Nem is olyan rég még azt kívántam, bárcsak egyedül dolgoznék. Idegesített, hogy Lachlan mindig láb alatt volt, buzgómócsingkodott, kérdezett, hibázott, egyszerűen létezett. Tipikus újonc volt, aki csak zavart a munkában és emlékeztetett arra, milyen mélyrepülésnek indult a karrierem. Mostanság azonban bármit megadtam volna érte, hogy megint ott legyen az irodában. De az asztala üresen állt és tudtam, hogy még hónapokig úgy fog. Gyógyult, de lassan - legalábbis fizikailag, a lelki sebeknek sosem lehet megjósolni, hogy mennyi idő kellett. Gyakran átjártam hozzá, hol egyedül, hol Brutust is vittem. Ránéztem, hogy minden rendben van-e vele, rászóltam, ha hangot adott a gusztustalanul negatív gondolatainak, társaságot nyújtottam neki, mielőtt becsavarodott volna a kutyája mellett, és néha vittem át neki ebédet is - még akkor is, ha a konyhatudományom szánalmas volt az övé mellett. Nem tudtam, mennyit ér az állandó jelenlétem az életében, talán csak idegesítettem őt, de legalább a saját lelkiismeretemet megnyugtattam. És... az az igazság, hogy én túlságosan is élveztem a vele töltött időt. Ezúttal rögtön hozzá indultam munka után, ugyanis Brutus az állatkertben töltötte az egész napot Tristannal, nem kellett hazasietnem a gyerekekhez. Csak Margit, a macska várt volna a házban, ő pedig minden volt, csak kellemes társaság nem. Már a kerten áthaladva elfogott az az érzés, hogy Lachlan nem ült meg nyugton a seggén. A virágokat frissen öntözték, a fűben pedig kutyajátékok hevertek szétdobálva. Amikor pedig beengedett az otthonába, teljes mértékben meggyőződhettem róla, hogy nem volt képes pihenni, ahogyan a medimágusok javasolták neki. Azonnal megéreztem a készülő tésztaszósz kellemes illatát. - Neked a fejed is sérült vagy miért nem érted meg, hogy pihenned kell? - forgattam a szemem jó szokásomhoz híven.
Lassan, de biztosan javult az állapotom az elmúlt hetekben. A Szen Mungo medimágusai minden második héten elláttak mindenféle bájitallal, amik segítettek csökkenteni a fájdalmaimat és a sebeim is egész gyorsan gyógyultak tőlük. Már nem is használtam mankót, csak egy sétapálcát, amit szándékomban állt leadni az idősek otthonának, amint felépültem, mert látni sem akartam többet. Nagyon megalázónak éreztem, hogy használnom kell. A napjaim egyre jobban teltek, már ki tudtam engedni Toastot hosszabb időre is a kertbe és tudtam neki labdát dobni, ami eddig nagy nehézségeket okozott. Egy igazi kis harcos volt, aki meglepően jól bírta, hogy elmaradtak a reggeli futások és a hétvégi túrák is, bár már terveztem, hogy odaadom Levinnek egy hétvégére. Ott legalább tudna játszani más kutyákkal és egy hatalmas birtokon rohangálni. A fizikai gyógyulás azonban nem jelentett egyet a lelki gyógyulással. Most már könnyebben elvontam a figyelmemet azokról a gondolatokról, amik egész napokat tudtak tönkretenni, de ahogy nem tudtam mit csinálni, rögtön a fejembe férkőztek és hamar az ágyban találtam magam a nap kellős közepén, összehúzódva mint egy kisgyerek és órákon keresztül sírva, amíg a könnyeim el nem apadtak vagy el nem aludtam. Akadtak rosszabb és jobb napok is, a mai szerencsére az utóbbi volt. Reggel egész jó kedvvel ébredtem, valószínűleg azért, mert az előző éjszaka is a sírva elalvósak közé tartozott. Képes voltam kibicegni az udvarra, egy kicsit rendbetenni a kertet (a fűnyírás ugyan most lehetetlen vállalkozás lett volna, de a virágokat legalább meglocsoltam), és Toasttal is nagyot játszottunk. Olyan boldog volt, hogy végül kölyökkutyaként zoomie-zott a fűben, természetesen letaposva egy-két helyen a frissen locsolt virágokat. Nem tudtam haragudni rá. Utána nekiálltam főzni, mert nem várhattam el, hogy mindig Lyle hozzon nekem ebédet, bár bevallom, nem is főzött olyan rosszul. Már majdnem el is készültem, amikor meghallottam a kopogást. - A medimágusok mondták, hogy amennyire tudok, annyira mozogjak, mert úgy gyorsabb lesz a gyógyulás -védekeztem azonnal. -Esküszöm, hogy nem erőltettem túl magam, megígértem, hogy vigyázni fogok. A botra támaszkodva visszamentem a konyhába Lyle-al együtt. Toast ott csóvált a sarkában, az utóbbi hetekben nagyon megkedvelte őt. Nem tudom, hogy azért, mert sokszor hozott neki játszópajtást Brutus képében vagy másért, de egészen rajongott érte. Teljesen meg tudtam érteni. - Csak egy spaghetti puttanescát készítettem, az könnyű és gyors recept. Jó sok lett belőle megint, úgyhogy neked is megtálalok akkor. -Elzártam a tüzet az edény alatt. -Bent minden rendben van? Kaptál új társat, vagy még mindig egyedül akarnak megcsináltatni veled mindent?
