Hamar megbántam a veszekedésünket Bertie-vel. Hazaérve rá sem néztem a családtagjaimra, csak bezárkóztam a szobámba és kínosan hosszú ideig sírtam. Nem kellett volna így alakulnia, nem kellett volna így beszélnünk egymással, ilyeneket a másik fejéhez vágni. Miért nem lehettünk egyszerűen felnőttek, akik megbeszélik a problémáikat? Olyan gyerekesen viselkedtünk, mélységesen szégyelltem magam miatta és nem tudtam megérteni, hogyan jutottunk el idáig egyetlen levél miatt. Azonban makacs voltam, mint mindig és nem voltam hajlandó keresni Bertie-t, hiába feküdtem és keltem minden nap az ő gondolatával. Gondoltam, adok magunknak egy-két hetet, amíg mindenki megnyugszik és képesek leszünk normálisan beszélni egymással. Csak sajnos nem jutottunk el idáig. Mintha gyorsított felvételen néztem volna az eseményeket onnantól kezdve, hogy üzenetet kapok Alinától, hogy megpróbálunk életet pofozni Bertie-be egy nagyon egyértelmű heroinos túladagolás után, hogy bejuttatjuk a Szent Mungóba, hogy igyekszem megnyugtatni Alinát, egészen addig, hogy egyedül maradok késő éjjel a kórteremben Bertie ágya mellett. Nem tudtuk, mennyi ideig fekhetett a lakásán magatehetetlenül, borzalmas állapotban, de a medimágusok úgy döntöttek, hogy biztosra mennek és reggelig nem engedik haza. Én pedig ott ültem, görcsösen tartottam a kezét a sajátomban, és egy pillanat alatt mintha az egész nap minden feszültsége, félelme és aggodalma egyszerre zúdult volna a nyakamba. Nem is tudom, hogy bírtam ennyire jól tartani magam Alina előtt, de mindent megtettem érte, hogy legalább bennem magabiztosságot lásson és érezzen. A probléma csak annyi volt, hogy most már nem igazán tudtam tartani magam ehhez. Mentálisan nagyon kimerültem, talán éppen ezért nyomott el olyan könnyen az álom. Bertie kezét még alvás közben is szorongattam, a fejemet pedig abban a reményben fektettem a hasára, hogy így biztosan észreveszem, ha felkel és megmozdul.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Menthetetlenül elbaszódott minden. Talán akkor kezdődött, mikor Fridával összevesztem, talán akkor, amikor Ada áthívott magához, de az a legvalószínűbb, hogy soha nem is létezett más vége ennek a történetnek. Persze az, hogy a dolgok végül ennyire elbaszódtak, az már nem kötődött szervesen semmihez és senkihez, a saját balfaszságomtól eltekintve. Mert nem szándékos volt, tényleg nem így akartam. Két és fél nap leforgása alatt történt minden, de igazából ennél sokkal, de sokkal kevesebb idő alatt is tönkre lehet tenni egy életet. Ha azon a péntek estén a díler nem nyögi be, hogy "bocs, haver, abból most hiány van, deee...", akkor talán nem egy fölém hajoló pornós bajszú medimágusra riadtam volna a Mungó egyik szobájában. Vagy ha akkor nemet mondtam volna, egyetlen, egyszerű kis nemet és elszakítottam volna a tekintetem az orrom előtt lengetett heroinos tasakról - majdnem két évtized önuralma landolt a kukában mindössze néhány másodperc leforgása alatt és közel sem gyűlöltem magam érte eléggé. Vagy ha nem élvezem annyira kibaszottul az első lövést. Aztán a másodikat. Aztán a harmadikat is. Vagy ha a negyediknél nem lettem volna olyan nyomorult, hogy ekkorát emeltem az adagon. De az a legvalószínűbb, hogy hiába kerestem azt a pontot, ahonnan már nem volt visszaút - ez a probléma nem az elmúlt napokban, de még csak nem is hetekben vagy hónapokban gyökeredzett. Nem a túladagolás ténye rémisztett meg igazán. Nem az első alkalom volt, és bár sosem akartam igazán meghalni, a létezést gyakran elcseréltem volna valami egyszerűbbre. A mugli filmekben és a regényekben mindig olyan drámai, fájdalmas folyamatként ábrázolták az aranylövést, pedig nem volt az. Semmit nem éreztem, mondhatni békés állapot volt. Békésebb, mint bármi, amit mostanában tapasztaltam. Egyetlen dolog rémisztett meg mindennél jobban: amikor a medimágusok közölték, hogy kik rángattak be ide. Nem Frida volt a gond, habár nyilván nem akartam neki sem ekkora fájdalmat okozni, de tudtam, hogy ő képes ezt is kezelni. Alina viszont... Alina jobban járt volna, ha hagynak megdögleni a lakásom padlóján, hosszú távon kifizetődőbb döntés lett volna. Hát hordott már ilyen szar apát a hátán a föld? Visszaaludtam, vagyis eleinte alvást színleltem, nehogy beszélnem kelljen a tulajdon lányommal. Hányni tudtam volna magamtól, de egyszerűen képtelen lettem volna ilyen hamar Alina szemébe nézni. Végül tényleg elaludtam a kényelmetlen kórházi ágyon, rettentő kimerült voltam. Az éjszaka közepén ébredtem fel, a szobában koromsötét volt. Nem kellett Kormi adottságaival bírnom, hogy így is meg tudjam állapítani, kinek a kellemes súlyát éreztem magamon a sötétben. Frida ült mellettem, pontosabban most már aludt félig rám borulva. Mielőtt elnyomott az álom, azt gondoltam, mardosó bűntudattal fogok majd ébredni. Most azonban csak mérhetetlen hála és szeretet öntött el, amiért ő itt volt velem. Nem érdemeltem meg, hogy itt legyen, de attól még belesajdult mindenem az iránta érzett szeretetbe. Bizonytalanul simítottam meg a szőke hajtincseket, nem akartam felébreszteni. Mikor láttam utoljára alvás közben? Szinte már húsz éve... Bármennyire igyekeztem, mégis sikerült felkeltenem őt, pedig tudtam, éreztem, hogy mennyire ráfért volna egy kiadós alvás. - Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. - Ennél sutább üdvözlést nem is találhattam volna ki ebben a másodpercben. Különben is, mit kellett volna mondanom? Hogy mennyire sajnálom? De egyáltalán mit kéne sajnálnom? Én nem ezt akartam, nem így...