Napokon át tartó gyenge étkezés, túlnyomó részt étvágytalanság és a vele járó sötét gondolatok keringték be a szobám. Jól tudták már, hogy ilyenkor reménytelen eset vagyok, sokkal ingerlékenyebb és ha akarják hallani ha nem, de ha szóban nem is, gondolatban elküldöm őket a picsába, amiért nem tudnak békén hagyni. Ilyenkor csak azt bánom, hogy nem mondom nekik ki hangosan. Megkönnyebbülnék tőle és ők se látogatnának meg azokban a napokban, amikor semmi sem jó, de főleg nem ez a kényszerű nyugalom, amit magamra próbálok erőltetni. Mert próbálkozom. Nem direkt engedem, hogy rájuk zúduljon az a rengeteg stressz, idegeskedés, gyűlölet, mert van itt bizony rengeteg gyűlölet is, amivel szembe kellene nézniük már, de sosem teszik, így a normális napokon mindig elnyomódik és a legrosszabbkor tőr ki. Az íróasztalnál ültem, magamra vettem a szürke takarómat és bebugyoláltam vele magam, mint valami delphoi jós a homályba burkolózva úgy nézhettem most ki én is. Persze hozzám nem jöttek jósoltatni, nem is láthattam előre, hogy milyen események fognak történni. Nem voltam másnapos, de rémesen fájt a fejem és nehezemre esett még a napfényt is beengedni a szobámba, de szükség volt egy kis fényre, friss levegőre, hogy ez a rosszkedv is kiszellőzzön a szobámból. Hallgatóztam egy kicsit, hogy mi történik odakint. Sajnos annyira még mindig van eszem, hogy meg vagy kihallgassam őket és ha tiszta a levegő, akkor szépen kisurranjak és rendbe tegyem magam, valamennyire. Nem hiszem, hogy most ezzel szeretnének szembe találkozni, az apám biztosan nem, az anyámra ezer örömmel ijesztek rá, mert már nincs határa a felé irányuló kedvességemnek. Még mindig neheztel rám a múltkori miatt, lehet jogosan, de akkor se érdekel. Bár elsétálni a fürdőig még eltudtam egész nyugodtan, de amikor benyitottam az ajtón és becsuktam azt, vagy becsapta az ajtót a szél kifogás, már cseppet sem volt olyan békés a helyzet. Mindegy, csak a tudtukra akartam adni, hogy itt vagyok és még véletlenül se akarjanak most idejönni. Levettem a hátamról a takarót, meg minden egyebet is, hogy felfrissíthessem magam. Nem terveztem sokáig elidőzni itt, szóval olyan tíz perc se kellett és én tiszta voltam, már csak valami normálisabbat kellett felvennem magamra, mint a törölköző vagy a pizsamára hasonlító rongyaim. Már elfelejtettem, hogy ma mire kell felkészülnöm, ezért csak hoztam a formámat, mint az ilyen napok után lenni szokott valami fehér felsőt vettem magamra. Ez nem csak azt jelezte, hogy megadom magam, hanem, hogy olyan ártatlan vagyok most, amilyen soha nem leszek, de ettől még sokkal elviselhetőbb, mint olyankor, ha nem. Lementem az étkezőbe. Kezdek éhes lenni és komolyan nem értem, hogy ma mi az a fontos dolog, esemény, amire oda kellene figyelnem. Ezért gondtalanul kiszolgálom magam és elveszek egy süteményt az asztalról, majd azzal a teraszra megyek. Jobb ha ott majszolom meg, még mielőtt észre vennék, hogy újfent az édesszájú kisgyermeket játszom. De nem, nem erről van szó. Egyszerűen csak pofátlan vagyok és nincs türelmem várni, mert én mindig is mindent most akartam, nem később.
