Egy apró, fehér pont jelenik meg a horizonton, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz, végül akkorára dagad, hogy kitisztul a látásom. Nem emlékszem rá, mit álmodtam, vagy hogy hány órája fekszünk Freddel a matracon, de a nap úgy tűz, egyenesen a szemembe, hogy hunyorognom kell. És a kezemmel sem győzök árnyékolni az arcom elé. - Fúú, nem égtem le nagyon? - nézek végig magamon, úgy nagyjából, mintha amúgy nem tűnne minden tagom rákvörösnek ebben a déli(?) napfényben. - Csak mert megint nem kentem be magam, anya pedig megöl. Szabályosan hozzá vagyok tapadva a flamingóhoz, mert amikor fel akarok ülni, úgy nyúzza a hátamról a bőrt, mintha nem egy mini medencével szálltunk volna vízre a matrac közepén, de mindegy is, nem csodálom, hogy az ember emlékezete is elpárolog. A part irányába kacsintgatok, hogy bemérjem apa répaszínű fejét. Nos, ja, amióta az utóbbi pár napban a városnézések alkalmával az ő loboncát használtam viszonyítási alapnak, ezúttal is ösztönösen keresem, bár néhány értetlen pislogás után rájövök, túl messze a part, hogy kivegyem. Aztán akárhogy erőltetem a szemem egyik idétlen mintájú napernyőtől a másikig, a család csíkos bázisát sem találom, és nem telik bele két pillanat, ahogy végleg leesik, miért gombostű méretűek a fürdőzők is. - Fred, most vagy mi vesztünk el, vagy ők hagytak itt minket - közlöm vele, bár mégiscsak abszurdnak tartom mindkét lehetőséget, egyrészt azért, elvégre kapaszkodunk a... - Várj, te elengedted a kötelet? Te elaludtál és ELENGEDTED a kötelet! Nagyon csúnyán nézek rá, annak ellenére, hogy én is elaludtam, és elengedtem a kötelet. Ennyit a dupla biztonságról, mert a bója, amihez gyakorlatilag kikötöttük volna magunkat horgony helyett, mostanra jóóóval távolabb lengedezik tőlünk, mint pár karcsapás. Oké, oké, semmi pánik, kicsiként a bevásárlóközpontban is kolbászoltunk már el.
Az álmoskönyv szerint sosem jelent jót a húgod hangjára ébredni -bár enyhítő körülmény, ha aranyvérű vagy-, így érthető okból tétovázok, felnyissam e szemeim, amíg fel nem dereng elmémben, milyen helyzetben ért utol az álom. Lágyan ringatózik alattunk Rox kopott flamingója, nem csoda, ha még a tűző nap alatt is utolért az álom. - Van egy rossz hírem… várj, semmi, ez az én karom – veszem másik kezem ügyébe az említett tagom, melyet valamelyikünk oly’ orvul elfeküdt, hogy teljesen érzéketlenné vált. Váratlan fordulat lenne, ha kiderülne, csupán azért nem annyira sötét a bőre, mint az enyém, mert nem tölt elég időt a napon. Felszisszenek, ahogy visszatér az élet jobbomba, s vele együtt a kellemetlen, szúró érzés, azonban hiába is próbálom magamat átadni az önsajnálatnak, húgom szavai kizökkentenek, minden figyelmem magára akarva irányítani. Fásultan pillantok rá, magamban tartva a gondolatot, hogy Anyáék helyében én is itt hagytam volna; az sosem vezet jóra, ha egy hajótörés után vita alakul ki a mentőcsónak fedélzetén, nem akarok sirályok, halak, vagy épp Rox gyomrában végezni… miért érzem máris ennyire kétségbeejtőnek a helyzetet? - Ha nem az én karomon aludtál volna el, talán még mindig fognám – mentegetőzök már csak azért is, hogy ne neki legyen ebben igaza, noha tudom, a másik kezemmel tartottam a kötelet… valameddig. Körbenézek, hogy felmérjem, mennyire rossz a helyzetünk, de a partszakasznak nyomát se látom, csupán a Nap állása alapján lehet nagyjából kikövetkeztetni, merre is kellene lennie a szárazföldnek, s vele szüleinknek. Ha ilyen messzire elsodort minket az apály, akkor a dagálynak vissza is kellene vinnie minket, nem? Vagy ez már tengeri áramlat? Erre miért nem készítettek fel a Roxfortban? Dobhatom ki a RAVASZ-t a kukába. - Mi lenne, ha kieveznél minket a partra, míg én irányítalak? - ajánlom fel a lehetőséget, hogy megmentsen mindkettőnket, büszkévé téve háztársait; ha kell, még McGalagony igazgatónő asztalára is rácsapok azért a kiérdemelt 50 pontért. Egyre furcsább belegondolni, hogy hajdanán még én is képes voltam néha küzdeni értük, mintha számítanának valamit a jövőben...