A medimágusok biztosan nem mondtak volna neki ilyet, ha egy kicsit is jobban ismerik. Nem kellett volna kiskapukat adni neki, csak egyszerűen, érthetően kijelenteni, hogy pihenjen. Valószínűleg akkor sem pihent volna eleget, de legalább a bűntudat kicsit a seggén tartotta volna, így viszont biztosan sikerült megnyugtatnia a lelkét, miközben mankóval lefutott egy maratont vagy tököm tudja mivel ütötte el az idejét. Őszintén, az sem lepett volna meg, ha a délelőtt folyamán hegyet mászott volna, amíg én az irodában szenvedtem a papírmunkával. Másrészt viszont azzal is tisztában voltam, hogy az ember lelkének jót tesz, ha elfoglalja magát. Elsüllyedni az önsajnálatban nem vezet sehova, ha az ember képtelen kikelni az ágyból és legyűrni a rá törő fájdalmat, akkor csak egyre és egyre mélyebbre kerül. Persze az sem volt mindegy, mibe öli valaki a bánatát. Én rossz utat választottam, egy nagyon könnyű, gyors utat, de hosszútávon csak még több fájdalmat okozott. Attól azonban nem tartottam, hogy Lachlan is az italhoz vagy máshoz nyúlna. Az embert ágyhoz szegező depresszió azonban már egy másik kérdés... - A mozgás alatt szerintem lassú sétákat értettek, nem ezt... Inkább meg sem kérdezem, hogy mit csináltál tegnap óta, mert biztos semmi olyat, ami a medimágusoknak tetszene. - Újabb szemforgatás. Összességében örültem, hogy már képes volt aktívabban tölteni a napokat, még ha túl is erőltette magát. Jobban volt, csak ennyi számított. Ő túlélte, ha nem is maradandó károk nélkül, de élt. Nem úgy, mint... Nem számít. - De utána hajlandó leszel a seggeden maradni? - Láttam, hogy a kutyája farokcsóválva bámult, de nem mertem odamenni hozzá. Egészségesen tartottam attól a jószágtól. - Új társat? Merlinnek hála, nem vert meg a sors, vagyis inkább Potter egy kedves kollégával. Már csak egy Dawlish-féle fasztalicska vagy egy buzgómócsing újonc hiányozna...
Azt hiszem, már túl jól ismert engem és pontosan tudta, mikor nem mondok teljesen igazat. Igen, a medimágusok tényleg azt mondták, hogy ne hagyjam el magam teljesen, de nem biztos, hogy tökéletesen betartottam az utasításaikat. De meg kellett értenie, hogy már fájt a hátsóm a sok üléstől és a fekvéstől is, a kutyával pedig foglalkoznom kellett. Nem szedett volna szét semmit, mert tudta, hogy nem szabad, de nem érezte volna jól magát. Az egyik szomszéd vitte el sétáltatni is minden másnap, hogy legalább lásson mást a kerten kívül. - A lassú sétától nem sokban különbözik egy kis virágöntözés meg ülve labdadobálás a kutyának. A főzés pedig tényleg nem volt több fél óránál, komolyan. Ma már nem terveztem mást csinálni, ezt még jól bírtam. -Ha nagyobb fájdalmaim lettek volna, egész biztosan abbahagyom. Megígértem neki, hogy óvatosabb leszek, szerettem is volna ezt betartani. Túl sokat basztam el az elmúlt időben, legalább ezt csináljam jól... vagy legalább jobban. Én túléltem, igen, de milyen áron... Ma még nem adtam időt magamnak, hogy ezen agyaljak és tudtam, hogy ő sem venné jó néven, ha megemlítem neki, de még mindig azt éreztem, hogy nem érdemeltem ezt meg. Ha a kisbabámnak meg kellett halnia, akkor milyen jogon élhetek én? Az élet nem igazságos, pláne, ha én is mindent elbaszok, ahogyan azt szoktam. - Igen, megígérem. Csak még elmosogatok és... na jó, nem, azt megcsinálja magának. -Szívesebben mosogattam varázslattal, de főzni sokkal jobb volt mugli módra. Úgy több szívet tudott beleadni az ember. Apám is nagyrész így csinálta, úgyhogy én is ezt alkalmaztam, legfeljebb akkor bűvöltem meg a fakanalat, ha nem tudtam az edény mellett állni. -Buzgómócsingnak itt vagyok én, és nem szívesen adom át a helyem. Bár nem szeretnék továbbra is ilyen maradni. -Nem kellett volna, és mindent meg akartam tenni érte. De sajnos ismertem magamat, ráadásul most már úgysem maradt, ami miatt aggódnom kellett volna saját magamon kívül. Az én életem pedig tudtuk, hogy nem ér valami sokat. Megpróbáltam leszedni a szekrényből a tányérokat, de nem igazán működött a mozdulat fájdalom nélkül. Morogtam egy sort és körbenéztem, hogy merre lehet a pálcám, amit az előbb emlékeztem, hogy a pultra raktam le. - Utálom, hogy már a tányérok is kihívást jelentenek.
