Nagyon szerettem a családomat, tényleg nagyon. Apu remek volt, megtett értünk mindent, amit csak tudott, a húgaimmal is remek kapcsolatot ápoltam, Brutus pedig... hát, ő egy különös gyerek volt, de szerencsére valamiért nagyon felnézett rám, úgyhogy nem volt nehéz rávennem, hogy hallgasson rám. De négy gyerek és tinédzser összezárva nyárra, miközben az egyetlen szülő éppen egy nagyon erősen tagadott párkapcsolati krízisen megy át, nem éppen ideális állapot. Kifejezetten zajos nap volt. Lynn és Celia összekaptak valamin már korán reggel, Brutus pedig Tarzannak képzelte magát és letépte a karnist a nappaliban, nekem pedig erre kellett felkelnem, aztán rendberaknom mindent. Apu már munkában volt (vagy a társánál, nem tudom, és nem is fontos), úgyhogy egyedül rám maradt a családi perpatvar elsimításta. Szerencsémre legalább sikerrel jártam. Celia eltűnt a szobájában és valószínűsítettem, hogy ma nem is látjuk már előjönni, de nem is vártam mást egy kiskamasztól. Lynn is lecsillapodott, bár nem igazán értettem, min kaptak ennyire össze a húgunkkal, de mire készen lett az ebéd, ami sokkal jobb lett, mint számítottam rá magamtól, már teljesen nyugodtak voltak a kedélyek. Mosogatás után pedig úgy éreztem, jobb lesz, ha egy kicsit elmegyek otthonról. Brutus elaludt Lynnel együtt valami rajzfilm kellős közepén, Celia pedig ki tudja mivel ügyködött a szobájában. Nem állított meg senki, egy cetlit pedig hagytam nekik a konyhaasztalon. Így kerültem ki az egyik csendes parkba a rajztáblámmal a tó mellé. Éltek kacsák a tó körül, most voltak egészen aprók is, akik vidáman csipogva/hápogva totyogtak az anyjuk után, amikor kimászott velük a fűre. Leskicceltem őket a nagy füzetbe, amit magammal cipeltem otthonról, bevallom, egész aranyosak lettek, az egyik még orra is bukott a rajzon. Aztán észrevettem az egyik közelebbi padon egy lányt ücsörögni egyedül. Nagyjából velem egykorúnak tűnt, olvasgatott, én pedig (bevallom, elég kéretlenül), de úgy döntöttem, lerajzolom. Nem is gondolkodtam rajta, pedig kellett volna, egyszerűen csak szerettem volna egy szép rajzot, ha már ezért jöttem ide ki. Azonban egyszer csak felpillantva a füzetemből azt láttam, hogy engem bámul. Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire bajban attól, hogy valaki rám nézett, de rögtön azt éreztem, mint egy bajba került kisgyerek. Bizonytalanul mosolyogtam egyet, abban reménykedve, hogy a tekintete nem engem nyársal fel éppen, hanem valakit, aki a közelemben van. Jobbnak tűnt visszafordulni a már majdnem teljesen kész rajz felé, amire csak néhány apró simítás várt.
