- Jól van már, jól van már, mondtam, hogy elmegyek arra a szarra - biztosítottam Fridát aznap már legalább ötödször, hogy igen, ott leszek azon a kicseszett Anonim Drogfüggők vagy faszom tudja milyen gyűlésen, amit akaratom ellenére rám kényszerített. Túlreagálta ezt az egész múltkori ügyet. Elismerem, először én is borzasztóan éreztem magam, főleg Alina miatt, fűt-fát megígértem mindkettejüknek, hogy könnyítsek a lelkiismeremeten. Ott, a pillanat hevében könnyű volt kimondani, hogy természetesen le fogok szokni, mindent meg fogok tenni ennek érdekében ésatöbbi ésatöbbi, szokásos narkós hazugságok, amiket senkinek sem kellett volna elhinnie. És a kellemetlen az volt, hogy Frida tényleg nem is hitte el. Miután kiengedtek a kórházból, úgy éreztem, hogy megfojt a figyelmével. Néha már azt vártam, hogy húgyozás közben is ott terem mögöttem és tart egy szentbeszédet vagy csináltat velem egy drogtesztet vagy csak közli velem, hogy csalódott bennem. Oké, utóbbit egyszer sem közölte, de én biztosra vettem, hogy Alinával ennél csalódottabbak még akkor sem lehettek volna, ha sikerül eltennem magamat láb alól a múltkori kis incidens során. Az egész helyzet nagyon bizarr volt, mert egyrészt madarat lehetett velem fogatni, amiért rendeződött a viszonyunk Fridával, nem kellett titkolóznunk, ott aludt mellettem éjszakánként, tisztára úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tinifiú. Másrészt viszont megőrültem tőle, hogy nem tudtam levakarni magamról, mindig szemmel tartott, nehogy valami hülyeséget csináljak. Aki még nem próbálta, az el sem tudja képzelni, milyen kibaszott nehéz feladat anyagot venni, belőni magad, majd kijózanodni annyi idő alatt, amíg a csajod - minek nevezzem, baszki? - elmegy dolgozni. Komolyan, pályát tévesztettem, színésznek kellett volna mennem, olyan remekül alakítottam nap végén Fridának az elvonási tünetektől szenvedő nyomorultat. Bár amilyen bőszen, szinte már agresszíven lökdösött ma arra a gyűlésre, kezdtem azt érezni, hogy valószínűleg mégsem volt olyan hiteles az alakításom, csak nem akart balhézni. Talán csak nem várt el tőlem lehetetlent, mert hát ez tényleg kurvára lehetetlen lett volna. Több esélyt láttam rá, hogy Ada betáncoljon a Heliosba és közölje velem, hogy "hali Bertie, a múltkor csak vicceltem, amúgy hármas ikreket várok" - de az Ada témára inkább gondolni sem akartam, mert olyankor erős késztetést éreztem rá, hogy a Temzébe fojtsam magam, vagy legalábbis a bánatomat bele egy kis H-ba. Tehát az elmúlt egy hét még nekem is szürreálisnak tűnt. Miután végeztem a Heliosban, szívesebben mentem volna haza, hogy elszívjak egy jointot és elpanaszoljam életem nehézségeit a macskáknak, miközben nekiálltam volna összeütni a következő havi farkasölőfű-főzetet Harveynak - nyomorult embernek betett a múltkori kísérletünk, már megint az ágyat nyomta -, de Frida más programot várt el tőlem. De úgy éreztem, ennyivel tartozom neki és Alinának, ettől legalább úgy tűnhetett, mintha rajta lennék az ügyön. Ami persze nem volt igaz, de legalább látszatnak jó volt. Mielőtt még elindultam volna a Frida megnyugtatását szolgáló gyűlésre, el akartam szívni egy cigit. Egy gyors csókkal elbúcsúztam Fridától abban a tudatban, hogy jó pár óráig nem fogjuk látni egymást, majd a kedvenc füstölőhelyemet vettem célba. Nem meglepő módon Carolt is ott találtam. - Ha így folytatod, többet szívsz majd nálam is. Na, adj egy fancy cigit, rám fér...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Nagyon furcsa volt az elmúlt jónéhány nap (vagy hét? már az időérzékemet is elveszítettem). Kissé úgy éreztem magam, mintha le lettem volna szedálva vagy brutálisan szar füvet szívtam volna a nap huszonnégy órájában, annyira bizarr lett minden. Nem is igazán tudtam megragadni, hogy mi volt ennek a legfőbb oka. Először ott volt Dante... A buli óta nagyon fura volt minden közöttünk, amit persze igyekeztünk leplezni és úgy viselkedni a másikkal, mintha mi sem történt volna. Hiszen egyikünk sem emlékezett semmire, ugye? Én ezt mondtam, mert valamiért egyszerűbbnek tűnt hazudni, hogy mindent elfelejtettem, mint szembenézni azzal, hogy valószínűleg kölcsönösek az érzéseink egymás irányába. Hogy ez miért volt olyan nehéz? Erre nem tudtam volna jobb választ adni annál, hogy a saját félelmeim és bizonytalanságom állított meg mindenben. Csak nehéz volt nem arra az estére gondolni minden alkalommal, amikor együtt álltunk a színpadra, vagy eszegettük a kis szendvicseinket szünetekben. Aztán ott volt az Ollivander-Scamander család, akik teljesen eltűntek, vagy legalábbis nagyon keveset láttam őket. Ha üldözési mániám lett volna, azt mondom, hogy kerülnek engem. Ötletem sem volt, mi történhetett, de már kezdtem azért aggódni, hogy valami rosszat tettem vagy mondtam, vagy azért, hogy valami velük történt. Merlinre, de hiányzott Alina, olyan régen beszéltem vele rendesen... A mai próba legalább annyi frusztrációt okozott, mint az előbbiek. Mert természetesen Dantéval volt majdnem az összes rohadt jelenetem, szerintem Fudge szivatni akart minket, mert valahonnan kiderítette, mi történt, vagy nem tudom, mindenesetre rendkívül nehéz volt úgy koncentrálni, hogy ha Dantéra néztem, rögtön elveszítettem a fonalat. Ki nem állhattam ezt a frusztrált érzést, úgyhogy szinte menekültem ki a próbák legvégén egy cigire, amiből lett vagy három is, mert teljesen belemerültem a gondolataimba. Ugrottam is egyet, amikor meghallottam Bertie hangját, annyira nem figyeltem a környezetemre. - A frászt hoztad rám, bassza meg... -morogtam, de azért előkotortam a cigisdobozt és felé nyújtottam. -Áfonyás ízű, nagyon undorító, de el volt fogyva, amit szívni szoktam.