Olykor vannak az embernek rossz időszakai, amikor valahogy semmi nem jön össze. Szar a család, szar a munka, szar az élet. És általában ilyenkor nem szabad hozzászólni ezekhez a személyekhez, mert az ördög minden haragjával csap vissza a legártatlanabb szóra is. A fiam is ilyen állapotban volt, bár neki megvoltak a maga módszerei arra, hogy emellett hogyan maradjon a lehető legkulturáltabb állapotában, elsősorban az, hogy nem kereste a társaságunkat, tehát nem is tudott alkalmatlankodni. Őszintén, engem teljesen hidegen hagyott, hogyan oldja meg a problémát, amíg megtette és nem kellett tűrnöm a tiszteletlenségét. Legalább már nem egy kölyök volt, aki ne lett volna képes kordában tartani magát anélkül, hogy nekem kéne helyreráznom. Merlinre, mennyire ki tudott borítani, amikor még gyerekként képtelen volt uralkodni az ostobaságain… Persze sosem emeltem rá kezet. Egyik gyerekemre sem tudtam volna. Viszont az utóbbi napok engem sem a legjobb hangulatomban kaptak el. Rengeteg időt töltöttem el az akadémián, az alaksori kis… nos, nevezzük laboratórumnak, ahol a számomra oly kedves kutatásokat végeztem. Egy héttel ezelőtt még úgy tűnt, áttörést értünk át a maréknyi csapatommal, hatalmas áttörést, amit természetesen nem sok haladás követett, csakis visszaesés és újabb hibák. A győzelem ott volt a szemem előtt, mielőtt szertefoszlott volna egy pillanat alatt, márpedig én nagyon, nagyon nem szerettem veszíteni. Így tehát én sem voltam valami kellemes társaság. Az akadémián messziről elkerültek az embereim, hacsak nem volt feltétlenül fontos, hogy érintkezzenek velem. Azok a mamlaszok meg voltak győződve róla, hogy remek színészi tehetséggel vannak megáldva és teljesen természetesnek hat a viselkedésük, pedig ordított mindegyikről, hogy rettentően be vannak szarva tőlem. És most még jól szórakozni sem tudtam rajtuk vagy éppen velük. A helyzet persze itthon sem volt sokkal jobb, a fiamhoz hasonlóan én is minimálisra csökkentettem az érintkezést másokkal, a házimanókon kívül nem igazán álltam szóba senkivel, csak bezárkóztam az irodámba, átnyálazva az aznapi kísérletek jegyzőkönyveit, próbálva megfejteni a hibát a tetteinkben. Este persze a feleségem oldalán aludtam el, mert neki nem volt más választása, én pedig ki nem állhattam az üres ágyat éjszakánként. Mára kezdtem elfogadni a kudarcot. Továbbra is bosszús és ingerlékeny voltam, de legalább tudtam leplezni a dolgot és nem esett nehezemre a vacsorát végre egyszer nem egyedül tölteni egy penna és egy halom papír társaságában. Talán rossz ötlet volt, talán nem, mindenesetre úgy döntöttem, a családommal akarok lenni egy kis időre, egyszerűen ignorálva a tényt, hogy az ilyen esték általában semmi jóra nem vezetnek. De nem baj. Szeretem a kihívásokat és a spontán reakciókat. Ki tudja, ma éppen milyen arcomra lesz szükségem, mire elfogy minden a tányérról.
Vendég
Szer. Dec. 02, 2020 10:08 am
Selwynék
Napok óta nem tudom hová tenni anya kérlelését. Már megkeresett személyesen, küldött levelet és nagyjából minden létező módon igyekezett meggyőzni arról, hogy menjek haza. Már nem úgy örökre, mert azt mindketten nagyon jól tudjuk, hogy már soha nem fog megvalósulni. De tényleg nem szívesen tenném be a lábam a házba és szembesülni azzal, hogy az égadta világon semmi nem változott itt és hiába teltek el hónapok, nem változtatott az sem, hogy leléptem. Igazából ettől félek a legjobban, hogy a távozásom semmi drasztikusat nem váltott ki. Jól elterveztem ezt a bekukkantást, anya azt mondta, valami fontosat szeretne mondani. Vagy mutatni? Mindig mást mond és őszintén szólva már kicsit meg is sajnáltam, hogy állandóan falakba ütközik és majdnem mindenre nemet mondok, amit kitalál. Ilyen nagy tiltakozással pedig még soha nem álltam ki egyik családtagommal szemben sem, akkor sem, ha amúgy lázadtam a rendszer és az eszmék ellen. Sosem tudtam elfogadni, amit apám képviselt és ehhez a jövőben is szeretném magam tartani. Domit pedig még mindig fogalmam sincs, hogy hogyan vezessem fel neki. Legfőképpen sehogy. Csak remélem, hogy a bátyám nem lézeng itthon és apám is a dolgozószobájában lézeng, amikor