Nagyot ásítva lapozok az aktuális művészettörténeti könyvben, és küzdenem kell azzal, hogy ne fogjam magam és dőljek le az asztalra, hogy aludjak egy kicsit. Előző éjszaka eléggé elszaladt az idő az egyik képregénnyel, aminek nem tudtam abbahagyni a rajzolását, és már hajnalodott, mikor feleszméltem, hogy nekem igazából ma óráim vannak. Tehát lényegében az egész nap zombi-üzemmódban játszódott le előttem, azt se tudom lassan, hogy milyen bolygón vagyok, és az sem segít a helyzeten, hogy ezt az izét is be kell magolnom, mert holnap dolgozatírás vár rám. Ilyenkor legszívesebben a pokolba kívánnám azt az ötletemet, amikor úgy döntöttem, hogy elég az utazgatásból és ideje tovább tanulni… Újabb ásítást nyomok el és kénytelen vagyok megdörzsölni a szemeimet, hogy ébren tudjak maradni. Már épp kezdeném feladni a próbálkozást, és elvonulnék aludni, amikor valaki úgy dönt, hogy eleget pihent mára és inkább felfedezőútra indul. - Picasso! Ne már, maradj nyugton! -Szólok rá a sünimre kissé talán túl hangosan is, mert a körülöttem lévők egyből pisszegni kezdenek, így bölcsen inkább csendben kezdek el küzdeni a kis izgága sündisznóval.
De veszítek, és a dög fogja magát és a padlóra küzdi magát. - Jäklar! - Káromkodok svédül, mire egy még erőteljesebb pisszegést kapok és most már a körülöttem lévők olyanok, mintha gyilkolni akarnának a szemeikkel. - Jól van, nyugi már. - Suttogom szemforgatva, mert én itt éppen krízis helyzetben vagyok, hát nem látják? - Picasso! - Suttogom továbbra is hangosan, de ez a sünömet aztán nem állítja meg, neeem, neki felfedezőútra kell indulnia, ebben a rohadt nagy tanulószobában. Mert miért is ne… Szitkozódva az orrom alatt igyekszem követni az útját, de amilyen pici, olyan fürgén is szedi a lábait, és elég nehezen tudom követni, én a nagy termetemmel. Nagyot sóhajtok, mikor látom eltűnni az egyik asztal alatt, de habozás nélkül vetem magam hasra és mászok be utána, hogy végre elcsípjem.
- Hah! Megvagy, te kis szökevény! - Örülök neki viszonylag moderált hangterjedelemben, amikor feltűnik, hogy egy lány lábát fogdosom. Tényleg tök véletlenül! Hát tehetek én róla, hogy ez a dög éppen az ő formás lábát akarta felfedezni? Ugye, hogy nem?! - Öhm… ez… ez nem az, aminek tűnik… tényleg... - Motyogom, miután jó alaposan beütöttem a fejem az asztalba, mert olyan hirtelen akartam felegyenesedni. - Csak ezért az átokfajzatért jöttem, esküszöm! - Mutatom fel neki a sünit, mint tárgyi bizonyítékot. Picasso teljesen elégedetten pislog a kezemben, mint aki jól végezte dolgát. Az átkozott...
