George&Alva - vacsora?

Mr. fav Weasley

Hathónapos terhesnek lenni nem a világ legjobb dolga. Másodjára sírtam el magam ma azon, hogy nem bírtam választani két szín között. Jobban mondva két árnyalat között, mert a sárga egy világosabb és egy mustárosabb árnyalatáról kellett döntenem. Köztes megoldást választottam végül pityergés nélkül.
A nap nagy részében bolondnak nézhetnek, mert magamban beszélek. Ami azt illeti, lényegében nem magamat próbálom fegyelmezni, hanem a hólyagomat rugdosó, magát delfinnek képzelő kis tökmagot odabent. Hiába akarok én lányt, olyan izgő-mozgó, hogy biztosra veszem, az évszázad kviddicsjátékosa várja, hogy hiperaktivitásával az utolsó ép agysejtjeimet is elpusztítsa.
Mondhatni elégedetten, ámde korgó gyomorral zárom be a boltot és veszem az irányt a kedvenc kollégám felé. George az a személy, akire már akkor felnéztem, amikor közelében sem voltam Londonnak. Átmenni mindazon, amin ő és mégis folytatni az embereknek való örömszerzést... Lenyűgöz. Arról nem is beszélve, hogy ez a férfi volt a legnagyobb segítségem, mikor megnyitottam alig két üzlettel odébb az Alphát.
Terveim szerint megvárom, míg végez ő is mára, aztán feldobom, hogy ma igazán velünk kellene tartania vacsorára. Általában nem szoktam céltalanul bolyongani, most is csak addig, míg szemeimmel a vörös hajkoronát kutatom és meglelem két toronymagas polc között.
- Heló, darling! - szólítom meg, s megérintem a karját. Ellenállhatatlan mosollyal pillantok fel rá, de nyugi, semmi olyan nincs benne, amit félre lehetne érteni. Ez a tíz-tizenöt centi magasságbeli különbség még a magassarkú viselés mellett is szembetűnő, de sebaj, maximum egy idő után a nyakam töröm.
- Nyúzottnak tűnsz, ülj csak le - lábammal odahúzom a fellépőnek szánt sámlit, majd a karjánál fogva lehúzom a férfit, hogy szépen megpihenjen. Az évek alatt hozzászokott már szerintem ehhez, tudja, hogy felesleges ellenállni. Mögötte állva finoman masszírozni kezdem a vállait és folytatom a csivitelést. - Miért nem lazítasz néha? Hegyet kellene másznod. Nem, inkább egy tóparti túra. Esküszöm szívem, olyan színed van, mintha három éve nem láttál volna napot.