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen nyomorultul. Annyira igyekeztem mindig egyben tartani magam Alina előtt, bármi is történt. Úgy tettem, mintha apám szavai leperegnének rólam, amikor kifejezte felém nagyon gyakori nemtetszését, elengedtem a fülem mellett a színház egyes dolgozóinak csípős megjegyzéseit is és mindent megtettem azért, hogy ha rosszul is éreztem magam az adott napon és magam alatt voltam, akkor se látszódjon az. Hiszen nem volt, aki megvédett volna gyengébb pillanataimban, csakis magamra számíthattam. Ma minden nehéznek tűnt, nehéz volt tartani magam, nehéz volt nyugodtnak tűnni, nehéz volt nem sírni. A gondolat, hogy akár így, egyetlen pillanat alatt el is veszíthetem Bertie-t, ha nem juttatjuk időben segítséghez hatalmas pofonként ért, talán még nagyobbként, mint amit én adtam neki. De mindent megtettem azért, hogy erősnek látsszak, mindegy volt, mennyire szorít a mellkasom, mennyire szúr a szemem és mekkora gombóc van a torkomban. Nem akartam darabokra esni, hiába voltam már alapból teljesen szétesve. A ragasztó még egy kicsit tartott. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el azután, hogy elaludtam, de egész biztosan nem elég. Amikor megéreztem az érintést magamon és felkeltem rá, határozottan éreztem, hogy még nagyon hosszú órákra lenne szükségem ahhoz, hogy kipihentnek érezzem magam. Igazság szerint legalább egy hetet akartam aludni. - Nem baj, csak egy pár percre hunytam le a szemem -egyenesedtem fel, a mozdulat kellemetlen volt. Nem szabad ilyen kitekert pózban, ülve aludni. Megdörzsöltem az arcomat, a szemeim alatt egész biztosan csúnya karikák húzódtak, de nem tudtak érdekelni. Kivételesen nem foglalkoztam vele, hogy nézek ki. Ismét megfogtam Bertie kezét, a szemeim az arca körvonalait keresték. Még nem szoktam hozzá teljesen a sötéthez, bevilágítani a szobát pedig egyáltalán nem akartam. Így legalább könnyebb elrejteni mindent, ami az arcomra menthetetlenül kiült. - Hogy érzed magad?
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Nem láttam tisztán az arcát a sötétben, de még így is meg tudtam állapítani, mennyire kimerültnek tűnt. Nem egyszerű fizikai fáradtság volt ez, hanem lelki kimerültség, amit én okoztam neki. A korábbi örömöm, amit a látványa miatt éreztem, kezdett elpárologni, a helyét pedig átvette a bűntudat. Mit okoztam már megint? - Nyugodtan hazamehettél volna pihenni. - Nem tudtam szavakba önteni a hálát, amit éreztem, hogy most itt volt velem és fogta a kezemet. Nem a túladagolás ténye miatt, közel sem rémített meg annyira, mint kellett volna, de a tudat, hogy Fridát még mindig érdekeltem, még most is ilyen szeretettel szorongatta a kezem... ez többet jelentett mindennél. Pedig nem érdemeltem meg a törődését, akármennyire is sóvárogtam utána. - Hát így, hogy téged láttalak meg rögtön ébredés után, nagyon jól érzem magam. Az egyik medimágusnak olyan gusztustalan pornós bajsza volt, most képzeld el... - tértem ki a rendes válasz elől. Azonban ahogy kimondtam, már tudtam, hogy nem tehetem ezt vele. Nem viccelhettem el, ezt most nem, Frida ennél többet érdemelt. - Most már tűrhetően vagyok. Mikor először magamhoz tértem, az nagyon szar volt. Ijesztő és fájdalmas, olyan, mint az elvonási tünetek, de a medimágusok azt mondták, hogy ez normális. De most már nem fáj vagy ilyesmi, még kicsit remegek, de majd az is elmúlik. Inkább csak fáradt vagyok. Napok óta nem aludtam szinte semmit, szóval ez nem meglepő. Feljebb toltam magam a párnákon, sokkal kényelmesebb volt ez az ágy, mint amiben otthon aludtam. Már ha egyáltalán elvergődtem az ágyig, remekül ki tudtam ütni magam akár a konyhapadlón is. - Alina... ő hogy van? Mondták a medimágusok, hogy ő is itt volt és... - Nyeltem egy nagyot, a fehér ágyneműhuzatot gyűrögettem a kezeim között. Nem bírtam Fridára nézni. - Annyira sajnálom... Nem kellett volna ezt látnia. Nem tudtam, mennyit látott Alina és rettegtem rákérdezni. Utáltam magam, amiért ezt tettem vele, az egyetlen emberrel a világon, akinek soha nem akartam rosszat. Annyira elhittem, hogy távol tudom tartani Alinát az életem legkifogásolhatóbb részeitől, és most mégis itt voltunk. Képes lesz nekem valaha is megbocsátani? Nyilván nem érdemeltem meg, de elkeseredetten vágytam a lányom szeretetére.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Csak megráztam a fejem a kijelentésére. - Úgysem tudtam volna aludni. -Mégis hogyan tudtam volna, amikor ő éppen itt bent volt állandó megfigyelés alatt, hogy ne legyen még rosszabbul? Az is kész csoda, hogy itt mellette el tudott nyomni az álom, bár így talán könnyebb volt, hogy végig figyelhettem rá, nem úgy, mintha otthon lettem volna. A fáradtsággal még megbirkóztam volna, egyébként sem voltam valami jó alvó. Azt hiszem, egykori drogfüggőknél az nem opció. Nem tudtam mosolyogni a megjegyzésén, mert semmi vicceset vagy szórakoztatót nem láttam benne. Sokszor estünk át túladagoláson mindketten azokban a hónapokban, amiket együtt töltöttünk, talán ez volt az egyetlen szerencse abban, hogy Alina engem hívott először, amikor megtalálta az apját. De elszoktam ettől és senkit nem akartam ilyen állapotban látni, főleg Bertie-t nem. Úgyhogy nem, nem volt energiám a viccelődésre. - Jól van, ennek örülök. Majd én figyelek rá, hogy ilyen soha többet ne fordulhasson elő. Mert most megmondom neked, hogy ha még egyszer itt kötsz ki, akkor hiába éled túl, amint hazaviszlek, már ásatom is meg veled a saját sírodat és addig verlek, amíg bele nem borulsz. -Nem túloztam, volt éppen elég időm átgondolni, hogy mit csinálok vele, ha még egyszer ezt meri művelni. Mondanám, hogy csak és kizárólag Alina miatt, de nem, kivételesen a saját érdekeimet is néztem. Egy gyors intéssel elhallgattattam, nem akartam hallani a bocsánatkéréseit. - Alina rendben lesz, úgy tűnik, egész jól viselte. Holnap még beszélek azért vele, mert ismerem, tudom, milyen, és nem szeretném, ha magában őrlődne. -A tekintetemet a kezeinkre szegeztem, már kezdett hozzászokni a szemem a sötéthez, egész jól láttam a körvonalakat. -Csak annyit mondj meg, hogy miért csináltad. Úgy tudtam, hogy leszoktál róla. A veszekedésünk miatt? -Magamat okoltam, mert biztos voltam benne, hogy ha nem is csak és kizárólag én tehettem róla, a kezem biztosan benne volt. És utáltam magam érte.