Sonián már jó ideje látom azt, hogy nem találja a helyét és ez aggodalommal tölt el. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire új lehet az, hogy egyszer csak fogtuk magunkat és ide költöztünk Angliába, Oliverhez és a fiához, de ők is tudják, hogy nagyon nem volt más választásunk. Ettől függetlenül is rossz látni azt, hogy ennyire nem szereti ezt a helyet, ezért már napok óta egy meglepetést tervezek neki, hátha ezzel egy kicsit visszahozhatom majd az életkedvét. Mindent gondosan elterveztem a mai napra, és neki is előre szóltam, hogy mára ne csináljon semmilyen programot, mert terveim vannak vele. A mai napot tehát kettesben fogjuk tölteni, és reményeim szerint tetszeni fog neki az, amit a minap az egyik kis sétám során találtam. - Indulhatunk, kicsim, mindened megvan? - Kérdezem tőle mosolyogva, miközben akaratlanul is belesimítok a hajába. Ez az időszak nem csak neki volt hektikus, hanem nekem is, rengeteg bolttal, és a Szent Mungóval is heves levelezéseket folytattam annak érdekében, hogy beszállítókat találhassak a bájitalaimra. Arról nem is beszélve, hogy az itthoni helyzet sem éppen rózsás, Daniel láthatóan nem fogad el minket, és őszintén: nem is tudom hibáztatni. Eddig csak ők ketten voltak az apjával, aztán egyik pillanatról a másikra betoppantunk az életébe, arról nem is beszélve, hogy Oliver nem is feltétlen önszántából fogadott be minket, hanem a szerelmi bájital hatására, amit továbbra is rendszeresen adagolok neki. Próbálom megkönnyíteni az ő helyzetét is, már amennyire lehet ebben a helyzetben, de eddig nem sok sikerrel jártam.
- Szerintem tetszeni fog neked, ahova megyünk. - Mondom kicsit talán túl lelkesen is, hiszen igyekszem a mai napra félretenni minden gondot és problémát, ami az utóbbi időkben a vállamat nyomta, hiszen a lányomnak szüksége van egy kis szórakozásra. Annyi a minimum, hogy mindent megteszek ennek érdekében, ha már a megszokott környezetétől elrángattam. - Gyere, hoppanálunk az Abszol Útra, onnan meg majd kimegyünk a mugli Londonba. Most így belegondolva, még nem is nagyon néztünk körül a városban, ha gondolod, amint végeztünk ott, ahova megyünk, elmehetünk egy város nézésre is. Mit szólnál hozzá? - Kérdezem, miközben felé nyújtom a kezem, hogy közösen tudjunk hoppanálni a megadott helyszínre. Ha elfogadja, akkor nem is habozok, így hamarosan már az Abszol Út színes forgatagában találjuk magunkat. - Nem kell sokat sétálnunk és hamar ott leszünk. - Indulok meg egyből, továbbra is mosolyogva. Még nekem is néha nehéz ebben a városban eligazodni, de amikor kiérünk a forgalmas mugli utcára, kivételesen önbizalommal telve vágok át az embereken, figyelve arra, hogy Soniát még csak véletlenül se hagyjam el útközben. - Itt vagyunk. - Állok meg végül, egy kis eldugott utcában, ahol egy kis, orosz kávézó foglal helyet. - Gondoltam jól esne, ha kicsit visszaidéznénk az otthoni ízeket. Mit szólsz? - Kérdezem, kicsit talán túlságosan is reménykedve, hogy nem lőttem ezzel mellé nála.
