Fiatalság bolondság - Apollo & Athene

Már akkor szörnyű előérzetem támadt, mikor kiléptünk az ajtón. Nem kellene itt lennem. Ott kéne ülnöm a szobámban és nyolcadjára is kirakni a kedvenc kirakósom, vagy elkezdeni végre megtanulni franciául, mert csodaszép nyelv. Ehelyett most megpróbálok úgy tenni, mintha nem is léteznék, mert a bátyám kitalálta, hogy rám férne egy kis kikapcsolódás. Meg kellett volna kérdeznem, hogy hova megyünk, kivel és miért. Ehelyett engedelmesen felöltöztem és tettem amit mondott. Megfésülködtem, a hajam egy részét felkötöttem, hogy álljon valahogy. Ha nem szól közbe Apollo őrült ötlete most minden bizonnyal meg is mostam volna. Ruha terén nem estem túlzásba, egy egyszerű magas derekú farmert viselek fehér pólóval és rózsaszín blézerrel. Mivel nem mondta meg hová megyünk, így cipőnek egy kényelmes, de csinos lapostalpút választottam. Ennek katasztrofális vége lesz, már most látom.
- Hova megyünk? Szóltál anyáéknak, hogy eljövünk? - kezdek el kérdezősködni végül, mikor már úgy érzem, hogy tényleg belebolondulok, ha nem kapok válaszokat. tényleg úgy csinálok, mintha nem tudnám, hogy tilosban vagyok kint, mert nem szólt anyáéknak hogy eljövünk. Ő nem az a fajta, hogy előre egyeztessen anyáékkal. Mert mikor elindultunk még nem értek haza arról a fogadásról vagy miről, amire menniük kellett, de mire ágyba kerülök már biztos otthon lesznek. Még sosem voltam büntetésben de nem is volt célom, hogy kivívjam magamnak. Vajon ha mindent a bátyámra fogok, akkor elkerülhetem a bajt? Elvégre is az ő hibája ez az egész! De nem foghatok mindent rá. Végtére is nem sokára felnőtt leszek, felelősséget kell vállalnom a tetteimért és hibáimért. Különben tényleg azon agonizálok, hogy mit tesznek velem a szüleim mikor hazaérek, holott az sem biztos, hogy hazaérek? Nem kellene ennyire borúlátónak lennem, tudom, hogy a bátyám nem engedné, hogy bármi bajom essen. De őszintén szólva nem hiszem, hogy azok a helyek ahová ő jár nekem valóak lennének. Apa nem sok jót mesélt róluk.

Athene & Apollo

A tizenhat év a legtökéletesebb életkor ahhoz, hogy az ember megtapasztalja élete első részegségét és másnaposságát. Én még ennyi sem voltam, amikor először kipróbáltam, milyen a bokorba hányni, de azt azért nem ajánlottam senkinek sem, pláne nem a húgomnak. De Athene mindig olyan merev volt, annyira próbálta követni a szüleink utasításait és ment arra, amerre ők irányították. Éppen ideje volt annak, hogy ez megváltozzon.
Hogy ez miért éppen most és éppen így jött fel? Azt hiszem, máskor nem is tudott volna. Egyszerűen túlkompenzáltam most, hogy kiderült ez az egész gyerekcserés dolog a családunkról. Athene mindig kicsit... más volt. Nem tudtam ezt soha igazán megragadni, nem is számított, mert mindennél jobban szerettem a kishúgomat, de volt egy különös megérzésem. Azért szerettem volna, ha ez soha nem kap bizonyítást, erre mégis megtörtént, én pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Eddig sem voltunk egy olyan szuper család, amit mindig is szerettem volna magunknak, ezzel a hírrel pedig mintha még jobban szétszakadtunk volna.
El sem tudtam képzelni, Athene hogyan reagált minderre, nem voltam legilimentor, de ha az lettem volna, akkor sem a testvéremen fogom használni ezt a képességemet. Úgyhogy nem maradt más, mint az, hogy erőmön felül teljesítek és biztosítom róla, hogy akármi történjen, nekem ő akkor is a kishúgom marad. Csak éppen azt nem kalkuláltam bele, hogy egészen más az érdeklődési körünk, szórakozás terén biztosan.
- Persze, hogy szóltam! -vágtam rá, szemrebbenés nélkül hazudva neki. -Bár lehet, nem igazán figyeltek, mit mondok, úgyhogy ha elfelejtették, akkor az az ő hibájuk lesz. -Vállat vontam. Úgyis tudja mindenki, hogy ha itt bárki is hibás lesz bármiért, az én leszek, és ez egyáltalán nem tudott zavarni. Már megszoktam az érzést, ha pedig valami szarba keverednénk, egy volt mágiaügyi miniszter és egy jogász-auror is van a családban, csak kihúznak minket belőle. Vagyis engem, mert nyilván nem hagynám, hogy Athenet is belerángassák. Azért jobb, ha inkább vigyázok magunkra.
- De biztos vagyok benne, hogy jól fogod érezni magad. Tele lesz minden akadémistákkal, körbe tudsz majd kérdezni mindenkit, hogy mennyire szar akadémistának lenni. Vagy éppen mennyire jó, kinek mi.