Az ember folyamatosan tanul és tapasztal élete során, de minimum kellenek neki a kapaszkodók, amivel előrébb és előrébb jut. Én magam is erre jöttem rá az évek alatt és ha nem is lettem olyan kurva bölcs, azért hamar feltűnt, ha nincs aki motiváljon, nincs erő, ami előre hajtson. Vagy inkább taszítson rajtam, ahogy azt Angie szokta csinálni. Mert valami elképesztő érzéke volt ahhoz, hogy a legjobb pillanatban berúgja a porosodó gépezetet. És most ijesztő, hogy nincs sehol. Mert fontos neki az apja - értem én - és én feltalálom magam, de elég demotiváló arra hazamenni, hogy napokon keresztül üres a ház. Na jó, a kutyát megetetem és a napi szokásos teendőket is megcsinálom, de érzem, hogy megkopik a motivációm.
Tényleg azt veszem észre, hogy a mindennapok elszürkülnek és ezzel együtt én magam is csak teszem a dolgom. Míg máskor mindenkihez van egy vicces vagy jó szavam a kasszánál vagy segítség közben, addig most azt várom, hogy lezavarjam a népséget és zárhassak. Pedig kellene, hogy erőre kapjak, hisz ilyen hozzáállással mégsem vehetem meg a Zonkót. Arról nem beszélve, hogy nem haladtam semmit az interjúztatással sem, mert ugyan Angie látta az önéletrajzokat, de még nem jutottunk el addig, hogy megnézze az alanyokat. Nagy kár.
Az órára pillantok, ami tökéletesen érzékelteti, hogy ideje zárnom. Végig pillantok még a boltban lévőkön, hogy megállapíthassam, ha nem lépek, sosem fogynak el. Épp most is valaki belép - ugyan őt nem tekintem vevőnek, hisz a szomszéd üzlet tulajdonosa csak -, így a pálcával zárásra intem az ajtót. Most már csak kifelé engedi az embereket. Mindenki lassan besorol a kassza elé, én gyorsan lepörgetem azt, aztán csak a pénzt kezdem el számolni. De nincs olyan szerencsém, hogy csönd telepedjen az üzletre, erre enged az is következtetni, hogy a szemmel tartott nőszemély még mindig bent mászkál. Megeresztek egy félmosolyt közben. Mint aki végül jól végezte dolgát, végignézem a sorokat és rendezem a rendetlenséget. Én tudok ekkora kupiban élni, de a vevőim nem hiszem, hogy tolerálnák. Végül a társaságom is megérkezik mellém.
- Szolgálhatok valamivel? - kérdezem szórakozottan, mintha nem tudnám, hogy igazából nem a termékeimet jött szemügyre venni. Muszáj, kell, hogy legyen, amivel egy kicsit feldobom magamnak az estét. Nem is ellenkezek, amikor a sámlira ültet.
- Dehogy, ez a korral jár és különben is, miből gondolod, hogy az vagyok? Talán jós.... vagy? - nehezemre esik befejezni a kérdést, mert jól esik a masszírozás. Csak lehunyom a szemem és nagyot sóhajtok. Azt hiszem kár játszanom azt, hogy még mindig fáradhatatlan és önfeledt vagyok. De fogalmam sincs, mit szeretne. Sosem tudom, hogy mit szeretne, egyedül abban vagyok biztos, hogy mit nem szeretne, hisz akkora a hasa, hogy még a vaknak is felér egy Braille írással az a pocak.
- Kár lenne napra mennem, az egész családból csak én leszek rákvörös, mint egy homár. Különben is, én nem sport közben lazítok, elég csak ha a srácokkal kísérletezhetek... de most suli van. - még mindig csak élvezem, amit csinál és őszintén szólva el is feledkezek majdnem arról, hogy na jó, de ő miért is van itt?
- Veled... vagyis veletek minden rendben?

Mr. fav Weasley

Csodálom, hogy útközben nem akadtam fel a hasammal semmiben és akadálymentesen átjutottam egyik üzletből a másikba. Itt, a varázsviccben már nehezebb dolgom van, javasolnom is kellene a magas vörösnek, hogy legyenek tágasabbak a utak, hogy a hozzám hasonló bébibálnák is könnyedén átlibbenhessenek egyik helyről a másikra. Na jó, jelen pillanatban nem ez a feladat köt le, sokkal inkább az, hogy megtaláljam, aztán jól megszeretgessem a férfit. Nincs sok olyan férfi az életemben, aki nagy szerepet játszana benne, de ő az egyik. George pedig megérdemli, hogy ha nem is sokáig, de legalább egy néhány percig lazíthasson.
- Szolgálhatsz, bizony - válaszolom tüstént, de mielőtt visszakérdezne, én már ültetem is le és a vállai nyomkodásába kezdek. Rollot is minden este megmasszírozom, van benne gyakorlatom. Ha befuccsolna az üzlet, akkor már tudom, mivel kell foglalkoznom.
- Jós! Igen, és a hasamat dörzsölöm, abban látom a jövőd - horkantok fel. Ekkora marhaságot, hát a hülye is rájöhet pllanatok alatt, hogy George fáradt és nem olyan vidám és boldog, amilyennek kellene lennie. Kérem, a Weasley Varázsvicc vezetőjéről beszélünk, senkinek nem gyanús a kamumosoly és a táskák a szeme alatt?
- Nem is azt javasoltam, hogy égj le, c-c-c - fejemet ingatom, a masszírozást pedig eszemben sincs abbahagyni. Azokat a fránya csomókat sem ártana kinyomkodni, de egyelőre annak is örülök, hogy valamivel tudok lazítani a férfin. - Szükséged van a D-vitaminra. Gyere velünk kirándulni hétvégén, ha Angie nem tervez hazajönni - remélni merem, hogy ezzel nem lépek ingoványos talajra, amitől majd jól befeszülnek újra az izmai, amelyeket nagy nehezen sikerült ellazítanom.
- Jól vagyunk, minden a legnagyobb rendben. Deee megkérdezhetnéd ezt tőlük is. Azért jöttem, hogy áthívjalak vacsorázni. Nem mondhatsz nemet, én fogok főzni - mivel háttal ül nekem, így nem láthatja, de a hangomon érezheti, hogy mosolygok. Nem akarom fényezni magam, de ha valamit jól csinálok a házimunkában, akkor az a főzés. Persze varázslattal kerül a család elé az étel, nem szívesen állnék órákig a pult mellett, pláne nem ekkora hassal és fájó derékkal. Csak remélni merem, hogy Mr. Vöröske nem talál ki semmiféle kifogást és egy plusz fővel számolhatunk.