Vendég
Csüt. Ápr. 22, 2021 9:00 pm
Mom & Sonia
Nem vagyok elragadtatva anya ötletétől, de abban igazat adok neki, hogy jó ötlet egy kicsit kimozdulni. Talán a levegőváltozás majd segít abban, hogy elfogadjam, Daniel egy igazi pöcs. Oké, teljesen egyértelmű, hogy nem változik majd meg a véleményem se róla, se a helyzetről, de legalább abban a pár órában nem kell a megjegyzéseit vagy a műhisztit hallgatni, amíg nem vagyunk itthon. - Kész vagyok.. - jelenek meg teljes harci díszben a lépcső alján. Nem viszem túlzásba a dolgot, a nyári meleghez öltöztem. - Mit is terveztél? Még nem is mondtad... - fogalmazódik meg bennem a gondolat. Anyám általában akkor szokott titkolózni, ha azt sejti, hogy nem fog tetszeni, amit hallok vagy ha meglepetéssel készül. Az utóbbiból mostanában túl sok akadt, úgyhogy talán nehezen viselnék még egyet, pláne, ha kiderül, hogy az is Dan méretű és baromira idegesítő. - Oké, klassz. London menő. Azt hittem ott fogunk majd lakni, nem egy Merlin háta mögötti tanyán.. - forgatom meg a szemeimet, de gyorsan meg is fogom a kezét, mielőtt még reflektálhatna rá vagy leteremthetne, amiért így beszélek a Wood-lakról. Igazából az egész felfordulásból a ház az egyetlen, ami úgy csodás, ahogy van. Tényleg beleszerettem, meg a tóba is. Más kérdés, hogy még nem nagyon merészkedtem bele, mert félő, hogy előbb fulladok bele, mintsem segítségért tudnék kiáltani. Egy kicsit sajnálom, hogy Zoyával a hoppanálás tanulását csak az akadémián fogjuk megtanulni, de ezt nem engedték magántanárral tanulni, így még várat magára. Anyával viszont nem ez az első alkalom, hogy így közlekedünk, úgyhogy már elég gyakorlott vagyok benne, szinte meg sem kottyan. Persze azt legutóbb elfelejtettem anyám orrára kötni, hogy már jártam London utcáin, úgyhogy nem kell annyira szorongatnia a kezemet. Nem fogok elveszni. Azt hiszem itt lesz a színvallás ideje is. Majd. Hamarosan. Addig is kiélvezem, hogy sétálgathatok egy igazi angol városban. És most már bujkálnom sem kell. - Városnézés.. Jól hangzik! Benne vagyok. Talán vehetnénk is néhány dolgot, hogy otthonosabb legyen a szobám.. - dobom fel ötlet gyanánt, persze ez még mindig elég kínos téma. Elvégre azt a szobát nem nekem szánták, nekem csak sikerült kihisztiznem, hogy most se kerüljek olyan messzire Zoyától. - Te jó ég, anya! Remélem van mézes tortájuk! - csillan fel a szemem, ahogy meglátom az ismerős betűket a hely cégtábláján. Oké, anya nem tud mellé lőni, mindig sejti, hogy mire van szükségem. Naná, hogy azt is tudja, hogy honvágyam van, pedig esküszöm csak egy féltucatszor mondtam, hogy inkább menjünk haza és nézzünk szembe azzal, ami otthon ránk vár. Még az is jobb, mint folytonos utálatban élni a mindennapjainkat. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy hamarosan az akadémián is megkeseríti majd az életemet Dan. Ha nem nyírom ki előbb. Vajon anya adna pár instrukciót?! Minden esetre ezt nem egy kávézó kellős közepén fogom megkérdezni tőle, inkább megnézem a kínálatot és választok magamnak süteményt és egy lattét is. Annyira még nem asszimilálódtam a britek közé, hogy teázzak. - Valamit muszáj elmondanom, anya.. De ígérd meg, hagy nem fogsz rám haragudni.. - teszem hozzá. Sosem volt még olyan, hogy titkolóznék előtte, most sem szándékosan tettem, egyszerűen annyi minden történt, hogy eddig még csak Zoyával voltam kettesben, hogy megoszthassam vele a kis londoni kalandomat. Persze ez nem jelenti, hogy anyám nem tud már így is róla, csak jótékonyan hallgat és várja, hogy én álljak elé a magyarázattal.. Bárhogy is van, nem akarom tovább magamban tartani.