Elvigyorodtam, ahogy Carol ugrott egyet, mint egy rémült kismacska. Kísértetiesen emlékeztetett Kormira és Cirmire, amikor megrémültek például egy hirtelen zajtól és szinte a plafonig ugrottak. - Hát igen, akinek rossz a lelkiismerete... - forgattam a szemem. Csak el akartam sütni ezt a fájdalmas közhelyet, különösebb célom nem volt vele. Nem gondoltam, hogy Carolnak valóban okkal lennének lelkiismereti gondjai. Megvontam a vállam és elvettem tőle az áfonyás cigit, mert naivan azt gondoltam, hogy biztosan szívtam már rosszabbat is. Életem egyik legnagyobb tévedése volt. Az első slukk után olyan fintorba torzult az arcom, mintha Carol lenyomott volna a torkomon egy adag sárkánytrágyát. - Ne haragudj, de ez kibaszott undorító - köhögtem. - Szívtam én már sok mindent, de ennél baszd meg, biztosan jobb még a ragasztószipuzás is... Ennek ellenére nem dobtam el a cigit, mert szembement minden életösztönömmel a pazarlás. Erősnek kellett lennem és elszívnom azt a vackot. - És még kurva büdös is, Frida a küszöbön sem fog átengedni, ha ilyen szagom lesz... - Nem lepett volna meg, ha Frida tényleg körbefújt volna valamivel vagy már az ajtóban ruhacserére kényszerített volna, ha áfonyás cigi szagúan szerettem volna belépni a lakásba. A sima cigifüst miatt sosem panaszkodott, habár lehet az is zavarta, mert ő már nem dohányzott. De nem említette, nekem pedig eszem ágában sem volt még azt is lerakni. Persze, baszki, majd vega is leszek és jógázni járok majd az egészséges életmód zászlója alatt... Meg a nagy faszt. - Most viszont lépnem kell, Frida kényszerít rá, hogy elmenjek egy ilyen "Anonim Drogfüggők" faszságra, szerinte jót tenne nekem. Kész vicc az egész, de ha őt ez boldoggá teszi, akkor nem ellenkezem. Ha nincs már dolgod, akkor gyere, veszek neked útközben egy normális cigit, nem hagyhatom, hogy ilyet szívj. - Valójában csak azért hívtam magammal, hogy megerősíthesse, tényleg elmentem arra a szarra és rettentő komolyak a szándékaim a leszokást illetően. Csak jó pontot akartam szerezni Fridánál, aki nem igazán bízott meg bennem. Okkal, természetesen.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Vérig sértődtem volna, ha azt mondja, hogy olyan vagyok, mint egy macska. Nem kedveltem őket, kifejezetten a kutyás emberek közé tartoztam, biztosan azért, mert velük nőttem fel, mindenesetre a macskák nem tartoztak a kedvenceim közé. Pedig szerettem az állatokat, nem volt bajom a madarakkal, aranyosnak találtam a tengerimalacokat is, a lelkemet pedig odaadtam volna azért, hogy csincsillát simogathassak, de a macskák… hát, ők nem kerültek soha közel a szívemhez. - Az én lelkiismeretem sosem rossz, kikérem magamnak! Habár… -Mindketten tudtuk, mekkora kamu volt ez. Az én lelkiismeretem már szinte semmit nem bírt el, annyi minden terhelte. Nem azért, mert olyan borzasztó dolgok elkövetője lettem volna az életben, egyszerűen csak így működik ez. Már kezdtem elfogadni a tényt, hogy vannak dolgok, amik a halálomig nyomni fogják a lelkemet. Nem tudtam mást tenni, mint kedvesen kiröhögni Bertie-t, ahogy frászt kapott az áfonyás cigitől. Tényleg gusztustalan volt, azt el kellett ismernem, de azért nem ennyire. Én legalábbis nem éreztem azt, hogy máglyán kéne elégetni az egész dobozt mint a salemi boszorkányokat, pedig kettőnk közül egyértelműen én voltam a sznob. - A semminél jobb, nem? Inkább ez, minthogy cigi nélkül maradjak, az jobban frusztrálna, mint az, hogy ilyen büdös és hogy téged nem enged be Frida a küszöbön. Bár nem hinném, hogy ezzel probléma lenne, ahogy elnéztelek titeket, Frida bárhová is beenged téged. -Lehet, csak én láttam rosszul, de nekem nagyon nyilvánvalónak tűnt, hogy ők együtt vannak, most már hivatalosan is. Ami egyrészt bosszantott, mert sosem sikerült lebuktatnunk őket Dantéval, másrészt viszont mérhetetlen önelégültséget éreztem, amiért igazam volt. Meglepetten néztem rá az anonim drogfüggők említésére. Nem úgy nézett ki, mint akinek egyáltalán megfordult a fejében, hogy de jó is lenne leszokni a narkóról, mégis képes volt elmenni a gyűlésekre. Lehet azt mondani, hogy csak Frida miatt teszi, de nem voltam biztos benne, hogy csupán ennyi áll a dolog hátterében. Egyelőre azonban nem szóltam semmit, ez nagyon nem az én dolgom volt. - Megszánod a csóró arisztokrata kiscsajt? -horkantam fel. -De jól van, veled megyek. Ma nagyon nincs kedvem egyedül lenni egész éjjel. -Úgyis állandóan kattogtam rajta, hogy mi történt azon az estén Dantéval és hogy mi a faszt kezdjek azzal a kellemetlen feszültséggel, amit a közelében éreztem. Mármint… nem volt az olyan kellemetlen, csak a tudat, hogy nem tudok mit tenni ellene, vagy inkább érte. Elindultam Bertie-vel a kihalt éjszakai utcán. Megnyugtatott a csend és a társaság a sötétben. - Hetek óta nem találkoztunk, olyan furcsa. Mármint én is el voltam foglalva, csak… na érted. Meglepett.