Már ott tartok, hogy idegességemben tördelném az ujjaimat, de tudom, hogy nem szabad, így inkább kezeimet összekulcsolom a hátam mögött, hogy a kísértést is megszüntessem.Tudom, hogy nem szabad és ez segít valamennyit. Mindig mikor elkap a vágy, hogy valami olyat tegyek amit nem szabadna csak belegondolok, hogy mit reagálna rá Anyu és rögtön elmegy a kedvem tőle.
- Szóval nem szóltál, igaz? - kérdem olyan világfájdalommal a hangomban, ami arról árulkodik, hogy nem tetszik nekem ez az egész. Nagyon nem. Persze, hogy nem szólt, hogy is gondolhattam.  Ha hazaérünk biztos hogy büntetésbe kerülök, pedig én sosem szoktam büntetésbe kerülni! Nem kellett volna eljönnöm vele, miért is egyeztem én bele? Természetesen azért, mert annyira szeretem és vakon bízom benne. Ez általában jó, de lássuk be, hogy néha ilyen butaságokhoz vezet, mint ez is.
- HOGY MI? - Megtorpanok, mint akivel valamivel életről és halálról döntő tényt közölnek. Nem, biztosan nem. Nem vihet akadémisták közé. Határozottan nem mozgunk ugyanazokban a körökben. Mégis mit keresnék én az ő társaságunkban? - Nem, nem, nem... Ugye most csak viccelsz? Én... abszolút nem vagyok odavaló - nézek kétségbeesetten Apollóra. Olyan szánalmas látvány lehetek, mint egy megsebzett kiskacsa. Tudom, hogy ez életünk legpocsékabb ötlete. Ugyanakkor, ha jobban belegondolok valószínűleg soha többé nem nyílik alkalmam arra, hogy ilyesmikbe keveredjek. Hiszen ha Apáék megtudják innentől hét lakat alatt fognak tartani életem végéig. Így két választásom van: most, vagy soha. Veszek néhány mély levegőt, szinte kifelé is hallani, ahogy kattognak a fogaskerekeim. A hirtelen fellobbanó pánik enyhül, végül egy apró bólintással adom bátyám tudtára, hogy nem futamodom meg. Nem, én nem olyan családból származom.
Én egy Shacklebolt vagyok és nem félek.