beteszem a lábam az ajtón. Mintha valami sülne, illatokat érzek a konyha felől, elfog az a szokásos frusztráltság, ami az utóbbi időben annyira jellemző volt rám, ha itt jártam. Igazából ahogy egyre jobban kinyílt a csipám, úgy kezdett egyre visszataszítóbbá válni az a nevelési mód, amivel apám élt. AZ összes családi vacsorán elhangzott vitával és megalázással együtt. De akkor még minden más volt. Azóta megerősödtem testileg és lelkileg is, én pedig csak ebben az erős elhatározásban bízhatok, ha bármelyiküket is meglátom. Igyekszem csöndben leemelni az oldaltáskát a vállamról, kiakasztani a nyakamból és halkan beljebb merészkedni, de amilyen szerencsém van, biztos vagyok benne, hogy legalább a házimanó észrevesz és majd nagy patáliát csap. Ahogy azt tette mindig is, ha bármelyikünket meglátott megérkezni hosszabb idő után. Nem minden volt rossz nálunk és nem mindig. De azok az idők elmúltak és abban sem vagyok biztos, hogy nem lennék kiátkozva, ha meglátnak itt. Gyors leszek, megkeresem anyát, aztán angolosan távozok. Legalábbis ez a terv. De már ahogy beléptem az étkezőbe és a tekintetem találkozik apáméval, majd a bátyáméval, hogy valamit én itt megzavartam, abban a pillanatban az az érzés kerít hatalmába, hogy az egész tervem darabjaira hullik. - Már itt sem vagyok. - fordulok sarkon azzal a lendülettel, ahogy eszembe jut az első gondolat, hogy mit kell tennem. Csak el innen, az egész ötlet hiba volt, hogy én csak ide jövök, beszélek anyával, aztán feltűnés nélkül leléphetek. Miért vagyok ennyire naiv?
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Kedd Dec. 08, 2020 10:50 am
hope anchors the soul
Bimsy már kora délután óta főzi a többfogásos pazar vacsorát, melynek illata belengi az egész étkezőt. Kifejezetten megkértem rá, hogy ma mindenre alaposabban figyeljen oda, mint szokott. Nem mintha nem lennék megelégedve vele, sokkal inkább azért, mert ha ez rosszul sül el - bármi miatt -, akkor nagy eséllyel rajta lesz elverve a por. Thaddeust ismerve erre akkor is van esély, ha minden jól alakul. Nagy nap ez a mai, a kezeim olykor megremegnek, ha belegondolok, hogy minden különösebb előjel és gyanú nélkül szerveztem meg az estét és még csak nem is tudnak arról, hogy hamarosan találkozhatnak. Ha erre gondolok, nem csak a kezeim, de a gyomrom is görcsbe rándul. De mindenki tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Talán csak abban nem voltak biztosak, hogy mikor kerekednek felül rajtam az anyai érzések és kezd el annyira hiányozni a fiam, hogy képes vagyok ilyen őrültségekre is. Meginvitálni őt az oroszlán barlangjába és remélni, hogy a kicsiny családunk két kiszámíthatatlan alakja majd ezt jól viseli. Ha nem is kifejezetten azzal a célzattal hívtam meg Devont, hogy felköszöntsem a közelgő születésnapja alkalmából - persze így vagy úgy fel fogom, és tortával is készültem, de csak a magam nevében nyilatkozhatok -, szeretném, ha érezné azt, hogy mi még mindig egy család vagyunk. Hiába gyűlöl minket mind egy szálig. Az utolsó pillanatig biztos vagyok azonban abban, hogy hiába kértem nyomatékosan, hogy jelenjen meg, még mindig nem ér neki eleget a szavam. Az esedezésem. Megígértem neki, hogy nem lesz semmi baj, de ebben még én sem hiszek igazán. Csak azt remélem, hogy a szíve mélyén nem neheztel annyira, hogy tudatosan elvegye ezt a lehetőséget. - Kisfiam... - lépek le a lépcső utolsó fokán, egy egészen rövid pillanatra elérzékenyülök, de tartom magam. Lépteim gyorsított ütemben követik egymást, mígnem olyan közel érek hozzá, hogy karjaimba is tudom zárni őt. - Úgy örülök, hogy eljöttél! - lehelek egy lágy csókot az arcára, de nem akarom még elengedni. Olyan jó érzés újra magamhoz húzni a legkisebbemet, még akkor is, ha már felnőtt férfi és jóval túlnőtt rajtam. Végül erőt veszek magamon, és lefejtem róla a karomat, megsimítom borostás arcát és egy hosszú pillanatig csak fájdalmas mosollyal nézek a szemébe. Régen mikor ezt csináltam, mindig hozzátettem, hogy anya szeret téged és homlokon csókoltam. De már nem kisgyerek többé, és kétlem, hogy a közönség örülne neki, ha látná, hogy még mindig úgy kezelem