Minden egyes alkalommal képes vagyok elgyönyörködni a lányaimban, és ez most sincs másképp. Olyan szépek, és tudom, hogy nem csak az elfogultság beszél belőlem, hanem tényleg azok. Elképesztő, hogy mennyire gyorsan telik az idő: nem olyan régen még épp hogy csak megtanultak járni, most pedig már mind a ketten fiatal hölgyek, akik előtt ott az egész világ, legalábbis akkor, ha… minden jól alakul. - Nagyon csinos vagy. - Jegyzem meg mosolyogva, mert nem tudom megállni, és úgy kell visszafognom magam, hogy ne részesítsem Soniát egy csontropogtató ölelésben. - Direkt nem mondtam, meglepetésnek szánom. - Mondom vidáman. - Ne aggódj, ezúttal kellemes meglepetésre számíthatsz. - Teszem hozzá, mintha csak látnám, hogy mi jár a fejében. Nem látom, de elég csak az apró jelekre figyelnem, hogy tudjam, hogy ez esetleg nyomhatja a szívét. - Ugyan, azután a kis lakás után ez a ház egyenesen palota, és legalább a levegő is friss. Londonba pedig bármikor elmehetünk, egyáltalán nincs messze. - Próbálom belé szuggerálni az összes pozitív gondolatot, ami csak létezik ezzel a helyzettel kapcsolatban. Tudom, hogy ez egyiküknek sem könnyű, nyilván nekem sem igazán, de ez az egész szükséges ahhoz, hogy szabadon élhessünk, mindenféle fenyegetés nélkül a háttérben. Akkor is végigmondom a mondókámat, ha nem kíváncsi rá: habár valószínűleg nincs szüksége újabb emlékeztetőkre, mert szinte minden egyes alkalommal próbálom meggyőzni arról őt is, és Zoyát is, hogy ez volt a legjobb megoldás.
Hamar megérkezünk London nyüzsgő belvárosába, és egy kicsit kelletlenül bár, de elengedem Sonia kezét. Még mindig nehéz megszoknom azt, hogy nem kell rá annyira vigyáznom, mint régebben. A szokásokat nehéz levetkőznie az embernek. - Egy kis vásárlásra sosem mondok nemet. - Egyezek bele a terveibe mosolyogva. - Amúgy is körül akartam nézni a mugli üzletekben, hogy miket lehet kapni. - Teszem hozzá. Hamar odaérünk a “meglepetéshez”, és örömmel konstatálom, hogy sikerült ezzel alaposan betalálnom. - Lennie kell. - Bólintok elégedetten látva, hogy mennyire örül, és már ki is szúrok egy kellemes kis asztalt, ahol leülhetünk. Én is egy lattét rendelek magamnak, plusz egy syrnikit. Ez utóbbival azt tervezem, hogy szintén Soniának adom, miután már ettem pár falatot belőle: nem igazán vagyok édesszájú. - Ez már rosszul kezdődik, ezt csak akkor szoktad mondani, ha valami nagy baj történt. - Nézek a lányom szemébe kis mosollyal. - De rendben, igyekszem nem megharagudni. Miről van szó? - Kérdezem kíváncsian, és időközben meg is érkezik a rendelésünk. Ez jól is fog jönni, attól tartok alaposan kelleni fog a koffein ahhoz, ami most következik.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 8:58 am
Mom & Sonia