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Bárki mástól mindez üres fenyegetés lett volna, de tudtam, hogy Frida komolyan gondolta. Talán a síromat nem ásatta volna ki velem, hogy aztán félholtra verjen - bár egy exmardekárosnál sosem tudhatta az ember -, de abban biztos voltam, hogy nem csak sírdogált volna mellettem a kezemet szorongatva. Valójában meglepett, hogy nem esett nekem, azt hittem, nagyon dühös lesz majd rám, ha nem is az állapotom, akkor amiatt, amit Alinának kellett átélnie. De úgy éreztem, az aggodalma sokkal erősebb volt a haragjánál. - Nem terveztem a közeljövőben újra itt kikötni - ráztam meg a fejem fáradtan. Hiába nem rémített meg annyira, mint például Fridát, attól még ijesztő volt. A tudat, hogy majdnem vége lett mindennek és a körülmények is. És ahogy Frida a kezemet szorongatta, hirtelen belém csapott az érzés, hogy bassza meg, nem is lenne olyan csábító szép csendben megdögleni. Eddig valahogy jelentéktelen rizikónak tűnt az egész, ugyan mi vesztenivalóm volt, de Alina egyetlen látogatással felforgatta az életemet, felelősséget pakolt rám és egyben valami értelmet is adott a napjaimnak. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy eldöntsem, végsősoron ez most jó vagy rossz dolog-e. Azonnal tudatosította, hogy nem kíváncsi a bocsánatkérésemre, ahogyan legutóbb én sem voltam hajlandó meghallgatni az ő önostorozását Alinával kapcsolatban. A mi kapcsolatunkban korábban nem volt szükség arra, hogy üres bocsánatkérésekkel dobálózzunk, nem is értettem, újonnan miért szoktunk rá erre, mert tényleg szánalmas volt... - Szerinted hajlandó lesz szóba állni velem? - Amint kimondtam, már én is éreztem, mennyire nevetséges a kérdés. Komolyan képes voltam emiatt aggódni? Ennél sokkal fontosabb volt, hogy ne maradjon számára ez a nap egy örök életen át tartó trauma... Én meg azon izgultam, hogy kilép-e a szánalomra méltó kis életemből, aminek soha nem is kellett volna a részévé válnia, ahogyan ez ma is kiderült. Undorítóan önzőnek éreztem magam emiatt. - Fri, ugye ő csak a kórházba jött be? Nem volt ott, amikor... érted... A lelkem mélyén tudtam, hogy milyen választ fog adni, de még reménykedtem. Talán csak a Mungóba rohant be, nem ő talált meg, nem látott olyan állapotban... A gondolattól is bőgni volt kedvem. - Nem, dehogyis - vágtam rá rémülten. - Nem miattad volt. Igazából nincsenek okok, csak megtörtént. Nem volt ezzel célom, ez nem egy kicsinyes bosszú vagy nem is tudom minek tűnhet most... Csak ott volt előttem az anyag és nem tudtam nemet mondani. És nagyon jó volt újra megérezni, te is tudod, hogy mennyire jó érzés... Csak balfasz voltam, túlságosan ki akartam ütni magam és nem figyeltem. Nem bírtam kimondani, miért volt ennyire sürgős kiütni magamat. Nem akartam még gondolni sem rá, a medimágusok gondoskodtak róla, hogy túl józan legyek ennek az elviseléséhez.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Dühös voltam, hogyan ne lettem volna az? Az egész életemet arra tettem fel, hogy Alina soha semmit ne ismerjen meg ebből a világból. Nem véletlenül tűntem el mindenki elől és vonultam be a szüleim otthonába, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. A lányomnak nem kellett látnia azt, ami nekem az életem részét képezte a kelleténél jóval hosszabb ideig. Hátrahagytam mindent és mindenkit, aki valaha szeretett engem azért, hogy legalább egy ártatlan életnek ne kelljen elviselnie az önpusztításomat és azt, hogy őt is magammal rántsam a mélybe. Erre itt voltam most, a gyerekem apjával, akit egy éve sem ismert, és megtette ezt vele. Mérges voltam és csalódott, pedig tudtam, hogy valahol irracionális ezt éreznem, hiszen biztosan nem így tervezte és nem is volt szándékos. Ezért szerencsés, hogy az aggodalmam elnyomta mindezt és nem zúdítottam a nyakába már most. - Maradjunk annyiban, hogy soha többet nem kötsz itt ki -válaszoltam erőltetett nyugodtsággal a hangomban. Nem volt itt közeljövő, csak a soha, vagy nem tudom, mit kezdek magammal. Merlinre, minél többször került újra meg újra az életembe, annál nehezebb volt már gondolnom is arra, hogy ha nem vigyázunk, akkor egyik pillanatról a másikra veszíthetem el. Ismét, sokadjára. Erre gondolni is borzasztó volt. Minden megváltozott, nem csak a kapcsolatunk, de mi magunk is. Annyi év eltelt, mindketten felnőttekké váltunk ostoba kölykök helyett, az lenne aggasztó, ha ugyanúgy viselkednénk, mint húsz éve. Az egyetlen, ami nem változott, az az érzéseim voltak felé. - Nem tudom, erre csak Alina tud választ adni. -Nem akartam szépíteni a helyzeten, nem is fogok. Lehet, hogy a kelleténél nyersebb és kíméletlenebb voltam vele, de annak kellett lennem, mert tudtam, hogy ez nem maradhat így. Megszakadt a szívem tőle, de el kellett fogadnom, hogy nem tehetek mást. -De igen, ott volt. Látott mindent, amitől eddig próbáltam megkímélni, és nem