Vendég
Csüt. Szept. 17, 2020 2:38 pm
The Creep
A Fionáéknál töltött idő nem egészen úgy alakult, mint terveztem. Jó volt újra találkozni a nővéremmel, de azok a terveim, amiket az átbeszélgetett órákról és csajos estékről szövögettem, hamar köddé váltak. Fiona folyton dolgozott, az utóbbi időben nagyon felborult a családjuk élete és nem hibáztathattam azért, hogy nem foglalkozott velem annyit, mint korábban reméltem. A problémám inkább az volt, hogy a Dolohov kúria ódon falai között annyi feszültség lappangott, hogy ennyi erővel akár az Azkabanba is beköltözhettem volna. Persze érthető volt, hogy a jelenlegi politikai klíma mellett és a Carollal történtek után nem voltak éppen a legnyugodtabbak, de az az igazság, hogy már kezdtem várni a tanévkezdést. Ennél még egy év végi vizsgaidőszak sem lehetett rosszabb és ott legalább nem kellett meddő vitákat vívnom a sógorommal, akivel látszólag túl sok mindenben nem értettünk egyet és nem is értettem, Fiona hogyan mehetett hozzá feleségül. De tényleg, komolyan ennyire vak lenne a szerelem? Úgy döntöttem, a nyári szünet hátramaradó részében megkísérelem felfedezni Londont. Az elmúlt egy hétben jártam a különféle magnix turistalátványosságoknál, megcsodáltam a Temzét, az Abszol utat és egyszer még arra is rávettem a nővéremet, hogy körbenézhessek vele a Mágiaügyi Minisztériumban. A mai napra egy bevásárló körutat szerveztem magamnak London magnix részén, végre nem voltak itt apáék, hogy kritizáljanak miatta vagy akár még meg is állítsanak benne. Vettem néhány magnix édességet - a Reese's Peanut Buttercup finomabb volt bárminél, amit eddig kóstoltam, de a Dr Pepper nem nyerte el a tetszésemet -, egy új "A méhed járjon, ne a szád" feliratú pólót, mert nagyon viccesnek találtam, majd betévedtem egy könyvesboltba. Itt töltöttem el a legtöbb időt, elsősorban az irodalom iránti szeretetem miatt, másodsorban azért, mert az üzlet két emelet magas volt, tömve mindenféle könyvvel. Volt néhány részleg, amit nem igazán tudtam értelmezni, de ez nyilván azért történhetett meg, mert nem sokat konyítottam a mugli technológiához és például fogalmam sem volt arról, hogy mit tartalmazhat egy social mediával foglalkozó könyv. A szépirodalom részlegen ellenben bőven találtam kedvemre valót, a boltból kiérve rá is kellett segítenem a szatyorra egy gyors bűbájjal, máskülönben leszakadt volna tőle a karom. Hogyan képesek a magnixok mágia nélkül létezni? Vettem magamnak egy Starbucks nevű helyen egy kávét és egy muffint, amikkel kiültem egy közeli parkba alaposabban áttanulmányozni az új szerzeményeimet. Szerencsére kellemes idő volt ma és találtam egy üres padot is az egyik fa árnyékában. Felcsaptam Naomi Aldermantól A hatalom című regényt, és bár csak belepillantani terveztem, hamar magába szippantott a történet. Mikor legközelebb felpillantottam a lapok közül, felfigyelve a kacsák hápogására - egy adag kenyérmorzsán verekedtek -, akkor szúrtam ki a vörös hajú srácot. Engem bámult és közben egy vázlatfüzetbe firkált valamit. Ahhoz túl messze volt és rossz szögben, hogy lássam a rajzot, de biztos voltam benne, hogy nem véletlenül meredt rám közben. Másodpercekig csak döbbenten pislogtam rá, nem akartam elhinni, hogy egy látszólag jól szituált fiú ekkora hatalmas creep lehet, de mikor felocsúdtam, már fel is pattantam a padról és dühösen elindultam felé. A sejtéseim beigazolódtak, a lapról én köszöntem vissza, habár legnagyobb megkönnyebbülésemre nem egy ijesztő, dinnyemellű animecsajként ábrázolt, amire a furcsa magnix fiúk annyira rá tudtak izgulni. Egy fokkal, de tényleg csak egyetlen fokkal ez jobb volt. - Te meg mi a fenét csinálsz? - kaptam ki a kezéből a vázlatfüzetet, habár szívem szerint felgyújtottam volna egy bűbájjal. Carol Dolohov mutatott egy zseniális varázslatot, amivel precízen lehetett hajat is pörkölni.