Athene & Apollo

Nyilván nem hitt nekem, már miért is tette volna? Okos lány volt és ismert engem, mint a rossz pénzt. Ugyan a legalja állapotaimban még nem látott és nem is szerettem volna, ha úgy lát, de biztos tudta, mivel töltöm a szabad perceimet. Apa kétségkívül panaszkodott rólam, amikor a húgom itthon volt a családi vacsorán, én pedig valahol a Zsebpiszok közben döngettem egy csajt félrészegen, betépve. Nem láttam ezzel semmi problémát, amíg a húgom nem tudott róla. Lehet, hogy tizenhat évesen már nem olyan kicsi, de ebből a szempontból nagyon nem hasonlít hozzám (nem meglepő, hiszen gyakorlatilag nem is a húgom, de erre jobb nem gondolnom) és persze azt sem szeretném, ha emiatt másképp nézne rám ezek után.
- Jó, oké, nem szóltam. De nem hiszem, hogy ez akkora nagy dolog lenne, hogy valami nagyon fájdalmas kínzóátkot szórjunk magunkra érte. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik, legyen elég ennyi. Nehogy már ne érezhesd jól magad az egyetlen bátyáddal. Csak egy estéről van szó egyébként is, és úgyis vigyázni fogok rád. -Nem is történhetett volna másképpen. Lehet, hogy így én nem fogok annyira lealjasodni, mint szoktam, de Athene biztonsága sokkal fontosabb volt. Nyilvánvalóan, már nem azért. Ha valamelyik haverom megtette volna ugyanazt, amit én, és utána otthagyja egyedül a testvérét, én tuti elverem érte.
Felsóhajtottam és hátravetettem a fejem, jól megnézve magamnak a hófehér plafont. Miért kell mindig ennyire túlgondolnia a dolgokat? Igazán ráfér egy jó kis iszogatás és bulizás, hogy ellazuljon és megtanuljon szórakozni. Valószínűleg éppen az ellenkezőjére hajtott, de ezzel csak egyre inkább meggyőzött, hogy vigyem magammal.
- Dehogynem, nagyon is odavaló vagy. Merlinre, tökmag, két év és te is ott leszel közöttük, nagyon szuper dolog előre megismerkedni néhány emberrel, legalább nem kell utána a nulláról kezdened. De tudod mit? Egyezzünk meg. Ha nem érzed jól magad vagy nem tetszik valami, akkor azonnal hazajövünk. Ez így megfelel? -Ha nyerni akarsz egy hollóhátassal szemben, használd a logikádat és a jó alkuképességedet.

Apáék kifejezetten igyekeztek megóvni attól, hogy Polly belevigyen a rosszba, már azzal is, hogy sosem számoltak be pontosan arról, hogy mit követett el már megint. Nekem nem szabadott tudni, hogy mit csinál és merre jár, csak azt hallottam, hogy mennyire rossz és szégyenletes dolgokat tesz. Ennek ellenére sajnos vannak bizonyos elképzeléseim arról, hogy mi mindenbe keverhette magát az a buta bátyám. A Roxfort falai közt terjednek a pletykák, és akkor is hallok dolgokat, ha nem akarok. Mindenesetre igyekszem ilyenkor nem a legrosszabb állapotokban elképzelni a testvérem.
- Rendben, rendben. Ígérem, hogy megpróbálom magam jól érezni. – Nem tudok garantálni semmit. Az a tudat, hogy a szüleim nem tudják, hogy hol vagyok, és a biztonságom a bátyám kezében van nem kifejezetten ad okot arra, hogy elengedjem magam és valóban szórakozzak. Arról nem is beszélve, hogy a szórakozás jelentése számunkra nagyon eltérő. De tényleg. Engem szórakoztat a tanulás, a kirakók, a csend és a nyugalom .Elképzeléseim szerint a bátyám ezzel ellentétben az alkohol, a zene és a tömeg összességét nevezi szórakoztatónak. Nekem ezek közül talán egyik sem hiányzik. Legfeljebb a zene.
- Két év nagyon sok idő – replikázok azonnal. Két év alatt még bármi történhet, de tényleg bármi. Mindenesetre abban igaza van, hogy legalább kapcsolatépítésre kihasználhatom ezt a helyzetet. Már ha lesz valaki olyan állapotban, hogy képes lesz értelmes beszélgetésre. Ebben nem vagyok biztos sajnos. – Megegyeztünk – bólintok ré végül az ajánlatra. Így bármikor megfutamodhatok, visszatérhetek a kényelmes, otthoni életembe és elfelejthetem ezt az egészet. Hogy lássa, hogy valóban nyitott vagyok ismét elindulok. Tudom, hogy beér, elég magas és gyors ahhoz, hogy legyűrje ezt a rövidke távolságot.
Valahol persze a kíváncsiság és a lázadás vágya is vezérel. Ez az első alkalom, hogy a szüleim társasága és tudta nélkül megyek valahova. Ráadásul egy buliba, ami állításuk szerint maga az erkölcsi fertő, és nem való még ilyen kislányoknak, mint én vagyok. Szembemegyek a szabályokkal és elvárásokkal, hogy egy kicsit, tényleg csak egy kicsit normálisnak érezzem magam. Megdöbbentő, de hozzá tudnék szokni ehhez az érzéshez.