Nehezen szánom rá magam az indulásra, pedig be kell vallanom, alig kelik el két perc és máris érzem, hogy anyának igaza volt. Megérni néha hallgatni rá és nem csak a szemeimet forgatni a szavaira. - Tőled örököltem! - köszönöm meg a bókot, és nem vagyok szégyenlős kijelenteni, hogy mind tőle van. Igazából csak rá kell nézni az anyámra, hisz ő a leggyönyörűbb nő egész Oroszországban, sőt, most már egész Angliában is. Mindig jó formában van és kifogástalan az ízlése is. Ha akarnék sem tudnék olyan tökéletes lenni, mint ő. Szerencsére ilyen törekvéseim csak ritkán vannak. - Dan is annak indult, aztán nézd meg mi lett belőle.. - mutatok rá a cseppet sem barátságos viszonyunkra, de beadom a derekamat. Ha azt mondja, hogy nem hoz a nyakamra még egy 17 éves seggfejet, akkor hiszek neki. Más választásom már egyébként sincs, mert annak ellenére, hogy fogalmam sincs hová készülünk, azért eléggé be vagyok sózva. Régen voltunk csak mi ketten. - Tudom-tudom, a természet hívogató lágy öle... és bármikor belefulladhatok a tóba is.. - mutatok rá a lényegre, amivel bár eddig nem próbálkoztam meg, még semmi akadálya, hogy egyszer meg is történjen, lévén nem tudok úszni. De azért tetszik az ötlet, hogy bármikor bemehetünk a városba. Azt hiszem élni is fogok ezzel a lehetőséggel, mert nagyon, sőt még annál is jobban tetszett nekem London és be kell vallanom, nem volt elég az, amit kaptam belőle. - Legközelebb elrángathatnánk Zoyát is. Tudom, hogy nem rajong túlzottan a vásárlásért, de biztos talál magának valami érdekeset Londonban ő is. A könyvesbolton kívül.. - teszem hozzá a szemeimet forgatva. Amilyen egyformának tűnünk elsőre, épp annyira különbözünk. Ez pedig csak annak nem szúr szemet, aki vak..
Londonba érve az összes fenntartásom háttérbe szorul, mert borzasztóan megörülök anya választásának. Legszívesebben jól meg is ölelgetném, de azt hiszem ahhoz már túl nagy vagyok. Nem mintha a mézes tortához nem lennék már túl nagy, de süteményből sosem elég, főleg a hazai ízekből, úgyhogy rögtön kettőt is kérek. Persze azzal magyarázom, hogy Zoya helyett is ennem kell, de igazából csak a gondolataimat akarom elterelni minden bosszúságról és valahogy erőt is kell vennem magamon, hogy ne titkolózzak tovább anyu előtt. Szóval amint kihozzák a sütit, magamba is tömök két falatot és elkezdem. - Nincs akkora baj, azt hiszem.. - teszem hozzá bizonytalanul, de azért remélem, hogy nem fog kiakadni és nem ér csúfosan rövid véget ez a kiruccanás. Lehet, hogy jobb lenne, ha most Zoya is itt lenne, hisz közös erővel sikerült meggyőzni anyát, hogy jobb lenne, ha az első este még csak hármasban szoknánk a brit levegőt és ilyesmi, mielőtt beköltöznénk Wood-ékhoz és elkezdődne ez a kaland. Akkor még az is jó ötletnek tűnt, hogy kamuztam neki arról, hogy csak a sarokig megyek, megnézni a Londoni parkot, mert hát odahaza nem sűrűn mozdultunk ki a négy fal közül, ezért most ki akartam élvezni az első estét. - Az első este.. Kilógtam Londonba egy kicsit. Egyedül. Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem fogok bajba keveredni.. De.. Valahogy nem tudtam megállni a parknál és egy kicsit tovább mentem. Oké, nagyon tovább mentem. Aztán találkoztam egy sráccal, aki egyszerre volt fura és kedves. Azt hiszem. És vará... Olyan, mint mi.. Elzavart egy pár fiút az asztalomtól, akik nem értették, hogy nem akarok velük beszélgetni. Aztán... Ittam egy gintonicot - magyarázom a sztorit és csak remélni merem, hogy anya nem fog helyben lefordulni a székről. Sőt, az is lehet, hogy ez csak nekem ilyen nagy cucc és anya számított is arra, hogy ha lekerülnek a láncok, akkor hamar belevetem magam a társasági életbe.
