Amióta apáék elváltak, az életünk eléggé hektikussá vált, de nem tudnám igazán megmondani, hogy a jobb, vagy a rosszabb értelemben. Azt mindenképpen sajnálom, hogy például nyáron anyát kevesebbet láttam, mintha vele maradtam volna, de azt azért érzem, hogy mindenkinek így lesz a legjobb, mert így talán esélyük lehet arra, hogy tényleg megtalálják maguknak azt a bizonyos igazit. Talán pont a válás miatt, vagy minden más miatt, ami az elmúlt időszakban történt, úgy érzem én is megváltoztam. Nem is kicsit. Végre kezdem magam elfogadni olyannak, amilyen vagyok és nem próbálok ki kétségbeesetten mindenféle módszert arra, hogy megváltoztassam magam, vagy olyanná váljak, amilyen nem vagyok. Példának okáért, biztos, hogy soha többé nem fogok seprűre ülni, akármennyire is kedves Louisetól hogy megpróbált segíteni leküzdeni a tériszonyomat, és a természetes iszonyodásomat az egésztől, egész egyszerűen csak elfogadom, hogy a repülés nem az én sportom és soha nem is lesz az. Viszont arra is rájöttem, hogy mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy több időt töltsek anyával. Egyrészt azért, mert hiába állok közelebb kicsit lélekben apához, anya is borzasztóan hiányzott a nyár folyamán, és igyekszek minden lehetőséget megragadni arra, hogy vele is tölthessek egy kis időt, másrészről meg biztos vagyok benne, hogy ő is nehezen viselte ezt az egészet, még akkor is, ha előttem és Frankie előtt azt mutatta, hogy minden rendben van.
Ez az elhatározásom pedig abban mutatkozik meg, hogy szinte minden szabad délutánomat, amikor nem éppen a gyógynövényekkel foglalkozom, akkor a gyengélkedőn töltöm az időmet. Amúgy is így tennék, mert egyre erőteljesebben tudom azt, hogy mivel szeretnék majd foglalkozni a jövőben, de az még nagyobb motiváló erő, hogy anya is itt van. A mai nap is pontosan ugyanezt tervezem: hogy amint elszabadulok a házifeladataimtól és a szeretett gyógynövényektől egyből a gyengélkedő felé veszem az irányt, hogy besegítsek anyának, ha szüksége lenne rá. Amikor halkan belépek az ajtón, egyből feltűnik egy mosoly az arcomon, amint észreveszem őt. Kicsit felgyorsítom a lépteimet és üdvözlésképp egyből átölelem jó szorosan, úgy, mintha már hosszú ideje nem láttam volna. - Hoztam pár gyógynövényt, ami még hasznos lehet később. - Mondom végül, miután nagy nehezen elengedtem és elő is szedem a válltáskámból az előbb említett gyógynövényeket. - Ha gondolod és kellene még, akkor főzök belőlük lázcsillapító főzetet. Ma mennyi beteged van és mennyire súlyosak? - Kérdezem kíváncsian, és látszik rajtam, hogy már alig várom, hogy munkához láthassak mellette. Nagyon szeretek itt lenni, és most már biztos vagyok benne, hogy a jövőben gyógyítással szeretnék majd foglalkozni.
Nem akarta, hogy így alakuljon. Egy anya sem szeretné, hogy a gyerekeinek át kelljen élniük a válást még gyerekfejjel, de egyébként sem. Rosszul jött ki az egész, sok fájdalmat okoztak nem csak egymásnak, de a gyerekeiknek is. Persze meg tudták oldani felnőttként, hisz amint felmerült a válás kérdése úgy ténylegesen, mindketten tudták, hogy igen, itt a vége, külön utakon kell folytatni, hogy ne fojtsák meg egymást és Goldie, valamint Frankie is úgy emlékezzen a szülei házasságára, mint boldog együttlétre. Lényegében azok voltak egy ideig, de nem voltak elég kompatibilisek. Ami volt, megtörtént, ők pedig békésen, barátságban folytatják a saját útjukat, ügyelve arra, hogy elég időt töltsenek a két kis Longbottommal. Az évkezdés hamar jött, a nyár gyorsan elrepült. Sok a dolog a gyengélkedőn, mert jellemzően ebben az időszakban kezdenek el a diákok gyakorolni a kviddicspályán, valamint sötét varázslatok kivédésén. Nincs sok választása Hannah-nak, ha gyógyítani kell, akkor gyógyítani kell. Valójában szereti ezt csinálni, így érzi, hogy a világ egyensúlyát meg tudja tartani. Frankie-vel többet volt együtt a nyáron, mint Goldie-val, aki így a gyengélkedőben töltött időben próbálja kompenzálni, hogy Neville-hez költözött. Az édesanyja ezt tudja, többször el is mondta neki, hogy nem kényszer az együtt töltött idő, de örül, amikor vele van, szóval ha tényleg ezt akarja, mindig szívesen látja. Ami azt illeti, ez a három fő bármikor szólhatna, hogy szükségük van rá, ő eldobna mindent és rohanna. Mindig is a család volt az első, ez pedig