Életem a hivatásom, rám ez pedig hatványozottan igaz, mert nem csak kitalálni szeretem az újdonságokat, de elkápráztatni a vevőimet is általuk. Ez egy amolyan ördögi körforgás és ha valami még be is válik, akkor főleg elégedett vagyok magammal. Elsősorban ezt látom viszont a vásárlókon és ez az a plusz, ami mostanában mozgatott. Nem tehetek róla, hogy alapvetően vagyok társasági ember és az utóbbi időben már teljesen becsavarodtam attól, hogy odahaza csak a kutya fogadott. Meg persze néha Angie is, ha már nagyon nem bírtam. És tudom róla, hogy ez neki sem fekszik és csak egy átmeneti állapot, de attól még nehéz.
Bármennyire próbálom is leplezni, azt nehéz, hogy jól esik a figyelem. És ha néha hobbit is csinálok abból, hogy ugrassam Alvát, én komolyan veszem őt a legapróbb törtetéseitől kezdve a segítségkérésein át a baráti hangvételű beszélgetésekig mindig. Ahogy abban is biztos vagyok, minél tovább szomszédol mellettem, annál jobban ismer ki engem és a trükkjeimet. Egy idő után mindenki számára nyitott könyv lennék, ha nem lennék ennyire random. Azt az oldalam csak a feleségemnek vagyok hajlandó megmutatni, senki másnak.
- És mit sejtet a pocakdörgölés, csupa jót? - belemegyek én ebbe a vicces játékba, ha ennyire szeretné, engem nem kell kétszer kérni rá. Mi több, még tényleg szórakozok is a helyzeten, hogy itt állunk, mindjárt zárva... vagyis teljesen. És közben egymást ugratjuk, mint két nagy gyerek. Tudom, hogy a fiamba több komolyság szorult, mint belém, de rá tényleg pokolian büszke vagyok.
- Hát mire gondoltál? - tettetem a hülyét, de csak megforgatom a szemeimet. Nem vagyok hajlandó megmozdulni sem ebből a pozícióból, annyira jól esik a masszírozás Esküszöm, a vállaim sírnak a keze alatt. Az ötletén csak lehunyt szemekkel gondolkozok el. Nem is tudom, nem hangzik rosszul. És igyekszem figyelmen kívül hagyni a mondandója második felét. Ha nem tervez hazajönni... Miért mondja ezt? Talán látja? Talán elkotyogtam neki? Talán ennyire szemmel látható, hogy nincs minden rendben?
- Majd megkérdezem Angie-t, hogy van-e kedve jönni. - dünnyögöm kellemesen nyöszörögve. De ideje már, hogy valami életet verjek magamba. A megboldogult Merlin szakállára, nem lehetek ennyire összeszottyadt.
- Jól hangzik a vacsi. Mi lesz a menü? - pillantok végül hátra rá kíváncsi tekintettel. Hirtelen annyi minden íz jut eszembe, hogy nem is tudom minek örülnék jobban. De a szülinapi sütijeim mind jöhetnének már.