Vendég
Vas. Szept. 20, 2020 10:22 pm
Briony & Tristan
Nem sokszor kívántam azt, hogy bárcsak előbb gondolkodtam volna, minthogy cselekedjek. Már csak azért sem, mert szinte soha nemtörtént velem ilyesmi, mindig megfontolt voltam, előre terveztem és igyekeztem óvatos lenni. Távol álljon tőlem mások megbántása, képtelen lennék beletiporni valaki lelkébe. Most mégis beleestem ebbe a hibába és amikor rádöbbentem, hogy mit műveltem, szerettem volna eltűnni a föld színéről. Bárcsak egy hangya lenne az animágus alakom, akkor már régen elszaladtam volna a fa kérge alá. Éreztem, ahogy egyre lejjebb és lejjebb csúszom a földre, ezzel párhuzamosan pedig az arcom is a vörös minél sötétebb árnyalatát öltötte fel. A lány pedig csak közeledett felém, én pedig reménykedhettem, hogy nem hozzám akar jönni, felesleges lett volna. Nyikkantam egyet, ahogy kikapta a kezemből a rajztáblát, aztán gyprsan felálltam a földről - Ez nem az, aminek látszik, esküszöm -kezdtem el magyarázkodni azonnal, idegességemben a szükségesnél tovább sepregetve le magamról a rám tapadt faleveleket, fűszálakat és koszt. Bevallom, az is stresszelt, hogy elvette a rajzaimat, nem akartam, ha kárba vesznének. -Vagyis... tudom, hogy ez most nagyon rosszul fest és biztos szörnyű embernek gondolsz, de nem volt semmi hátsó szándékom, sőt semmilyen szándékom, csak belemerültem a rajzolásba, te éppen ott ültél, jó volt a kompozíció és... -Elfogyott a levegőm. Hajlamos voltam a hadarásra, ha zavarba hozott valami vagy éppen valaki, és ez most jött a lehető legrosszabbul. Szerettem volna elásni magam, vagy tényleg csak megszűnni létezni. - Nézd meg nyugodtan, nincsenek olyan... beteg dolgok benne, nem szoktam ilyet csinálni. Kacsákat rajzoltam, a családomat, embereket más parkokban... Mármint nem úgy! -Miért ásom még mélyebbre a saját síromat? Feszülten tördeltem az ujjaimat, és ha valaki rákérdezett volna most, akkor nagyon hevesen tagadnám, hogy a sírás határán állok. Körbenéztem, hogy nem-e bámul minket valaki, nem akartam, hogy mások is rosszat gondoljanak rólam. Pláne nem muglik. Vajon ő is mugli? Merlinre, akkor lehet, nem kéne megnéznie a füzet lapjait, a rajzok fele mozog. Ettől a gondolattól átvette a vörösség helyét a falfehér sápadtság. A fenébe... - Vagy... tudod mit? Tépd ki nyugodtan. Fel is gyújthatod, összetépheted, megetetheted a kacsákkal, bármit. Csak szeretném visszakapni a rajzaimat... Ha apa megkérdezi, milyen napom volt, majd azt mondom neki, hogy nem történt senki.
Vendég
Szomb. Nov. 14, 2020 10:27 am
The Creep
Nyilván azonnal magyarázkodni kezdett, miközben az arca a vörösnek egy olyan árnyalatát öltötte, hogy amellett még a haja is szinte fakónak tűnt. Biztosan sok mindenkit meghatott volna a zavara, de a Rutledge gének nem engedték, hogy ilyen elnéző legyek egy igazi creeppel. Mert nyilván az volt, ha nem viselkedett volna creepként, akkor nem ijedt volna meg már abban a pillanatban, hogy elindultam felé. - Tudod mi lenne még jó kompozíció? Ha darabokra tépném a vázlatfüzetedet, aztán téged is - vágtam rá idegesen. - Biztos tele van random lányokról készült rajzokkal, akiket parkokban kukkolsz! Még életemben egyetlen fiút sem láttam, aki ennyire rémült képet vágott. Biztosan eddig még egyszer sem bukott le vagy senki nem merte szembesíteni azzal, hogy milyen ijesztő és beteges a viselkedése. Ez a baj, a legtöbb nő ilyenkor annyira megijedt, érthető okokból, hogy nem volt bátorságuk odamenni ezekhez a beteg állatokhoz és bemosni nekik egy hatalmasat. Pedig ilyenkor már nem voltak annyira bátrak, ez a srác is csak hebegett összevissza. - Embereket más parkokban, igen? Ezek szerint ez tényleg rendszeres hobbi nálad, te creep - fakadtam ki. Ennek ellenére tényleg felcsaptam a vázlatfüzetet az elején, hogy végigpörgessem a rajzokat. Zavarbaejtően jók voltak és... és nem volt bennük semmi ijesztő, eltekintve egy félfülű, nagyon ocsmány macska portréjától. Többször szerepelt benne egy vörös hajú kisfiú, egy bernáthegyi kutya, baglyok, ilyesmik, semmi rémisztő. Aztán hirtelen elértem egy fűzfa szénrajzához, ami egyik pillanatról a másikra megmozdult, hevesen csapkodni kezdett az ágaival a papíron. Mégis mennyi esély volt rá, hogy a kukkolóm még csak nem is mugli volt?! - Te... jesszusom, te az Abszol útról követtél idáig? - bámultam rá elkeredekedett szemekkel és ezúttal már tényleg rémülten. Nem létezhetett erre más magyarázat, biztosan az Abszol útról követett idáig, csak hogy lerajzolhasson és utána ki tudja mit műveljen ezzel a rajzzal... Vagy velem. Mi van, ha nem is csak egy ártalmatlan zsebhokizó bolond volt, hanem mondjuk egy sorozatgyilkos? - Remélem, tudod, hogy ezzel most nagyon mellényúltál. A nővérem Levin Dolohov felesége, ha... ha ezt megtudják, akkor neked annyi.