akarom tudni, hogy most mit gondolhat mindkettőnkről. -Mindig nyitott voltam Alinával, ha bármi kérdése volt arról, hogy milyen volt az életem előtte, elmondtam neki, annak minden ocsmányságával együtt. Kivéve az olyan részeket, hogy milyen egy túladagolás, hányszor éltem át én is és hány ismerőst láttam az orrom előtt meghalni benne. Ezekről jobb volt, ha nem tudott. Homlokráncolva néztem rá, minden gondolatot leolvashatott az arcomról még a sötét szobában is. Hazudott, kertelt, terelt, mindent megtett, hogy ne kelljen kimondania az igazat, mert... bárcsak tudnám, miért. Ennyire rossz lett volna? Ennyi mindent elbasztam volna azzal az egy vitával? Nem tudtam nem ostorozni magam. - Akkor most megkérdezem még egyszer, csak szeretném, ha most őszintébben válaszolnál rá ennél. Miért? A tekintetem a kezünkre tévedt. Igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy még itt van velem, és ha nagy távlatokban nézem, talán nem is számít a történtek oka. Mégis tudni akartam, ha én voltam, azért, ha nem, akkor pedig azért.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Megnyugtató válaszban reménykedtem. Azt akartam hallani, hogy Alina nem látott semmit, sőt, a feltétlenül szükségesnél nem is mondott el neki többet Frida. A valóságnak azonban köze sem volt a vágyaimhoz, amihez már hozzá kellett volna szoknom az évek során. Ha szerencsés ember lettem volna, akkor most nyilván nem kötöttem volna itt ki. Az az érzés, hogy majdnem meghaltam, meg sem közelítette azt a félelmet, hogy Alina talán meggyűlölt és sikerült egy életre elijesztenem magamtól. Pedig egyre inkább kezdtem elhinni, hogy talán lehet még normális apa-lánya viszonyunk, bepótolhatjuk az elvesztegetett éveket... De ezek után már arra sem láttam sok esélyt, hogy hajlandó lesz rám nézni, és ezért nem is haragudhattam rá. Elbasztam. Merlinre, bárcsak sikerült volna végre valahára eltennem magam láb alól, hatalmas szívesség lett volna ennek a nyomorúságos világnak... - Bassza meg, bassza meg, a kurva életbe, bassza meg - nyöszörögtem. - Én nem ezt akartam... Ezt sosem kellett volna látnia... Bármit megadtam volna érte, hogy ne legyek magamnál. Azzal is beértem volna, ha egyszerűen magától megfojt a párna, amin most a tompán lüktető fejemet pihentettem. A szavakat sem találtam, mert erre nem léteztek és nem is igazán Fridának tartoztam magyarázattal vagy éppen bocsánatkéréssel. De hogyan nézhetnék ezek után Alina szemébe, már ha egyáltalán hajlandó lesz beszélni velem? Nem várhattam el tőle, hogy megbocsásson, azt még kevésbé, hogy megértse mindezt. Ő Merlinnek hála nem volt abban a helyzetben, mint én vagy az anyja, ő talán el sem tudta képzelni, hogyan lehet idáig süllyedni, ezt pedig elmagyarázni senkinek sem lehet. És a magyarázat különben sem mentett fel az alól, hogy kitettem őt ennek... Már ezen a ponton közel álltam hozzá, hogy bőgjek - persze ez nálam nem is volt annyira meglepő, felnőtt férfi létemre meg tudott siratni egy szomorú cikk is a Reggeli Prófétában. De most nem akartam könnyeket nyeldesni, mert úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg senkinek a sajnálatát azok után, amit Alinának okoztam. Azonban mikor Frida újból feltette azt a nagyon egyszerű, rövidke kérdést, már nagyon nehéz volt nem sírni. Egyszerre gondoltam Adára, Alinára, a vitánkra Fridával és életem minden nyomorúságára. Egyáltalán lehetett válaszolni erre a kérdésre, meg lehetett nevezni egyetlen konkrét okot, amiért ez megtörtént? Valószínűleg nem, de kénytelen voltam válaszolni valamit, ami nem más volt, mint az utolsó csepp a pohárban: Ada Lachlan. - Emlékszel az aurorra, akiről meséltem, ugye? - Nyilván emlékezett rá. - A vitánk után pár nappal megkért rá, hogy találkozzunk. Nemrég engedték ki a kórházból, belekeveredett egy ügybe, amibe nem kellett volna, majdnem kicsinálták... Nem szakadhatott volna rám a plafon? Nem akart kiugrani a falból egy akromantula, hogy végezzen velem? - Azt hittem, békülni akar vagy legalábbis lezárni a dolgokat. Ebben reménykedtem, szóval elmentem hozzá. Persze nem lett belőle békülés, mert továbbra is azt gondolja, hogy én voltam szemét, ő meg nem és... és igazából felesleges volt odamennem. Erre elég hamar rájöttem, haza is akartam menni, mert nagyon felidegesített. Csak... Vettem egy mély levegőt. Örülnöm kellett volna, hogy erre egyáltalán képes voltam, de nem ment. - Csak aztán közölte, hogy terhes volt, és ennek teljes tudatában majdnem megölette magát, mert neki sokkal fontosabb volt, hogy hős auror lehessen. Hát nem lett hős, a baba sem élte túl, nyilván. Nem tudom, miért mondta el, ha előtte nem akarta. De egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemről, másra sem tudtam gondolni, muszáj volt... muszáj volt kezdenem magammal valamit... - nyeltem egy nagyot.