Athene & Apollo

Sosem értettem egyet apámék túlvédésével, amit a húgomra irányítottak. Persze biztosan köze volt ahhoz, amit átéltek a háborúban, mily’ szomorúság, megértettem nyilván, de nem tartottam helyesnek. Még akkor sem, ha én magam is rátettem egy lapáttal a viselkedésemmel, amikor már tizenévesen is csak a baj volt velem és ez közel harminc éves koromra sem múlt el. Mindenesetre nem értettem egyet ezzel, csak azt érték el vele, hogy Athene nem volt tisztában a dolgokkal, amik a világunk szarabb részét alkották, és hiába “csak egy gyerek” még, azért fel kéne készíteni, hogy nem minden unikornisfingosan csodálatos az életben.
- Nagyon helyes -vigyorodtam el szélesen, amint beleegyezett a remeknek induló esténkbe. -Ha nagyon befeszülnél, van nálam hangulatjavító, majd elszipuzol belőle egy kicsit. Na, ne vágj ilyen fejet, csak vicceltem! -Nem volt nálam egy jointon kívül semmi, de ha lett volna, akkor sem adok neki belőle, sőt, a nyakát törném bárki másnak is, aki megpróbálja. Az egy dolog volt, hogy én nem szégyelltem a viselkedésemet és a rossz szokásaimat, de attól még a testvéreimnek nem ezt kívántam. Még szerencse, hogy Artemis és Athene se tennének soha ilyesmit.
A szememet forgattam csak a megjegyzésére.
- Most még azt hiszed, hogy sok, de amúgy pislogsz kettőt és már az akadémián végzed a második szakodat. Mondanám, hogy a harmadikat is, de szeretnék én maradni a megbotránkoztató gyerek, aki egyre borzalmasabb dolgokat tanul. -Nem mintha a képzőművészet vagy a tánc az lett volna, azért nem szerettem a nagyon bizarr, modern műalkotásokat, amiket nagyon elmebeteg rendezők és koreográfusok vittek színpadra. Bár a festmények között valóban akadt egy-kettő… nos, érdekes példány.
Vidáman karon ragadtam a húgomat és magam után húztam, ki a házból, ki a kertből, egyenesen a hideg, őszi utcára.
- Meglátod, élvezni fogod. Tényleg normálisak mindannyian és nagyon rendesek lesznek veled. Talán megtanítanak bulizni és élvezni az életet is.

