Aznap legalább harmadszor játszottam el a gondolattal, hogy egy szörnyűséges természeti katasztrófa következtében az egész Szent Mungó felgyullad, én pedig rezignáltan, a kijelölt ágyamon ülve várom majd a halált. Exhugrabugoshoz nem méltón azt is elképzeltem, hogy a szobatársamat is elnyelik a lángok, mert az a faszi annyira kibaszottul idegesítő volt, hogy biztosan leátkoztam volna a fejét a nyakáról, ha képes lettem volna akár csak a legegyszerűbb rontást is végrehajtani. De sajnos nem voltam rá képes és a Mungó sem lett spontán öngyulladás áldozata. Kénytelen voltam elviselni a végtelennek tűnő napokat, az elvonási tüneteket, a szűnni nem akaró sóvárgást, a kurva terápiás célú beszélgetéseket, minden kicseszett kérdést az anyámról és az apámról, mintha ez az ő hibájuk lett volna. Mikor éppen nem a tűzhalálomról - és egyéb kreatív halálnemekről - fantáziáltam, akkor rongyosra olvastam Frida leveleit vagy próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz hazamenni hozzá, ha vége ennek a harminc napnak. Már önmagában az a fogalom idegen volt számomra, hogy hazamenni valakihez, és minden letargiám és félelmem ellenére azért mégiscsak melegséggel töltött el, hogy ő várt rám. Kivéve, amikor éppen azért rettegtem, mert mi van, ha mégsem várt? A helyében minden épeszű nő menekült volna tőlem, nem türelmesen várta volna, hogy egyszer végre tiszta legyek, pláne nem azok után, amit a lányunknak látnia kellett. A legrosszabb persze az volt, hogy én cseppet sem éreztem magam tisztának. Igen, amióta betettem ide a lábamat, egy gramm anyaghoz sem jutottam, de kár lett volna áltatni bárkit is: ha most kiléptem volna a Mungó kapuján, első dolgom lett volna belőni magam. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ez megváltozna néhány hét alatt. És az az igazság, hogy nem is voltam benne már annyira biztos, hogy én szeretnék tiszta lenni, mert a dolgok jelenlegi állását nézve ebben nem volt semmi jó. Vajon el tudtam volna titkolni Frida elől, ha...? A gondolataimat a kétszemélyes szobához tartozó ajtó - rajta a kibaszott sablonos "live, laugh, love" táblácskával - nyitódása zavarta meg. Valamelyik medimágusra, ápolóra vagy az elviselhetetlen szobatársamra számítottam, azonban ennél rosszabbul nem is tippelhettem volna. - Merlin faszára, most már hallucinálok is? - nyögtem fel, Ada Lachlan arcára meredve. Annyira váratlanul ért a felbukkanása, hogy hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogyan érezzek vele kapcsolatban. Legyek dühös? Szomorú? Boldog? Tököm sem tudta, egyelőre csak döbbenetet éreztem és... és elnyomhatatlan késztetést, hogy felzabáljam azt a nagy doboz fánkot, amit a kezében tartott. Felültem az ágyon és bizonytalanul méregettem Adát. Nem értettem semmit. - Ha valami aurorszarság miatt vagy itt, akkor mondd meg nyugodtan Potternek és a többi köcsögnek, hogy én innen nem megyek sehova. A medimágusok is megmondhatják, hogy nem mehetek.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Okt. 11, 2020 8:15 pm
Bertie & Ada
The Donut of Reconciliation
Merlinre, teljesen bolond vagyok. Nagyon, de tényleg nagyon, annyira, hogy megérdemelném, ha Lyle bezárna a pincébe és ott hagyna egész hátralévő életemre, hátha akkor nem csinálok hülyeséget. Sajnos lassan már én is kezdtem kételkedni ennek a valószínűségében, hiszen napról napra ostobábbnak éreztem magam. Nem volt a legjobb érzés a világon, azt kell mondanom, de végül is, nem érkezett újdonságként, eddig sem voltam meggyőződve az ellenkezőjéről. Itt kellett lennem. Amikor meghallottam, hogy Bertie itt van és próbált javítani a saját helyzetén, elfogott valami különös bűntudat. Tudatalatt elkönyveltem annak, aminek soha nem akartam: menthetetlennek. Most rácáfolt minderre, én pedig borzalmasan éreztem magam miatta, vagyis inkább magam miatt. Utáltam a viselkedésemet, a gondolkodásomat, az attitűdjeimet, mindent. De mint az előbbi, ez sem volt új érzés számomra, amióta... nos, a támadásom óta még annyira sem tudtam megbékélni a létezésemmel, mint azelőtt. De kezdenem kellett valamit mindezzel, elsősorban a saját lelkiismeretem megnyugtatására, de Bertie-t is támogatni szerettem volna. Tudnia kellett, hogy büszke voltam rá, nagyon büszke. Így kerültem be a Szent Mungó drogelvonójára egy nyomorult délutánon, tele nyomorult emberekkel, a kezemben egy fánkosdobozzal, benne tizenkét agyondíszített cukorbombával, ami éppen annyira festett itt bizarrul, mint én magam. Feszélyezve éreztem magam, mert féltem, hogy Bertie azonnal ki fog vágatni innen és minden próbálkozásom ellenére nem leszek képes helyrehozni vele azt, amit úgy elcsesztem. A legnagyobb része már úgyis elveszett és bármennyire akartam, életeket nem tudtam visszahozni, de akadt, ami még menthető volt. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam, ahogy az egyelőre bizonytalan és merev mozgásommal beléptem a szobaajtón, ahová az egyik matróna igazított el. És ahogyan azt vártam, ott volt Bertie, olyan módon reagálva rám, ami már nem tudott meglepni. Mégis fülig vörösödtem és átfutott a gondolat a fejemen, hogy csak leteszem a fánkot és kiiszkolok innen. Gyorsabb meoldás lett volna. - Nem amiatt vagyok itt -feleltem halkan. -Csak... szerettelek volna meglátogatni. -A tekintetemet a kezemben lévő dobozra szegeztem, aztán pár másodpercnyi ajakrágás után leraktam az ajtó melletti asztalra. -Ezt neked hoztam. Tudom, hogy nem valami jó a kaja, amit itt adnak, biztos jól fog esni. Mondanom kellett volna még valamit, de mit? Annyi minden kavargott a fejemben, amit közölni akartam vele, szerettem volna a bocsánatáért esdekelni, sírni is, megölelni, megint bocsánatot kérni, megkérdezni, hogy hogyan érzi magát, hogy rendben van-e a családja... Mégsem jött egyetlen szó sem a számra, csak álltam ott kukán, fájdalmasan kínosan.