- Habár lehetnének - fejeztem be helyette a mondatot. - A legjobb barátnőd apjával szoktál füvezni szabadidődben, szerintem igenis lehetne rossz a lelkiismereted. Az igazság az, hogy nem találtam benne semmi igazán elítélendőt. Bizonyára csúnya dolog volt füvet eladni Carolnak - és kár lenne tagadni, hogy néha még csak nem is túl baráti áron -, még csúnyább együtt elszívni vele egy-egy spanglit, de hát Merlin faszára, pont elfért a bűneim hosszú listáján. Még csak nem is foglalt el előkelő helyet rajta, a legkisebb bűntudatot sem tudtam érezni miatta. Jelenleg ezt az érzést teljes mértékben kisajátította magának az életemben az, hogy Alinát sikerült halálra rémítenem, mikor megtalált félholtan a lakásomon. De erre inkább gondolni sem akartam, így is mostanság minden éjszakám álmatlanul telt miatta. - Hát igen, te már csak tudod, hogy Frida mennyire szívesen beenged engem bárhova is. Dantéval szerettek ránk nyitni közben. - Már nem láttam értelmét, hogy tagadjam előtte vagy bárki előtt azt, ami köztünk volt Fridával. Arra a döntésre jutottunk, hogy megpróbáljuk együtt, leültünk és megbeszéltük a kapcsolatunkat egymással, majd Alinával is, már nem volt mit rejtegetni rajta. Főleg Carol előtt nem, aki kis híján már hónapokkal ezelőtt rájött, mikor Dantéval ránk rontottak a jelmeztárban. - Igen, tudod, a puszta látványod is szánalmat ébreszt az emberekben - forgattam a szemem. - Persze, ha van jobb dolgod, akkor nem erőltetem. Például, ha sürgősen takonyrészegre kell innod magad Dantéval vagy valami ilyesmi. Igazából nem tudtam, hogy ezen kívül mit szokott csinálni szabadidejében, sosem említette. Sőt, tulajdonképpen még abban sem voltam biztos, hogy a saját lányomnak mik voltak a hobbijai. Amióta kiengedtek a Mungóból, egy lakásban éltünk, de túl sok betekintést nem nyertem a megszokott hétköznapjaikba Fridával, úgy éreztem, hogy egész nap rajtam tartották a szemüket. Nagyon zavart, hogy természetellenesen viselkedtek körülöttem, mintha egy haldoklóval zárták volna össze őket, pedig azon kívül semmi bajom nem volt, hogy narkóért reszkettem. Jó, valószínűleg éppen ezért viselkedtek úgy... Pedig ha tudták volna, hogy ezzel nem segítettek nekem, csak kényelmetlenül éreztem magam, amiért felborítottam a kényelmes életüket... - Tudom. Én jöttem volna melózni, de Frida kitalálta, hogy jót tenne nekem a pihenés, miután kiengedtek a Mungóból. Szerintem faszság az egész és túlaggódja a dolgokat, de ha ő ettől boldog... - vontam meg a vállam. Azt hittem, hogy Alina már elmondott neki mindent, csupán tapintatosságból nem hozta fel a témát. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem tudott semmiről. A Foltozott Üst mögötti téglafalhoz értünk, ahol pálcával a megfelelő téglára koppintottam, mire megnyílt előttünk az átjáró a kocsmába és onnan a muglik lakta Londonba. A kocsmán áthaladva egyszerűen elemeltem az egyik félrészeg társaság asztaláról egy doboz cigit, akik mindebből semmit sem vettek észre. Az utcára kiérve odadobtam Carolnak a lopott dobozt. - Marlboro. Gondolom, megfelel. Bár véleményem szerint ami ingyen van, az mindig megfelelő - vigyorodtam el.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
- Hát figyelj, a saját apámmal nem tehetem meg, mert szálanként tépné ki az összes hajszálamat, ha ezt tudná. -Nem véletlenül nem akartam, hogy megtudja. A dohányzásról tudott már, bár annak sem örült igazán, amikor először tudomást szerzett róla. Később elfogadta a tényeket, hogy ez már így van és valószínűleg még egy jó időre így is marad. Egyelőre nem éreztem olyan szuperül magam, hogy le akarjak szokni a cigiről. Muszáj volt kinevetnem, ahogy felemlegette azt az esetet. Merlinre, milyen jól szórakoztam rajta, meg utána is a kis magánakciónkon, hogy rendesen lebuktassuk őket, ami persze soha nem történt meg. Biztos voltam benne, hogy Dante is nagyon ideges lett, amiért nem sikerült nekünk azelőtt rajtakapni őket, hogy nyíltan felvállalták volna egymást. - Azért azt felháborítóbbnak tartom, hogy akármennyire megdolgoztunk a lebuktatásotokért, egyszerűen nem voltunk elég gyorsak. Biztos nagyon rosszak voltak a módszereink. De arra azért őszintén kíváncsi lennék, hogy mi történt azzal a szerencsétlen sállal, hogy ennyire megvadult tőletek. Vagyis… tudod mit? Inkább nem akarom tudni. Ezek az ártatlan szemek nem akarnak ilyen botrányos viselkedést maguk elé képzelni. -Minden voltam, csak éppen ártatlan nem, a szemeim pedig láttak ennél rosszabbat is. Azért nem hagytam, hogy ez a gondolat befurakodjon a tudatomba, nem is volt most itt a helye. A lelkem mélyén nagyon büszke voltam magamra, hogy már ilyen könnyedén kizártam ezeket az intruzív gondolatokat. - Azt a takonyrészegesdit most inkább hanyagolnám, mert a múltkori után… Hát, jobb, ha