Találka a bagolyházban

Tagadhatatlan, hogy szeretem a nyarat. Talán az egyik legkedvesebb időszakom. De ennek ellenére az ősz az ami a legközelebb áll a szívemhez. Csodás színeivel és szeszéjes időjárásával pontosan olyan, mint egy igazi nő. Egy olyan valaki aki nem tűr ellentmondást és aki ennek ellenére a legapróbb részleteket is aprólékos munkával tárja a világ elé. Ha kell az asztalra csap, de a megfelelő helyen és időben a gyengédebb oldalát mutatja a világ felé.
A mai nap is egy ilyen, hiszen hiába töltjük már a mindennapjainkat újra az iskola falai közt, az idő ugyanolyan meleg és napsütéses, mint az elmúlt hetek bármelyikében volt. Így akárcsak a diákok nagytöbbségét, engem sem lehetett visszafogni.
Laza lófarokba kötöttem a hajam és úgy indultam neki a megszokott kis Roxforti körutamnak, ami keresztül vezetett a hátsó kerten egészen a szökőkutak mellett, a Tiltott rengeteg szélén át vissza a Bagolyházig. Nem gondoltam, hogy valaha is élvezni fogom a tollas jószágok közelségét, de bevallom őszintén szeretek bennük gyönyörködni. Annyira szépek és mégis veszélyesek. Okosak és bátrak, de csak pont annyira amennyire kell és lehet.
- Ne nézz így, frászt hozod rám. – mormogtam szinte az orrom alatt, miközben az egyik bagoly gyanúsan méregetni kezdett.
Pont úgy nézett rám, mintha azt hinné, hogy én vagyok az aktuális vacsorája. Úgyhogy inkább gyorsan távoztam a békesség kedvéért. De minden bizonnyal gyorsabban iramodtam neki, mint ahogy szétnéztem volna, ugyanis egy kisebb puffanással beleütköztem valakibe.
- Bocsi, csak nem figyeltem eléggé, és…. – szabadkoztam, még nem megpillantotta az „áldozatom”.
- Ohh… Szia Alex! – mosolyogtam rá kedvesen.
Alex egy igazán jó fej srác, akivel könnyű barátkozni, jóban lenni és igazán nyíltan beszélgetni. Nem véletlen az sem, hogy a süveg annak idején a Hugrabugba osztotta be Őt. Mindamellett, hogy neki is megvannak a saját maga démonai, mégis egy csupaszív valaki akit azt hiszem bátran nevezhetek a barátomnak.
- Bocsi, csak a frászt hozta rám az egyik tollas jószág. – mutattam a hátam mögé, miközben bocsánatkérőn néztem rá.

Sophie és Alex

Bambán néztem magam elé és fogalmam sem volt, hogy mit is kellene mondanom. Nyilván nem fogok hazudni egy barátomnak sem, főleg nem egy ilyen kis dologban. Viszont ki az a megveszekedett őrült rajtam kívül aki csak kedvtelésől császkál a baglyok közt, főleg úgy, hogy nem is kifejezetten kedveli őket.
- Levelet? Öhm… Nem csak sétáltam aztán valahogy itt kötöttem ki. - vallottam színt, miközben egy kisebb szélvihar kíséretében elrepült a fejem mellett az egyik bagoly.
- De ahogy látom, te tényleg írtál. – biccentek a bagoly karmai közt lévő levélre.
Talán igaza van, nekem se ártana, ha írnék egy levelet anyáéknak. Talán írhatnék nekik a húgomról is. De nem az már túlzás lenne. Főleg, hogy igazából nem is lenne szabad tudnom a létezéséről.
- Amúgy sietsz, vagy lenne kedved dumálgatni egy kicsit? – pillantottam rá kérdőn.
Őszintén meg sem tudnám mondani, hogy mikor beszélgettünk utoljára. De biztos, hogy nem mostanában volt. Ami miatt bűntudatom is van, hiszen milyen barát az aki nem keresi a másik társaságát, ha nincsenek bezárva egy iskolába 0-24-ben.
Annyi mindent szeretnék vele megbeszélni és azt se tudom hol kezdjem. Na és biztos neki is van egy csomó mesélni valója.
- Talán visszafelé megállhatnánk a szökőkútnál. Mit gondolsz? – fürkésztem az arcát még mindig kíváncsian.