Devont, mintha kiskamasz lenne. - Remélem nem baj, ha Devon is csatlakozik hozzánk! - fordulok család többi tagja felé, miközben a fiamba karolok, hogy esze ágában se legyen meggondolni magát és lelépni. Valószínűleg arra már rájött, hogy nem mindenki örül annak, hogy újra átlépte a küszöböt. Persze ez csak udvariassági kör, egyáltalán nem érdekel, ha a férjemnek vagy az idősebb fiamnak problémájuk akad a vendégünkkel. A vendégemmel. - Úgy látom a vacsora is hamarosan kész... - pillantok a konyha ajtajában megjelenő Bimsy felé, aki láthatóan megilletődik, hogy a fiatal úrfit a házban látja. Már majdnem elmosolyodom, mikor észreveszem milyen csillogó szemekkel méri végig a fiamat. Lefogadom, hogy ő is rettentő boldog már attól is, hogy láthatja. Én viszont nem adhatom jelét annak, hogy ezt még pártolom is, ha a házimanónkról van szó. Még akkor sem, ha az én szívem is repdes a boldogságtól. Thaddeus és Greg közül kétlem, hogy bármelyikük is törődne a lelki üdvömmel. Ebben a családban ez már rég nem szokás.
Vendég
Pént. Dec. 11, 2020 11:17 pm
Család & Greg
A hiedelemmel ellentétben nem ment el az eszem, pusztán más az értékrendszerem, mint a családomban bárki másnak. Sajnos vagy sem, de minden konfliktus ebből az aprócska ám mégis iszonytató eltérésből ered. Ha esetleg egy kicsivel empatikusabb lennék és lennének gyöngéd érzéseim, akkor talán megérteném őket. Mindhármukat. De mivel nincs egy csepp sem, kénytelenek szembe nézni azzal a szörnyeteggel akit ők maguk teremtettek saját maguknak. Bár inkább érzelemmentes lennék, mint kis picsogó és anyám pátyolgatási hajlamainak az elszenvedője. Nem kell részleteznem, hogy én ezt mennyire lenézem és ki nem állnám ha esetleg ilyen szándékkal akarna hozzám érni. Biztosan ellökném magamtól, vagy megkérném, hogy hagyja abba ezt az egészet, mert már nem vagyok gyerek. Így is keveset kaptam én ebből, nem most lesz rá szükségem és ebben holtbiztos vagyok. Inkább tartogassa az efféle gyermeteg szokásait másnak, olyannak, aki az én szememben túl esetlen. Mire a jó öreg Selwyn is megérkezik az ebédlőbe, én már el is tüntettem a sütemény okozta nyomokat az arcomról, a kezemről és a porcukrot a ruhámról, mintha mi sem történt volna. Bár ha valaki, hát akkor ő tudja, hogy az ártatlanul heverésző süteményeket az asztalon mindig megzavarom a jelenlétemmel és biztosan látszik, ha ott jártam a közelükben. Nem azt mondom, hogy valami sötét aura lepi be őket és arra figyelmezteti a jelenlévőket, hogy itt járt a szívtelen Greg Selwyn, hanem azt veszik észre rajta valami nem úgy van ahogyan azt esetleg a drágalátos Bimsy elrendezte. Hogy minden a legnagyobb rendben legyen, úgy döntök visszamerészkedek az ebédlőbe. Valószínűleg méltóztatik leérkezni hozzánk az anyám is és elkezdhetjük az úgynevezett ceremóniát, amire volt olyan kedves meghívni minket, vagy legalább az eszünkbe juttatni, hogy él és virul, emellett komoly elvárásai vannak azzal kapcsolatban, hogy együtt kellene étkeznünk. Megjegyzem ettől az ötletétől nem fogok jobban szimpatizálni vele, de nincs más választásom. Leülök az asztalhoz. Lehet, hogy udvariatlan vagyok és nem az az első, hogy köszönjek napok óta nem látott apám ábrázatának, akiről szintén lesűt, mennyire jobb nem megzavarni a koncentrációjában, mert ott akkor földindulás, villámlás lesz. Azt meg, most inkább nem akartam. Feleslegesen én sem szeretek mérgező lenni a környezetemre. Az viszont nem engedett nyugodni, hogy mégis mi ez az egész, mire fel van ez a nagy felhajtás, de komolyan. Ennek úgy döntöttem, hogy kerül amibe kerül, de hangot adok. – Most azt szeretné, ha kérvényt írnánk neki azért, hogy lejöjjön enni velünk? Amúgy véletlenül nem lehet tudni mire fel ez a nagy felhajtás? – megtámasztom az állam, tényleg kezd elfogyni a türelmem ha nem tudom eldönteni, megmondani, hogy mégis mi a fészkes fene folyik itt… Mondanám, hogy a drága jó apámnak nem is kell válaszolnia semmit sem, mert a legkisebb Selwyn megjelenése éppen elég történésnek bizonyul. Normális esetben az ember üdvözölné rég nem látott testvérét, odamenne hozzá, kezet rázna vele, még magához is ölelné, de a mi