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Nem esett jól kiborítani, Merlin faszára, hogyan esett volna jól? De tudnia kellett, hogy milyen hatása volt a tetteinek, hogy nem csak saját magáért felel, hanem azokért is, akik körbeveszik őt és akik szeretik őt. Ha most belehalt volna ebbe a hülyeségbe, akkor nem csak a saját életét dobta volna el magától, de hosszú hónapokra tönkretett volna engem is, Alinát is, és biztos vagyok benne, hogy nem mi lettünk volna az egyetlenek. Tudnia kellett erről, nem akartam, hogy abban a hitben ringassa magát, hogy valójában nem is okozott ekkora problémát a mostani húzása. - Tudom, Bertie, tudom, de már megtörtént. Egyelőre próbálj megnyugodni, az a fontos, hogy jobban legyél. Utána lesz időd bőven eldönteni, hogy mit mondasz majd Alinának. -Egyelőre nem mondtam neki többet, akármennyire is kiborult a tényektől. Egyelőre nincs szükség rá, hogy tudja, mennyire sokat mondtam el ezekről a dolgokról Alinának még régebben. Mindig őszinte voltam vele, ha kérdezett, csak a legrosszabbakat nem osztottam meg vele, de azoknak a nagy részéről még maga Bertie sem tudott. Szóval egyelőre egye csak meg, amit megfőzött. Arra azonban nem készültem fel, hogy el is sírja magát. Ha nem lett volna olyan sötét a szobában, egész biztosan látta is volna a döbbenetet az arcomon, mert ezzel nem számoltam. Persze ismertem Bertie-t nagyon régóta, tudtam, milyen érzékeny, de nem gondoltam, hogy ez egyedül ennyire a padlóra vágja majd. Hosszú másodpercekig nem is tudtam mit tenni, csak ösztönösen szorosabban fogtam a két kezem közé az övét. Aztán jött az igazi kegyelemdöfés. Szóval a volt barátnője terhes lett tőle és elveszítette a közös gyereküket? Merlinre, soha nem akartam ilyet hallani, senkitől, pláne nem egy olyan embertől, aki ennyit jelentett nekem. Megint nem szóltam semmit hosszú ideig, mert próbáltam megemészteni azt, amit most közölt velem. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy akár én is lehettem volna ez a személy, pedig nem kellett volna erre gondolnom, ez most nem az én gyászom volt. Minden nap áldottam a szerencsémet, hogy a szituáció ellenére sikerült életben tartanom egy magzatot, megszülnöm és valami hihetetlen csoda folytán egy egészséges gyerek is lett belőle. De attól még hosszú hónapokon keresztül ott élt bennem a rettegés, hogy nem csak a saját életemet szúrtam el, de egy teljesen ártatlan lélekét is... És most nem kellett volna erre gondolnom, tényleg nem, de nem tehettem ellene semmit, viharként törtek rám ugyanazok az érzések, amiket akkoriban éreztem. Hosszú másodpercekbe telt, mire kirántottam magam ebből az állapotból és minden igyekezetemmel próbáltam az agyam leghátuljába száműzni mindezt az egészet. Odahajoltam Bertie-hez és nyomtam egy csókot a homlokára, mielőtt gyengéden letöröltem volna a könnyeket az arcáról. - Olyan kis hülye vagy, Gumimaci. Tudom, hogy mennyire fájhatott, de erre nem ez a megoldás. Te is tudod, hogy ezzel nem lehet senkit visszahozni és egyáltalán nem lesz egyszerűbb tőle.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Csak bólogattam, bár nem éreztem magam sem nyugodtnak, sem okosabbnak azt illetően, hogy mit kéne mondanom Alinának. Már ha egyáltalán hajlandó lesz beszélni velem. Sőt, még az is megfordult hirtelen a fejemben, hogy a legjobb, legtisztább megoldás az lenne, ha elkotródnék a lányom életéből a lehető leggyorsabban - ez azonban lehetetlen vállalkozásnak tűnt, miközben Frida a kezemet fogta. Túl önző voltam ahhoz, hogy kihátráljak mindebből, túl jó volt nekem Fridával és túlságosan a szívemhez nőtt Alina. Merlinre, bárcsak Bonnie jobban tudott volna titkot tartani... Önmagában attól, hogy hangosan kimondtam mi történt, nem éreztem jobban magam. Sőt, felért egy újabb hatalmas pofán vágással, ha Adára kellett gondolnom. Viszont az, hogy volt kinek beszélnem, hogy volt, aki meghallgatott, ez nagyon is sokat jelentett. Nem oldódott meg tőle semmi, de napok óta most először éreztem azt, hogy talán mégsem volt annyira kilátástalan a helyzet. Ha mást nem is, Fridát érdekelte az életem és a fájdalmam, és ugyan ő sem tehette meg nem történtté a dolgokat, de legalább itt volt nekem. - Épp ez az, egyszerűbb volt tőle. Te is tudod, hogy könnyebb... - Nem létezett, hogy mostanra elfelejtette volna, hogy néhány grammal egész napokra boldogságot vehetett magának az ember. Vagy ha nem is boldogságot, de legalább üres lebegést a kéretlen gondolatok helyett. - És mégis mit kellett volna tennem? Ne mondd, hogy beszélhettem volna veled, mert te is tudod, hogy ez nem igaz... Nem akartam bűntudatot ébreszteni benne, habár valószínűleg úgy csapódtak le a szavaim. Azt hiszem, inkább magamat próbáltam mentegetni, hogy értse, egyszerűen nem volt más választásom. - Nagyon dühös voltam rád, amiért azt mondtad, hogy sosem tudnék megváltozni, mert túl önző vagyok hozzá. És lényegében Ada is ugyanazt akarta csinálni, mint te, biztosan nem szólt volna egy szót sem a gyerekről, ha már nem lett volna úgyis mindegy. De a mai nap után... most már nem vagyok dühös. Mindkettőtöknek igaza volt. Sajnálom, amiket a múltkor a fejedhez vágtam, egy fasz voltam veled, mert rávilágítottál a valóságra. Azt meg elég szar hallani... De teljesen igazad volt, tudom.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Nem tudtam, mivel lennék képes megnyugtatni, de ez egyszer nem is foglalkoztatott ez igazán. Most nem éreztem azt, hogy minden erőmmel azon kellene lennem, hogy Bertie-t ne marcangolja a bűntudat, mert őszintén, megérdemelte. Nem szerettem ilyesmit mondani senkinek, hogy rászolgált arra, amit kapott, még idegenek esetében sem, hát még egy szerettemnél. De ez egészen más helyzet volt, mert a lányomról volt szó, akit azt hiszem, eléggé felzaklattak a történtek, még ha jól is titkolta. Erős lány volt, tudtam, hogy rendben lesz, de az mit sem segített azon, hogy az anyjaként ennek ellenére mégis aggódtam érte. Egyelőre nem beszéltünk róla, nem volt rá idő, de tudtam, hogy reggel az első dolgom lesz hazamenni hozzá és leülni vele, hogy megtudjam, tényleg rendben van-e. Megráztam a fejem a válaszára. - Nem, Bertie, nem lesz egyszerűbb. Csak azt hiszed, hogy az, mert egy rövid időre elfelejteti veled a dolgokat. Aztán még rosszabb lesz, mint volt, lásd most is. Sokáig én is ezt hittem, hogy ez mindenre