Elképesztő koncentrációval meredek az előttem lévő vászonra, miközben próbálom kitalálni, hogy mi az, ami nem jó rajta. A feladatnak ugyan megfelel, amit az órán kaptunk, de én mégis úgy érzem hogy az egészről hiányzik valami és így csak nem adhatom be a kész művet, ha közben tudom, hogy valami nem stimmel vele, vagy hogy nem éri el azt a szintet, amit magam elé állítottam akkor, mikor úgy döntöttem, hogy ide jövök tanulni. Frusztráltan felsóhajtok és beletúrok a hajamba, majd még közelebb hajolok a vászonhoz, mintha az segítene azon, hogy megtaláljam a képen a hibát. Annyira közel kerülök viszont így az alkotáshoz, hogy az orrom bánja, egyből rákerül a friss, sötétkék festék, de annyira a problémával vagyok elfoglalva, hogy ez nekem egyáltalán nem tűnik fel. - Mi a baj veled? - Kérdezem a festménytől, és úgy meredek rá, mintha választ is adhatna az előbb feltett kérdésre. Annyira zavar, hogy nem találom meg benne, hogy mi zavar, hogy még az sem tűnik fel, hogy időközben véget ért az óra és a többiek lassan kezdenek kiszállingózni a teremből, vidáman csevegve. Ehelyett én mit csinálok? Mint egy félnótás, egy festményhez beszélek és várom a csodát. Hát nem így fogok barátokat szerezni, az már egyszer biztos.
- Tudod, igazán segíthetnél. - Mondom még mindig a képnek szemrehányóan, de aztán végül feladom a harcot és kissé ingerülten fordulok el a képtől, és kezdem el a cuccaimat összepakolni, miközben válogatott svéd és francia káromkodások hagyják el a számat. Igazából örülhettem volna annak, hogy az egész előadást meg gyakorlást megúsztam mindenféle baleset nélkül, ami hatványozottan jellemző rám, de sajnos, fortuna újra bebizonyítja nekem azt, hogy szörnyen utál. A heves mozdulatoknak megvan a hatása: sikerül leborítanom egy egész tálcányi festéket egyenesen egy szerencsétlen szőke lányra, aki balszerencséjére pont útban volt a festéknek. Elsápadva meredek rá, mikor látom, hogy szegénynek szinte mindene olyan lett. - Åh var inte arg! - Kiáltok fel önkéntelenül is svédül, de aztán hamar észbe kapok és megismétlem az előbbi mondatot angolul is. - Jaj, ne haragudj! Jól vagy? Nem esett rád semmi? - Kérdezem, miközben próbálok közelebb jutni hozzá, azzal viszont nem számolok, hogy nem csak rá ömlött festék, hanem a padlóra is, így nem túl kecsesen el is vágódok a nagy igyekezetemben. Remek… csodás… Igyekszem a maradékokban heverő önbecsülésemet összeszedni és felkelni a padlóról. - Khm... - Köszörülöm meg a torkom kicsit zavartan. - Hát ez nem úgy sikerült, ahogy akartam. - Vallom be kissé kínosan nevetve.- Mindjárt keresek egy rongyot és… vagyis… varázsló vagy az isten szerelmére… - Motyogom az utolsó mondatot inkább csak magamnak, majd már veszem is elő a pálcámat. - Megengeded? - Kérdezem tőle kissé félszegen, engedélyt kérve arra, hogy eltüntethessem róla a festéket.
festés mindig olyan egyszerű. Nem kell közben gondolkodnom, mégis ezer meg egy felé járok, a színek és a vonalak végtelen birodalmában. Ahogy még ha nem is egyszerűek a dolgok, de kiigazodom. Tudom, hogy mi passzol miven, melyik ecset mire való és hogy mit kell csinálnom ahhoz, hogy az a végeredmény szülessen meg, amit elképzeltem. Az életem más területeivel ellentétben a festés egyszerű és átlátható.
Ha csinálom, vagy csak arra gondolok, hogy csinálni fogom, akkor minden fényes és ragyogó, melegség tölt el és önkénytelenül is mosolygok. Tulajdonképpen ez mindig jellemző rám, igyekszem mosolyogni, mert úgy sokkal egyszerűbb el palástolni a kétely és félelem sötétjét, amely folyton folyvást jelen van az életemben. Ez pedig nehéz, mintha csak egy folyamatos harcot vívnék magammal. A festés azonban más, közben ezek a fekete árnyak is színesek, szivárványosak és kedvesek lesznek. Hirtelen nem tűnnek sem olyan hatalmasnak, sem pedig rémisztőnek. Ezért is szeretem az akadémiát, az órákat, az embereket, akik körbevesznek. Ők nem várnak tőlem mást, csak annyit, amennyit adni és tenni tudok. Nem érzem felőlük azt a nyomást, ami a család felől mindig. A várakozást, a soha ki nem mondott, levegőben lógó néma mégis mázsás súllyal rendelkező kérdéseket. Ezért voltam most is itt és festettem még jóval az óra végezte után is. Csak halványan, a sóhajaink disszonanciájának köszönhetően érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül, noha ez a legkevésbé sem zavart. A nyugodt, barátságos, már-már otthoni melegséget árasztó légkör így sem múlt el, mind a ketten kellően belemerültünk a saját képzeletünk alkotta világba. Én végeztem előbb, a szemem sarkából láttam, hogy a fiú, akivel maradtunk még fest és motyog valamit az orra alatt. Túl halk volt ahhoz, hogy tudjam pontosan mit is, de nem is igazán keltette fel a figyelmem, nem szerettem beleütni az orrom mások dolgába. A gondolataim el is kalandoztak, a mozdulataim inkább reflexszerűek voltak, sem mint