esetünk csöppet sem volt normális esetnek nevezhető. Sőt. Éppen ellenkezőleg. Máris kezdett elmúlni az étvágyam, mintha elég is lett volna az az elcsórt sütemény. Pedig nem. Túl sokáig éheztettem magam, hogy most képes legyek megálljt parancsolni a lábaimnak és ne sértett gyerekként felrohanni a szobámba s, kivárni amíg Ő szépen fogja a sátorfáját és visszamegy, oda ahonnan jött. – Látszik rajta anyám nevelése. – jegyzem meg az öcsém hirtelen megjelenésére, majd eltűnésére. De persze nem ér az a szerencse, hogy elkerüljék egymást. Csak sóhajtok egyet és átváltok a jobb kezemről a bal kezemre, az állam támasztásában. Azt hiszem hamarosan unalmas örömömlengésnek leszünk a részesei, amit nagyon remélek, hogy nem kell mind végig néznem és miután letudódott az úgynevezett vacsorát, akkor én szépen foghatom magam és elmehetek a dolgomra. Semmi kedvem most a drága Devon-t hallgatni. Anyám megjegyzésére, hogy Devon is csatlakozni fog hozzánk kénytelen vagyok most már mindkét kezemmel megtartani az arcomat. Ennyire unom az egészet. Persze enni kell és én már nagyon készen állok rá.
Nem számoltam azzal, hogy ez a nap esetleg más lehet majd, mint a többi. Persze az én életem általában tele volt meglepetésekkel és váratlan, spontán eseményekkel, de azok többnyire nem zavartak. A munkám során meg kellett tanulnom ezt kezelni, bármennyire nem szerettem évekkel ezelőtt az érzést, hogy valami nem úgy történik, ahogyan azt én elterveztem. Erre csak ráadásként jött Greg és a viselkedése, amit akármilyen pszichés baromsággal próbáltak megmagyarázni. A fiam volt a legkiszámíthatatlanabb dolog az életemben, de hittem abban, hogy ez alkalmazkodásra tanított és akkor is jól reagáltam a váratlan helyzetekre, amikor az a legkevésbé sem volt kellemes. Nos… legalábbis többnyire így történt. De ha nem, akkor is kihoztam belőle a legtöbbet, mert őszinte leszek, a legbosszantóbb helyzetek is remek szórakozásnak adhattak táptalajt. Nem szóltam Greghez, láttam rajta, hogy a legkevésbé sincsen beszélgetős hangulatában, hiszen még köszönni sem akart. Nem gond, akkor én sem teszem. Legalább Celeste látni fogja, hogy miért is nem eszünk mi szinte soha egy családként, egy nagy, diszfunkcionális családként. Aztán megláttam az ajtóban a kisebbik fiamat, azt, akit jó ideje már csak futólag láthattam az akadémián, amikor valamiért éppen egy folyosón jártunk, akkor is úgy ment el mellettem, mintha nem látna és nem is ismerne, én pedig hasonlóan tettem. De itt, az otthonunkban egyszer sem járt hosszú hónapok óta, nem tette be a lábát, ha én itthon voltam, de azt hiszem, máskor sem. Ha így lett volna, azt azonnal észreveszem a feleségemen, hiszen most is szemmel láthatóan a fellegekben járt attól, hogy átölelheti Devont. Nem tudom, mennyi ideig néztem rá, rájuk némán, a fejemben egymás után váltakozva a különféle, ellentétes érzések és gondolatok, ahogy próbáltam feldolgozni a látványát. Egyik részem kedvesen kikísérte volna, hogy arról volt szó, nem jön vissza, akkor takarodjon is vissza oda, ahová elment. A másik részem, amit gyűlöltem, egy egészen kicsit örült annak, hogy látja, mert bármennyire is igyekeztem kiölni magamból ezeket az érzéseket, mégiscsak a fiam volt, akihez nem kapcsolt semmi kötelék, nem volt szeretet, tisztelet, bizalom közöttünk, de akkor is a fiam volt, a vérem. És ahogy apám belém vert mindent, képtelen voltam eltekinteni a ténytől most sem, hogy nem csak a nevünk köt össze minket. - Hallgass most -szóltam rá Gregre, noha egyetértettem azzal, amit mondott. Utána a tekintetem a feleségem felé fordult. -Tudod, hogy nem szeretem, ha nélkülem tervezgetsz ilyesmiket. De ezt majd vacsora után megbeszéljük. Hátradőltem a székemen, most Devonra nézve, pár másodpercig csendben mérlegelve, hogy mit mondjak neki. Végül csak elmosolyodtam, éppen olyan őszintén, ahogyan azt valószínűleg várták tőlem. - Ülj le -intettem az egyik üresen álló szék felé. -Minden bizonnyal sok mesélnivalód van, ha már meglátogattál minket. Anyádat elnézve már tűkön ül, hogy mindent is megtudjon. -A hangom vidám volt, de éppen annyira hatott annak, mint amennyire zöld az ég.