Az a vigyor… csak rosszat sejtet. De komolyan, ebből már biztosan nem sül ki semmi jó. De ha valamit egyszer elhatároztam, akkor azt nem adhatom fel. És ezt most épp elhatároztam, hogy megpróbálok minden baljós árny és rossz előjel.
Úgy tűnik, a hangulatjavítóhoz fűzött érzelmeim kiülnek az arcomra is, pedig nagyon próbálkozom, hogy semleges maradjon az arckifejezésem. De ez azért mégis olyan felháborító, hogy nem csoda, hogy nem vagyok képes tökéletesen uralkodni magamon. Persze, hozzáteszi, hogy csak viccelt, de mégis maga a gondolat, hogy én ilyeneket tennék vagy ilyesmi… Tényleg, már maga a gondolat is rémes egyszerűen.
- Hát, ahogy apaáékat ismerem előbb el kell végeznem egyet anya kedvéért, aztán egyet apa kedvéért és talán harmadjára tanulhatok valami olyat is, amit szeretnék, szóval versenybe szállok veled. – Ez a rendkívül szemtelen mondat úgy hagyja el az ajkaimat, hogy észre sem veszem. Vagyis de, de már csak akkor, mikor alaposabban is belegondolok, hogy mit mondtam. Tenyerem úgy tapad a számra, mintha soha többet nem akarnék megszólalni, és bocsánat kérően pislogok a bátyámra, holott ránézve nem mondtam semmi sértőt. bár úgy tűnik, már a társasága is rossz hatással van rám, akármennyire is szeretem.
- Mesélj inkább, hova megyünk? Mármint értem, hogy valami elmebeteg buliba, de a helyszín érdekel. A városban maradunk? Sétálunk vagy hoppanálunk? – Azt hiszem az előbbi szégyenérzet váltja ki belőlem ezt az indokolatlan fecsegést. Mármint alapvetően nem szoktam ennyit csacsogni és kíváncsiskodni, mert anya mindig azt mondja, hogy azt csak a buta lányok csinálják, és én nem vagyok buta. – Legyen igazad. – Kicsit félek, hogy kinéznek majd maguk közül. Mármint na, nem is ismernek, meg sokkal fiatalabb is vagyok mint ők, és ráadásul eddig sosem csináltam ilyesmit, tehát az első pillanattól kezdve egyértelmű lesz, hogy nem vagyok közéjük való. Mindennek ellenére nem hátrálok ki.

Athene & Apollo

Akárki akármit mond, Athene az én húgom. Vér szerint lehet, hogy nem, talán éppen ezért különbözünk annyi mindenben, de mégis mellettem nevelkedett egész életében. Én pedig szeretem őt, úgy, ahogyan egy testvér csak szerethet. Nem érdekelnek a gének, ha így lenne, biztosan törekednék arra, hogy olyan legyek, mint apám, amit nyilvánvalóan egyáltalán nem akarok elérni. Emlékszem, egyszer felvettem egy Mrs. Lockhart egyik pszichológiai kurzusát, ahol szó esett a nature-nurture vitáról, hogy a viselkedés veleszületett dolog-e vagy olyasmi, amit az ember az évek során szed össze. Athene legutolsó megjegyzése éppen utóbbit támasztotta alá.
- Na azt még meglátjuk, tudok ám én is negyedik szakot felvenni. Ha harc, hát legyen harc! -Az arcomra volt írva, mennyire örültem a válaszának és mennyire élveztem, hogy végre mer egy kicsit a saját fejével gondolkodni és kimondani azt, ami valójában benne van. De természetesen ez sem tart sokáig, én pedig egy lemondó sóhajjal nyugtázhatom, hogy ennyi volt a húgom lázadása, ez a fél mondat, amit már akkor megbánt, amikor kimondta. -Ne érezd szarul magad emiatt, totál igazad van. Nem azért élsz, hogy mások vágyait váltsd valóra és az ő akaratukat teljesítsd. Ha te kibaszott bagolyszarlapátoló szakmunkás akarsz lenni, akkor legyél az. A te életed, a te döntéseid, még akkor is, ha fater nem akarja ezt elfogadni.
Megtorpantam kicsit a ház előtt és elgondolkodtam egy pillanatra. Hoppanálhatnánk is, de akár mehetnénk gyalog egy darabon. Hátha az segít majd lenyugtatni az idegeit.
- Igazából rád bízom, sétálhatunk egy darabon, ha van kedved. Nagyon fasza idő van. -Közben én azért rágyújtottam egy cigire. Nem tartom magam dohányosnak, de bulik közben (vagy előtt... vagy után...) el-elszívok pár szálat. A füveset jobban szeretem, de azt nem mára tartogatom. -Akadémiai buli, relatíve csendes, kicsit nyuggerpartinak tűnhet, de nagyon jóarcok az emberek. Egyik sem egy türhő paraszt, ha ettől tartanál, de ha meg is jelenik egy ilyen, kirepítem a picsába.