Tulajdonképpen nem köthettem bele abba, amit mondott - legalábbis ha igazat állított. Továbbra sem tudott róla meggyőzni, hogy valóban csak virágokat öntözött és ülve labdát dobált a kutyájának, hiszen Ada arról volt híres, hogy nem ismerte a határait. Vagyis inkább nem volt hajlandó tudomást venni róluk. Nem sok jogom volt ítélkezni, régen én is pont ugyanilyen voltam. - Remélem, tényleg nem terveztél mást. Tőled már semmilyen lehetetlen húzás nem lepne meg. Még az sem, ha hirtelen a testépítés lenne az új hobbid. - Azért még nekem is felszaladt volna a szemöldököm, ha új súlyzókészletet találok a nappalija közepén. Talán csak idő kérdése... - Gyakrabban is eszedbe juthatna, hogy boszorkány vagy. Mégis ki mosogat mugli módra, ha lehet máshogyan is? Gyűlöltem minden létező házimunkát. Míg Elaine élt, megosztoztunk rajta, úgysem szerettem jobban a mosogatást és a takarítást, de nyilván nem is hagytam volna minden munkát a feleségemre - Elaine persze sokszor mondta, hogy ki kéne fejlesztenem egy bűbájt, amitől ragyogna az egész ház, igaz, ő következetesen átoknak nevezett minden varázslatot. Mostanában a gyerekek segítettek be, ahol tudtak, de nem akartam túl sok munkát a nyakukba akasztani. Tristan például így is több felelősséget vállalt magára, mint szerettem volna. Ez nagyrészt az én hibám volt. - Ha még pár évig demens öregasszonyok "ellopott" holmijai után kell nyomoznod, hamar elveszíted a lelkesedésed, ne izgulj. Én már csak tudom. - A munkánk iránt nehéz, leginkább lehetetlen volt lelkesedni. Elég nyilvánvaló volt, hogy egyedül nem fogja elérni a tányérokat, pálca pedig nem volt nála, mert... Merlinre, néha úgy viselkedett, mint egy mugli. - Na jó, engedj oda - toltam félre finoman a pulttól, majd egyszerűen, minden nyújtozkodás és nehézség nélkül leemeltem a két tányért a polcról. Vele ellentétben én könnyedén elértem.