Vendég
Vas. Márc. 07, 2021 6:41 am
Selwynék
Nem tudom, hogy mit gondoltam, ha egyszer beteszem a lábam az oroszlán barlangjába - javítom, egy igazi kígyófészek -, akkor majd attól megváltozik a világ, vagy nyom nélkül szívódhatnék fel az után, hogy váltottam anyával pár szót? A saját naivitásom már megint sikeresen meglep engem és ezért csak s kizárólag magamra haragudhatok. Nem anyára, nem a helyzetre, nem a kínos csendre, hanem csakis magamra. Mert nem akartam találkozni sem Greggel, sem apa megvető pillantásával, de attól a pillanattól kezdve, hogy anyám a karjaiba zár, úgy érzem, hogy elvesztettem az egyetlen menekülőutat. Abban a pillanatban, hogy meglátom az asztaltársaságot, majd megjelenik anya a lépcső tetején és hamar utamat állja, rájövök, hogy az egész mire megy ki, én pedig kicsit sem vagyok erre felkészülve. - Anya... - sóhajtom halkan, hisz ha lenne elég erőm hozzá, akkor belekezdenék egy ez nem lenne helyes monológba, de elengedem. Nem kezdek el magyarázkodni, én mit keresek itt, egyszerűen hagyom, hogy pár pillanatig azt higgye, minden rendben van, majd én húzódok el tőle és küldök felé egy csalódott haragos pillantást. Azt hittem, hogy tisztáztuk mit akarok és mit nem. Nekem épp elég elviselni apát az akadémián, ahol ott tesz nekem keresztbe, ahol tud, úgy szab ki nekem plusz feladatokat, ahogy nem szégyelli és csak azért tanulok nála, mert nem volt más, akihez felvehettem volna a tantárgyat. A dékán biztos nem azzal akar foglalkozni, hogy családi nézeteltérések miatt majd egyedi tanrendet biztosít minden apámmal kapcsolatos tantárgynál - szerencsére eddig csak egyet kell túlélnem nála, de ki tudja, hogy mikor ragad magához egy másikat, hogy azzal is bosszantson. Két opció suhan át a fejemen, vagy most nyomban ki leszek tagadva és eltávolítanak a ház közeléből is, vagy apa belemegy anya játékába és csöndben elvisel. Ehelyett megszólal, látszólag engem is figyelemre méltatva és azzal, hogy hellyel kínál, az utolsó menekülési útvonalamat is elvágja. Tudom nagyon jól, hogy az ilyet nála nem illik elutasítani. Mégsem mozdulok meg jó darabig, csak szemezek vele és az életunt faarccal rám meredő bátyámra. - Nem tudtam, hogy ilyen tervei vannak. - pedig gondolhattam volna, hisz ismerem anyát, mind ismerjük anyát, aki eddig éveken keresztül görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy mi egy remek család vagyunk. De legalább sokszor megvolt a látszata. Most közel sincs, hisz a feszültség tapintható és nem érzem azt, hogy ha leülök közéjük, megoldana bármit. Mégis gy teszek, ahogy lassan felakasztom a táskát a közeli fogasra, majd az asztal túlsó felén helyet foglalok. Természetesen az asztalfő másik végén. - Nincs mit mesélnem, tanulok. - zárom szűkszavúra a választ és rájuk pillantok. Ha valamiben nem kell félteni, akkor az a szemkontaktus. Úgy állom mindkettő pillantását, hogy közben nem érzem egy pillanatra sem kisebbnek és gyámoltalanabbnak magam, korábbi énemmel ellentétben. Nem tudják, hogy min mentem keresztül, mit csináltam, csak azt, hogy megváltoztam, mert tettem róla és akartam. És a nyámnyila gyereket már hiába keresik bennem, de ezzel alighanem apám már tisztában van. - Engem az érdekelne, hogy mik anya tervei. - akkor már rá terelem a szót és rá is nézek, mert ez az egész baromság az ő ötlete volt és noha nehéz úgy lavíroznom, hogy ne hozzam őt még kellemetlenebb helyzetbe, nem érzem úgy, hogy ezt a jelenlegit nem így tervezte volna. Más kérdés, hogy általában soha semmi nem a tervei szerint alakul. - Látszólag szeretne valamit mindannyiunkkal megosztani, ha én sem hiányozhatok innét. Vagy tévedek? Greg, ennyire ne und el magad...
