggyűlt volna a bajom a tanárokkal, ha nem hagytak volna rajzolni.   - Nevetem el magam megint.
- Igyekszem... - Biztosítom a figyelmeztetésére és tényleg próbálkozok ezek után kicsit lassabban enni, és talán még normálisan meg is rágni a falatot.
- Igen.   - Bólintok határozottan a családra vonatkozó kérdésére.
- Persze csak akkor, ha az élet is úgy akarja. Jelen pillanatban sajnos még nagyon messze vagyok ezektől a tervektől, de talán nem is baj, először normálisan fizető munkát kellene találni.   - Jegyzem meg egy mosoly kíséretében.   

- Sok más egyéb mellett. - Értek egyet bólogatva.
- Szerintem amúgy az a legjobb, ha mindkét világot ismeri az ember, azzal kerül a legnagyobb előnybe. Ismerni a mugli technológiát és még ott van a varázslat is bármikor, amikor szükség van rá, ez az aranyélet. - Mondom teljes meggyőződéssel. Legalábbis én eddig csak jó tapasztalatokat szereztem abból, hogy mindkét világban otthonosan vagyok képes mozogni. Az, hogy van mobilom az utazásoknál kifejezetten jól jön, elég csak csak bepötyögnöm a kérdést, és megkapom rá a választ, ha éppen elakadnék valahol, na és persze a GPS is egy elég hasznos találmány.
- Nem panaszkodnak. Én azért jobban örülnék, ha gyakrabban is láthatnám őket, de azt elég nehéz összehozni, főleg hogy tényleg nagyon sok helyen vannak és a legtöbben messze. Aztán nem mindenki olyan szerencsés, mint én, hogy az idejét utazgatással tölti. - Mondom ezt már egy kicsit szomorkás mosollyal, hiszen a barátaim azért konstans hiányoznak, akármennyi levelet is váltsunk egymással. Ugyanez igaz a családomra is, talán jó is lesz, most egy kicsit egy helyben maradni, legalább a nővéreim a közelben lesznek majd.
-  Nekem soha nem voltak szobatársaim. - Gondolkodok el hangosan.
- A nővéreim viszont mindig ott voltak, sokszor ennek pedig nem feltétlenül örültem, tényleg előszeretettel keserítették meg az életemet. Szerencsére ez mostanra egy kicsit csillapodott, mindegyikőjük elkezdett a saját dolgaival foglalkozni, az egyiküknek már van két saját és egy nevelt gyereke, a másik nem rég ment férjhez, úgy hogy végre magukkal foglalkoznak és nem velem.   - Nevetek.

- Végül is, ha jobban belegondolunk minden sorozatgyilkos így kezdi.   - Vigyorgok szégyentelenül.
- A skandináv krimikben is, meg úgy általában, mindig a legártatlanabb emberek azok, akik a legrosszabb tettekre képesek. Ebbe akárhogy is nézzük érdekes belegondolni… mármint, hogy mennyire képesek elrejteni azt, hogy mi lakozik bennük. - Megyek át kicsit filozofálásba, bár nem akarom szegény lányt untatni, így is rendes volt tőle, hogy befogadott éjszakára. És még kaját is adott.
- Ezen nincs mit megköszönni, egyszerű tényeket közöltem. - Mosolygok rá megint. Annyira látszik egyébként rajta, hogy tényleg milyen jól fog majd bánni a gyerekekkel… tipikusan olyannak tűnik, akinél ez természetesen jön, biztos vagyok benne, hogy a kicsik ösztönösen is közelednének felé. Valamilyen szinten én is ilyen vagyok: a gyerekek valahogy mindig megtalálnak, mintha éreznék, hogy szeretek velük foglalkozni. Nem hiába szeretek Alva gyerekeivel is foglalkozni na és persze ott van az éppen csak két éves kishúgom is, akit tudok dédelgetni, ha éppen otthon tartózkodom.
- Anyukám azért nem ezt mondaná, pedig nem olyan szülő, aki halálosan szigorúan vesz mindent. - Nevetek.
- Miután a szüleim elváltak, fogta magát és elköltözött velünk Svédországba, hogy kecskefarmot vezessen. Mondjuk ez utóbbit nem nagyon tudom megérteni a részéről, a kecskék szörnyű lények.   - Borzongok meg már csak az emlékükre is.
- Akkor már annyira nem is vagyok irigy. - Ismerem el, mikor kiderül, hogy nem hagytak volna rajzolni az ő tanárai sem.
- Igen, bár egyelőre tényleg nem nagyon látok tovább előre, hogy mi lesz az akadémia után. Az ember tervei folyamatosan változnak, az élet sem feltétlenül mindig úgy alakul, ahogy azt elképzelte, de azért igyekszem valami felé haladni. - Ismerem el, időközben pedig sikerült elpusztítani a tányéromon lévő melegszendvicset.
- Köszönöm a vacsorát, isteni volt. - Pillantok felé hálásan.