Egy egészen átlagos napon is gondot okozott volna normálisan lereagálni ezt a cseppet sem normális helyzetet. A múltkori találkozásunk után szinte biztos voltam benne, hogy amennyiben Adával mi találkozunk még valaha is, az nem szándékos lesz. Én biztosan nem kerestem volna őt és úgy gondoltam, hogy ő sem engem. Sokat gondoltam azóta arra, hogyan kezelhettem volna másként azt a szituációt, elsülhetett-e volna máshogyan kettőnk között - bőven volt időm ezen agyalni, de mindig arra jutottam, hogy nem létezett más végkimenetel. Most mégis eljött hozzám, mert "szeretett volna meglátogatni", és ez látszólag nem azt jelentette, hogy szeretett volna röhögni a szenvedésemen. - Hát... akkor tessék, szívderítőbb helyet nem is találhattál volna - mutattam körbe a szobában undorodva, majd fájdalmas fintorral megállapodott a tekintetem a "live, laugh, love" táblán Ada mellett. Az volt a leggusztustalanabb a szoba, sőt, az egész Mungó minden berendezési tárgya közül. - Igen, tényleg elég szar a kaja. Szóval... kösz, vagy valami ilyesmi... Talán ez meg is marad bennem. - Zavarban voltam, pedig nem volt szokásom. Mindenből ki tudtam dumálni magam és a gátlás szó már hosszú ideje nem volt állandó vendég az életemben, de ez a helyzet akkor is kényelmetlenül érintett. A józan eszem azt súgta, hogy küldjem el Adát a picsába, de ehhez most túl fáradtnak, túl demotiváltnak éreztem magam. És azt hiszem, a lelkem mélyén sóvárogtam bárkinek a társaságára, aki nem a rehabról akart velem beszélgetni és mély analízis alá vetni az életem legelbaszottabb részleteit. Felálltam az ágyról, hogy magamhoz vegyem a fánkos dobozt, amiből aztán kiemeltem a legszínesebb, ránézésre legundorítóbban édes darabot. Konkrétan szivárványszínű volt, szívecske és felhőcske alakú cukorszórókkal, ritka férfias darab. Még jó, hogy az ilyen apró részletek engem sosem izgattak, - Most ott fogsz állni, mint egy rakás, sánta szerencsétlenség vagy leülsz végre? - dobtam vissza magam az ágyra a doboznyi fánkkal, maj megpaskoltam a matrac másik felét, hogy üljön már le. A vak is látta, hogy még mindig nem volt jól. - Alina, Frida vagy Carol Dolohov csodálatos ötlete volt, hogy ideküldenek? Más magyarázatot nem láttam arra, hogy mi a tökömért jött most ide. Ellenben Frida, Alina vagy éppen Carol gondolhatták úgy, hogy remek ötlet lenne kibékíteni minket, bizonyára jót tenne a mentális egészségemnek. Nekem egészen más elképzelésem volt arról, hogy mi tenne jót nekem, de azt az elvonón nem hangoztattam inkább.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Csüt. Nov. 05, 2020 5:52 pm
Bertie & Ada
The Donut of Reconciliation
Hozzá hasonlóan én is sokat agyaltam a legutolsó beszélgetésünkön. Nem volt nehéz megértenem, hogy miért reagált úgy, ahogy, hogy miért lett az a vége, ami, mert én is éreztem, hogy másképp nem is történhetett volna. Olyat tettem, amiért minden rosszat megérdemeltem volna, amit az ember csak el tud képzelni egy másiknak. Én soha nem leszek képes feldolgozni azt, ami történt, elfogadni azt vagy túllépni rajta, és nem várhattam el éppen a halott gyerekem apjától, hogy ő megtegye helyettem. Mégis… mégis megrögzötten próbáltam menteni a menthetőt, már ha volt egyáltalán olyan. Túl sok minden nyomta a lelkemet és éreztem, hogy már nagyon roskadozom a súlya alatt, bármennyire is jól titkoltam kivételesen, ez ellen pedig tennem kellett valamit, muszáj volt, ha nem akartam teljesen megbolondulni még harminc előtt. És reménykedtem benne, a lelkem mélyén nagyon reménykedtem, hogy Bertie hajlandó lesz megbocsátani nekem, vagy legalább elindulni ezen az úton, mert más ötletem nem volt, mint hozzá jönni. Ez volt az egyetlen élhető kiindulási pont. - Valóban nem az, de itt legalább kedvesek a matrónák. Viszont a traumaosztályon nincs ilyen tábla, ami még a kedves gyógyítóknál is fontosabb. -Toltam egyet az ajtón, hogy a látószögünkön kívül essen az a borzalmas felirat, mert valljuk be, tényleg az volt. Értettem, hogy mit akarnak elérni vele, de a közhelyek és Karen-szövegek nem a legjobb eszközök voltak erre, sőt, nekem eléggé kontraproduktívnak tűntek. Bertie-nek meg látszólag még inkább. - Igazán kár lenne érte, ha nem maradna meg, mert a legjobb fánkostól hoztam, amit csak találni lehet Londonban. De majd meglátod. Biztosan ízleni fog. -Nem tudom, mikor éreztem utoljára ennyire kínosan magam, pláne Bertie mellett. Borzasztó érzés volt és féltem, hogy hiába vagyok itt, hogy mindent rendbetegyek, csak még mélyebbre és mélyebbre fogom ásni magam. Jelenleg nagyon úgy nézett ki, hogy csak rontok mindenen, de ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. Hihetetlenül zavarban voltam és szorongtam. Csendesen figyeltem, ahogy elvette a dobozt és kivette belőle a “pegazusfölde” fantázianévvel ellátott darabot. Nem, nem tudom én sem, miért ez a neve, mindig rohadt kínosnak találtam, de azért mindig vettem is belőle. Nem azért, mert küllemre nagyon tetszett volna vagy mert annyira illik a stílusomhoz (nevetnem kell még a feltételezéstől is), egyszerűen csak nagyon finom volt. Mennyei málnakrémmel volt megtöltve és akár tíz darabot is be tudtam volna tömni belőle… persze csak akkor, ha utána valaki tartja a fejemet, amíg kihányom mindet. De ízre tényleg jó volt, csak mint általában a fánk, kurva cukros is. - Ez volt a tervem, de akkor leülök. -Nem voltam biztos benne, hogy szívesen látna ott maga mellett, ezért inkább ácsorogtam az ajtó mellett. Nekem az is megfelelt, neki tudtam támaszkodni a falnak, bár nem volt valami kényelmes. Azért nem ellenkeztem, amikor hellyel kínált, és végül leültem mellé. -Egyik sem, nem találkoztam velük. Fizikoterápián voltam bent, vagy mi a tököm az, és akkor hallottam két matrónát beszélni egy Ollivanderről a rehabon. Nem túl nehéz kimatekozni, hogy melyik Ollivanderről van itt szó… Úgyhogy gondoltam, eljövök hozzád. Tudom, milyen szar itt feküdni hetekig.