nem jutunk el megint idáig, mert lehet, hogy most egyikünk sem felejtené el a történteket. -Rettentően kínos volt Dantéra nézni, mert akárhányszor csak a látóterembe tévedt és a tekintetünk összetalálkozott, mintha egy gombot nyomtak volna meg rajtam, hogy bevillanjanak a pult alatt töltött hosszú percek homályos emlékképei. Nem is tudom, hogyan voltam képes így koncentrálni a próbákon (legfőképpen sehogyan) és hogyan bírtam józan maradni (azt meg végképp sehogyan). A legrosszabb mégis az volt, hogy elkezdtem hitegetni magamat. Egy pillanatra rendesen megzavart a kijelentésével. Hogy Mungo? Mit keresett ott egyáltalán? Nem is tudtam, hogy beteg, biztos megint megverette magát vagy ilyesmi, még emlékeztem rá, amikor egyszer sántítva jött be, ráadásul egy telihold után, még viccelődtem is vele, hogy biztos vérfarkas lett titokban. - Nem is tudtam, hogy a Mungóban voltál? Mi történt? -Egyelőre nem gyanakodtam, ugyan miért is tettem volna? Ennyire csak nem lehetett rossz a helyzet… Szinte tátott szájjal néztem, ahogy lenyúlta a cigit. Biztos voltam benne, hogy én képtelen lettem volna ugyanezt megcsinálni így, teljesen észrevétlenül maradva. És nem kellett volna lenyűgözve éreznem magam, mégis azt tettem. Apa most nagyon csalódott lenne. - Az igen… Persze, teljesen jó lesz, nekem igazából teljesen mindegy, amíg nincsen ilyen undorító áfonyaíze. Tessék, ezt neked is adom emlékbe -nyomtam a kezébe az áfonyás cigaretta dobozát. Nem meglepő módon még majdnem tele volt.
- Nem értem min problémázna. Én komoly tudományos felmérések során azt vettem észre, hogy a közös füvezés minden kapcsolat minőségén javít. Lehet nekem is egyszer apámmal kellett volna betépnem, nem bujkálni előle a pajta mögött. - Apám valószínűleg a torkomon nyomta volna le a nagy gonddal feltekert spanglimat, ha eszembe jutott volna megkínálni vele. Valószínűleg így is sejtette, hogy nem a szarszagú tanyasi levegőtől éreztem olyan jól magamat, de nem igazán beszéltünk róla. Erről sem, másról sem. Az a tény pedig, hogy Carol velem osztotta meg az élete apró eseményeit, arra engedett következtetni, hogy ő sem beszélt túl sok mindenről a saját apjával. Még mindig nem tudtam hova tenni, hogy valamiféle apapótlékként kezelt, éppen engem... Az Alinával történtek után még némi bűntudatom is volt miatta, amiért Carolt akaratomon kívül megtévesztettem. - Nem akarok hazudni, tényleg nagyon bénák voltatok. - Nem voltunk különösebben elővigyázatosak Fridával, lényegében csak a szerencsének köszönhettük, hogy senki előtt nem buktunk le idő előtt. - Ja, hogy az a sál? Nem történt semmi, tudod, hogy megy ez, letérdel az ember imádkozni egyet, aztán a következő pillanatban még a sálak is vallásos izgalomba jönnek... A megvadult sál története sajnos egyáltalán nem illett bele valami bizarr pornófilmbe, sokkal inkább egy Looney Tunes-színvonalú, gagyi vígjátékba. Egyszerűen csak annyi történt, hogy elejtettem a varázspálcámat, az koppant egyet a padlón és mire észbe kaptunk, a sál és egy ruhafogas már ádáz küzdelembe is kezdtek. Csakhogy minket ez hidegen hagyott abban a pillanatban. - Te hánytad le őt vagy ő téged? Mert engem már lehánytak párszor és nem vagyok finnyás, de azért az tényleg nem túl romantikus, ezt aláírom. - Amilyen másnaposan néha Dante és Carol felbukkantak egy-egy jól sikerült este után, őszintén nem lepett volna meg, ha így végződött volna az egyik bulijuk. - Vagy teljesen szalagszakadásig ittad magad? Ejnye, Caroline, ez nem illik egy úrihölgyhöz... Carol elég ritkán viselkedett úrihölgyhöz méltóan. Nem tudtam, hogy ez az anyja hiányának, az apja elbaszott nevelésének vagy valamilyen "jellembeli hibának" volt betudható, de engem kifejezetten szórakoztatott. Hiányzott belőle a Fionát jellemző arisztokratikus gőg és elegancia, habár a sznobságot kétségkívül ő is örökölte a pedigrés felmenőitől. Szerencsére mást nem igazán. A kérdésére azonnal lefagyott a vigyor az arcomról. A kurva életbe... - Ezek szerint Alina nem említette... - Már megbántam, hogy szóba hoztam a Mungót. - Nem történt igazából semmi különös, csak kiderült, hogy már nem bírom úgy a herkát, mint régen, de nem nagy ügy, megesik az ilyen. Másnap már ki is engedtek, Fri túlreagálta. Nem voltam képes kimondani, hogy mi történt pontosan. Nem azt a részét szégyelltem, hogy túladagoltam magam, számomra ez nem volt igazán rémisztő vagy megbotránkoztató. Csakis azt szégyelltem, hogy Alina talált meg. Mégis mit gondolt volna rólam Carol, ha ezt megtudja? Biztosan megvetett volna, minden oka és joga meg lett volna rá, pedig nem akartam neki is csalódást okozni... Elvettem tőle az áfonyás cigit és a pulóverem zsebébe csúsztattam, habár tudtam, hogy soha nem fogok belőle egy szálat sem elszívni. Minimális igényeim még nekem is voltak. Ellenben a lopott cigaretta kifejezetten jól esett volna, amióta kiengedtek a Mungóból, többet füstöltem, mint korábban. Valamivel enyhíteni kellett a rám telepedő szorongást, amit ez az új helyzet okozott, az elvonási tüneteket már ne is említsük... - Akkor szolgáld ki magad és adj egy szálat nekem is, ha már ennyit költöttem a káros szenvedélyedre.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