Csak még szélesebben mosolygok rá, amikor lényegében visszadobja a bókot, de tudom, hogy felesleges is lenne vele vitatkoznom. A makacsságát is tőlem örökölte, és merem remélni, hogy a rossz tulajdonságaimat már nem feltétlenül sikerült átruháznom a lányaimra, szeretném ha nekik sokkal jobb életük lenne, mint amilyen az enyém volt. Nem hiába teszek meg mindent ennek érdekében. - Pedig Dan sem annyira rossz, mint amilyennek mondod. - Csóválom meg a fejem mosolyogva, mikor szóba kerül a fiú. - Egyébként is teljesen érthető, hogy miért viseltet irántunk ellenségesen, lényegében elfoglaltuk a házát, amivel eddig csak az apjával osztozott, természetes, hogy nem fogadja jól, ezt ne felejtsd el. Ő nem tudhatja, hogy nekünk ez milyen sokat jelent, és ez jó is így. - Mutatok rá gyengéden ezekre a tényekre. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha elérni Dannél azt, hogy barátságosan viseltessen az irányomban, de… tekintetbe véve, hogy mit teszek az apjával, ezen nem csodálkozom, még ha ő ezt nem is tudja.
- Igen, belefulladhatnál, de nem fogsz, mert okos lány vagy és tudod, hogy kell ezt elkerülni. - Pillantok felé, kissé felvonva a szemöldökömet. - Különben is tudom, hogy morogsz miatta, de igazából imádod a tavat. - Ó, hogyne tudnám, hiszen döbbenetesen hasonlít rám néha. - A pörgés viszont nekem is hiányzik, de… mivel eddig sem nagyon voltak olyan lehetőségeink, teljesen ki tudok egyezni ezzel is. - Vonom meg egy kicsit a vállaimat. - London pedig csak egy ugrás, és szerencsére az üzletet is jó helyre sikerült megszerezni. - Az Abszol Út egyik nem túl forgalmas kis utcácskájában kapott helyet, de egyáltalán nincs okom panaszkodni, hiszen a fő specialitásaim a mérgek, azokat pedig nem feltétlenül kellene nagyon hangoztatni, amíg nincsenek olyan ügyfeleim, akikben kellőképpen megbízhatok. - Persze, Zoyát is mindenképpen el kell rángatnunk egyszer, akármennyire is nem szereti kidugni az orrát a szobájából. - Értek egyet teljesen Soniával. - Ha csak könyvesboltba, akkor oda, de legalább kimozdul. - Teszem még hozzá.
Hamar odaérünk a kinézett helyhez, ahogy hamar sikerül is rendelnünk, a téma pedig komolyabb dolgokra terelődik. Csendben hallgatom végig a lányomat, sokáig nem is reagálok arra, hogy miket mond. Rengeteg gondolat cikázik át a fejemen: kezdve azzal, hogy jó alaposan leszidom, amiért így elcsatangolt, arról nem is beszélve, hogy jó hosszú kiselőadást tarthatnék arról is, hogy mennyire felelőtlen viselkedés volt ez, tudva azt, hogy hiába költöztünk egy egészen más földrészre, attól még veszélyben lehetünk, az apja családjának a keze nagyon sok helyre elér, de… végül egyiket sem teszem. Ami már megtörtént, az megtörtént, nem lehet rajta változtatni, és egy haja szála sem görbült, ez pedig bőven segít abban, hogy ne idegesítsem fel magam. Tinédzser, én is voltam az, én is vágytam szabadságra, érthető az ő oldala is, akármennyire is féltem őt. Az én szüleim is féltettek és lám mi lett belőle… - Oké. - Mondom végül újra belekortyolva a kávémba. - A lényeg, hogy semmi bajod nem esett. - Sóhajtok halkan, de aztán küldök felé egy kis mosolyt, jelezve, hogy nem haragszom rá. - Legközelebb örülnék, ha elmondanád merre mész. Azt csinálsz, amit szeretnél, de nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy merre vagy. - Azt már meg sem jegyzem, hogy azért figyeljen oda, hogy ne kerüljön bajba, ne részegedjen le és társai, de bízok Soniában, hogy ezzel nem lesz probléma.