Tudtam volna vitatkozni a matrónák kedvességéről, volt például egy erőteljesen humanoid dementor típusú, bár tényleg akadtak közöttük egészen rendesek. Volt például egy száz év és a halál közötti ápolónő (néni?), akit az ideérkezésem után szinte körbeudvaroltam és ezt ő is kifejezetten viccesnek találta, de erről már egy ideje letettem. Nem volt kedvem vicceskedni senkivel, nem volt kedvem kibaszottul semmihez, még a levegővételhez sem. Helyesbítek, egy valamire nagyon is éreztem a motivációt: betépni, de kurvára. - Nyugodtan elviheted és fellógathatod valahova máshova. Mert ha sokáig kell még bámulnom azt a szart, akkor magamat fogom fellógatni. Mindketten tudtuk, hogy ha a világ legundorítóbb édességét hozta volna ide, nekem az is megfelelt volna. Nem voltam válogatós, megettem bármit, de tényleg bármit. Még azt a gusztustalan áfonyás cigit is elszívtam, amit Carol Dolohovtól kaptam, mikor éppen nem volt kéznél más - az már egy másik kérdés, hogy utána Frida elzavart zuhanyozni, annyira elviselhetetlennek találta a szagot. - Ez a legbuzisabb kaja, amit életemben láttam - jelentettem ki, mielőtt betömtem volna a szivárványszínű fánkot. - Kedves tőled, hogy én jutottam eszedbe róla. Egy percig sem gondoltam komolyan, de talán nem ez volt a legjobb pillanat a páratlan, önostorozó és egyben Adát is baszogató poénjaim elsütésére. Mindkettőnkre ráfért volna a nevetés, de én nem éreztem semmit - pedig általában meg tudtam nevettetni saját magamat -, Ada meg látszólag annyira zavarban volt, amilyet még elképzelni sem tudtam róla korábban. Nem ilyen szendeszűznek ismertem meg, de nyilván túl sok minden történt azóta vele is és velem is, és nos... kettőnk között is. - Szóval beszélgetnek rólam a matrónák, nagyon hízelgő - vettem ki egy második fánkot is a dobozból. - Biztos megvitatták, hogy még sosem volt a rehabon ilyen jó csávó, mint én. Gyanítottam, hogy inkább arról beszéltek, mennyire nem voltam hajlandó együttműködni senkivel. De mégis mit vártak? Nem azért jöttem, hogy mindenféle agyturkásszal megvitassam anyámék hiányos nevelési módszereit és az abúzus egészen izgalmas formáit, amiket sikerült megtapasztalnom a huszas éveimben. Köszönöm szépen, de ezek kurva jó helyen voltak jó mélyen, érintetlenül, ugyan minek piszkáltam volna őket? Én csak azért jöttem erre a retek helyre, hogy bezárjanak néhány hétre, amíg lejövök az anyagról. Semmi lélekbúvárkodást nem akartam, csak négy erős falat, napi gyógyszeradagot és semmi mást. Mit nem lehetett ezen megérteni? - Különben jobban vagy már? Mikor bejöttem hozzád a Mungóba, nagyon szarul néztél ki, azt hittem, túl sem éled... - Csak a sérüléseire mertem rákérdezni, arra a másik dologra véletlenül sem. Nem miatta elsősorban, magamat féltettem attól, hogyan kezelném, vagyis inkább hogyan lennék képtelen kezelni ezt a témát.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Kedd Dec. 15, 2020 11:14 pm
Bertie & Ada
The Donut of Reconciliation
- Mondanám, hogy hozok neked egy megbűvöltet, amin “smoke weed everyday” felirat van, de nem hiszem, hogy értékelnék a medimágusok a vicceskedésemet. És annyira talán nem is vicces. -Lehet, hogy az volt, csak én nem találtam mostanában semmit annak, de ennyire mélyen nem gondoltam bele ebbe. Mindenesetre még az is jobban festett volna az ajtóra lógatva mint ez a klisés ocsmányság, ami előbb vitt volna engem is a halálba mint motivált volna a leszokásra. Normális esetben azt hiszem, elmosolyodtam, sőt, talán nevettem is volna a megjegyzésén, de most nem ment. Képtelen voltam bármit is az arcizmaimra erőltetni, olyan kifejezéstelen maradt az arcom, mint nagyon régen nem, pláne nem Bertie mellett. Ollóval lehetett vágni a feszültséget közöttünk és minden egyes némán töltött másodpercben azt a kínos csendet. Menekülni akartam, de nem tettem meg. Nem lehettem ennyire gyáva. - A gyereknek is vettem egy párat, Lyle fiának. Evidens volt, hogy akkor neked is hozok, és a legfinomabbakat válogattam ki. -Más egész biztosan nem tartotta olyan finomnak ezeket az iszonyú édes vackokat, hiszen két falattól cukormérgezést kapott az ember. Nekem ezek adták a napi boldogsághormon-betevőmet, így nem panaszkodtam. Azt hiszem, az én függőségem a fánk volt. Vállat vontam a megjegyzésére, nem akartam az orrára kötni, hogy igazából csak azon pletykáltak, hogy mégis hogyan