úgy sem változik, hogy már nem élnek együtt. Han most épp a gyengélkedő üres részén pakolászik, felméri, miből kell utánpótlás és miből állnak jól. Ez elfoglalja, eltereli a gondolatait a saját kis butaságairól. Egy ölelés az, ami kizökkenti, s ő egy pillanatra meglepődik, majd széles mosollyal viszonozza azt. Sok apró puszit nyom a lánya fejére és arcára, nem érdekelve őt, hogy ezzel esetleg zavarba hozza. Ezek a gyerekek, ugye... - Milyen szép vagy ma is - büszkén méri végig Goldie-t. Náluk a családban tagadhatatlan a származás, Frankie tiszta apja, Goldie tiszta anyja. Még meg is simogatja az arcát mielőtt ténylegesen elengedné. - Köszönöm. Ki kell szárítanunk? - érdeklődik kíváncsian. Szereti tesztelni a gyereket, de nem rosszindulatból, hanem támogatás céljával. Hisz úgy tanul legjobban, ha magától jön rá. Hannah végignéz az ágyak során, nemrégiben járt körbe és adta be a megfelelő bájitalokat a sérülteknek. - Szeretnéd megpróbálni a kötözést? Van egy csúnya Carbunculust szenvedő fiunk.
Vendég
Szer. Okt. 14, 2020 5:50 pm
Hannah & Goldie
Mikor anya elhalmoz puszival, csak kicsit zavartan mosolyogva hagyom, hadd élje ki magát. Nem tartozom abba a tinédzser típusba, aki messzire menekül a szüleitől, tartva attól, hogy “szégyenbe hozzák” a barátaik előtt, hiszen lássuk be: nincsen sok barátom, akik előtt ezt megtehetnék. Sőt, én kifejezetten büszke vagyok rájuk, és arra, hogy a szüleim, még ha néha én is soknak találom azt, hogy minden sarkon beléjük botolhatok a kastélyon belül. A válás óta különösen kényes ezzel kapcsolatban a helyzet, de úgy érzem, még mindig így jobb mindenkinek. Boldogabbak lesznek majd egymás nélkül, hiába voltak boldogok egykor egymással is. Nyilván az ember lánya jobban örülne annak, ha a szülei együtt maradtak volna, de vannak olyan helyzetek, amikor fel kell ismerni azt, hogy mi jó másoknak, és nem magával kell törődnie. Ez pontosan ilyen helyzet. - Ugyan, anya… - Jövök zavarba önkéntelenül is a bókjától, és kicsit elpirulva simítom le a szokáshoz híven össze-vissza álló, zabolázatlan fürtjeimet. Szinte megkönnyebbülten ugrok rá arra a lehetőségre, hogy gyógynövényekre terelődjön a téma.
- Csak ezeket. - Nyújtom felé magabiztosan a fele kupacot amit összeszedtem. - Ezek viszont frissen a leghatékonyabbak. - Mondom ezt a másik részére a növényeknek. A kérdésére egyből felcsillannak a szemeim. - Igen, szeretném. - Mondom izgatottan és már most látszik rajtam, hogy tűkön ülve várom, hogy még többet tanulhassak, és ezzel közelebb kerülhessek ahhoz a célomhoz, hogy egyszer én is gyógyító legyek. - Merre van? - Kérdezem, miközben lábujjhegyre állok, remélve ezzel azt, hogy így jobban be tudom látni a teret és egyből az előbb említett sérült fiút kezdem keresni a tekintetemmel.
Habár Frankie mostanság lázad és egyértelműen nem tetszik neki...hát nagyjából semmi, a szülei szemében akkor sem változna, ha ellenük fordulna. Mert mindig a jót látják benne, édesanyja pedig biztos benne, hogy el fog illanni a dühe és minden visszatér a normális kerékvágásba. Már amennyire ebben az átalakult életben ez lehetséges. A szőke kishölgy pedig semmi jelét nem mutatja annak, hogy számára ez nagy törés lett volna. Talán egyszer a bátyja is megérti, hogy ettől még nem dőlt össze a világ, csak átalakult. - Te leszel a legügyesebb gyógyítótanonc - jegyzi meg mosolyogva. Goldie-nak jó érzéke van a gyógynövényekhez és az emberekhez is, így Hannah-nak semmi kétsége sincs afelől, hogy a lánya jó pályát választott magának. Persze korán van még ahhoz, hogy ezt eldöntsék és biztos legyen, de hisz benne, mert látja az igyekezetet és érdeklődést. - Remek. Szükségünk lesz a fertőtlenítő és a szárító oldatra. Hozd magaddal, kérlek - ugyanolyan nyugalommal és kedvességgel beszél Goldie-hoz, ahogy azt megszokhatták tőle. A mosoly az arcán szinte állandó. Han megvárja, míg lánya megkeresi a polcon a két üveget, majd elvezeti a nyöszörgő fiúhoz, akinek mindkét karja be van kötözve. A kötszert a szekrényre teszi, s odébb lép, hogy helyet adjon Goldie-nak. - Mattie, most Goldie fog segíteni lecserélni a kötéseidet. Szívem, óvatosan elkezdheted levenni. Vigyázz, mert itt-ott beleragadhat a kelésekbe... - kicsit félti, nehogy rosszul legyen a látványtól, ezért minden apró rezdülésére nagyon figyel végig.
