- Bertie vagyok, drogfüggő és... faszomat már ebbe az egészbe... Komolyan, segített ez valaha bárkin is? - A negyvenes évei közepén járó, totálisan jellegtelen külsejű pszichomágus nő bátorítóan pislogott rám a körbe rendezett székek egyikéről és megkérdezte, hogy tudnám-e definiálni, miért tartom értelmetlennek a csoportterápiát és meg tudnám-e fogalmazni, hogy miért vagyok ennyire dühös. Mint kiderült, a "nem vagyok dühös, baszd meg" nem tartozott az elfogadható válaszok közé. A csoportos beszélgetés hátralévő részében tüntetőleg némaságba burkolóztam, mint eddig minden alkalommal. Hallgattam a többiek vallomásait, néhányuk úgy tűnt, tényleg jobban érezte magát ettől, bár nem értettem, hogyan oldódhatna meg bármilyen problémájuk attól, hogy vadidegen embereknek kifecsegik életük traumáit. Talán nem is igazán a csoportterápia miatt voltam dühös - habár tényleg felbaszott, nem akartam beszélgetni ezekkel az emberekkel, csak túl akartam esni ezen a harminc napon és hazamenni végre, tisztának nyilvánítva -, egyszerűen csak magamra haragudtam. Persze tudtam, hogy nem lesz egyszerű leszokni, segítséggel sem, de ez nem az volt, amit vártam. A gyógyszerek tündérmanófasznyit is alig értek, az első egy hetet így is egy kórházi ágyban vergődve töltöttem, a vége felé már annyira rosszul voltam, hogy gondolkodtam egy végrendelet megírásán. Összesen persze annyi szerepelt volna benne, hogy a macskákat Alinára hagyom, másom nem volt, amit érdemes lett volna bárkire is rábízni. Végül átvészeltem a legnehezebb napokat is, vagy legalábbis akkor azt gondoltam, hogy a fájdalom lesz a legnehezebb és onnan már felfelé ível majd az út. Most már valóban nem voltak állandó komoly fájdalmaim, tudtam néhány falatot is enni abból a moslékból, amit elém raktak (visszasírtam a kulináris remekműveket, amiket Bonnie-val ütöttünk össze, amióta hozzám költözött), nem remegtem úgy, mint egy házimanó, aki éppen összetörte a mestere kedvenc vázáját, de nem tudtam örülni ennek a javulásnak. Konkréten semminek nem tudtam örülni, ha reggelente nem lett volna kötelező felkelnem, biztosan az egész napot ágyban töltöttem volna, a plafont bámulva. Nem éreztem motivációt semmire, csak borzasztó ürességet. Állítólag ez normális volt, én biztosra vettem, hogy velem volt a baj, ez nem lehetett normális. Ma reggel például elejtettem egy poharat és nem tudtam Reparóval összeforrasztani. Hiába hadonásztam a pálcámmal, hiába mondtam ki újra és újra a varázsigét vagy próbálkoztam nonverbálisan, semmi sem történt. A legegyszerűbb varázslatra is képtelen voltam. Ez hogy lenne normális? Délután két teljes órára békén hagytak. Írtam egy rövid levelet Fridának, Bonnie-nak és egyet Alinának is, természetesen egyik sem fedte az igazságot. "Minden szuper", "jól vagyok", "jobban megy, mint gondoltam" és efféle hazugságok tömkelegével volt tele mindhárom levél. A valóságot mindegyikből kifelejtettem, így a fájdalmas elvonási tünetekről, a szűnni nem akaró sóvárgásról, a lábamról ledöntő depresszióról elfelejtettem írni nekik, arról pedig végképp, hogy annyira szarul voltam, hogy még varázsolni is képtelen voltam. Végül egy negyedik pergamenre is sor került, anyámnak akartam írni. Azóta a bizonyos vita óta egyszer sem beszéltünk, nem kerestük egymást. Nem voltam benne