képes egy Ollivander ilyen helyre kerülni és szegény öreg pálcakészítő mester mennyit szégyenkezhet miatta. Zavart, hogy így beszélnek Bertie-ről, de nem javítottam ki őket, hiszen én is éppen úgy viselkedtem, mint Garrick Ollivander és mocsok mód szégyelltem magam miatta. - Élni még élek -vontam meg a vállam. -A mankó még egy ideig szükséges elvileg, gyakorlatilag csak akkor használom, ha nagyon muszáj vagy valaki látja. A legnagyobb sebből még nem szedték ki a varratokat, mert annyira mély és széles, hogy alig akar begyógyulni, de idővel az is rendben lesz. Egy pár hónap múlva a régi leszek. -Dehogy leszek az, soha nem lehetek az. A boszorkány, aki rám támadott, rengeteg mindent elvett tőlem, elvette minden lehetőségemet arra, hogy valaha is gyereket szüljek, hogy édesanya lehessen belőlem, és abban is biztos voltam, hogy a testem többi része sem lesz már olyan mint egykor. Nem akartam lemondani a sportolásról, hiszen másom nem maradt, de féltem, hogy sokmindent abba kell hagynom, amit eddig rendszeresen végeztem. - Bertie… -fogtam bele, de nagyon hamar elcsendesedtem és hosszú másodpercekig nem szóltam semmit, csak néztem mereven az ajtókilincset. Nehezemre esett összeszedni magam. -Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon büszke vagyok rád. Biztos vagyok benne, hogy nem volt egyszerű ide eljönnöd, rávenned magad, hogy végigcsináld, vagy hogy egyáltalán megpróbáld. Biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz majd, mert ismerlek, tudom, hogy képes vagy rá, és nagyon büszke vagyok rá, hogy most itt vagy, akármilyen szar is ez a hely. Megérdemled, hogy szebb életed legyen.
- Én értékelném, tartanám is magam a mottóhoz, de valamiért itt azt gondolják, hogy a mentális egészségemnek nem tesz jót, ha minden nap elszívok egy spanglit. Nem értem miért. - Sosem értettem, miért csinál bárki is ekkora felhajtást a fű körül. Nagyjából tizenöt éves voltam, mikor elszívtam az első füves cigimet, de sosem éreztem úgy, hogy végül az vezetett idáig. Nem tartottam veszélyesebbnek egy üveg sörnél, sőt, őszintén hittem, hogy az alkohol ezerszer rosszabb. Mégis mindenki azt gondolta, hogy az első jointommal már megpecsételtem a sorsomat, pedig én tényleg nem láttam az egyenes utat onnan az első próbálkozásig a heroinnal. Weasley - pontosabban a gyereke, de nem tudtam elkülöníteni őket - említésére alig bírtam elfojtani egy ideges arcrándulást. Hát persze, ők biztosan remekül kijöttek egymással, a két auror, az a vörös faszkalap, akinek sosem sikerült a nyomába érnem Ada szemében. Nem kellett volna bántania a dolognak, hiszen már nem éreztem Ada iránt semmit. Ez nem önámítás volt, tényleg nem maradt bennem csírája sem annak, amit egykor éreztem iránta. Talán Frida miatt, talán csak túl nagy fájdalmat okozott nekem, fasz se tudja, nem is számított. De attól még idegesített a tudat, hogy Weasley a képben maradt. Inkább nem is reagáltam semmit erre a mondatára, nem volt most erőm megkockáztatni egy vitát. Nem úgy nézett ki, mint aki néhány hónap múlva a régi lesz, de ezt nyilván tudta ő is. Én is ezt a taktikát alkalmaztam mostanság: mindenkinek azt mondtam, hogy egyre jobban érzem magam és egyre könnyebb minden, nem kell aggódniuk, pedig ez kurva messze állt a valóságtól. Habár arra pont nem volt okunk, hogy egymásnak hazudjunk Adával, mi már nem voltunk egymásnak senkik. - Figyelj, ha már idejöttél és raboljuk egymás idejét, akkor igazából lehetünk őszinték is. Nyilván nem fogsz rendbe jönni néhány hónap múlva és ezt te is tudod. Ha beszélgetni akarsz, akkor engedjük el ezt a szépítgetést vagy ha nem megy, akkor hagyjuk az egészet a picsába. Ne haragudj, de már nagyon unom, hogy mindenki játssza körülöttem a vidámat és úgy tesznek, mintha valami kicseszett hímestojás lennék. Legalább te ne csináld ezt, ezt az optimista faszkodást tartogasd Weasley-nek. - Nem kellett volna így beszélnem vele, de ugyan mit veszíthettem vele? Úgysem voltunk már részei egymás életének. - Szóval... hogy vagy, úgy igazából? Megérdemled, hogy szebb életed legyen. Ezt is annyiszor hallottam mostanában, hogy már hányni tudtam volna tőle. Nem Ada hibája volt, nyilván csak jót akart, bátorítani próbált és igyekezett kedves lenni, talán még tényleg büszke is volt rám. Csak azt nem értettem, mire akart mindenki ilyen büszke lenni, mert én aztán biztosan nem voltam az magamra. - Mindenki ezzel jön, a szebb élettel. De tudod, az az igazság, hogy ettől csak mindenki másnak lesz szebb az élete, nem nekem. Az elején még én is elhittem, gondoltam, hogy végre lehetne rendes családom meg ilyenek... de nyilván ez hülyeség, csak egy nagy pofára esés lesz az egész mindenkinek. És ne gyere azzal, hogy ez nem igaz, mert te is tudod, hogy alkalmatlan vagyok rá, nem véletlenül titkoltad előlem azt...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Jan. 30, 2021 10:14 pm