Vendég
Vas. Dec. 13, 2020 5:24 am
Hannah & Goldie
Az újabb dicséretre megint kicsit zavarba jövök, mert habár a szüleimtől tényleg megszokhattam volna már azt, hogy halálra dicsérnek, de pontosan ezért gondolom úgy, hogy biztos csak az elfogultság beszél belőlük. Ettől kifejezetten az ilyen helyzetekben tartok, mikor valóban azt szeretném, hogy jól teljesítsek. Bennem van a félelem, hogy igazából nem csinálok valamit jól, de anya annyira szeret, hogy ezt vagy nem veszi észre, vagy egész egyszerűen csak nem akarja megmondani. - Túlzol. - Mondom csak végül zavartan, de a lelkem mélyén azért akármennyire is tiltakozok ellene, nagyon is jól esnek a szavai. Amikor elkéri tőlem az üvegeket csak izgatottan bólintok, és gyors léptekkel már a polchoz is lépek, hogy megtaláljam a megfelelő főzeteket. Elég pár pillanat hozzá, hogy ki tudjam olvasni a címkén szereplő, precíz írást, és hamar magamhoz is ragadom a megfelelő oldatokat.
Ezek után még mindig kicsit izgatottan követem anyát a sérült fiúhoz, szegényen már messziről látom, hogy kínlódik a sérüléseivel, és egyből érzem is a késztetést arra, hogy minél előbb enyhíthessek a fájdalmain. - Szia, Mattie. - Mosolygok a fiúra barátságosan, majd anya utasításaira csak határozottan bólintok, és nekiállok a rám kiszabott feladatnak. - Szólj, ha nagyon fájna, mert akkor majd próbálom még óvatosabban. - Intézem a szavaimat Mattiehez, majd pedig neki állok lassan, óvatosan leszedni róla a kötéseket. Nem finnyáskodok, még akkor sem, amikor látom, hogy valóban nem túl szép látványt rejt a kötést, de hát erre számítani lehetett. Ahol az anyag a kelésekbe ragadt ott kicsit nehezebbé válik az, hogy óvatos legyek, de mindent megteszek ennek érdekében, még akkor is, ha átérzem szerencsétlen fiú fájdalmait. Szinte én magam is érzem, hogy ez mennyire fájhat neki. - Azt hiszem, megvan. - Mondom végül felnézve anyára, jó pár perces mély koncentráció után, miután sikerült leszednem a kötést.
Ha valami elmondható Hannah-ról, akkor mindenképpen az, hogy jó anya. Az életét a gyerekei jelentik, mindenben próbál nekik segíteni, ahogy csak tud, aztán idővel ők is elérik a céljaikat, és ő egyre csak nagyobb büszkeséggel tekint majd rájuk. Ez a büszkeség csillan a szemében akkor is, amikor a kislányára néz, és figyeli, ahogy a gyengélkedőn bontogatja szárnyait. Segít neki, és hagyja, hogy gyakoroljon, mert máshogy nem fogja megtanulni a valóságot a betegségekről. - Nagyon ügyesen csinálod - jegyzi meg a művelet közben halkan, hogy azzal ne zavarja meg a munkában, csak biztassa, hogy eszébe se jusson útközben megállni, és még kellemetlenebbé tenni a kötés leszedését, mint amilyen. Goldie olyan szépen megoldja a feladatot, hogy édesanyja elismerően bólint. Amikor szabad a bőrfelület, két kisebb pamacsot ad a lánya kezébe. - Előbb alaposan lefertőtlenítjük, a kelések mellett is, rendben? Aztán mehet rá a szárítás. Vigyázz, elég belőle a kelésekre egy picikét tenni, szét fog terjedni - úgy gondolja, hogy ezt egyébként Goldie magától is tudja, hisz picikoruktól fogva elmagyarázta nekik pontról pontra, hogy látja el a sérüléseiket. Amint ezzel megvan, következik a másik oldal. Itt már hagyja, hogy a szőke hasonmása magától csináljon mindent, és büszkén simítja meg a vállát a feladat befejeztével. - Profi munka, Miss Longbottom. Köszönöm a segítséget. Mit szólnál, ha elfutnál magadnak egy csokibékáért, amíg nincs semmi teendő?