A határaimat soha nem ismertem és egészen idáig nem is akartam ismerni. Szerettem feszegetni azokat, küzdeni és küzdeni azért, hogy fejlődhessek és egyre jobb legyek abban, amit csinálok. Lehet, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb módszer erre, de a türelem nem mindig tartozott a legjobb erényeim közé. Most igyekeztem, komolyan igyekeztem betartani legalább egy kicsit a medimágusok előírásait, és eddig sikerült. Pedig a nap fele még hátravolt... Szerencse, hogy itt van Lyle, mellette egész biztosan muszáj lesz pihennem. - A testépítést nem szeretem, de a homokzsákom ütlegelése nagyon hiányzik már. -Annak ha akartam, sem tudtam volna nekiállni, mert a nagyobb sebeim még mindig felnyílhatnak, ha nem vigyázok. Így jobban tettem, ha kihagytam a napjaimból egy élettelen zsák megverését. Súlyzóim voltak, de azt inkább nem is említettem meg, még a végén elkobozná őket egy életre. - Ha unatkozik az ember, akkor legalább eltelik vele az idő -vontam meg a vállam. -Pedig őszintén mondom, hogy nem szeretek mosogatni, csak unatkozni még annyira sem. -Az elmúlt hónapokban nem volt sok időm unatkozni, már a támadás előtt sem. Minden időmet Toasttal töltöttem vagy éppen Lyle és Brutus társaságában, előtte pedig... nos, előtte mindig ott volt Bertie, aki nem hagyta, hogy unalmasan teljesenek a napjaim. Vagy az éjszakáim. Kár, hogy most már fájt rágondolni is. Az ellopott öregasszonyholmik említésére csak elhúztam a számat. - Ha még sokáig kell ilyen szarokkal foglalkoznunk, esküszöm, hogy felmondok és elvonulok apácának. Jó, nem, arra sosem lennék hajlandó. Kár lenne ezért a seggért. -Nagyon szar apáca lett volna belőlem, mert ha jóképű és fiatal a pap, akkor ott csúnya problémáink lennének. Egyébként sem tudnék más munkát végezni az aurorin kívül, ez volt minden, amire egész életemben vágytam, és akármilyen szar munkákat is kaptunk, még mindig jobb volt, mint a kávézó az Abszol úton. - Ha én is ilyen égimeszelő lennék, akkor nem lenne ilyen problémám -forgattam a szemem. - De köszönöm. Amíg ő levette a tányérokat, én előhalásztam két villát a fiókból és egy nagyon kitekert mozdulattal (mert kellett mindkét kezem a feladathoz, bot nélkül meg nehezen álltam meg a lábamon) átpakoltam a tésztás tálat és a még gőzölgő szószt az asztalra.
- Örülök, hogy kihangsúlyoztad mit akarsz ütlegelni. - Én már csak tudtam, hogy nagyot tudott ütni, mondhatni irreálisan nagyot a külsejéhez viszonyítva, nem szívesen lettem volna ismét az elszenvedője. Habár jelenlegi állapotában tartózkodnia kellett mindenki más és minden más megverésétől is. - Amióta Brutus egyszer lenyúlta a bátyja varázspálcáját és véletlenül mocsárrá változtatta az otthoni mosogatót, azóta én kifejezetten átértékeltem a dolgot. Mire azt feltakarítottam, addigra már inkább választottam volna bármilyen dögunalmas programot. És Brutus persze letagadta az egészet. Mardekáros lesz az a gyerek, én érzem... - Azért a lelkem mélyén reméltem, hogy legalább a második fiam a Griffendélbe kerül, ha már Tristannek esélye sem volt rá. Elaine mindig kijelentette, hogy hatalmas baromságnak találja ezt a házrendszert, de azért nagyon büszke volt rá, hogy a fia a "kedves és szorgalmas házba" került, azaz a Hugrabugba. Azért attól nem tartottam, hogy Brutus is a hugrabugosok táborát erősíti majd, minden volt a gyerek, csak kedves és szorgalmas nem. Túlságosan rám hasonlított - és ezt sosem reklámoztam, de a Süveg nálam is eltűnődött a Mardekáron, mielőtt a Griffendélben helyezett volna el. Már éppen közölni akartam vele, hogy elég szar apáca lenne belőle, mire sikerült még tovább fokoznia. Felszaladt a szemöldököm, de nem bírtam megállni egy széles vigyor nélkül. - Hát tényleg kár lenne érte. Pedig feldobná a hangulatot az irodában, ha Jézus menyasszonya is köztünk lenne. - Nem igazán érdekeltek a muglik vallásai, tudtam róluk, de Elaine sem volt hívő, így minimális tudással rendelkeztem csak róluk és ezen nem is terveztem változtatni. Azt azonban még én is tudtam, hogy Ada nem volt egy apáca alkat... - Nem vagyok egy "kibaszott törpe", ahogy Jerry mondaná, csak ennyi - vontam meg a vállam, majd letettem a két tányért az ebédlőasztalra. - Különben ma annyira megsiratott egy gyakornokot, hogy szegény kislányt haza kellett utána küldeni. Szerintem Preston még élvezte is.