biztos, hogy válaszolni fog, de úgy éreztem, tudnia kell róla. Arról, hogy le akartam szokni és minden másról is. Alináról, Fridáról, mindenről. De csak egyfolytában átsatíroztam a leírt mondatokat, egyiket sem éreztem megfelelőnek. Idegesen összegyűrtem a papírt és a galacsint a kukába hajítottam. Jobbnak láttam, ha inkább mégsem írok anyának. Zsebre vágtam a három elkészült levelet, a Mungó folyosóján pedig leszólítottam az első ismerős medimágust, egy fiatal nőt. Biztosan tudnom kellett volna mostanra a nevét, de képtelen voltam felidézni, csak annyi rémlett tisztán róla, hogy mindig nagyon kedves volt. - Bocsánat, de hol tudok feladni néhány levelet? Nem nagy tételben akarok heroint rendelni vagy valami ilyesmi, csak a családnak írtam - magyarázkodtam.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Szerettem a Mungo nyüzsgését, hogy rezidensként annyi helyen megfordultam már, azt se tudva, a következő héten melyik osztálynak lesz szüksége majd segítségre. Tudtam, hogy erre később nem igazán lesz lehetőségem, hiszen amint szakosodom, már csak ott fogok dolgozni, amíg váltani nem tervezek. Mondjuk abban az esetben újabb éveket kell majd tanulással töltenem, ami nem rémített meg nagyon, csak egy egészen kicsikét, szóval azért nem terveztem túl sok változtatást a döntésem után. Bár közeli tapasztalatból tudtam, hogy ez egyáltalán nem azon múlik, hogy éppen milyen álmokat dédelget az ember lánya.
Nem állítanám, hogy már kislány koromban is arról álmodtam, hogy orvos szeretnék lenni, azt hiszem, hogy sokáig inkább a hercegnőség vonzott. Ekkor még fogalmam se volt róla, mennyi macerával járna az, ha királyi vér csörgedezne az ereimben, egyszerűen tetszett a csillogó ruha, no és a nem elhanyagolható tény, hogy tündérkeresztanyák veszik őket körbe, akik kívánságokat teljesítenek. Bár túl sok mindent tudtam volna kívánni, két kezem is kevés lett volna, hogy összeszámoljam őket. Egy egészen rövid ideig elgondolkoztam azon, hogy mennyire lenne ideális számomra az aurori pálya, akárcsak apa, hiszen a sötét varázslatok kivédése ráadásul kifejezetten jól ment. Aztán végig vettem, mennyit aggódna Cissy, és én biztos nem bírnám ki, hogy ritkán lássam a szeretteimet, vagy titkolózzak előttük, apa pedig valószínűleg az épületen kívül erről a pályáról egyébként is eltiltott volna. Amire eljutottam addig, hogy érdekel a medimágia, és az orvoslás, addigra persze már tudtam, hogy leginkább az addiktológia része vonzó számomra. Talán anya miatt, ezt igazából sose fejtegettem jobban, elvégre az eredeti indítattás nem számít annyira, a lényeg az, hogy az ember őszintén tudja csinálni, amit szeretne. Szóval azt mindig kicsit lelkesebben vártam, amikor oda került a sor, hogy a Szent Mundo ezen osztályán segítsek be. Az utóbbi hetet például végig ott töltöttem, bár egy-egy rutin teszt kitöltésen, és gyógyszer osztáson kívül szigorúan csak megfigyeltem még. Azt gondolná az ember, hogy a mugli- és varázs- szerhasználók sokban különböznek, azonban legfeljebb annyiban, hogy az utóbbiak sokkal különfélébb dolgokkal éltek. Egyesek valóban gyógyulni vágytak, sokat beszéltek, és igyekeztek mindent megtenni, hogy tényleg legyőzzék azt az ellenállhatatlan vágyat, ami belülről mardosta őket, amit külső szemlélőként képtelen megérteni bárki