Mr. fav Weasley

Kevés olyan embert ismerek, mint amilyen George. Az első találkozásunktól fogva barátságos és segítőkész velem, nem lehet rá egy rossz szavam sem. Ez pedig agy érték a mai világban, az ilyen emberekkel törődni kell, vigyázni rájuk. Valami ilyesmivel próbálkozok én is a magam módján, amikor felbukkanok nála és kérdezés nélkül kezdem el kimasszírozni vállaiból a stresszt. Tudom ám, hogy nem kellene ennyire belemászni az életébe, semmi közöm hozzá, mit és hogy intéznek a feleségével, csak hát...na...nem jó látni, hogy kezd belefásulni a dolgokba. Még ha ő ezt nem is így éli meg, vagy nem vallja be magának, aki jobban odafigyel, az észreveheti, hogy valami nincs rendjén.
Örülök, hogy nem tolakodásnak éli meg a helyzetet, mondjuk nem is tudom, mire gondolhatna, miközben egy plusz tíz-tizenöt kilót tartogatok magam előtt.
- Sokkal kellemesebbet annál - tény, jelen helyzetben azt hiszem, nem a saját nevemben beszélek, amikor a kirándulást egy kalap alá veszem a kellemes dolgokkal. Megnézném magam, amint hegyet mászok... Egy kellemes séta viszont beleférhet a gyerekekkel és Rolloval, esetleg Angie-vel, ha ideje engedi, és minket sem tart vadidegeneknek, akik megpróbálják pesztrálni a férjét.
- Helyes! - elégedetten mosolyodok el, ez azt jelenti, hogy talán nincs minden veszve. Aztán ha a kirándulás, vagy séta mégsem felel meg, itt van az estére vonatkozó meghívás. Egy egyszerű vacsora, ami biztosan jót tenne neki. Aztán persze ott tartjuk társasjátékozni, mert nála tutira nincs jobb az ilyen játékokban.
- Lasagne és valami desszert, szerintem azt még a fiúk nem meccselték le - elnevetem magam arra gondolva, ilyenkor mindhárman milyen versengők tudnak lenni. - Van valami kívánságod? - ha van, akkor azt most pont még időben el tudja mondani, még mielőtt hazamennék és nekilátnék a főzésnek. Kezeim idő közben egy-egy csomón állapodnak meg, talán eléggé eltereltem a figyelmét ahhoz, hogy gond nélkül megszabadíthassam tőlük.