Sophie és Alex

Hát ami azt illeti nekem egészen más gondolat fogalmazódott meg a fejemben ezekről a tollas bestiákról, mint az, hogy megnyugtató a közelségük. De valahogy mindig itt kötök ki. Egészen olyan mintha a tudatalattim kínozni akarna valami miatt amiről nem is tudok. Na de mindegy is inkább elengedem a dolgot és teljes figyelmemmel Alexre koncentrálok.
- A szüleid biztosan örülnek neki. Nálunk én vagyok az ügyeletes aggodalmaskodó. Minden alkalommal a frász tör ki amikor a testvéreim, Olivia vagy akár te is felültök a seprűtökre és játszotok. De persze ez csak az én újabb egyik defektem. – mosolyodom el a végén.
Azt mondják, hogy az a legjobb ha az ember tud nevetni a saját maga nyomorúságán. Hát ezzel nincs probléma. Jó persze az elején még eléggé rosszul érintettek a beszólások, vagy a rosszalló tekintetek. De aztán rádöbbentem, hogy nem hagyhatom senkinek, hogy befolyásolja az életem. Azóta pedig sokkal boldogabb vagyok és képes vagyok viccet csinálni a hiányosságaimból is. Amin utána pedig ugyan olyan jót nevetek, mint adott esetben a másik.
- Ezért imádlak annyira. – mondtam ki hangosan az első gondolatot ami megfogalmazódott a fejemben és oldalra fordítva a fejem, nyomtam egy nagy cuppanós puszit az arcára.
Alex más és ebben nincs semmi rossz. Kedves, életvidám és csupaszív srác. Nála nem is kívánhatna jobb barátot az ember. Vele nyíltan és őszintén lehet beszélni, nem érti félre, nem reagálja túl és megérti azt is ha egy-egy dologról nincs kedvem beszélni.
- Az egész nyaram egy kész katyvasz volt. Voltunk a szüleimmel is egy egészen pici vakáción, akkor voltam a tesóimmal és Oli-val vakációzni. Megismertem egy iszonyat helyes és rendes cserediákot. Meg persze ott volt az a rengeteg kötelező is amitől hólyagosra ültem a fenekem. – hadartam el gyorsan mindent ami az eszembe jutott.
Nyilván nem tértem ki a kelleténél jobban az „iszonyat helyes és rendes cserediák” témára. Mert tudtam, hogy alighanem úgyis ráharap a dologra és akkor majd fecseghetek róla napestig.
- Na és neked hogy telt a nyarad? – pillantottam rá kíváncsian, miközben ártatlanul pillogtam rá.