megoldás, sokszor… -Elhallgattam. Gyűlöltem erről beszélni, gyűlöltem beismerni a saját gyengeségeimet, még akkor is, ha éppen arról az emberről volt szó, aki egyedüliként nem ítélkezne és nem tartana rossznak vagy undorítónak tőle. -Sokszor gondolok rá én is, még ennyi év után is, hogy mennyire jó lenne megint belőni magamat, hiszen olyan stresszes vagyok, mert éppen szar napom vagy szar hetem van. Gyors és könnyű megoldás lenne, az tény. De vajon megérné? -Talán igen, talán tényleg megérné. De az messze nem érné meg sem ezt, sem mást, hogy utána lássam a csalódottságot Alina arcán, hogy elveszítsem a munkámat, hogy Hester rosszallóan ingassa a fejét és hogy apám a fejemhez vághassa: ő megmondta. Szégyellnem kellene magam, hogy a legutóbbi taszított a leginkább, még a saját lányom csalódottságánál is jobban. És aztán kimondta… ezt. Igazából nem tudtam, mit kellene válaszolnom erre, hogy de igen, felkereshetett volna? Én így éreztem, mert hiába vesztünk össze elég csúnyán, nem tartott sokáig a haragom, nem voltam rá dühös, egyszerűen csak a hiúságom állított meg abban, hogy ne keressem fel. Ez volt az a tulajdonsága mindkettőnknek, ami nem adta meg a hasonlóságból adódó összhangot közöttünk, csak parázsként került a tűzre. Nem is feleltem most semmit neki, féltem tőle, hogy csak megint ugyanoda lyukadnánk ki, ahová legutóbb. A lelkiismeretemmel majd megbirkózom egyedül. - Nem gondoltam komolyan, amit mondtam -szólaltam meg halkan a rövid időre beállt csend után, ami Bertie mondandóját követte. -Lenne mit mesélnem nekem is az önzőségről, te is tudod. Ha tényleg az befolyásolná mindezt, akkor soha nem jutottam volna el oda, ahol vagyok. Ismerjük egymást már nagyon régóta, és én biztos vagyok benne, hogy te képes lennél a leszokásra. Nehéz lenne, kibaszott nehéz, de tudom, hogy képes lennél rá. És neked nem is kéne egyedül csinálnod. -Akármi is történt eddig közöttünk, akármennyit csesztünk el mindketten, nem lehetett kétsége afelől, hogy én ott állnék mellette és mindent megtennék azért, hogy ne kelljen magányosnak lennie élete kétségkívül legnehezebb heteiben és hónapjaiban. Én majdnem az voltam, csak Hester volt nekem, akinek viszont megvolt a maga élete az akadémián és a férjével, sosem várhattam és nem is vártam el tőle, hogy ott legyen velem minden nap minden órájában. De Bertie-nek ott lennénk mi Alinával.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Szívem szerint rávágtam volna a kérdésére, hogy igen, megérné. Mert nekem valóban, mindig megérte, egyszerűen nem volt mit veszítenem vele, csakis nyertem - néhány nyugodt, gondtalan órát. Fridának persze más volt a helyzete, neki volt veszítenivalója, egészen pontosan Alina. Azonban én még nem igazán tudatosítottam magamban, hogy elméletileg már én sem csak magamért feleltem, attól a másodperctől fogva nem, hogy beengedtem Alinát a lakásomba. - Nem tudom. Én nem ismerek más megoldást. - Még ha nem is igazán hittem el neki, hogy tényleg létezett számomra jobb megoldás is ennél, akkor is értékeltem az őszinteségét. Az utóbbi hónapokban tudatosan vagy tudat alatt, ezt magam sem tudtam eldönteni, de kerültük a majdnem húsz évvel ezelőtti életünk kevésbé vállalható részleteit minden beszélgetésünk alkalmával. Engem nem érintett kínosan, hiszen tulajdonképpen semmit nem változott azóta az életminőségem és továbbra is azt tartottam a valaha tapasztalt legboldogabb hónapjaimnak. De nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy Frida nem szívesen beszél róla. Úgy sejtettem, hogy nem kifejezetten szégyellte azt az időszakot, inkább csak fájt visszagondolnia rá és félt attól, hogy elgyengülne. Amit most mondott, az is csak utóbbit támasztotta alá. Pedig én teljesen biztos voltam benne, hogy Frida sosem esne vissza. Ő nem volt olyan gyenge és ostoba, mint én. - És aztán mi lenne? - kérdeztem vissza. - Leszoknék és mi lenne? Bejárnék dolgozni a munkahelyre, amit csak azért kaptam meg, mert kisírtad az apádnál, néha hétvégén elvihetném Alinát fagyizni, ha éppen van ideje rám, közben meg úgy tennék, mintha kurva boldog lennék? Nekem nincs miért leszoknom, te is tudod. Nekem nem kell felnevelnem egy gyereket, mert Alina már nem szorul rá az apjára. A családom nem áll szóba velem. A barátaimmal az a közös bennünk, hogy szeretünk narkózni, semmi más. Normális munkám sosem lesz, új barátokat nem fogok találni, mert sosem voltam jó benne, ezt te is tudod, a családom pedig annak örülne a legjobban, ha végre megdöglenék. Nem láttam a leszokás utáni boldog jövőképet. Nem voltak hiú ábrándjaim arról, hogy utána minden rendbe jön majd. Nem bíztam magánéleti sikerekben, karrierben, szerelemben, családban, amiért megérte volna a normális életet választani. Sosem találtam volna rendes munkát, amit szerettem volna, nem voltak olyan barátaim, akik támogathattak volna, sem pedig stabil családi hátterem, a párkapcsolataim szintén siralmasak voltak. Alina pedig... ő már majdnem felnőtt, megvolt nélkülem is. Na meg Frida... - És most ne gyere azzal, hogy te majd ott leszel nekem, mert ez nem fog működni. Nem tudok rád egyszerűen régi barátként tekinteni, mert mi kurvára, soha nem barátok voltunk, egy másodpercig sem. Tiszteletben tartom, hogy te nem így érzel, tudom, hogy egy pöcs voltam veled és nem tudnálak soha boldoggá tenni... De akkor sem tudok Imperiust szórni magamra, hogy máshogyan szeresselek. Nekem mindig te leszel a tökéletes. És ha nem lehetek veled úgy, akkor inkább egyáltalán ne is legyen köztünk semmi, mindenkinek az lesz a legjobb. Neked is, nekem is, igazából Alinának is. Vele tartom a kapcsolatot, mi ketten pedig... majd megoldjuk, végül is majdnem húsz évig sikerült távol maradnunk egymástól.