Bertie & Ada
The Donut of Reconciliation
- Nem is értem, miért mondják ezt… Hiszen egy addiktológus is láthatja, hogy éppen ehhez van szükség, ha le akar szokni az ember -feleltem ironikusan, de a hangom nem árulkodott róla, hogy én ezt nem gondolom komolyan. Azt hiszem, most még a viccelődés sem ment igazán, és mindezt nem csupán a kettőnk között feszülő zavarnak és ellenérzésnek tudhattam be. Ha nem Bertie-vel kellett volna beszélnem, azt hiszem, akkor is éppen ilyen reakcióim lettek volna szinte mindenre. Olyan szürke volt most a világ, és az egyetlen színes volt benne egy picike, vörös hajkorona volt. Nem akartam többet emlegetni Lyle-t és a gyerekeit, tudtam, hogy nem szívesen hallgatna éppen róluk kis anekdotákat, őszintén nem is ez volt rá a megfelelő hely. És hát nem is a megfelelő ember… Teminek úgyis elmeséltem mindent, majd ő meghallgatja, legalább nem Bertie-t traktálom azzal az emberrel, aki az általa utáltak listáján előkelő helyet foglalt el. Nem válaszoltam neki azonnal. Értettem, hogy az őszintét akarja hallani tőlem, de én rohadtul nem akartam az őszintét elmondani és nem miatta. Nem őt kezeltem hímes tojásként, hanem saját magamat ámítottam azzal, hogy jól haladok és hamarosan minden rendben lesz, már amennyire a dolgok rendben lehetnek ezek után az események után. Pedig hiába volt, úgysem hittem magamnak, meg nyilvánvalóan ő sem nekem. Mindig nagyon jól átlátott rajtam. - Miattad jöttem ide, nem azért, hogy panaszkodjak. Így is éppen eleget kellett hallgatnod a jelentéktelen problémáimat. -Nem kellett volna visszautalnom az egyik régi vitánkra, de nem tudtam megállni. Hiszen ez is az egyik oka volt annak, hogy a “kapcsolatunk” lezártával egyszerűen nem akartam neki elmondani semmit magamról, pedig egészen addig a pillanatig benne bíztam meg a leginkább, ha lelkizésről volt szó. De most úgy döntöttem, hogy ha az igazat akarja, akkor azt is fogja kapni. -Szar minden. Soha nem szerettem önmagam igazán, de most már egy életre letettem róla, hogy ez valaha is változik. Olyan gödörbe ugrottam le önként és dalolva, ahonnan nem az, hogy nem tudok kimászni, de őszintén szólva nem is akarok, mert úgy érzem, teljesen megérdemeltem, hogy ide kerültem. Jobban utálom magam, mint ezelőtt bármikor, már a testem is úgy néz ki, mint egy nyers húspogácsa a hamburgerben, valószínűleg nem is leszek ezt képes rendbe rakni évek alatt sem. De persze ez csak a kisebb része a nagy képnek, mert amiatt sokkal nagyobb gyűlöletet érzek magammal szemben, hogy egy ártatlan élettel fizettem meg a saját hülyeségemet, amiért remek büntetés az, hogy a jövendőbeli gyerekeimmel nem tehetem majd ezt meg, mert nem is lesznek jövendőbeli gyerekeim. Ez a családos dolog elúszott, ennyi. -Elhallgattam, mert féltem attól, hogy elsírom magam, pedig emiatt nem kellett aggódnom. Szárazabb volt a szemem mint az utóbbi időben bármikor és ebben a percben nem éreztem a fájdalmat, csak kongó ürességet. -Azt hiszem, a munkámat is otthagyom. Ránéztem Bertie-re, most először hosszabban, nem csak egy kellemetlen, kínos pillanatra, hogy utána megint az ajtóra vagy a falra szegezzem a tekintetem. - Soha nem gondoltam rólad, hogy alkalmatlan lennél rá. Erős vagy, sokkal erősebb, mint én és milliószor erősebb mint rengeteg más ember. Lehet, hogy most még nem hiszed el, de tényleg szebb lesz az életed, egészségesebb és hosszabb. Biztos vagyok benne, hogy a lányod nem szeretne idő előtt eltemetni téged, ha már újra az élete része lettél. És igenis rendes családod lesz, ha ezt végigviszed, mert ők tényleg családként tekintenek rád, ha már itt vannak melletted és támogatnak még mindezen át is. Szeretnek téged, és meg is érdemled, hogy szeressenek. Jobb ember vagy, mint amilyennek hiszed magad. És nagyon büszke lettem volna, ha a fiam téged szólít apának.