Sophie és Alex

- Hát ez roppant megnyugtató. – forgattam a szemeim.
Eddig is éppen eléggé aggódtam a szeretteim és a barátaim testi épsége miatt, de Alex megjegyzése után tuti, hogy nem csak a saját körmeimet, de a mellettem ülőkét is tövig fogom rágni minden egyes meccs alkalmával.
Annyira szeretem, hogy olyan emberek vesznek körül akik szeretnek és akikkel jókat tudok beszélgetni. Alex pedig pont ilyen. Vele bátran meg merek osztani olyan dolgokat is amiket adott esetben a testvéreimnek nem biztos, hogy elmondanék, vagy éppen az adott helyzet miatt Oliviának. Jó, még mindig Ő a legjobb barátom, de ettől függetlenül fogalmam sincs hogyan kezeljem a kialakult szituációt. Így viszont egy kicsit behúztam a kéziféket, ha mondhatom így és próbálom a saját lehetetlenül béna módomon feldolgozni az egészet.
Valahogy éreztem, hogy erre a témára le fog csapni és éppen ezért is hoztam fel. Valahogy könnyebb volt erről beszélni. Ez olyan köztes téma volt a felesleges locsogás és a véresen komoly témák között.
- Teljesen véletlenül futottunk össze amikor a tesómékkal és Livvel voltunk nyaralni. Kiderült, hogy Ő a nagyszülei miatt járt ott. Említettem már, hogy a Durmstrangba jár? Iszonyat helyes és az a jégkék tekintet. Áhh még mindig beleborzongok ha eszembe jut. – mutattam meg a karom ahogy tiszta libabőrös lettem.
Az a helyzet, hogy Szergej igazán helyes volt és nagyon jól éreztem magam vele, de valami hiányzott belőle ahhoz, hogy többet gondoljak bele a kapcsolatunkba, mint barátság.
- Ez is jól hangzik. Sose lehet elég időt tölteni a családdal. Na és a spanyollal, hogy állsz? – kívácsiskodom lelkesen, miközben leérünk a lépcsősor aljáig.

Sophie és Alex

Tudom, szándékosan tereltem a témát a pasi ügyeim, vagyis hát azok hiányának irányába. Könnyed kis trécselésre vágytam és ez pont egy ilyen beszélgetés indító téma.
- Hogy én? Ugyan, kérlek. Csupán nem vagyok vak, és ha valami megragadja a figyelmem, azt érdemes alaposan szemügyre venni. – vigyorogtam cinkosan.
Mi tagadás tényleg szemre való pasi volt Szergej, de nem volt meg az a szikra. Meg amúgyis azt hiszi, hogy lett volna nekem időm csak úgy randizgatni amikor két fiú testvéremmel nyaralok? Jó, azért valljuk be őszintén Liv elég alaposan lekötötte a bátyám figyelmét. De egy védelmező nagytesó, mindig védelmező nagytesó marad.
- Jól szórakoztunk, de semmi komoly. Nem hiszem, hogy lenne nekem időm mostanában egy kapcsolatra. Pláne nem egy távkapcsolatra. Elszórakoztunk egy kicsit, de semmi extra. – válaszoltam halálosan komolyan.
De most komolyan. Van nekem éppen elég bajom, nem kell ezt még feltétlen tetézni is. Ott van a suli, Leo és Liv kapcsolatának a ténye és akkor még azon is aggódhatok, hogy mi lesz, ha kiderül apa „kis” titka és mindenki rájön arra, hogy Leta a testvérünk. Na nem mintha ezzel lenne bármiféle probléma, csupán nem hiszem, hogy ez bárkinek is jót tenne. Főleg szegény kislánynak. Kislány… Valahogy nem visz rá a lélek, hogy annak nevezzem ami valójában, a féltestvéremnek.
- Azt hiszem ezt elkönyvelhetjük sikernek. – nevettem rá jókedvűen.
Tudom, hogy Alex sok időt és energiát öl abba, hogy megtanuljon spanyolul vagy bármilyen más nyelven. Ezt nagyon becsülöm benne. Valami hasznosat és értelmeset megtanulni, sosem jelent időfecsérlést.
- Idén lehet, hogy nekem is bele kellene vágnom valami újba. Bár azt hiszem nekem eléggé korlátozottak a lehetőségeim. – böktem grimaszolva az egyik fülemre.
Évek teltek már el a baleset óta, de néha még mindig rám tör egy pillanatnyi depresszió és letargia ha arra gondolok, mi lenne más akkor ha aznap nem történik meg velem az a szerencétlenség.