- Megpróbálhatom, de van egy olyan érzésem, hogy mielőtt kitekeri a nyakamat, különféle kínzásokkal szedi ki belőlem, hogy honnan került hozzám mariska, azt pedig szerintem te sem szeretnéd, ha kitudódna. Biztos nem lenne olyan gyors halálod, mint nekem. -Ha valamiben bízhattam, az apám szadisztikus eljárása lehetett, ha kiderült volna rólam ilyesmi. Még emlékeztem rá, hogy milyen ideges volt, amikor rajtakapott, hogy cigarettázom, és ha akkor nem lettek volna olyanok a körülmények, amilyenek, akkor egész biztosan a seggembe nyomta volna fel az égő végét, azt bizonyítandó, hogy a cigaretta igenis ég. Grimaszolva legyeztem felé, hogy hagyja abba ezt, mert nem akartam, hogy ilyen csúf gondolatokkal töltse meg a fejemet. Jól tudtam vizualizálni dolgokat, akkor is, ha nem akartam, és ezt most határozottan nem szándékoztam magam elé képzelni. - Jó, mégsem akarom tudni. Hazamegyek és szerintem kimosom a szemgolyóimat egy kis takarítószerrel. Merlinre, ez majdnem rosszabb, mintha apámat kéne elképzelnem anyámmal, sőt, ha jobban belegondolok, még annál is rosszabb. -Majdnem annyira rossz, mint a tény, hogy egy olyan ember, akit kevesebb mint fél éve ismerek, sokkal jobban be tudja tölteni az életemben az apaszerepet, mint a saját apám, vagy hogy évekkel ezelőtt majdnem anyának szólítottam a legjobb barátnőm édesanyját. De ezek még mindig sokkal kínosabbak, azt hiszem, erre a szintre már semmi nem juthat el. Először csak elhúztam a számat és vállat vontam, pedig még annak a gondolata is szörnyű volt, hogy én hányni akarjak az alkoholtól. Orosz volt a vérem, azért kikérem magamnak, ennél jobban bírja a májam és a gyomrom is. Aztán rájöttem, hogy már nagyon el akarom mondani valakinek a történteket, főleg egy olyannak, aki pontosan tudja, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. - Nem, ez.... sokkal meredekebb. Nem mondom, hogy nem volt szalagszakadásom, de nem teljes és az a helyzet, hogy a lényegre emlékszem. Ott ültünk Dantéval a pultnál, végtelenül belemerülve valami irodalmi vitába, azt hiszem, közben meg úgy ürítettük ki a poharainkat, mintha szörppel lett volna megtöltve. Aztán, már nem is emlékszem… jó, de, emlékszem, hogyan, de a pult alatt kötöttünk ki, izé, csókolózva, nagyon, nagyon hosszú ideig. És a legszörnyűbb az egészben? Dante semmire nem emlékszik, csak én. Most pedig nyugodtan kiröhöghetsz, tudom magamról, hogy milyen szerencsétlen vagyok. -Azért elég kellemetlenül éreztem magam anélkül is, hogy kinevetett volna, de teljesen megértenék tőle egy ilyen reakciót. Kívülről tényleg vígjátékba illőnek tűnik. A válaszára megtorpantam séta közben, és szinte azon csodálkoztam, hogy nem esett ki a még meggyújtatlan cigi a számból. Hiába állt itt előttem, látszólag teljesen rendben és épen, azért mégis végigfutott a hideg a gerincemen a tudatra, hogy majdnem megölte magát, mert egy fasz volt. - Hogy… tessék? Mi az, hogy nem nagy ügy? Te eszednél vagy?! Bele is halhattál volna, gondolom majdnem meg is történt, ha még a Mungóba is be kellett vinni! És akkor Alina… Merlin faszára, akkor Alina erről tud, talán látta is, talán… De nem szólt róla, miért nem szólt? -Alina nem mondott el nekem valamit, aminek ekkora jelentősége volt. Hát tényleg ennyire szar baráttá váltam volna az utóbbi időben, hogy már nem fordul hozzám, ha baj van? A pillanatnyi döbbenetem után hamar észhez tértem. -Te pedig… remélem, kurva szarul érzed magad emiatt, mert megérdemled! Nem akarom, hogy többet ezt műveld magaddal, mert akkor nem tudom, hogy velem mi… Nem akarok a temetésedre menni, na! A kurva életbe… Nem tudom, hogy az idegességtől vagy a rémülettől, de nagyon remegni akartak a kezeim, miközben sietve meggyújtottam a cigarettámat, amit szerencsére sikerült kordában tartanom. Nem kellett ennyire látnia rajtam a kiborulást, noha annak valószínűleg már mindegy volt. Sírni lett volna kedvem, és nem tudtam, hogy Bertie miatt, vagy azért, mert Alina nem jött hozzám az éjszaka közepén, hogy baj van. Máskor mindig megtettük ezt. És a francba is, mostanában olyan jól tartottam magam, nem voltak ilyen “idegösszeroppanásaim”. Ezt is kezdhetjük elölről, a retek pszichomágus meg nyolcadszorra is elmondja majd, hogy milyen elkúrt módszerrel tudom kontrollálni a saját légzésemet és végigmeditálni magam minden szaron. Hogyne, majd az segíteni fog...