- Különben tényleg nem lenne ördögtől való. Akkor legalább tudnék aludni, persze szerintük mindenre megoldás, ha leülünk egy nagy körbe és elmeséljük vadidegeneknek a nyomorunkat. - Ada nyilván tudta, hogy mennyi hajlandóságot mutattam a csoportterápián való részvételre. Még neki is nagyon nehezen nyíltam meg, alig tudtam elárulni neki bármit is magamról, pedig nagyon közel álltunk egymáshoz. Akkor is, ha most ennél távolabb nehezen lehettünk volna és nem is akartam beismerni, hogy nem olyan régen még valami igazán különleges volt közöttünk. Az eltávolodásunkra nem is kellett jobb bizonyíték, mint hogy Ada felemlegette a vitánkat. Habár akkor szándékosan fájdalmat akartam neki okozni, most már nem értettem, miért hagyott benne ekkora nyomot az a mondat. Tényleg ennyire komolyan vette? És miért éppen ez maradt meg neki a sok súlyos sértés közül? - Ezt most úgy mondod, mintha elhinnéd, hogy nem csak azért vágtam a fejedhez, mert haragudtam rád. Vagy mintha nem lenne részben igaz... Mindig én hallgattalak téged, és amikor én szorultam rád, akkor eltűntél, szó nélkül, és azóta sem magyaráztad meg, hogy mivel érdemeltem ki. - Nem akartam vitatkozni, de efelett nem bírtam szó nélkül átsiklani. Sokféleképpen okozott nekem fájdalmat, de ez volt mind közül a legrosszabb. Elfogadtam, hogy szakítani akart velem, mindig számítottam rá, hogy meg fog történni, de azt gondoltam, legalább néhány szót megérdemlek előtte. Egyszerűen nem értettem, miért nem mondott legalább annyit, hogy vége. Türelmesen hallgattam a végre őszinte válaszát. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy ez már a valóságot tükrözte. Azt hiszem, minden sértettségem, haragom és tompaságom ellenére azért mégiscsak elöntött a sajnálat, mert bármit is tett, velem vagy a meg nem született gyerekünkkel, soha nem érdemelte meg. Hibázunk, mindannyian, nálam többet talán senki sem... Már beláttam, hogy soha nem volt jogom ítélkezni felette, nekem biztosan nem. - Nem hiszem, hogy tudok olyat mondani, ami enyhítené a bűntudatodat. Nem tudom, hogy egyáltalán az én dolgom-e, főleg a múltkori után. Azóta gondolkodtam és rájöttem, hogy nincs jogom ítélkezni, mert nem vagyok nálad semmivel sem jobb, ugyanúgy ártottam Alinának, nem akartam, de megtettem. Talán csak nem érdemeltük meg azt a gyereket, nem tudom. Talán jobb így. - Megráztam a fejem. - A külsőd miatt meg ne aggódj, még mankóra támaszkodva is jobb segged van minden eddigi nőnél, akihez volt szerencsém, még Fiona Dolohovénál is jobb. Ezért mondjuk Frida lehet megölne, szóval ezt többet inkább nem mondom ki, nem akarok a kanapén aludni, miután kiengedtek innen. Meglepett az utolsó mondata. Ada nagyon el tudott keseredni, sok minden megviselte, de a munkájával kapcsolatban mindig eltökélt volt, hiszen annyi mindent feláldozott azért, hogy oda kerülhessen. - Szerintem nem kéne felmondanod. Te voltál az egyetlen auror, aki emberszámba vette az olyanokat, mint én. Sosem mondtam, tudom, de nagyon sokat jelentett nekem. Talán el sem tudod képzelni milyen az, mikor mindenki úgy bánik veled, mint egy bolhás kutyával, aztán jön valaki, aki nem vesz semmibe, sőt, kedves is veled... Nem dönthetek helyetted, de azért fontold meg, jó? Nehéz volt elhinnem, amit mondott. Én nem láttam magam jelenleg sem erősnek, sem jó embernek. Aminek kitettem Alinát és Fridát, és amennyire ellenállt mindenem a javulásnak. Nem, Adának nem lehetett igaza... - Nem érdemlem meg és nem lettél volna büszke - bámultam át Ada válla felett az üres falra. - Tudod miért vagyok itt? Mert sikerült túllőnöm magam. Alina talált meg. Utána tartoztam neki ennyivel.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Feb. 01, 2021 10:03 pm
Bertie & Ada
The Donut of Reconciliation
- Mert a legtöbb embernél az működik is -vontam meg a vállam. -Persze nem tehetsz róla, hogy éppen te vagy az, akinél nem válik be, ahogy ők sem, hogy nem a kisebbségre szervezik meg a programjaikat vagy miket. Nem szabad emiatt azt érezned, hogy te sosem leszel képes leszokni. Talán ez is segíteni fog, de ha nem, még nincsen veszve minden. Biztos vagyok benne, hogy nem egyedül a körben beszélgetések módszere lenne az, ami működik. De remélem, hogy még most sikerrel jársz, legalább egy egészen kicsit. -Mégis mi mást mondhattam volna? Komolyan gondoltam amit mondtam, persze, de jól ismertem már Bertie-t, féltem tőle, hogy az első kudarc után nem is akar többet próbálkozni. Márpedig jelenleg nagyon úgy nézett ki, mint aki fel akarja adni az egészet és még maga sem hisz a sikerében. Nyilván nagyon mélyen érintett, amikor ezt mondta nekem, mert ő volt az egyetlen ezen a nyomorult világon, akinek ennyire meg mertem nyílni, akinek bizalommal mondtam el mindent és aki meg is hallgatott. Még Temi sem tudott mindent, mert volt, amit előtte szégyelltem, de Bertie-nek azt is előadhattam. Ő pedig visszaélt ezzel és az első adandó alkalommal a képembe vágta, hogy én nem is vagyok képes semmi másra, csak a panaszkodásra. Rohadtul mellbe vágott, még akkor is, ha tudtam, hogy van benne igazság. Ez utóbbi volt a másik fele, ami még jobban fájt, hogy tudtam, nem légből kapott dolog volt. - Mert nem tudom mivel megmagyarázni, azért. Gyáva voltam, az történt. Nem volt pofám megjelenni előtted és azt mondani, hogy akkor ennyi volt, mert még azt sem mertem bevallani magamnak, hogy valóban ez a vége. Ennyi történt, semmi több, vagyis nem tudom, mi már lehetett még. Egyszerűen csak gyáva voltam. -Gyűlöltem ezt a szót, pláne, ha rám használták, mert hittem abban, hogy én soha nem lennék az és mindig nagyon bátran állok minden elé. De ez nem volt több mint puszta hazugság és önámítás, amiket elég gyakran alkalmaztam, mint arra az utóbbi időben rájöttem. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt a bókjára, de többre most nem futotta. - Ezt mindig nagyon szerettem benned. Melletted mindig úgy éreztem, hogy értékes ember vagyok, és nem csak egy irritáló, idegesítő picsa, akit jó eltaposni, ha szar napja van az embernek. Soha ne tegyél le erről a jó szokásodról, mert biztosra veszem, hogy Frida is legalább annyira értékeli ezeket a szavaidat mint én, ha nem jobban. Sóhajtva ingattam a fejem a válaszára. Igazat adtam neki abban, hogy én sosem vettem semmibe sem őt, sem pedig más informátorokat, akárhonnan jöttek és akármilyen körülmények között is ismertem meg őket. Emberek voltak, akiknek ugyanolyan érzéseik voltak, ugyanolyan gyerekkoruk volt és ugyanúgy próbálták túlélni az adott napot, mint bárki más. Sosem tetszett, ahogyan a kollégáim bántak velük, Lyle-t is sokszor jól fejbevágtam volna azért, ahogy viselkedett. Mondjuk amikor végül megtettem, akkor az nem azért történt, mert másokat baszogatott, hanem mert engem. De ez már részletkérdés. - De mégis mire mentem vele? A többiek attól még nem viselkednek szebben veletek, nem becsülik meg jobban az informátoraikat és nem is próbálnak emberszámba venni. És még azt sem mondanám, hogy sikeres lennék a munkámban, mert a legnagyobb sikerem az, hogy többször is majdnem megölettem magam, utoljára meg alig sikerült megúsznom. Nem éri meg, egyáltalán nem… Nem mintha már lenne mit veszítenem. Nem válaszoltam neki, csak néztem rá továbbra is hosszú perceken keresztül. Azt hiszem, már el sem jutott igazán a tudatomig, amit mondott, persze felfogtam, de nem igazán tudtam elgondolkodni rajta, ahhoz túl messze jártam fejben. Nem tudom, mennyi idő telt el, mert egyszer csak arra figyeltem fel, hogy könnyek szöktek a szemembe. Gyorsan elkaptam a tekintetem róla és inkább az ölembe ejtett kezeimre néztem. - Annyira sokszor elképzeltelek titeket, téged, ahogy a kezedben tartod, ahogy megöleled, ahogy az apró keze a hajadat tépi… -szólaltam meg fojtott hangon. Olyan boldog voltam, amikor erre gondoltam, hiszen a gyerekemet vártam és semmire nem vágytam ennél jobban soha az életben. Tudtam, hogy olyan apja lesz, amilyet megérdemel, aki szeretni fogja és támogatja mindenben és biztos voltam benne, hogy mi ketten a csillagokat is lehozzuk neki az égről, ha azt kéri. Egy aprócska kis lény volt, de annyira nagyon szerettem, mint még senkit ezen a világon. -Egy gyors mozdulattal letöröltem a könnyeket az arcomról.
Csak lemondóan megráztam a fejemet. Nem tudtam mit mondani, mert én magam sem voltam tisztában vele, hogy igazából mire lett volna szükségem. Nem csoportos terápiára és agyturkászokra, ezt bizonygattam magamnak. De hogy mi működhetett volna, arról fogalmam sem volt és úgy éreztem, a világon nincs olyan ember, aki segíthetett rajtam. Mármint saját magamon kívül, de mivel éppen magamat juttattam idáig, így teljesen reménytelennek tűnt a helyzet. - Nem tudom, mi segíthetne. Te is láttad, nem bírom ki nélküle, csak azért nem kaparom most is a falat, mert telenyomtak a medimágusok legális cuccal. Azt persze egyikük sem tudja megmondani, hogy arról mikor jöhetek majd le, szóval még fél sikernek is alig nevezhető, amit eddig sikerült elérnem. - Adának volt szerencséje látni előző télen a minisztériumban, hogy mit hoztak ki belőlem az elvonási tünetek. Akkor, abban a helyzetben nem érdekelt a saját viselkedésem, hogy mennyire megaláztam saját magamat előtte, csak meg akartam kapni az adagomat. Az sem zavart volna, ha végignézi a műveletet, semmi sem foglalkoztatott, csak hogy szabaduljak attól a borzasztó hiánytól és fájdalomtól. - Pedig mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha közlöd, hogy ennyi volt. Elfogadtam volna, nem is reménykedtem benne, hogy örökké fog tartani, főleg nem azok után, ami a Minisztériumban történt, tudom, hogy szánalmasan viselkedtem. Fogalmam sincs, pontosan mikor döntötted el, hogy meg akarsz szabadulni tőlem, de elfogadtam volna, bármi is volt az indok. De csak eltűntél... És ez az egész nagyon megalázó volt, legfőképpen az, amit utána csináltál. Tudom, hogy nem annak szántad, de attól még az volt. - Lehettem volna kevésbé őszinte, de nem akartam az lenni. Ha már beszéltünk róla, akkor azt akartam, hogy tudja az igazságot. Mert igenis nagyon megalázó volt, ahogyan akkor viselkedett velem, hiába nem érezte annak. Csak egy halvány mosolyra futotta tőle, de ez is több volt, mint a semmi. Azért nagyon messze állt attól a mosolytól, amit régen olyan könnyedén előcsaltam. Mielőtt minden tönkrement közöttünk, annyira egyszerűen meg tudtam nevettetni őt, már akkor is, amikor még tényleg tisztán csak munkakapcsolat volt közöttünk. Jelenleg nehéz volt elképzelni, hogy valaha is újból együtt nevethetnénk valamin. - Ezt én sosem éreztem jó szokásnak, ez... ez csak egy természetes dolog, nem szándékosan csinálom - vontam meg a vállam. - Viszont ebben nagyon hasonlítotok Fridával. Ő is mindig azt mondja, hogy ezt szereti bennem a legjobban és mégsem hiszi el soha, amit hall. Talán mégsem voltam olyan kimagasló abban, hogy boldoggá tegyek