Vendég
Csüt. Jan. 28, 2021 8:07 pm
Briony & Tristan
Meg sem fordult a fejemben, mennyire borzasztóan festhetek minden egyes mozdulatommal és mennyivel gyanúsabb leszek a látványos stresszeléstől. Kár, hogy ez ellen semmit nem tudtam tenni az égvilágon, mert… mert egyszerűen ilyen voltam, mindig szorongtam valamin és hihetetlenül profin tudtam egyszerre több mindenen is aggodalmaskodni. Jelen pillanatban is az járt a fejemben, hogy mennyire kínos ez a helyzet és mennyire ki akarok menekülni belőle, hogy nem akarok meghalni, mert biztosan képes lett volna ez a lány egy mozdulattal ízekre szedni, és hogy még kevésbé akarok az aurorparancsnokságon kikötni, mert apa fogalmam sincs, mit szólna erre. Lehet, még ki is tagadna, ha elhiszi, és őszintén megérdemelném, ha tényleg ilyen beteg ember lennék, de hát nem voltam az… - Hogy micsoda…? Úristen, dehogyis! Én nem vagyok olyan, a rajzaim nem random emberek portréi, nem is felismerhetőek, komolyan. -Nem hitt nekem, nyilván nem tette, magyarázkodhattam bármennyit. A róla készült rajz is lehetett volna bárkiről, persze hasonlított rá azért, de nem hiszem, hogy ennyire egyértelmű lenne, kiről készült. Reménykedtem benne, hogy észreveszi ő is, de szemmel láthatóan már teljesen beleélte magát abba, hogy az ott ő és kész. Meggyőződésem volt, hogy a következő megjegyzésére felszakadó hang belőlem kitűnő átmenetet képzett egy nyikorgó ajtó és egy nyüszítő kutya között. Nem tudtam mit mondani, már nem volt használható mentségem, ami bármiből is ki tudott volna húzni, pláne nem ebből a mocsárból, amibe ügyesen belesüllyesztettem magam. Aztán jött a kegyelemdöfés, legalábbis amit annak véltem, amikor rá kellett döbbennem, hogy egy boszorkánnyal állok szemben, nem egy egyszerű muglival. Nem zavart volna a dolog, hiszen anya is mugli volt, ismertem a világot és otthonosan mozogtam benne, majdnem annyira mint a mágusokéban, de teljesen át kellett gondolnom mindent így, hogy ez kiderült. Ráadásul most már ő is teljesen rémültnek tűnt, mintha nem is tudom, arra jött volna rá, hogy én vagyok a londoni mészáros vagy Hasfelmetsző Jack reinkarnációja. - De hát nem is jártam ma az Abszol úton! Otthon voltam, megebédeltettem a testvéreimet, aztán egyenesen ide jöttem rajzolni, itt ültem végig a fa alatt. És nem csináltam semmi megbotránkoztatót, esküszöm, csak rajzoltam! -Már minden utolsó fegyveremet elővettem, nem maradt más, mint a megadás, mert egész biztosan nem értékelte volna, ha felajánlom neki mondjuk azt, hogy jöjjön haza velem, majd a húgom biztosítja róla, hogy teljesen normális vagyok. Akkor tényleg rám hívta volna a saját apámat. - Dolohov? -kérdeztem vissza holtsápadtan, amikor rájöttem, hogy most már nem csak a saját életemmel játszom itt, de apám munkája is veszélybe került. Ha tényleg hazamegy és előadja a családjának, hogy mi történt, akkor egész biztosan megáshatja a sírját az egész családom. -Jó, viheted az egész füzetet, a ceruzákat, a pennákat, mindent, meg engem is szétátkozhatsz, csak a családommal ne történjen semmi. -Kár lenne tagadni, hogy mocskosul pánikba estem.
