Nem származásunk, hanem döntéseink árulkodnak arról, kik vagyunk.
Ha az ember különleges igényekkel rendelkezik akkor nyilvánvalóan a többiek megbélyegzik mindenféle jelzőkkel. Arról nem is beszélve amikor látod, hogy összesúgnak a folyosón amikor elmész mellettük. De ugyan ez a helyzet akkor is ha valaki önhibáján kívül kerül bele egy olyan helyzetbe ami ellen nem hiszem, hogy bármit is tehetett volna. Én már megszoktam és megtanultam, hogyan kezeljem ezeket a szituációkat, de vannak olyanok akiknek ez sokkal rosszabbul és nehezebben megy. Ott van például Theo akire az utóbbi időben igencsak rájárt a rúd. Szóval azt hiszem nem árt ha ránézek és megkérdezem mi a helyzet vele. Végülis családtagok vagyunk, szóval kénytelen lesz elviselni az idegesítően mézesmázos jelenlétem még akkor is ha nem vágyik rá. Pontosan tudom hol fogom Őt megtalálni, hiszen az ideje nagy részét vagy a iskolai házában tölti, vagy a könyvtárban. De mivel az előbb futottam össze Simo-val és kisegített az ügyben, hogy Theo nincs a klubhelységben így már könnyű volt rátalálnom a kedvenc asztalánál. Könnyed léptekkel indultam meg az asztal irányába, amit mindenféle könyvek és pergamenek sokasága terített be. Mikor odaértem, csak megálltam és vártam. Nem szerettem volna megzavarni semmiben. Úgyhogy csak akkor szólaltam meg amikor már felfigyelt rám. - Szia Theo! - mosolyogtam rá kedvesen. Tekintettel arra, hogy az iskolában korlátozott a jelnyelvet ismerők és használók létszáma, így amikor csak lehet megpróbálok normál boszorkányhoz méltón kommunikálni és a szájról olvasási tehetségemet csiszolni. Hogy őszinte legyek nem sűrűn tartom a kapcsolatot vele, hiszen az én családom és az Ő családja mondhatni, két külön világegyetem. De ennek ellenére, amikor bajban van, akkor szeretném ha tudná, hogy én mellette állok. - Nem bánod ha leülök, ugye? - vontam fel kérdőn egyik szépen ívelt szemöldököm, miközben meg sem várva a válaszát lehuppantam a vele szemben lévő székre. Szeretem a könyvtárat, hiszen itt minden olyan nyugodt és ez egy olyan hely ahol tényleg nincs szükségem a hallásomra ahhoz, hogy jól érezzem magam. Mindamellett pedig tele van könyvekkel amelyeknek az illata minden alkalommal kellemes emlékeket éleszt bennem. Arról meg már nem is beszélve, hogy itt legalább nyugton hagyják az embert és nem zaklatják, mindenféle hülyeséggel. Feltéve, ha nem rólam van szó.
A könyvtár csendje azon kevés dolgok közé tartozott, amit sosem untam meg, sőt. Igényem volt rá. Az elmúlt év bonyodalmainak köszönhetően pedig sikerült kellő félelmet és távolságtartás nyernem a többi diáktól, így mondhatni meglett a saját kis helyem a könyvtárban. Nem sok olyan ember volt, aki a közelembe mert volna jönni, és még kevesebb, aki még meg is mert volna szólítani. A közeledő léptek zaja így nem sok mindenkihez tartozhatott. Őszintén szólva, kissé megijedtem, hogy megint az a kis zakkant Hugrabuggos Taggart lány akar valamit, de ahhoz túlságosan is nagy csendben állt meg előttem az illető, minden létező, közelben lévő tereptárgyat sértetlenül hagyva. Még a szemem sarkából is könnyen kivettem, hogy az illető lány, így amint a mondatot befejeztem, szemeimet lassan az ismerős arcra emelen. Valahol, a szívem mélyén örülök neki, hogy nem ismét Lyra-val kell eltöltenem egy kellemesnek nehezen nevezhető beszélgetést. Ellenben az sem feltétlenül vigasztalt, hogy Sophie állt velem szemben. A Taggart lánnyal egyetemben, úgy gondolom, neki is túl sok felesleges energiája akad, amit nem rest felhasználni mások kárára. Viszont mégsem haragudhat rá az ember, hiszen Lyra-hoz hasonlítva, ő egészen angyali teremtés. - Szervusz Sophie, minek köszönheten a látogatásodat? - Egy egészen apró mosoly játszik az ajkaim szélén, miközben kényelmesen hátradőlök. Ugyan, az olvasáshoz erősen az asztal fölé görnyedtem, most már teljesen előnytelen lenne, ebben a szituációban. A kérdésére éppen csak nem nevetek fel, minek is kérdi? Azonnal helyet foglal, amire csak lemondóan felsóhajtok. Nem szánom rosszindulatnak, de kezd furcsa lenni, hogy egyre több ilyen energikus ember gyűlik körém mostanában... Elképzelni nem tudom, mit tehettem, amiért Merlin ilyen emberekkel fáraszt. Arról nem is beszélve, hogy jobb lenne, ha a kutatásomra koncentrálok. Bár az is igaz, hogy nem túl tanácsos egyáltalán az iskolába behoznom. Ha bárki is észreveszi... Nos, fogalmam sincs mi történhetne. Elméletileg megkérdőjelezhetetlen, hogy a varázsjogot kutatom, ám ha valaki tisztában van vele, milyen helyzetben vagyok, az anyám évekkel ezelőtti gyilkossága, amit a megoldhatatlan ügyek közé soroltak, avagy az apám Azkabanba kerülése... Ha valaki akar, könnyedén beleláthat bármit. Márpedig legkevésbé arra van szükségem, hogy még inkább beállítsanak valami főgonosznak. - Na és, hogy vagy? Milyenek a szobatársaid, nem változott semmi? - Erős túlzás, hogy aggódnék érte, hiszen van elég problémám, ami miatt aggódhatok saját magam. Viszont tudom jól, hogy milyen nehéz helyzetben is van ő. Nem is értem, miért rontja tovább a hírnevét azzal, hogy velem mutatkozik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem a legjobb ötlet Lestrange létére egy másik olyan család sarjjával mutatkozni, akinek az édesapját nem olyan régen zárták az Azkabanba...