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Vas. Jún. 13, 2021 9:42 am
hope anchors the soul
Őszintén szólva nem hittem, hogy sikerül Devont még ebben az életben legalább egyszer átrángatni a küszöbön, de mivel itt van, még mindig csak azt a következtetést tudom levonni, hogy bármennyire is magamra haragítottam, még mindig az anyja vagyok, még mindig fontos vagyok neki. Persze a reakciójából egyértelműen látszik, hogy pont olyan tehetetlen az összeesküvésemmel kapcsolatban, mint a család másik fele. Természetesen senkinek nem jelentettem be előre, hogy Devon is tiszteletét teszi, még a végén egy ürességtől kongó ház fogadta volna őt. Ugyanakkor számítottam rá, hogy a család többi tagja majd nem fogadja kitörő örömmel Devont, és persze az is benne van a pakliban, hogy újra eltávolodik majd tőlem, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Csak remélni merem, hogy ez nem fog bekövetkezni. - Kérlek vacsorázz velünk! - próbálom meggyőzni a vendéget, hogy ne fordítson most azonnal hátat nekem, még akkor sem, ha Greg már az első pillanatban rászolgált erre. Tudom, hogy ez mindenkitől erőfeszítéseket igényel, tőle talán a legnagyobbat, de talán egyszer, csak egyetlen egyszer még ő is viselkedhet úgy, hogy az én érdekeimet nézi. - Nem kell kibékülnötök, nem kell egymás karjába borulnotok, csak leülni egy asztalhoz és megenni a vacsorát. Kérlek... - teszem hozzá előbb idősebbik fiamra, majd férjemre pillantva. Tudom, hogy utóbbi kifejezetten nem örül annak, hogy a háta mögött szervezkedtem. Azt is tudom, hogy ezt azonnal a szememre fogja hányni, amint kettesben leszünk. De ebben a pillanatban még hálás is vagyok neki, amiért nem rendez ennél nagyobb jelenetet. Miután hagyom, hogy Devon a korábbitól eltérő helyet válasszon magának, én is helyet foglalok Thaddeus mellett és futtában a vállára helyezem a kezem. Csak egy apró gesztus, hogy ne csak tudja, hanem érezze is, mit szeretnék. Persze ez egyáltalán nem garancia arra, hogy meg is teszi. Nem jellemző rá, hogy meghajlik az akaratomnak, de vannak jó pillanatai. Ennyi év után még mindig csak remélni tudom, hogy ez az alkalom is azok közé tartozik majd és hogy egy néma köszönöm elöljáróban megteszi neki magyarázat helyett. - Hamarosan születésnapod lesz, és bár tudom, hogy azt a napot nem áldoznád ránk, még mindig a családod vagyunk, így bátorkodtam előre készülni. Nem, bele se kezdj, Gregory... A Selwyn család még soha egyetlen születésnapi vacsorát sem hagyott ki, ha a te születésnapod lenne, pontosan ezt csinálnám! De az öcsédről van szó és szeretném, ha most békében meg tudnánk vacsorázni.. - fordulok a fiam felé, mielőtt kifakadhatna azzal kapcsolatban, hogy nem érzi fairnek a fellépésemet azok után, hogy az öccse kijelentette, hogy nem kívánja többet a család részének vallani magát. Ez nem döntés kérdése, ezt még Devon is tudja. Én pedig az anyja vagyok, nem hagyom, hogy csak úgy hátat fordítson mindennek és mindenkinek. Arról persze ügyesen egyetlen szót sem ejtek ki a számon, hogy hónapok óta nem most találkozunk először. Ha mázlim van, erről még Thaddeus sem tud, hiszen jól igyekeztem titkolni, hogy felkerestem a fiamat az akadémián, így csak egy várakozó pillantást vetek Devonra, jelezve, hogy ez a körítés nem lesz elég, ha biztonságban akarom tudni a titkomat. - Ha mindenkinek rendben van, akár ehetnénk is... - folytatom, a következő pillanatban pedig Bimsy jelenik meg, bár leginkább úgy néz ki, mintha egy hatalmas járkáló tálca közeledne felénk, hiszen maga előtt lebegteti az első fogást és körbekínálja az asztal körül ülőknek. Jó szokásához híven a vendéggel kezdi a kört, majd ezután asztalfőt vált és a ház ura előtt áll meg. S miközben mindenki kiszolgálja magát, italt tölt az ünnepi kristálypoharakba.