Kedvelem Alvát. Ha az elején mást nem is tudtam róla, azt biztosan, hogy figyel másokra - különösképpen a szomszédaira. Már persze az üzlettársakra értem ezt, hisz amikor idejött és én viccesen megjegyeztem, elkelne egy dekorátor, akkor átnézett az ebédszünetében, hogy akkor itt van. Pedig csak vicceltem, amikor találkoztunk a bejáratnál. Alighanem az volt az első olyan alkalom, amikor egy kvázi kollégával együtt ebédeltem, aztán megegyeztünk arról, hogy figyelünk egymás üzletére. Én mondjuk személy szerint jóban vagyok az egész utca összes tulajdonosával, de az határozottan más, amikor majdnem minden nap átnézünk a másikra, hogy minden rendben van-e. Én pedig az utóbbi időben nem tettem, lehetséges, hogy ennyire feltűnő? Pedig talán bocsánatos bűn, hogy belefeledkezek a saját gondolataimba a mostanában igen csak sivár életemben. Alighanem mondhatom azt is, hogy eltemetnek a rossz gondolataim és mostanában szarul is viccelődök. Nem tehetek róla, ez zsigerből jön és ha nincs minek jönnie, akkor nincs nekem sem könnyű dolgom.
- Őszintén szólva nem tudom, hogy Angie mikor jön haza. De általában eddig hétvégén otthon volt. - csúszik ki a számon, ahogy lehunyt szemekkel elkezdem élvezni azt a masszírozást. Mintha csak a bőröm alá látna és beletrafálna, mennyire vacak állapotban vagyok mostanában. Igazából egész életemben egy valamitől rettegtem igazán, ez pedig a magány volt. Fred mindig itt volt nekem, ahogy én neki. És amikor már csak egyedül maradtam, mint a fülem, akkor borzalmasan elveszettnek éreztem magam. Angie ettől a kárhozattól mentett meg a kitartó zaklatásával. Most pedig ő maga lökött bele akaratlanul is, hogy az apjával van napokig. Pedig megbeszéltük, hogy majd hazajön aludni. Eleinte így is volt... eleinte.
- A kirándulás nem neked való most, kettő helyett sétálnál. De a vacsiban azt hiszem benne vagyok... - még mindig csak reflexből válaszolgatok egészen a következő megjegyzéséig. Mielőtt még elindulna az Örömóda erre a nagyszerű érzésre a fejemben, azelőtt gyorsan visszaevickélek a valóságba és felpillantok rá.
- Mármint ma estére gondoltál? - Merlin és haverjai, én még leragadtam ott, hogy hétvégén. Aztán eszembe jut, hogy Angie haza sem fog ma jönni, van egy sanda gyanúm. Szóval menthetnénk a menthetőt. De nem egéazen úgy képzelem el, ahogy ki is csúszik a számon.
- Én igazából bármit megeszek... bárkivel.

Mr. fav Weasley

Nem akarok belemászni mások életébe, hisz semmi közöm igazából hozzá, milyen viszonyban vannak a feleségével, így azért igyekszem tartani a határokat, legalábbis amennyire bírom. Ez azért nem mindig összeegyeztethető a számmal.
- Megoldódik majd - biztatóan csak ennyit mondok, azt hiszem, ez is elég. Nem szavakkal, sokkal inkább társasággal és finom vacsorával szeretném jobb kedvre deríteni, ha lehetséges ez egyáltalán. Amit megtanultam az évek során, hogy általában a férfiakat a hasuknál fogva lehet megfogni, és boldoggá tenni. Az öcsém, a párom, de még a fiaink is ilyenek, elég egy finom falat sokszor, hogy az arcukon mosoly rajzolódjon.
Talán igaza van a vörösnek abban, hogy jelenleg nem a legjobb ötlet nekem a kirándulás. Na de ami késik, az nem múlik, majd ha a kis pocaklakó kibújik és az idő is jóra fordul, erre még biztos vissza fogunk térni.
- Jó kezdet, Mr. Weasley. Ígérem, nem fogsz csalódni, a fiúk sosem hagynak maradékot - elégedett mosollyal beszélek, közben pedig a kezeim nem állnak le. Anyának talán nem vagyok a legjobb, de legalább a konyhában megállom a helyem.
- Persze. Ha nincs más programod, és éhes vagy...miért ne? - az önbizalmam nem omlik össze, de egy pillanatra azért összezavarodok, hogy most akkor mi is a helyzet. Elfelejtettem volna mondani, vagy ez számára kellemetlen lenne? - De szívesen látjuk Angie-t is, természetesen - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még valami rosszat feltételezne. Ez a férfi-nő közti barátság sok esetben nem egyszerű, azt pedig nem szeretném, hogy egy vacsorameghívásból konfliktus legyen a feleségével. Akár neki, akár nekem.
- Akkor adok egy kis gondolkodási időt. Ha megjön a kedved, várunk szeretettel. Bagollyal elküldöm a címet - utoljára finoman végig húzom kezeimet a vállán, majd összeborzolom az amúgy is furcsán álló haját. Vetek rá egy mosolyt, és a szokásos jó kedvemmel intek neki vissza, hogy viszlát a következő találkozásig. Ami vagy ma este lesz, vagy legközelebb, amikor összefutunk az üzleteinkben.