Mély sóhaj, nincs semmi baj. Igyekszem megnyugtatni magam, hiszen tudom, hogy a bátyám előtt aztán nincs mit szégyellnem. Előtte nem kell tökéletesnek lennem, megtehetem azt, hogy kimondok olyan dolgokat is, amiket másnak nem mernék. – Persze, és akkor te leszel az idegesítő nagytesó, aki majd a kishúga nyakára jár két óra közt és minden akadémiai eseményen – reagálom le megjegyzését a negyedik szakjáról. Kicsit késve ugyan, de megteszem, és ott az a kis huncut mosoly a szám sarkában, amiből sejtheti, hogy csak kicsit szemtelenkedek, de egyébként nincs ellenemre, ha marad, és a nyakamra jár. Elvégre én mindig a kicsi hugicája maradok, még akkor is, ha már felnőtt, dolgozó családanya leszek. Vagyis bízom benne, hogy megmarad ez a jó testvéri viszony, és nem hűl ki olyanná, mint amilyen jelenleg a kapcsolatom a nővéremmel. Nem mintha őt nem szeretném, mert dehogyisnem, nagyon is szeretem, szimplán annyira távol vagyunk egymástól, mintha nem is tudom, inkább csak jó szomszédok lennénk, vagy ilyesmi.
- Valójában… de. Azért élek, hogy anya vágyait valóra váltsam. – Tisztában vagyok ezzel a ténnyel, most már igen. Eddig nem volt világos, de utólag visszagondolva látom, hogy mi minden történt, és hogyan irányította a szálakat a háttérből anya. De ezért nem haragszom rá, és továbbra is igyekszem az elvárásainak megfelelő lenni. Én tényleg igyekszem, csak nem mindig sikerül. Azért azon halkan felnevetek, hogy miféle csodás jövőképet szán nekem Apollo. Az már kevésbé vicces, hogy ő is látja, hogy a szüleink elvárásainak élek, de ez van, ez jutott. Be kell érnem ezzel.
- Akkor sétáljunk – bólintok rá, mert a friss levegő segít kicsit, hogy rendszerezzem ás átlássam a gondolataimat, mindazt, ami az elmúlt percekben történt. Különben is, mindig rosszul vagyok hoppanálás után, szóval minélkésőbb következik be, annál jobb.  
Bólogatok egy sort, hogy hát persze, mindenki nagyon aranyos, kedves meg jóarc lesz, még ha nem is hiszem el igazán, akkor is igyekszem bemagyarázni magamnak, hogy ez így lesz. Talán ha elhiszem, akkor így lesz.
Néhány percig csendben baktatunk egymás mellett, gondolkodom, hogy rászánjam-e magam arra, hogy elmeséljem neki, mit talált ki legutóbb anya. Lehet, hogy nem itt, és nem most kéne, de mégis kinyitom a szám, majd becsukom. Másodjára azért sikerül, végre hang is jön ki a torokomon. – Anya adott egy listát. Egy harminc fős, és igen részletes listát, a potenciális férjjelöltekről – mesélem a járda kövezetének, mert egyelőre nem merek ránézni a testvéremre. Félek, hogy valami olyat látnék rajta, amit nem akarok, hogy olyan érzelmek ülnének ki az arcára, amik befolyásolnának engem, a döntésem, vagy hogy mit gondolok anyáról.