Playby :
Elizabeth Gillies
6
Ludmilla Rasputina
Vas. Júl. 04, 2021 4:51 am
Zoya & Balzac
Imádtam a könyvtár hatalmas épületét, az Akadémia előadó termeinek illatát, és úgy általában az egészet. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani ennek az átkozott szigetnek bármelyik pontjára, hogy szeretem, mégis megtörtént. Egyszerűen magával ragadott az egész élménye, minden új dolog, amit a professzorok tanítottak, és a formaldehid jellegzetes szaga járta át a természettudományi kar nagy részét. Nekem találták ki, egyszerűen tudtam. Mindigis kifejezetten szorgalmas tanuló voltam, mert nagyon szerettem a könyveket, és azokból megtanulni mindenfélét. Persze, engem se kötött le minden, csak rengeteg dolog, néha több, mint kellett volna. A velem egyidős lányok nem igazán ezekkel foglalatoskodnak, inkább szórakoznak, és… na igen, a srácok. Egyik se vonzott különösebben, így olyan nagy ívben kerültem ki minden meghívást, mint montanoceratops a T-Rex fészket. Lehet kicsit annál is jobban. Erre tökéletes hely volt a könyvtár tanulásra kialakított része, ahová nyilván csak olyanok érkeztek, akik éppen ezt a tevékenységet gyakorolták. Vagyis elég sokáig így hittem. Nagyon igyekeztem nem tudomást venni a hangoskodó srácról, végtére is az ő dolga, ha magában akar beszélni, egyáltalán nem tartozik rám. Már tökélyre fejlesztettem, miként tudok zavaró körülmények között is arra koncentrálni, amit éppen olvastam, így tényleg teljes mértékben figyelmen kívül hagytam. Amúgyis egy igen érdekes témánál tartottam, amiből gondosan jegyzeteltem ki a számomra érdekes dolgokat. Vagyis így tettem volna, amikor megéreztem valamit a lábamon. Nem olyan volt, mint mondjuk a szellőző kósza huzatának hűvöse, határozottan megfogta valaki a lábam! Ösztönösen cselekedtem, és bár sose tanultam igazán önvédelmi sportot, vagy ilyesmi, a ninjákat megszégyenítő lendülettel ugrottam a székre, akaratlanul is oroszul káromkodva. - ебать! - Anya biztos nem lenne büszke rám, de olyasmiről szó se volt, hogy ilyesmi megtörténhet. - Pontosan tűnik annak, ami! - Szinte morogtam rá, még mindig a sokk hatása alatt álltam. És hogy ez kit nem érdekelt? A könyvtárost, meg a bent tanuló összes diákot, úgyhogy olyan lendülettel penderítettek ki minket, hogy a lábunk se érte a földet. És nem csak a székre ugrás miatt nem. Haragosan néztem a fiúra, nem tűnt ismerősnek, de azt már most tudtam, bajt okoz. Viszont így könyv nélkül maradtam, márpedig holnapra kellettek a jegyzetek. - Te a hibás vagy! Miattad nincs kész a jegyzetem! - Böktem a mellkasa közepére, bár majdnem megenyhültem a süni látványától, az állatokat szerettem, az embereket kevésbé. - Ő nagyon aranyos, te kevered a bajt! Tudsz másik könyvtár? - Eddig csak az iskolában jártam könyvtárba, de ha máshol is jegyzetelhetek, nekem megfelelt, de a helyismeretem megegyezett egy félnapos apatoszauruszéval.
Már megint sikerült hoznom a formámat, ezt nem hiszem el! Miért mindig velem kell, hogy ilyenek történjenek? Miért nem telhet el egyetlen egy nap se úgy, hogy ne kerüljek bajba? Most pedig ez tényleg nem az én hibám volt, arról én igazán nem tehetek, hogy Picasso nem hajlandó megülni a fenekén. Ezért nem csak egy egészen csinos lányt sikerült magamra haragítanom - mily meglepő - hanem még ki is rúgtak minket a könyvtárból. Én ezt annyira nem bánom: hiába kellett volna tanulnom, de az már egy egészen más dolog, hogy szerencsétlen lány is áldozatául esett a híresen rossz balszerencsémnek. - Sajnálom... - Nézek rá őszintén megbánva azt, hogy miattam kirúgták a könyvtárból. - Nem akartalak bajba keverni. - Mondom bűntudatosan, közben továbbra is próbálom megakadályozni az izgága sünömet, hogy nyugton maradjon, végül a kis állat a vállamon köt ki, ahol most érdeklődve figyeli az előtte kibontakozó jelenetet. Határozottan élvezi, hogy bajban vagyok… miért is ne élvezné…
- Igen, ismerek másik könyvtárat! - Kapok az alkalmon, hogy ha már sikerült elrontanom ezt neki, akkor tudjak megoldást is ajánlani neki a problémájára. - Nem messze a lakásomtól van egy hatalmas könyvtár, ami alapvetően mugli könyvtár lenne, de mint kiderült van mágiás részlege is, csak el van rejtve. -Lelkesedek fel egy pillanat alatt. - Igazi kincseket lehet ott megtalálni, habár én annyira nem szeretek olvasni, de már sokat segített abban, hogy befejezzem a beadandóimat. Megmutatom hol van, ha szeretnéd. - Ajánlom fel egyből reménykedve abban, hogy ezzel tényleg majd sikerül egy kicsit megenyhítenem a haragját. Így is túl sok baj van körülöttem, nem hiányzik az, hogy még több embert haragítsak magamra, pedig Merlinre esküszöm, hogy én sosem tervezek semmi rosszat senki ellen! Valahogy ezek a dolgok, csak megtörténnek. Az is megfordult már a fejemben, hogy biztos el vagyok átkozva, mert olyan nincs, hogy ennyi balszerencséje legyen egy embernek…