másokat. Hiszen végsősoron úgysem hitték el nekem azok, akiket ennyire szerettem, hogy igazán fontosak és értékesek. Nem értette meg igazán annak a jelentőségét, hogy emberségesen bánt a hozzám hasonlókkal. Én nem vártam el sem tőle, sem mástól, hogy fenekestül felforgassák a rendszert és a kollégáikat. Nekem bőven elég volt annyi, hogy tudtam, ő nem fog belém rúgni és úgy kezelni, mint a cipője talpára ragadt kutyaszart. Nem az ő dolga volt jobb emberré tenni másokat. - Az mindegy, hogy a többiek hogyan viselkednek. Nem kell mindenkinek megváltania az egész világot, az amúgy sem lehetséges. Hidd el, nekem elég volt annyi, hogy emberszámba vettél, sosem vártam el, hogy másokat is meggyőzz róla. Az apró dolgok is ugyanannyit számítanak. Nem voltam benne biztos, hogy ezt hallani akartam. Nem szakítottam félbe, éreztem, hogy ezt most muszáj volt kimondania, méghozzá nekem, mert ezeket a dolgokat senki másra nem zúdíthatta rá. Kitartóan bámultam egyetlen pontot a halványzöld falon, mintha a tekintetem makacs egy helyre fókuszálása segített volna kizárni az érzéseket és a már soha meg nem valósuló fantáziaképeket egy kisgyerekről. Nem akartam mindezt elképzelni, ezzel is még nagyobb nyomorúságba taszítani magam, de képtelen voltam kizárni a szavait. Szinte láttam magam előtt egy csecsemő aprócska kezeit, a pihés haját, a picike babazoknikat és sapkákat... Vajon bármi is másként alakult volna, ha időben elmondja nekem, hogy terhes? - Tudod... próbálom elképzelni, hol lennénk most, ha elmondod még azelőtt, hogy az az egész megtörténik. Fogalmam sincs, hogyan végződött volna, de azt hiszem, most nem itt ülnénk, vagy legalábbis nem így. - Végül Adára pillantottam, nem bírtam már tovább a falat bámulni. - Nem akarok hazudni. Frida életem szerelme, senkit nem szerettem úgy, ahogy őt, sem téged, sem senki mást. De tudod, azért működhetett volna kettőnk között, ha elmondtad volna még időben. Én veled maradtam volna, ha arra kérsz. Mármint gondolom eszed ágában sem volt ilyesmire kérni, de érted...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Csüt. Jún. 10, 2021 12:01 am
Bertie & Ada
The Donut of Reconciliation
Nem tudtam, mit mondhatnék erre, ami legalább egy kicsit is megnyugtató lenne. Nem voltam függő, nem ismertem az érzést, amit a szerek okozhatnak és legfeljebb sejtéseim lehettek, hogy milyen nehéz ellenállni a kísértésnek… vagy legalább megpróbálni. Fogalmam sem volt, milyen egy ilyen terápia, fogalmam sem volt, hogyan kéne működnie és hogy mi van akkor, ha mégsem jön be. Nem volt semmi kézzelfogható, amivel meg tudtam volna nyugtatni Bertie-t vagy legalább egy kis lelket önteni belé. Nem maradt más, csak a közhelyek, azokkal pedig nem akartam dobálózni, tudtam, hogy nagyon utálná. Így inkább nem mondtam most semmit, nem akartam rontani a helyzeten. - Mert nem döntöttem el semmit, nem találtam ki, hogy jó, akkor a mai napon délután kettőtől vége van. Azt hiszem, még én sem akartam elfogadni, hogy ez van, hiszen sokáig csak rád számíthattam és megrémisztett a gondolat, hogy teljesen elveszítelek. Kapaszkodtam a balga reménybe, hogy idővel minden rendbejön és helyreállnak a dolgok. Nyilvánvalóan hülye voltam. -Csak mint mindig. Állandóan elcseszek mindent, ideje lenne megszoknom. -Sajnálom. Tudom, hogy nem úgy alakult, ahogy terveztem, én tényleg csak segíteni akartam. Nem tudom, mit mondhatnék, mint még százszor ugyanazt, hogy tényleg sajnálom. -Valóban ez volt a helyzet, de nem voltam biztos benne, hogy el is hiszi. Akármennyire komolyan gondoltam, még a saját számból hallva is csak üres szavaknak tűntek. Nem voltam biztos benne, hogy a közeljövőben képes leszek őszintén mosolyogni, pláne nem nevetni. Hogy Bertie-vel vagy mással, az lényegtelen, még Brutus mellett is erőltetnem kellett magamat, pedig ő volt az egyetlen, aki mellett legalább egy kicsit boldogabbnak éreztem magam. De soha nem voltam úgy magam alatt mint mostanában és a kiutat sem láttam belőle. Ez a halvány mosoly is sok volt tőlem és őszintébb, mint szinte bármi, amit az utóbbi időben éreztem a nyomorúságon kívül. - Úgy fest, bevonzod azokat a nőket, akik értéktelennek hiszik magukat. Ami valahol jó, hiszen te vagy az egyetlen, aki el tudja hitetni velük, hogy ez hazugság. Nem is érdemli meg mindenki. -Például én sem. Hiszen hogy háláltam meg? Csak fájdalmat okoztam neki cserébe, rengeteg fájdalmat, amit nem érdemelt meg. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt akartam hallani. Hogy feladott volna mindent, még azt a nőt is, akit a világon mindennél jobban szeretett, csupán azért, hogy ne kelljen egyedül felnevelnem egy gyereket. Ez egyszerre esett jól, a tudat, hogy nem hagyott volna magamra (bár ebben eddig sem kételkedtem) és fájt iszonyatosan, hogy ennek még a lehetőségét is elvettem magunktól. - Tudom… minden lehetett volna másképp. De nem kértelek volna meg rá, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg sem fordult a fejemben. Csak önzőség lenne tőlem, nagyobb mint minden eddigi önzőségem, ha elvenném tőled a lehetőséget, hogy boldog legyél életed nőjével. Végig ez volt a tervem, hogy megleszek egyedül a kicsivel, ahogy te is a családoddal, mellette viszont teljesen az élete része lehetsz, amennyire csak szeretnél. Nem lettem volna képes elvenni tőled, hiszen olyan jó apja lennél… Merlinre, hogy jutottunk ide? -Te voltál, Adelaide, te juttattad ide magadat. Nem foghatod másra.