- Embereket élvezetesebb, de általában nem vállalkoznak rá önként. Nem is értem, miért... -Lyle-t is egyszer kellett csak megütnöm ahhoz, hogy végre elhallgasson. Mondanám, hogy azóta megbántam, de egyáltalán nem éreztem így, határozottan szükséges volt akkor az az orrtörés. Most már nem ütném meg azért. - Valamiért nem lepett meg -nevettem fel. -Brutus mindenre is képes, imádom azt a gyereket. Abban pedig egy percig sem kételkedtem, hogy a Mardekárba került, már most lerí róla, hogy odavaló, pedig csak öt éves. -Bele sem akartam gondolni, mi lesz vele még később, de hogy Lyle nagyon hamar megőszül mellette, az egészen biztos. Nagyon megszerettem Brutust, de tényleg olyan volt, mintha maga a sátán reinkarnálódott volna egy kisgyerek testében. Sosem mondtam ki hangosan, de volt egy megérzésem, hogy az apja éppen ilyen bűnrossz lehetett ennyi idősen, de valószínűleg még a Roxfort végén is ugyanezeket produkálhatta. Muszáj volt nevetnem a megjegyzésén. Különös, hetek óta nem tudtam nevetni, most sem volt még annyira szívből jövő, mint általában, viszont kétségkívül őszinte volt. Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy majd Lionel Weasley vörös feje lesz a fény a napjaimban, akkor egész biztosan nem hiszek neki, talán még meg is ütöm. - Kár, hogy egyre rosszabb lesz, lassan már a csonton ülök, mert elkoptatom a kanapén. Ezért baj az, hogy nem tudok edzeni... -Igen, mérhetetlenül frusztrált a tudat, hogy nem tudok edzeni, nem vagyok olyan izmos mint eddig voltam és még a hátsó felem is egyre rosszabbul nézett ki. Én mindenképpen rosszabbnak láttam, és biztos voltam benne, hogy az első, amit tenni fogok, amikor majd végre edzhetek rendesen az lesz, hogy azt rendberakom. Gyengén beleöklöztem a vállába. - Tudod te, ki a törpe... -A Prestonról szóló rövid anekdota már meg sem lepett. -Ilyenkor áldom az eget, amiért engem már nem tanított. Persze akkor is megcsináltam volna, mert nehogy már ne nekem legyen igazam, de biztosan rengeteget sírtam volna én is mellette. -Egész biztosan nem feleltem volna meg Jerry Preston teljesíthetetlen követelményeinek, de talán még a közelében sem jártam volna. Ha nála végzek, akkor egész biztosan nem kaptam volna olyan jó eredményeket, hogy évfolyamelső lehessek. Szedtem mindkettőnknek a tésztából és a szószból is, aztán leültem a székre. Mindig ez volt a legrosszabb, most is megrándult az arcom tőle. A legrosszabb sérülésekhez tartozó izmok valamiért éppen itt mozdultak a legtöbbet, és ez több volt mint kellemetlen.
- Szerintem a Zsebpiszok közben találnál illegális csajbunyókat, ha nagyon keresnéd. Ott önként és dalolva jelentkeznének a verekedésre. De ha jó helyen keresgélsz, szerintem olyat is találsz, aki egyszerűen csak azt élvezi, ha verik - vágtam egy undorodó fintort. Aurori pályafutásom alatt láttam már néhány kurva cifra dolgot, azt a fajtát, ami után Rodyval csak döbbenten összenéztünk, hogy "na baszd meg, jó nagy Merlin állatkertje". A Zsebpiszok közben pedig hemzsegtek az ilyen beteg állatok, ahogy az előbb említett illegális bunyókra való fogadás is kedvelt elfoglaltság volt arrafelé. - Csak ezt neki ne említsd meg. Mivel Tristan a példaképe, ő is hugrabugos akar lenni, de... erre azért nem sok esélyt látok. Nem akarom összetörni egy ötéves álmait. Mire odakerül, úgyis átértékeli majd. - Brutus olyan volt, mint én, ebből egyenesen következett, hogy tizenegy évesen előbb töri majd ketté a varázspálcáját, mint hogy a nem éppen népszerű hugrabugosok táborát erősítse. Mi Rodyval kivetettük volna magunkat valamelyik toronyból, ha nem a "vagány griffendélesek" közé kerülünk. Jó volt újra nevetni látni, még ha nem is volt teljesen őszinte a mosolya. Majd az lesz, idővel. Nem holnap, nem is egy hét múlva, de egyszer megint az lesz. Még sok lelki munka állt előtte. - Legalább utána több kihívás lesz benne ismét. Habár nem tudom, mi vesz rá bárkit is a reggeli futásra. - A Roxfortban szerettem a kviddicset, de már akkor is gyűlöltem a hozzá kapcsolódó keresztedzéseket. Eljártam futni a csapattal, csináltam a felüléseket, de ki nem állhattam. A kviddics volt az egyetlen sport, amit valóban kedveltem. Preston szinte minden megnyilvánulása elment egy jó anekdotának. Jerry Preston mondhatni egy jelenség volt, akihez fogható nem is igazán létezett. A fiatalabb aurorok, mint Lachlan is, elképzelni sem tudták, milyen volt az ő mentorálása alatt tanulni. - A csapat felét minden évben kiszórta. Legalább. Szerintem a legtöbb újonc imádkozott, hogy ne ő legyen a kiképzője, pedig aki nála végez, annak azért annyira nem kell félnie terepen. A Preston-féle kiképzéseknél ritkán jöhet rosszabb... Leültem az asztalhoz és nekiláttam az evésnek, azonban Ada fájdalomtól eltorzuló arca nem kerülte el a figyelmemet. - Minden rendben? - ráncoltam a homlokom gondterhelten. Még mindig ekkora fájdalmai voltak?