- Amíg nem Fionát küldi rám, addig annyira nem félek. Tőle viszont rettegek az első pillanattól fogva - vallottam be. Ez még számomra is megmagyarázhatatlan volt a hosszútávú munkakapcsolatunkat és egyéb részleteket figyelembe véve. Nehezemre esett komolyan venni Carol "undorát", habár a toronyméretű apját és a hülye picsa anyját én sem akartam együtt elképzelni. Egyikük sem volt éppen az esetem. - Te hoztad fel a sáltémát, nem én - vontam meg a vállam. - Különben is, ne sértegesd Fridát, ennyire azért nem csúnya... Nyilvánvalóan tudtam, hogy nem Frida külső adottságaival volt problémája - megkockáztatom, hogy azzal senkinek sem lehetett gondja, aki épelméjű volt -, de kihagyhatatlanul szar viccnek éreztem. Carol kis történetére, bármilyen kínos, nem tudtam máshogyan reagálni, csak röhögéssel. Meredek sztoriként vezette fel, de én nem találtam benne semmi különöset. Persze tudtam, hogy ő csak egy kislány volt, nyilván ez az ő világában valami igazán egetrengető esemény volt, amin hetekig rágódhatott. Nekem nem jelentett semmit a pult alá borulni valakivel vagy akár egy ismeretlennel egy ágyban kikötni, úgy beállva, mint a kurvaélet, de tudtam, hogy nem ez a normális. Merlinnek hála Carol élete nem ilyen volt. Ennek ellenére nem tudtam nem viccesnek találni a kiborulását és a naivitását, leginkább utóbbit. - Hát te nagyon cuki vagy, komolyan - vigyorogtam. - Te komolyan beveszed ezt a "nem emlékszem semmire, túl sokat ittam" kamut? Édes Merlinem, ne legyél már ilyen buta... Nyilván hazudott, baszki. Mondjuk nem tudom miért, azért nem történt katasztrófa. Nem értettem, Dante miért viselkedett így Carollal, semmi oka nem volt letagadni és szégyellni a történteket. Hacsak nem volt menthetetlenül romantikus alkat, akinek ez nem fért bele az erkölcsi kódexébe, de nehezen tudtam elképzelni, hogy egy huszonéves srácnak tényleg nagy lelki törést okozott volna egy pult alatt smárolni a lánnyal, akiért mellesleg odáig volt. Hacsak nem történt más is, de erre inkább nem kérdeztem rá. Nem számítottam rá, hogy Carolt ennyire rosszul fogja érinteni a válaszom. Szinte ugyanolyan erővel döntött le a lábamról a bűntudat, mint amikor Frida közölte velem, hogy Alina mindent látott. Mindent. Meg sem fordult a fejemben, hogy Carolt ez ennyire meg fogja ijeszteni, ahogyan az sem, hogy Alina nem beszélt neki a történtekről. Nem értettem, miért titkolta Carol elől, csak arra tudtam gyanakodni, hogy Alina szégyellte az egész történetet - minden oka megvolt rá, a helyében bármelyik gyerek szégyellt volna egy ilyen apát - , én pedig most kikotyogtam és biztosan kínos helyzetbe hoztam a lányomat a legjobb barátnője előtt... Ettől a tudattól csak még szarabbul éreztem magam. - Nem tudom miért nem mondta, ezt vele kell megbeszélned. De tényleg nem nagy ügy... - bizonygattam egyre kisebb meggyőződéssel. - Ne már, Carol, ne csináld már te is, bőven elég, hogy Frida baszogat. Eddig senkinek nem volt baja vele, hogy "ezt művelem magammal", szóval most sem kell a szentbeszéd. Nem vagyok hülye, tudom mit csinálok. Bűntudat ide vagy oda, akkor is idegesített a sok észosztás. Fridától is nehezen viseltem, Caroltól még kevésbé akartam hallgatni, mert neki aztán végképp nem sok fogalma volt arról, hogy milyen leszokni. Idegesített, hogy mindenki a nyakamba lihegett, holott eddig mindenki szemet hunyt a dolgaim felett. Apámék is ugyanezt csinálták, magasról szartak a függőségemre, amíg nem kényszerítette rá őket a nővérem, hogy kimondják az igazságot. Persze nem volt ugyanaz a helyzet, tudtam, hogy Frida és Carol is jót akartak, de akkor sem voltam kíváncsi a szentbeszédükre. Jól voltam, amennyire én jól tudtam lenni, miért kellett baszogatni? Azonban ahogy megláttam Carol remegő kezeit, már megbántam az előző néhány mondatomat. Hiába nem