Sophie és Alex

- Hmm… Most, hogy így mondod, azt hiszem ezt is hozzáírom tulajdonságaim listájához. – színleltem némi komolyságot, de nem bírtam sokáig, és jókedvűen kezdtem el nevetni.
Elég sok minden elmondható rólam, de az nem, hogy ne számolnék a tetteim következményeivel. Úgyhogy nagyon is jól tudom, hogy miért mondta ezt Alex. Fiatal vagyok és most van itt az ideje annak, hogy éljek, de persze mindezt csak ésszel és mértékkel.
- Annak is megvan az előnye, ha az ember lánya nem adja magát könnyen. – rebegtetem meg játékosan a pilláimat.
Számtalan alkalommal kaptam már különféle bókokat és megjegyzéseket arra, hogy mennyire csinos vagyok és mennyire jó parti lennék bárki számára. Voltak már udvarlóim is, de soha senkit nem tudtam még komolyan venni és azt hiszem ez annak is köszönhető, hogy senki, de tényleg senki előtt nem mertem még tényleg megnyílni úgy igazán őszintén, szívemből.
- Na látod. Már megérte belefognod. – mosolyogtam még mindig, miközben a talárom szélét gyűrögettem.
Mind mások vagyunk és ez a másság csak még különlegesebbé teszi az embereket. Mindenki egyedi lesz és ez így van rendjén. Alexnek a nyelvek álnak közel a szívéhez, nekem pedig az az igazság, hogy fogalmam sincs róla. Minden érdekel, de közben meg mégsem. Talán emiatt is olyan nehéz megtalálnom a helyem a világban.
- Iszonyat rosszul hazudsz Alex, de ez nem baj. – vágom rá arra amit modott, miközben felpillantok az égre.
Alex igazán jó barát és értékelem, hogy próbálja bennem tartani a hitet, de tisztában vagyok azzal, hogy egy hallássérült ember mekkora hátránnyal indul a társadalomban. Legyen szó a mi világunkról, vagy éppen a muglikéról.
- Az igazság az, hogy még ennyi év elteltével is bármit megadnék azért, hogy újra halljak. De jelenleg nem úgy tűnik, hogy bármi is változni fog egyhamar ezen a téren. Szóval mondhatsz bármit, de igenis korlátozottak a lehetőségeim. – pillantottam rá úgy, hogy láthassa minden szavam csakis az igazságot tükrözi.
Lehet morcos, lehet haragos és gondolhatja azt, hogy hülyeség amit beszélek, pedig ez csakis a színtiszta igazság.

- Ki mondta, hogy az rossz dolog? – vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd pár másodpercnyi komolyságot színlelés után hangos nevetésben török ki.
Nem vagyok képes túl sokáig komolyan viselkedni, ha Alex is a közelben van. Ő valahogy mindig képes arra, hogy a legszélsőségesebb érzéseket váltsa ki belőlem. Legyen az egy boldog nevetés, vagy éppen egy kis haragosság.
- Nem feltétlenül csak a büszkeség. Sokkal inkább a vágyakozás fokozása. Hiszen, ha valamit nehezebben kaparintasz meg akkor arra nyilván jobban vágyakozol. – magyaráztam „tudományosan” azt, hogy mi lányokmiért is vagyunk sokszor hajthatatlanok és nehezen megkaphatóak.
Szúrós pillantás vetek rá amikor azzal jön, hogy csak ebben vannak sikerélményei. Hiszen annyi mindenben tehetséges. A családja sok-sok dolog miatt lehet büszke rá. Éppen ezért is nem értem, hogy mit vár még. Mi az ami miatt nem tudja annak látni magát ami valójában. Egy kedves, okos, tehetséges és szeretetre való fiatal férfinak.
- Ne csinálj úgy, mintha csak ebben lennél tehetséges. „Mr. Akármibe is fogoka abban sikeres vagyok” uraság. – mondom neki mosolyogva, miközben meglököm Őt a vállammal.
- Ezzel nem vitatkozom. De akkor Te se próbáld bemesélni nekem, hogy ha egy halló és egy siket ember közt kellene az embereknek választania , akkor nem kapásból mindenki azt választaná akinek nincsenek hallás problémái. – kötöm az ebet a karóhoz.
Makacs vagyok és ezt Alex nagyon is jól tudja. Főleg ebben a témában, szóval ha igazán jó ismere, már pedig igazán jó ismer, akkor tudja, hogy ezt a csatát már azelőtt elvesztette, hogy valójában elkezdte volna.
- Hát ez az. Hogy én nem találom. Eddig se találtam és nem hinném, hogy ezután csak úgy rátalálnék. Pedig már annyi mindent kipróbáltam. – sütöm le a szemeim.
Szörnyű vagyok a sakkban és amúgy is meglehetősen brutálisnak gondolom a varázsló sakkot. Szóval ha lehet azt inkább kihagyom az életemből. Akkor ott van a kviddics, hááát… Maradjunk annyiban, hogy az sem az én világom. Eddig egyedül a könyvek tudtak igazán boldoggá tenni, de pont ez az amit most hanyagolnom kell. Tágítani kellene a világomat, új dolgokat kipróbálnom, új embereket megismernem. Nem pedig a már jól megszokott dolgokhoz ragaszkodni, még akkor sem ha azoktól vagyok az aki.