- Nincs is szebb egy ilyen párkapcsolatnál. Minden álmom volt, hogy a leendő élettársam egy mazochista legyen, akit agyba-főbe verhetek -forgattam a szemem. -De a Zsebpiszok köz egész csábítóan hangzik, még jó pénzt is kereshetnék a verekedéssel. Nem állt szándékomban kipróbálni, milyen is az, amikor az embernek pénzért kell verekednie, legalábbis nem ilyen körülmények között. A rendes sportokat talán még ki is próbáltam volna, kifejezetten vonzott a krav maga, az ökölvívás és igazából a rendes ketrecharc is. Azért ezt nem szívesen emlegettem, főleg nem Lyle előtt, mert így is nagyon bolondnak nézett, hát még ha ezt is megtudná rólam... - Hát, szegénykémben nem sok hugrabugos vonás van, az lenne az utolsó ház, amiben el tudnám képzelni. Nagyon mardekáros típus, úgyhogy vagy az lesz, vagy talán griffendéles. Oda is sokan bekerülnek, akiknek más házakban is helyük lehetne. -Elég volt csak rám nézni. Ha nem könyörgök a Teszlek Süvegnek, hogy márpedig én a Griffendélbe akarok kerülni, kétségkívül a Hugrabugba osztott volna. Utólag elég nagy hülyeségnek tűnt ezt kérni tőle, hiszen a Hugrabugban sokkal jobb helyem lett volna mint a Griffendélben, ahol soha nem tudtam beilleszkedni és a gúnyolódások és piszkálódások egyik kedvenc alanya voltam. De most már teljesen mindegy volt, hiszen tíz éve nem kijártam a Roxfortot. Egyszer talán megint tudok igazán őszintén nevetni. Jelenleg nem láttam a sötétségnek a végét, amibe belezuhantam, de idővel lehet, hogy helyreáll minden. - A reggeli futás a legjobb dolog! Rögtön felébreszt, ad egy kis löketet a napodnak, és sokkal jobban érzed magad tőle utána. Meg a kutyát is szépen lemozgatja, de az már csak a bónusz hozzá. -Nehéz volt eldönteni, ki szerette igazán a futást, én vagy Toast. Versenybe is szállhattunk volna, hogy melyikünk lelkesebb reggelente, amikor felhúzom a futócipőmet és leakasztom a pórázt a fogasról, amit egyébként soha nem viselt. Tökéletesen fegyelmezett kutya volt, szükségtelennek láttam pórázt adni rá, de a biztonság kedvéért mindig magammal vittem egyet. Nagyon tiszteltem Jerry Prestont, az egyik példaképem volt a szakmában, ugyanakkor áldottam az eget, amiért nem kellett nála tanulnom. Nem kérdés, hogy teljesen kiborított volna. - Legalább felkészített mindenre. Biztosan jó lehet mellette tanulni, ha levesszük belőle a terrort és a kínzásokat, amiknek már sok hírét hallottam. Azért egy kicsit örülök, hogy én megúsztam. -Kicsit nagyon örültem, így sem volt egy leányálom végigküzdeni magamat az aurorképzőn, Preston mellett szerintem az átlagosnál is többet sírtam volna. A kérdésére csak megráztam a fejem. - Jól vagyok. Csak van még egy-két sérülés, ami nem túl kellemesen húzódik bizonyos mozdulatoknál. Leülni szar, de amúgy nem gáz a helyzet. Pár napja szerintem véletlenül felszakíthattam kissé az egyik sebet, az lehet az oka.