értettem, hogy miért viselte meg ennyire, ami velem történt. - Jól van na, nem kell kiborulni... - Nem tudtam, mire lenne most szüksége Carolnak, így azt tettem, amiről biztosan tudtam, hogy nekem olykor nagyon jól esett volna. Odahúztam magamhoz egy csontropogtató ölelésre és csak reménykedtem benne, hogy ért valamit és nem csak rontottam a helyzeten. - El fogok menni elvonóra, komolyan. Nem ma vagy holnap, még kell egy kis idő, de elmegyek, nem kell máris temetned. Tudom, hogy nem jó ez így, mármint nekem jó, de másoknak nem és nem lehetek ennyire önző, muszáj összekaparnom magam. Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, azt hittem, Alina már elmondta. Nem tudom, miért nem beszélt neked erről, talán csak szégyellte vagy nem tudom... Ezt tőle kell megkérdezned.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
- Nem vagyok benne biztos, hogy megúsznád Fionát. Szeret anyatigrist játszani, bár nem hiszem, hogy ugyanabból az okból, mint mondjuk Frida. -Fionát jobban érdekelte a Dolohov név rendben léte mint az én mentális vagy fizikális egészségem, de ez nem zavart. Amíg kihúzott a szarból, nem érdekelt, miért teszi azt, nekem bőven elég volt a tény, hogy megteszi. Nagyon hamar megbántam, hogy szóba hoztam azt a sálat. Eddig meggyőződésem volt, hogy én igenis kíváncsi vagyok rá, mi történt vele, de ahogy elkezdte elmondani, még ha homályosan is, már nem is érdekelt annyira a dolog. Inkább nem is válaszoltam neki, mert jobbnak láttam nem feszegetni tovább a témát. - Ne röhögj már, te köcsög -löktem meg a vállát, miután kiláttam az arcomat elborító vörösségből. Ennél rosszabb reakcióra nem is számíthattam, hát van pofája képen röhögni! Szívem szerint jó mélyre elsüllyedtem volna és még az időt is visszapörgetem, hogy semmissé tegyem mindezt. Merlinre, bárcsak ne mondtam volna semmit… -Dante nem szokott hazudni, nem hinném, hogy éppen most kezdte volna el. Egyébként sincsen oka rá, mégis miért érezné fontosnak hogy hazudjon róla? Felnőtt emberek vagyunk, nyilván meg tudjuk beszélni normálisan a dolgokat. -Egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magam azzal, hogy éppen azokat kérdőjeleztem meg Dante viselkedésében és gondolkodásában, amiket én magam is elkövettem ebben a helyzetben. Persze ezt a tényt most igyekeztem ignorálni, hátha akkor egyszerűbb helyreraknom magamban a történteket. Spoiler alert: kurvára nem volt könnyebb tőle. Nem haragudtam Alinára, csak mérhetetlenül szomorú és csalódott voltam. Nem benne, magamban, mert ahogy mélyebben belegondoltam a dolgokba, rájöttem, hogy én basztam el. Ő ott volt nekem végig, amikor szükségem volt rá, én pedig mivel köszöntem ezt meg? Azzal, hogy elindultam lefelé egy lejtőn, ami teljesen hidegen hagyott és ki sem akartam mászni belőle, ezzel elérve azt, hogy ne is akarjon hozzám fordulni a problémáival. Beszélnem kell vele. - Azta, kurva jól tudhatod, mit csinálsz, ha egészen az elvonóra jutottál vele -vágtam vissza gúnyosan. -Igazi profi vagy, baszd meg… Mélyet szívtam a cigiből, szúrt a hideg éjszakai levegővel vegyülve, de őszintén jólesett. Legalább volt valami, amire fókuszálhattam ahelyett, hogy mennyire szarul éreztem magam. Bertie ölelését először tüntetésképpen nem is akartam viszonozni, megmakacsoltam magam és mozdulatlanul, mereven álltam csak vele. - Ja, nem kell kiborulni… Hogyne… -morogtam elégedetlenül, idegesen. Nagyon rövidek voltak a másodpercek, amíg tartottam magam, mielőtt szorosan megöleltem volna Bertie-t. -Leszarom, hogy elmész-e elvonóra vagy sem. Elég nagy álszentség lenne tőlem ilyet mondani, amikor én is rohadtul élvezem a füvezést és eszemben sincsen abbahagyni. Persze nyilván nem ugyanaz a kettő, de érted… Én csak nem akarom, hogy megint ezt tedd magaddal. Jobban kell vigyáznod magadra ennél.