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre. Nem, valóban nem ismert más megoldást, ez pedig szörnyen összeszorította a szívemet. Ilyenkor olyan könnyen elmerültem azokban a gondolatokban, hogy vajon mennyivel másabb lehetett volna az ő élete is, ha akkor kirángatom ebből az életből őt is magammal, és ketten, szépen felneveljük a kislányunkat. Tudtam, hogy ez soha nem valósult volna meg, Alina egy koszfészekben nevelkedett volna két junkie mellett, mert nem felfelé húztuk volna egymást, hanem egyre mélyebbre és mélyebbre, nekem mégis bűntudatom volt. Nem bírta elfogadni a lelkiismeretem, hogy amíg nekem megadatott az, hogy tiszta legyek és normális életet éljek, addig neki, életem első és utolsó igazi szerelmének ez nem sikerült. Vajon vissza kellett volna mennem érte? - Nem, Bertie, ezt nem lehet így felfogni. Lehet, hogy Alina felnőtt már, de ha nem lenne rád szüksége, akkor gondolom, nem keres fel és akarja, hogy az élete része legyél. A családodról nem beszélek, mert tudod, mi a véleményem róluk, de barátokat tudom, hogy találnál. Te olyan szerethető vagy, egy fény az ember életében, és ezt nem láthatom csak én így. És én... -Nem fejeztem be, bármennyire szerettem volna azt mondani, hogy én mindig mellette leszek. Hiszen nem tettem meg ezt mindig, sőt, kétszer is magára hagytam, aminek a terhét azóta is a lelkemen cipelem mint egy rossz málhás szamár. De azóta felnőtt ember lettem, nem vagyok már az a szerencsétlen kislány és az ostoba narkós kiscsaj, aki akkor voltam. Most már tartom magam az elhatározásaimhoz és biztosabb lábakon állok. De ezt ő biztosan nem látja. Elcsendesedtem, hallgattam Bertie szavait, és közben éreztem, ahogy szorítja valami a torkomat, olyan erősen, amilyet nagyon régen nem éreztem. Hosszú évek óta nem sírtam. Nem volt miért, nem tudott semmi olyan szinten megérinteni, hogy könnyeket csaljon a szemembe. Utoljára akkor kerülhettem ehhez hasonló szituációba, amikor Hester újszülött kislányát tarthattam a kezemben, de az is biztosan csak valami furcsa anyai ösztön volt, a hormonok játéka. Most azonban nem tudtam magamban tartani az arcomra csorgó könnyeket, amiknek már poshadtnak kellett volna lenniük, annyira régen tartottam bent őket. Olyan jó volt ezeket a szavakat hallani a szájából, annyira jó volt hallani, hogy szeret, hogy az már fájdalmat okozott, mintha a szívem nem bírná, csak sajgott a mellkasomban. Rengeteg évnyi magány, hiányérzet és mérhetetlen szeretet tört most fel belőlem, amiket soha nem tudtam igazán a helyén kezelni vagy lezárni. Hosszú percekig nem szóltam semmit, egyetlen hangot sem adtam ki, mert nem hallhatta, ahogy sírok. Nem kellett, hogy tudja, addig nem, amíg nem szedtem össze magamat és a gondolataimat. - Emlékszel rá, mennyit beszéltünk a családról régen? Hogy majd kitörünk a mocsokból, mindkettőnknek tisztességes munkája lesz és annyi gyerek vesz majd körül minket, hogy az ABC mindegyik betűjére jut egy. Akkor jó ötletnek tűnt, Merlinre, már a gondolatától a fellegekben jártam, hogy csak te, én és a gyerekeink a világ ellen, mint a tündérmesében. Pedig azelőtt én azt mondtam, hogy nem akarok gyerekeket. Nem akarok szülni ebbe a szar világba, ahol az összes fiú és férfi egy szar ember, olyanok mint apám és olyanok mint Weasley vagy a többi pöcs a Roxfortból. Olyan magabiztossággal tartottam magam ehhez, mintha soha, semmi nem ingathatna meg ebben a hitemben. Aztán jöttél te, mint egy elbaszott kis napsugár a szürke, esős életembe és rájöttem, hogy talán mégsem annyira rossz dolog ez a családosdi, ha olyan csinálja végig együtt velem, mint amilyen te is vagy. Aztán jött Alina, aki segített még jobban megerősíteni bennem, hogy mennyire szeretnék és mennyire szeretek is anya lenni. Mégsem lett soha több gyerekem, csak egyedül ő, de hát nem is volt kivel. Sosem találtam olyan embert, akivel akár csak egy egészen kicsit hasonlóan éreztem volna magam mint veled tettem, egy idő után pedig fel is adtam. Rá kellett jönnöm, hogy soha az életben nem lesz senki olyan, mint te, mert nincs még egy Bertie Ollivander ezen a szar világon. -Kissé remegett a kezem, ahogy letöröltem a könnyeket az arcomról. -Soha nem tudtalak nem szeretni. Nem is akartam ezt elérni, de van egy olyan érzésem, hogy az akarat sem segített volna semmit. Akárhová mentem, akármit csináltam, tudatalatt téged kerestelek. A szövetekben, az utcákon, a boltokban, Alinában… Jó ég, ha nem lenne Alina, egész biztosan belebolondultam volna a hiányodba… És most megint itt vagy, eltelt majdnem húsz év, én pedig pillanatok alatt visszakerültem arra a koszos matracra, ahol akkor aludtunk és rájöttem, hogy akármennyire szeretem a lányomat, soha nem leszek olyan boldog, mint akkor vagyok, ha téged ölelhetlek. -Hosszú szipogás, a könnyek már csípnek, de nem érdekel. -És tudod… most azt érzem, hogy baromira hiányzik a B baba. Szeretném megélni azt, hogy milyen felnevelni veled egy gyereket, szeretnék igazán boldog lenni végre, szeretnék egy rendes családot, ahol csak te vagy és a gyerekek. Hirtelen adtam ki mindezt magamból, nem bírtam abbahagyni a beszédet sem, de nem bántam. Mondatról mondatra éreztem a megkönnyebbülést, amit ez jelentett, és azt is, ahogy elkezdett leomlani a fal, amit a lelkem egy rejtett zugába építettem, a lelakatolt ajtón a “Bertie” felirattal.