- Nos... kerestek már ott rosszabb dolgokkal is rengeteg pénzt - vontam meg a vállam. Bár viccnek szántam, attól még fedte a valóságot. A Zsebpiszok közben olyan dolgokkal kerestek néhányan pénzt, amitől a leggyakorlottabb auroroknak is néha felszaladt a szemöldöke vagy bukfencet hányt a gyomra. Kivéve talán Prestonnak, de valószínűleg annyira még ő sem volt kemény, hogy legalább ne döbbenjen meg a legszörnyűbb eseteken. - Ha pedig Weasley a neved, akkor szinte automatikusan oda kerülsz. Kivéve Tristan. Arthur nagybátyámnak mind a hét gyereke griffendéles volt, maga Arthus és a felesége, Molly is. - Az apám is a Griffendél táborát erősítette, de őt nem tartottam odavalónak. Semmi bátorság vagy nemesség nem szorult belé, de hát valahova őt is osztania kellett a Süvegnek... Róla viszont nem szerettem volna beszélgetni sem most, sem pedig máskor. - Sokkal jobban érzed magad, hát persze... Tudod mi villanyoz fel igazán korán reggel? Ha közben egy ötévest is fel kell készítened a napjára. Na, az felér egy maratonnal. - Különösen Brutuskával, nyilván. Inkább az olykor démoni viselkedésű fiam reggeli készülődését választottam volna, ha a másik opció a hajnali több kilométer futás. Ezt inkább meghagytam a mazochistáknak és a kviddicsjátékosoknak, bár valószínűleg még ők is gyűlölték a talajon folytatott edzéseket. - Igazából a legtöbben túldrámázzák Preston módszereit. Mármint egy igazi büdös paraszt, ezt elismerem, de ha valaki ennyit nem bír ki, az ne menjen aurornak, mert ennél lelkileg sokkal nehezebb helyzetekkel is meg kell majd birkóznia. Persze minket mindig kedvelt Lestrange-el, úgy könnyebb volt - ismertem be. Azt azért túlzás lett volna kijelenteni, hogy Preston kivételezett velünk. Egyszerűen csak nem baszogatott annyit minket, mert jól csináltuk a dolgunkat, ennyi. De ha hibáztunk, mi is éppen olyan lecseszést kaptunk, mint mindenki más, sőt, lényegében még nagyobbat, mert tőlünk ennél többet várt. Nagy lelki törést nem okozott vele. - És ezt nem kéne megemlítened a medimágusoknak? - néztem rá kérdőn. - Mert ez nem az a probléma, amiről ha nem veszel tudomást, akkor magától elmúlik, a mély sebeknek van egy ilyen gonosz tulajdonságuk. A lelki sebeknek is, de arról egyikünk sem beszélt szívesen. - És ha nem figyelsz magadra, sosem engednek vissza dolgozni - szúrtam fel egy adag tésztát a villámra. - Nem mintha bármi érdekes várna vissza. Ma például a Helios Színházban basztam el az egész napomat egy piti lopás miatt.
- Azt hiszem, a rosszabb nem szívesen próbálnám ki... -Elég volt csak visszagondolnom a magánakciómra a Baziliszkusz bárban, amibe még szegény Bertie-t is belerángattam. Láttam csúnya dolgokat, de valószínűleg ez még semmi volt ahhoz képest, amiket kifejezetten ezzel foglalkozó aurorok tapasztaltak. Azért nem felejtettem el, hogy majdnem otthagytam a fogamat is. - Azért az elég meglepő, nem sok ilyet hall az ember. Ekkora családnál eléggé nehéz lehet elkerülni, hogy ne kerüljön legalább egy-két ember más házba. Mi csak ketten voltunk a bátyámmal, mégis más házakba osztott minket a Süveg. -Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy vajon Lyle tud-e már Mattről. Biztos említettem korábban, hogy van testvérem, hiszen soha nem tartottam őt titokban... bár feleslegesen, ha nem jött szóba valami úton-módon, akkor nem dobálóztam vele. Különös. Lehet, csak Bertie-nek meséltem róla. Nem tudtam nem nevetni Brutus említésén. - Annyira azért nem lehet rossz, itt is mindig jól viselkedik. -A jól erős túlzás volt, mert ördögi egy gyerek volt, de nekem nem tűnt kezelhetetlennek. Ha valami rosszasággal próbálkozott, rászóltam, kedvesen és inkább kérve, hiszen nem az én fiam volt, és mindig azonnal megértette, hogy van, amit itt nem szabad. Biztosan lehetett köze ahhoz, hogy nem otthon volt, meg persze ahhoz, hogy nem az apja szól rá, akit már az ujja köré csavart valószínűleg a születésekor. Nem találtam annyira bűnrossznak, lehet, hogy sokszor rá kellett szólni, de legalább hallgatott rám. Nekem ennyi már elég volt, persze enélkül is csak örültem volna, hogy velem lehet, nagyon megszerettem azt a kis pokolfajzatot. - Azért biztosan jó lehetett a kedvencének lenni. Legalább tudtad, hogy valakit érdekel a szakmai fejlődésed. És gondolom nem sokan mondhatják el magukról, hogy Jerry Preston kedvencei voltak. Zavartan vonogattam a vállam válasz helyett. Határozottan szólnom kellett volna a medimágusoknak, de nem akartam. Hogy miért? Ez egy nagyon jó kérdés, nem igazán volt rá racionális magyarázatom. Azt hiszem, csak féltem attól, hogy ha meglátják a felnyílt sebet, akkor még ráhúznak plusz heteket a kényszerpihenőmre, pedig már most nem bírtam magammal. - Nem szándékos volt, elhiheted. Csak szarul alakult a nap, én pedig tettem egy rossz mozdulatot, ennyi az egész. Véletlen volt. -A szar napról én tehettem, de ezt nem akartam megosztani vele. -A Heliosban? Bertie ott kapott munkát. -Nem, nem vettem észre, hogy rosszat szóltam. Biztosan nem kellett volna ennyit mondanom, mert ez is túl sok volt, de ekkor egyáltalán nem tűnt fel, hogy ez túl sokat elárul.