Vendég
Pént. Júl. 16, 2021 2:09 pm
Család & Greg
Csak szemet forgatok az apám megjegyzésére, de most szerencsére mégsem vagyok abban az állapotban, hogy elkezdjek visszafeleselni neki is. Csak megtámasztom az állam és várok, hogy történjen valami. Nyilván fog, hogyha a drága anyámról van szó. Kivételesen éhes vagyok, sokkal jobban érdekel, hogy mikor eszünk végre, mint az, hogy azzal foglalkozzak egy egytől-tízes skálán mennyire üldözzem el az öcsémet innen. Persze még a mostani helyzet szerint azt sem lehet. Csak nézem őket, most sokkal inkább üres kifejezéstelen tekintettel, most nem akarok senkit sem távol tudni innen, tombolni, ütni az asztalt, szét törni a tányérokat. Egész elviselhetően viselkedem még. Bizonyára azért, mert sokkal fontosabbnak tartom most ezt a közös ebédet mindennél ami végbe megy bennem. Most még nem vesz körül a szokásos sötét aura, nem döglenek meg a legyek sem a nyomomban. Ez azért elég nagy teljesítmény most tőlem. Látva anyám mosolygós arcát úgy éreztem mindjárt elbőgőm magam a röhögéstől. Szerencsére Devon elmegy, viszont én itt maradok és látni fogom ahogyan szenved, ha olyan merész kedvemben lennék most mondanék valami olyasmit, hogy „Hamarosan bőgni fogsz, de én ott leszek melletted és kiröhögöm a szenvedésedet.” de még ehhez sem volt kedvem. Helyette csak inkább magamban tettem megjegyzéseket. Végtére is az öregem azt kérte, hogy hallgassak most. Egy rossz szava sem lehet azzal kapcsolatban, hogy most inkább megtartom magamnak a megjegyzéseimet és nem szennyezem vele ezt az idilli hangulatot a szavaimmal. Helyettem úgyis megteszi más. Amíg anya közli a terveit az öcsémre pillantok. Jobb ha nem teszek semmiféle „befoghatod” megjegyzést most neki az irányomba szóló megjegyzését illetően. Úgy nézem apám is hiányolta már szerencsétlen alamuszi képét, szóval nincs más tennivalóm, mint kivárni, hogy anyánk közölje az óhaját. Maximum egy fancsali elhúzott savanyú képet mutatok az öcsém felé válaszképpen a „Greg, ennyire ne und el magad.” megjegyzésére. Még, hogy ne unjam el magam! Kíváncsian pillantok az ősökre. Jó volna tudni, hogy mi a fészkes fene… Hamarosan itt van Devon születésnapja. Hát ez halál unalmas lesz. A másik kezemmel is úgy döntök, hogy megtartom a fejem. A legjobban már csak az hiányzik, hogy végre megjelenjen a házi manónk és elkezdhessünk az ebédet, az már mind mellékes, hogy közben őket kell hallgatnom és az ömlengésünket. – Mindegy. – szólalok meg végül olyan röviden és elzárkózottan ettől az egész témától amennyire csak lehet. Bimsy megjelenése dob egy kicsit talán a kedvemen, de ő is csak azért, mert végre megjelent az étellel és az itallal. Ünnepelni nem fogok tiszta szívemből, ezt mind tudják.