Vendég
Szer. Okt. 14, 2020 11:29 am
Gweasley family
El vagyok bűvölve!
A nyaralás eddig jó, kevés a vita, Angie nagyrészt rám hagyja a dolgokat, én pedig hol a vízben ázok - égek - a gyerekekkel, hol pedig a parton a napernyő árnyékában hasalok, fejemet egy matracra támasztva vagy épp amikor a két suhanc nincs kint, akkor Angiet szórakoztatva. Mert nekünk is kijár néhány lopott pillanat, amikor nem azzal kell foglalatoskodni, hogy merre vannak a gyerekek vagy mivel kössük le őket. Bent vannak a vízben és ez teljesen rendben is van. A nap hétágra süt, a kellemes melegben pedig esküszöm egy koktél és a nejem csókjánál nincs is jobb. A szalmakalapot le is teszem magam mellett, ahogy váltok a matracról és az ő ölébe fekszek. - Nem gondoltad meg magad a kacsalábon forgó kastélyról, életem? Néha kiülni a tengerparta lábat lógatni... - kérdezem hamiskásan mosolyogva, mert persze egy pillanatra sem gondolom komolyan, hogy most erről tárgyaljak vele. Jobb dolgom is van annál, mint érvényesíteni az akaratomat. Elpillantok a víz felé, nem is olyan régen még láttam azt a flamingót, de most hogy hirtelen nem is látom, nem áll belém a pánik, hogy merre lehetnek. Biztos odébb eveztek vele. Szívós az a cucc, már mióta megvan Roxnak is. Esküszöm azt a flamingót a sírba is magával viszi. - Mit szólnál, ha mi is bemennénk picit megmártózni? - kezdek kicsit felhevülni és amúgy is csak néhány felhőcske van az égen, semmi akadálya nincs annak, hogy besurranjunk kósza néhány percre. Úgyis ritkán adatik meg ilyen pillanatunk. Hogy hatásosabb legyek, fel is támaszkodok a könyökömre és a vállára adok egy ártatlan puszit.
Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi
Vendég
Szer. Okt. 14, 2020 4:43 pm
to my crazy family
Tengerpart, csend, simogató napsugarak, csend, páratlan koktélok a nyugágyon. És csend. Tökéletes alkalom, hogy elolvashassam a Kviddicskalauz legújabb számát teljes nyugalomban. Anélkül, hogy a gyerekek egymás torkának esnének vagy attól kellene tartanom, hogy George ránk robbantja a fészert a következő kísérlete melléktermékeként. Már meg sem lep az újabb pöffeszkedő cikk a Darazsak edzőjének tollából, az már sokkal inkább, hogy még mindig képesek lehozni a lapok bármit, amit kiejt a száján. Bosszankodás helyett inkább csak lapozok egyet az Elle-be rejtett mániámban - szigorúan ügyelek arra, hogy a muglik ne fogjanak gyanút -, majd a kérdés hallatán megemelem az újságkupacot, hogy a fejét éppen az ölembe hajtó George felé sandíthassak. Szerencsére az évek alatt már tökélyre fejlesztettük a férjemmel, hogyan értheti meg a szavak nélküli közléseimet. Más kérdés, hogy gyakran játssza el, hogy totálisan analfabéta ahhoz, hogy értelmezze a nemleges kifejezést az arcomon. De ha már eddig kibírtuk nagyobb veszekedések nélkül, nem most rontanám el azzal a nyaralást, hogy egymás torkának esünk. - Ugyan mikor lenne időnk lábat lógatni? - teszem fel a kérdést, ami választ ad az övére. Az én munkám a minisztériumban van, és helyette sem vezeti senki az üzletet - hacsak nem bízza Ronra, de nem kell megkérdeznem tőle, hogy tudjam mi lenne a véleménye erről az opcióról. - Menj csak, van még pár oldal, amit vacsora előtt szeretnék elolvasni. Békében - teszem hozzá, hogy George is érezze, én aztán nem tartom vissza, ha a vízbe vágyik, úgyis épp itt az ideje, hogy a kamaszaink körmére nézzünk. Mintegy végszóra emelem fel a tekintetemet a simán fodrozódó víztükörre, hogy megkereshessem a rózsaszín átkot, amitől évek óta csak hiábavalóan próbálok megszabadulni, de csak nem találom. - George, te látod őket? - állok fel végül, a napfényt a tenyeremmel árnyékolom el, hátha így nagyobb sikerrel tudom pásztázni a vizet, de Roxnak, Frednek és a flamingójuknak így sincs nyoma. - Nem akarod utánuk küldeni a bogaradat? Tudom, hogy van nálad.. - pillantok végül az illetékes Weasley felé. Tessék, itt az alkalom, hogy élesben is használja, mielőtt még elpattan a homlokomon feszülő ér, amiért már megint nem tudnak szót fogadni azok ketten.
Vendég
Szer. Okt. 21, 2020 8:21 pm
anya, apa, és bátyó
- Hogy mi?! Olyan lendülettel nézek hátra a vállam felett a félig-meddig alvó bátyámra, hogy a hajam visszacsap az arcomra, és mondanám, hogy ez igazán gagyi vádpont tőle, de inkább csak egy türelmetlen fújtatással teszem arrébb a dolgot, aztán a sós, ragadós tincseimet. Az igazság, itt a semmi közepén aszalódva sokkal kiábrándítóbb holmi elfeküdt karoknál. - Freddie, baszki, tudod az az elméletem, hogyha kijutunk a partra (tegyük fel, hogy kijutunk) és újra együtt a boldog család, anya pont olyan boldogan fog vérfürdőt rendezni az alakításunk miatt, és ettől jobban félek, mintha küszködések közepette enne meg egy éhes cápa; aki amúgy lehet, rég kinézett magának odalent, és arra vár, hogy kifáradjunk - meg igazából tudnám folytatni, hogy az első pár evezés után instant elvesztem a karomat, de gáznak érzek minden nyámnyila szót, ami elhagyja a számat, úgyhogy csak befogom. Elég nyilvánvaló, hogy nem zabáltatnám fel magunkat, meg a flamingót. Ahhoz túl kedves a szívemnek. Meg Fred is. - Na jó, áll az alku - helyezkedem, közben elkerülve, nehogy lerúgjam a bátyámnak nevezett diktátort, végül ráhasalok a matracra, hogy a karom a vízbe lógjon. Piszok hideg. - Egyébként, mielőtt nekivágnánk: azért navigálsz te, merthogy a nőknek nincsen tájékozódási képességük? Ja, és nem sértődöm be, ha sztereotípiákkal élsz, szóval csak őszintén, engem ér a megtiszteltetés, hogy egy férfi helyett végezhetem a fizikai munkát... Mert egy kis élcelődés tökéletes arra, hogy elfeledtesse a ránk váró hegyibeszédet. (Igen, továbbra is tartom, hogy kijutunk a partra.)