- Lökött! – nevettem el magam ahogy megpillantottam a magasba lendülő kezét.
Szeretem, hogy Alex mellett mindig önmagam lehetek és nem kell annak a tökéletes lánynak lennem aki lenni szeretnék. Olyan valakinek akit mindenki szeret és aki a legjobb iskolák közül válogathat a tanulmányi átlagának és a képességeinek köszönhetően. Mikor vele vagyok, akkor egyszerűen csak egy lány vagyok aki a barátjával társalog. Ritka az ilyen kapcsolat, mint a miénk. Így aztán meg kell becsülni minden pillanatát annak amit vele lehetek, hiszen ez a kevéske idő amit még itt töltünk a Roxfort-ban, pillanatok alatt el fog múlni.
- Az okoskodásban mindig is jó voltam. – vágtam rá egyből amikor azt mondta, hogy Ő is pontosan ezt akarta mondani, csak nem jól fejezte ki magát.
Na igen, ahhoz mindig is értettem, hogy kijavítsam az embereket ha valamit nem úgy mondtak ahogy volt. Bosszantó szokás, de mit csináljak? Világ életemben ilyen voltam és nem hinném, hogy pont most fogok majd megváltozni.
- Naná, hogy nem hagyom. – mosolyogtam rá játékos cinkossággal.
Persze ha nem Ő lenne itt, vagy valamelyik másik barátom, akkor másabb lenne a dolog. Viszont így nagyon is jól tudom meddig mehetek el. Arról nem is beszélve, hogy iszonyatosan makacs vagyok és ezt Ő is nagyon jól tudja. Legtöbb összeszólalkozásunk is pont ebből adódik.
- Bagoly mondja… – csóválom meg egy kicsit a fejem, de ezennel én lezártnak is tekintem a témát. Nem szeretném, ha elromlana a hangulatunk egy buta téma miatt amiben úgysem tudjuk meggyőzni a másikat.
Egyébként meg majdnem 100%-ig biztos vagyok benne, hogy valamit titkol, de nem csak előlem, hanem mindenki elől. Ez a hatodik érzékem súgja és az sosem szokott csalni. De azt hiszem nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy erre rákérdezzek. Úgyhogy még várok egy kicsit, mielőtt kiugrasztom a nyulat a bokorból.
- Van benne valami. De hagyjuk is a témát, mert még a maradék jókedvem is elhagy. Inkább mesélj, sok cserediák került hozzátok? Mármint a csapatba. Mert azzal azért tisztában vagyok, hogy a házakba hogyan kerültek beosztásra. De a csapat az egészen más. – terelem a témát egy számomra jóval biztosabb talajra. Végtére is a kviddics olyan ami körülvesz és még ha nem akarnám is az életem szerves része lenne, a testvéreim és a barátnőm révén.