is. Mások azonban azért voltak itt, mert muszáj, vagy ide rendelték őket, vagy más nyomására tettek egy próbát, hátha tényleg segít, ha annyian mondták. Velük nehezebb volt, mert kevésbé vágytak az együttműködésre, azonban ez nem tántoríthatott meg egyetlen medimágust sem, hogy segíteni próbáljon. Még engem sem, de nem ám! Gondolataimból az rántott vissza, hogy figyelnem kellene, mert már legalább három szó elhangzott, mire ráeszméltem, hogy egyáltalán hozzám beszélnek. Zavart mosollyal tettem össze végül a mondat foszlányokból, hogy leveleket szeretne feladni. - Elméletileg az ebédosztás után összegyűjtik a leveleket, mert a bagolyházba csak a személyzetnek van bejárása, délutánonként osztják ki a beérkezett üzeneteket. - Válaszoltam elgondolkodva. - De ha szeretné, szívesen feladom a leveleit, Mr. Ollivander. - Mosolyogtam rá bátorítóan, nyújtva a kezem a borítékokért. Könnyű volt megjegyezni, a legcsekélyebb jelét se mutatta a csoport foglalkozásokon, hogy egyáltalán ott szeretne lenni, és ha nem morgolódott, akkor viccelődni próbált. - Egyébként ez a Mungo, ha nagy tételben szeretne opiátokat, szerintem nem külsős beszállítót kell keresnie… - Kacsintottam rá nevetve. Természetesen nem arra akartam bátorítani, hogy valakitől próbáljon szerezni itt ilyesmit, csupán úgy véltem, ha magam is viccel ütöm el a dolgot, sikerül kicsit oldani őt. A teszteket inkább tekintette kihívásnak, mennyire tudja elviccelni őket, és azt hiszem az a fajta ember volt, aki már strigulázta, mikor mehet ki innen. Ilyenkor mindig erősebb volt a késztetés, hogy segítsek, meglehet parttalan próbálkozás, de mégis ott volt, hogy legalább kísérletet tegyek rá, hátha. - Mit szólna hozzá, ha a délutáni foglalkozást ellógnánk? A fő-matróna úgy se hagy soha szóhoz jutni. - És azt hiszem a reggeli csoportterápia után világossá vált az ő számára is, hogy Mr. Ollivander nem igazán nyitott még az ilyesmire. - Várjon egy kicsit a szobájában, mindjárt megyek én is! - Mondtam, szinte meg se várva a válaszát, mert eszembe jutott valami, és úgy éreztem, ki kell próbálnom. A gyerekosztályon sok ismerősöm volt, besegítettem már párszor, így néhány perc alatt sikerült mindent szereznem, amire csak szükség volt. Bár színes papírt azért még ott sem tartottak, ezen a kapott zsírkrétákkal könnyedén tudtunk segíteni. Nagyjából úgy festettem, mint aki egy óvodás csoporthoz készült, nem pedig egy felnőtt férfihoz, azonban valami ilyesmi volt a terv. A szobába érve az egyetlen kis asztalra ömlesztettem mindent, amit sikerült zsákmányolnom, papírt, zsírkrétát, szívószálakat, egy műanyag ollót, ami egyesek szerint a papírt még így is elvágja, némi madzagot, és ragasztót. - Ezt a gyerekosztályról loptam, de ha nem árul be, én is kimentem a foglalkozásról. - Nyújtottam felé a kisujjam, bár közben azért azt hiszem elég egyértelmű volt, hogy nagyon is legálisan jutottam hozzájuk. - Arra gondoltam, hogy segíthetne nekem egy nagyszerű papírsárkányt csinálni, mert most szép az idő, jó a szél is, és aztán kipróbálhatnánk az udvaron. - Mutattam fel az egyik üres papírt, majd elé tettem, én magam pedig egy másikat vettem el, amire a zsírkrétával precíz mozdulatokkal kezdtem egy sárkány gyíkot rajzolni. Igazi Picasso voltam, a kubizmus zászlóvivője, hogy úgy mondjam...