tudatosak. Azon tűnődtem, hogy vajon ha elég szépen nézek apára, vajon csinál-e nekem ma is palacsintát, hiszen én hiába próbálom, sosem lesz olyan, mint az övé, amikor is több minden történt egyszerre. A hangzavar és a hideg, festék érzete a hirtelenjében hozzám tapadó ruháimon keresztül majdhogynem egyszerre történt, bárhogy igyekeztem őket sorrendben rakni, egyszerűen nem sikerült. - Semmi bajom - ráztam meg a fejem lassan, felmérve a helyzetet. - Semmi sem esett rám, csak egy kicsit festékes lettem, megesik - vontam vállat szelíden mosolyogva. Szerintem többször voltam az, mint nem. Mindössze csak a történések hirtelensége lepett meg, más nem. - Te is jól vagy? - fogtam meg a vállát, aggódva fürkészve őt, hátha magára rántott valamit, azt, ami engem elkerült. - Oh… azt hiszem… most már te is festékes vagy - húztam vissza félszegen a kezem. Igazán nem akartam még rontani a helyzeten, noha a elnézve a kiborult festékeket, igazán különös egyvelegekben, még soha nem látott színeket létrehozva keveredtek össze a padlón. - Pedig igen hatásos módszer, ha fel akarod hívni magadra valaki figyelmét. Mármint… én nem hiszem hogy te azért ezt… - mutattam végig zavartam magamon és a festéken -, csak úgy általánosságban tudod… - szorítottam meg a táskám pántját. Megint sikerült valami olyasmit mondanom, amit nem kellett volna. - Persze, nyugodtan - bólintottam, talán kissé hevesebb is, mint illett volna. Nem haszontalanság úgy megtanulni egy hasznos varázslatot, hogy nem kell elmesélnem a történetem. Noha a pálcám még mindig nem volt más, csak egy haszontalan fadarab, ami fanyarul nevetve pillantott rám mindig az éjjeliszekrényről. - Egyébként - köszörültem meg a torkom, kellemesebb téma után kutatva -, min dolgozol, hogy eddig maradtál te is?
Life is like a box of crayons
Most people are the 8 color boxes but what you’re really looking for are the 64 color boxes with the sharpeners on the back
Vendég
Csüt. Márc. 11, 2021 9:39 pm
Aurora & Balzac
Miért is nem lepődök meg, hogy képtelen vagyok egy napot úgy eltölteni, hogy ne történne valami ilyesmi? Nem irigylem a professzorokat, akiknek balszerencséjükre engem kell tanítaniuk, mert garantált, hogy minden órán történik valami apró incidens, ami hozzám vezethető vissza. Pedig esküszöm, egyiket sem direkt csinálom! Ez olyan, mintha meg lennék átkozva, és minden balszerencsétlenség engem találna meg, mintha úgy vonzanám ezeket az eseményeket, mint egy bazi nagy mágnes, hogy még csak véletlenül se legyen nyugtom. Ezek után pedig még csodálkozom is, hogy miért nincs barátnőm… - Biztos? - Kérdezem újra a lánytól aggodalmasan, miközben továbbra is sérülések után kutatok a pillantásommal rajta. Szerencsére csak a festéket látom, ami azért egy kicsit megnyugtató, tényleg nem szeretném, hogy mások az én szerencsétlenkedésem miatt megsérüljenek. - Azért biztos nem lehetett túl kellemes, gondolom hideg is lehetett. - Motyogom zavartan, próbálva minél előbb összeszedni a gondolataimat, hogy megoldjam a kialakult szituációt. - Még miattam aggódsz? - Kérdezem halkan felnevetve, mikor ő is aggódva kezd fürkészni engem. - Egy igazi angyal vagy. - Bukik ki belőlem őszintén. - Áh, szinte mindig festékes vagyok. Sokszor észre sem veszem. - Vonom meg a vállam. Mi sem bizonyítja azt jobban, hogy még mindig nem vagyok azzal tisztában, hogy sötétkék az orrom hegye.
- Igazad van… bár ahogy ismerem magam, ha megpróbáltam volna felhívni magamra a figyelmet, akkor ezer százalék, hogy semmit sem vettél volna észre belőle. - Jegyzem meg egy kis, zavart vigyorral, hiszen ilyesmi már nem egyszer történt. Mikor beleegyezik, hogy pálcával oldjam meg a festékes problémát, egyből nyugodtabban tudom kezelni a kialakult helyzetet. Ebben legalább jó vagyok és ezt tudom is magamról. Hamar elő is kerül a pálcám és egy nonverbálisan kimondott suvickus után eltüntetem róla az összes festéket. Pillanatokon belül már teljesen festékesmentesen áll előttem, és erre önkéntelenül is büszkén mosolygok. - Még az órai feladaton. - Válaszolom a kérdésére újra a festményem felé pillantva. - Valamiért úgy érzem, hogy valami hiányzik belőle, valami… valami ami élettelibbé teszi. Általában nem ebben a stílusban szoktam alkotni, úgyhogy lehet az is nehezíti a dolgomat. - Vallom be. - Például itt... - Hirtelen a képem elé lépek és felé fordítom, hogy ő is láthassa. Az egész képen egy viharos óceán található, hiszen a mai órán a haragot kellett valahogy vizualizálnunk magunk előtt. A kép alapvetően jól ki van dolgozva, és egy olyan ember biztosan átérezné a belőle áradó érzelmeket, aki csak egyszerű műkedvelő, de valahogy mégis azt érzem, hogy hiányzik valami. - Látod ezeket a hullámokat? Szerintem olyan… laposak lettek. Nincs bennük annyi érzelem, mint amennyit át szerettem volna adni. - Mutogatom a lánynak az emlegetett hullámokat.