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Nem volt erőm vitába szállni vele, pedig nem volt igaza. Fridának volt egy olyan számomra nagyon kellemes, de amúgy nem túl jó tulajdonsága, hogy túl sokat feltételezett rólam. Nem létezett, hogy az egész világ rosszul látott engem és csak ő volt tisztában a valósággal, egyszerűen ez nem volt reális. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen sokra tartott, talán csak az első szerelem ezt teszi az emberrel - én kétségkívül tökéletesebbnek láttam őt mindenkinél, de az ő esetében ez legalább nem volt ostobaság, hiszen Frida tényleg csodálatos volt. Gyerekként olykor megesett, hogy tényleg képes voltam magamat úgy látni, mint ahogyan ő, néha szinte már elhittem, hogy tényleg olyan jó voltam. Mostanra azonban erre már nem voltam képes. - Kár, hogy rajtad kívül senki sem látja így. Néhány percre csend telepedett ránk, szinte biztos voltam benne, hogy most következik a sorsdöntő pillanat, amikor Frida feláll majd a székről, kisétál a kórteremből és végre lezárjuk ezt a húsz évig tartó hercehurcát. Ez lett volna a legegyszerűbb, leglogikusabb, legtisztább, legalábbis addig a pontig úgy tűnt, amíg Frida újból meg nem szólalt. Mondták már néhányan, hogy szeretnek. Húsz év hosszú idő, elegendő néhány zátonyra futott párkapcsolathoz, komolytalan "szeretlekekhez", amik abban a percben igaznak tűnnek, de az első problémáknál kibukik, hogy legfeljebb a "kedvellek" lett volna igaz. Ez azonban nem olyan volt. Nem tűnt el minden fájdalom az életből, nem lettem tiszta, nem törlődött el az elmúlt majdnem negyven siralmas év, nem lett jobb hely a világ. De ebben a néhány percben nem is számított, ahogyan az sem, hogy szeretett-e valaha bárki is. Mert abban már biztos voltam, annyira, mint még soha semmiben, hogy Frida szeretett. És ezen kívül semmi, de tényleg semmi nem számított. Hiába próbáltam szavakba önteni mindent, amit éreztem, nem ment, de nem is volt rá szükség. Felültem az ágyon és magamhoz szorítottam Fridát, szabályosan kapaszkodtam belé, meg sem kíséreltem elfojtani a zokogás miatt rám törő reszketést. Nem volt helye a hazugságnak ebben a percben, még ennyinek sem. Előtte nem is tudtam szégyellni magam a könnyek miatt, tudtam, hogy ő nem fog gyengének nevezni, idegroncsnak, buzinak és tudom is én miket aggattak még rám az évek alatt apámék és a környezetemben élő emberek. Frida előtt soha, semmit nem kellett szégyellnem. - Le fogok szokni. Megígérem. Összeszedem magam és egy család leszünk, amilyennek mindig is kellett volna lennünk. A B betűs nevek nagyon csúnyák, de nem baj, mi megtaláljuk majd az egyetlen szépet, mert semmit sem szeretnék jobban, mint egy B babát veled. Megígérem, hogy összeszedem magam. - Ahogy kimondtam, még én is elhittem, hogy ez ennyire egyszerű lesz. - Nagyon szeretlek, Fri. Bárcsak el tudnám mondani, hogy mennyire... Úgy csókoltam meg Fridát, mintha legalább az esküvőnkön lettünk volna vagy az életem múlott volna rajta. - Tudod, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, amiért húsz éve valamiért azt gondoltad, hogy nekem kéne segítenem bájitaltanból.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Biztos voltam benne, hogy akad bennem némi elfogultság, sőt valószínűleg túl sok is. Nem csak Bertie-vel kapcsolatban, bár vele egyértelműen sokat kivételeztem, de ugyanígy voltam Alinával és Hesterrel is. Ők hárman számítottak igazán az életemben, ezért foggal-körömmel harcoltam értük és az igazukért, ha kellett, akkor is, ha éppen nem értettem velük egyet teljes egészében. Sajnos vagy sem, nálam ez így működött, ezzel valamennyire tisztában is voltam, de nem éreztem szükségét, hogy változtassak rajta. Nem én leszek a diplomatikus mediátor, aki majd az igazságért harcol. - Most talán nem veszed észre, de vannak emberek, akiknek igenis számítasz. Rajtam és Alinán kívül is. Régen mindig te voltál az, aki próbálta megmutatni nekem a bennem rejlő értékeket, azt hiszem, itt az ideje annak, hogy átvegyem tőled ezt a feladatot. -Azt mondjuk nem tettem hozzá, hogy annyira nem volt sikeres benne. Persze mellette mindig többnek éreztem magam, jobbnak és szerethetőbbnek, mert ő volt az egyetlen, aki ezt képes volt elhitetni velem. Amint kikerült a képből, és még inkább akkor, amikor apám megjelent, minden nagyon hamar romba dőlt. De nem állt szándékomban ugyanezt hagyni vele is megtörténni, mert magammal ellentétben benne tényleg láttam a jót és a szépet. Olyan szorosan öleltem magamhoz Bertie-t, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, akkor ez a jelenet eltűnik, és ismét a lakásán találom magamat Alinával, képtelenül arra, hogy visszaleheljem belé az életet. Nem akartam belegondolni, hogy mennyire közel állt ahhoz, hogy a karjaim között haljon meg és mennyire nem tudtam volna elviselni azt a fájdalmat. Még most is összeszorult tőle a szívem, pedig most itt volt velem, egy darabban, a szíve a mellkasomon vert, a feje pedig a vállamra nehezedett és éreztem így minden reszkető légvételét. - Nem kell egyedül csinálnod, neked nem. Én végig ott leszek melletted, minden szar napon, amikor úgy érzed, hogy nem megy, én ott leszek veled. Nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled ennyi ideig… -A kezeim közé fogtam az arcát, miközben visszacsókoltam, gyengéden letörölve a könnyeket róla. -Nagyon megijedtem, hogy most végleg elveszítelek. Nem akarom többet átélni ezt. A homlokomat az övének döntöttem, a kezeim még mindig az arcán nyugodtak. Hogy lehet valakit ennyire nagyon szeretni? - Ami azt illeti, az Hester ötlete volt, szóval neki kell majd megköszönnünk.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