- Szerintem ez Fionánál inkább elvi kérdés, nem a nem létező anyai ösztönei hajtják. Nekem sosem tűnt egy gyengéd gondoskodó típusnak, persze lehet tévedek, az én kapcsolatom sosem volt vele valami öhm... meghitt. - Azt, hogy pontosan milyen volt a kapcsolatom Fiona Dolohovval, vagyis ismeretségünk elején még Fiona Rutledge-el, inkább nem akartam részletezni. Hiába lökött meg, hiába jött ennyire zavarba, nem bírtam abbahagyni a nevetést. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kis naiv, mégiscsak egy Dolohov volt és megjárta a poklok poklát már. Még Alina is átlátott volna a szitán, pedig ő aztán igazán hajlamos volt a legjobbat feltételezni mindenkiről, amíg nem adtak rá okot, hogy másként tegyen - na, ezt sem az anyjától örökölte, az egészen biztos, Fridából az emberszeretet és bizalom szikrája is hiányzott, én sem abba az elbűvölő kedvességébe szerettem bele, habár nekem másokkal ellentétben volt szerencsém a gyengédebbik oldalához is. - Egyrészt: lófaszt vagytok felnőtt emberek, csak két hülye gyerek vagytok. Másrészt: nekem nem úgy tűnik, hogy te annyira meg akarnád beszélni a dolgot, szóval itt már dől is az elméleted. És különben is, mindenki hazudik, még a te cuki, tökéletes Dantéd is. Néha használhatnád az eszedet is, mert ennél Alina idegesítő kis golymókja is értelmesebb következtetéseket tud levonni. Semmire sem vágytam jelenleg kevésbé, mint egy kislány kioktatására. Persze, Carollal megtörtént, aminek sosem szabadott volna megtörténnie, de attól még kurvára fogalma sem volt róla, milyen úgy élni, ahogyan én éltem. Gazdag, aranyvérű, sikeres lány volt barátokkal, mégis hogyan érthette volna meg, hogy milyen volt olyannak lenni, mint én? - Figyelj, Carol, tudod, hogy nagyon kedvellek és nem igazán szeretném ellőni ezt az "én vagyok a felnőtt, te a gyerek, szóval vigyázz a szádra" kártyát, de... de kurvára nem vagy abban a helyzetben semmilyen szempontból, hogy kioktass. Úgyhogy ezt itt zárjuk is rövidre, mert nem szorulok egy tizennyolc éves kőgazdag tinilány kioktatására, akinek lófasz fogalma sincs az életről, oké? - Sosem érdekelt, milyen stílusban beszélt velem, nem csináltam ebből ügyet. De nekem is megvoltak a határaim, amik valahol ott húzódtak, hogy egy gazdag aranyvérű politikus egyszem kislánya bírálni próbált. Nagyon szerettem Carolt, mintha csak a sajátom lett volna, de attól még ezt nem néztem el neki. Persze azt sem akartam, hogy nyomorultul érezze magát, hiszen tudtam, hogy a lelke mélyén ő sem kioktatni és bíráskodni szeretett volna, csupán aggódott, akárcsak Frida és Alina. Nem érdemelte meg, hogy rajta töltsem ki a frusztrációmat, még akkor sem, ha talán tényleg átlépett egy határt aggodalmában. - Ha nem tudnék jobban vigyázni magamra, akkor hidd el, most nem beszélgetnénk itt. De tényleg elmegyek elvonóra, nincs más választásom igazából. - Frida nem adott ultimátumot, de mégis éreztem, hogy ez ott lebegett kettőnk között. Nekem is be kellett látnom, hogy ha őt és Alinát akartam, akkor változtatnom kellett. - De most már menjünk, mert igazából rohadtul nem tudom pontosan hol lesz az a gyűlés, szóval a hoppanálás kilőve, marad a mugli busz. Még most menekülj, ha szeretnéd megúszni a dühös nyugdíjasokat és a zuhanyzásfóbiában szenvedő középkorúakat.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Megvontam a vállamat a szavaira. - Nekem sem tűnt annak, de igazából nem érdekel mit és miért csinál vagy csinált. Az a lényeg, hogy sok szart megúsztam én is és apa is neki köszönhetően. Nekem ez bőven elég, nem kell, hogy még babusgasson is, azt úgysem szeretem. -Állítólag már gyerekkoromban is hisztiztem, ha valaki gügyögött nekem, bár valószínűleg tartottam, hogy az egyetlen, aki ezt megtette, az a nagyanyám volt, ami önmagában elég okot adott a hisztire. Lehet, nem a gügyögéssel volt akkor a problémám, csak az irritáló képével. Nem tudtam eldönteni, hogy a zavartól vagy a bosszúságtól voltam ennyire elvörösödve, mintha a kettőnek az egyvelegét éreztem volna, miközben Bertie ezeket mondta nekem. De miért nem értette meg, hogy ez nem ilyen egyszerű? - Nem arról van szó, hogy nem akarom megbeszélni, akár hazudik, akár nem. Én csak… mi van, ha nem megy? Ha még nem állok készen rá? Dante nagyon fontos nekem és nem akarom elkúrni csak azért, mert elhiszem, hogy minden oké és fejest ugrok ebbe az akármibe. Egyébként sem hiszem, hogy tolerálná a füvezési szokásaimat. -Nagyrészt ez is csak ürügy volt arra, hogy ne akarjak lépni, de valahol mélyen valóban féltem ettől a fejleménytől is. Ha bármi lehetett volna közöttünk Dantéval, azt nem akartam elszúrni semmivel, sem a fűvel, sem a problémáimmal. És hittem abban, hogy jobbat érdemel nálam. Meghökkentett a reakciójával, nem számítottam tőle ilyesmire, úgyhogy azonnal el is hallgattam hosszú másodpercekre. Megértettem, hogy túlléptem egy határon, amin nem kellett volna, de nem igazán rajongtam érte, hogy így válaszolt. A válaszom végül csak egy morgolódás volt, ami jobb esetben úgy hangozhatott, hogy “legközelebb majd bocsánatot kérek, amiért aggódom érted”. Nyilvánvalóan nem hagyhattam csak úgy, szó nélkül. - Nem igazán van kedvem menekülni -vontam meg a vállamat. -Egyébként is, mennyire lehetnek vészesek a mugli nyugdíjasok? -Ekkor még nem tudtam, mekkora hibát követek el ezzel a megszólalásommal. Ha ekkor tudom, hogy a mugli nyugdíjasok megközelíthetőleg olyan szörnyűek, mint a nagyanyám, akkor sosem mondok ilyesmit Bertie-nek.