Majdnem kinyögtem, hogy igazából remekel önmaga jó nagy szarba keverésében, de végül nem tettem. A helyzet még tőlem is tapintatosságot kívánt meg, és az az igazság, hogy nem is tartottam igazán viccesnek Ada szuicid hajlamokkal párosuló hőskomplexusát. - Ez kicsit olyan, mint a sznob aranyvérű családoknál a Mardekár fétisük. Nálunk a Griffendél az elvárás, náluk a Mardekár. Szerintem tizenegy évesen tökön szúrtam volna magam, ha bárhova máshova oszt a Süveg, mert minden mást elfogadhatatlannak tartottam. A saját gyerekeim esetében már nem érdekel, persze - tettem hozzá, ha esetleg nem lett volna magától értetődő. Felőlem aztán kviblik is lehettek volna a gyerekek, akkor is ugyanúgy szerettem volna őket. Amióta Brutus elkezdte mutatni a mágia első jeleit, néha tényleg meg is fordult a fejemben, hogy egyszerűbb lett volna egy kviblivel. Például amikor sikerült a háztetőre varázsolnia magát, mert nem volt kedve befejezni a labdázást a kertben, minden kérésem ellenére sem... - A bátyád hol is dolgozik amúgy? Még egyetlen másik Lachlannel sem találkoztam. - Sejtettem, hogy nem a Minisztériumban dolgozott, vagy ha igen, akkor egy egészen jelentéktelen osztályon lehetett aktakukac. De valószínűleg még akkor is láttam volna a húgával együtt, így inkább arra gyanakodtam, hogy a testvére másfajta karrierálmokat dédelgetett, mint ő. - Itt nyilván jól viselkedik. Ez benne a legrosszabb, másokkal egy bűbáj a gyerek. Szerintem csak azért, hogy hülyét csináljon belőlem. - Brutus nem volt bűbájos, de ezt nehezen tudtam elmagyarázni azoknak, akiknek csak pár órát kellett vele tölteniük, amikor a legjobb arcát mutatta, csak mert... említettem már, hogy sok mardekáros vonás szorult belé? Hát azért. - Fogalmazhatunk így is, igen - vigyorodtam el. - De én inkább azt mondanám, hogy ritka, mint a fehér holló, ha Jerry Preston akár csak kicsit is kedvel valakit. Egy igazi faszfej az öreg, meg is sértődne, ha valaki másnak nevezné. Persze most már nem nevezném magam a kedvencének, szerintem kibaszott nagyot csalódott bennem és Rodyban is. Úgy tudom, most Cassie Blackkel dolgozik együtt. Megérdemli, nyilván, tehetséges a kiscsaj és megvan az idegzete is Prestonhoz. Azért mégis bántott, hogy Jerry nem velem akart együtt dolgozni. Elkúrtam, igen, de valahol a lelkem mélyén jól esett volna, ha legalább ő nem kérdőjelezi meg a képességeimet. Mégis azt éreztem, hogy ő is felrakott egy nem túl előkelő polcra. Nem tetszett, hogy ennyire semmibe vette a sérüléseit. De nem voltam medimágus és az Imperius átkot sem alkalmazhattam rajta, hogy kényszerítsem a Mungó meglátogatására. Kénytelen voltam bízni a nem létező józan eszében. - Végül is az is csak egy szar mozdulat, ha kitöröd a nyakad, nem? - forgattam a szemem. - Igazad van, magasról le kell szarni, biztos nem komoly. Éppen olyan passzív-agresszíven szúrtam át a villámmal egy tésztát, mint amilyennek a válaszom is hatott. - Ja, tudom, Frida Scamander megemlítette, hogy ott dolgozik. Elég bizarr elképzelni, hogy valami legális munkát végez. - Először nem esett le, hogy volt bármi furcsa Ada válaszában. Aztán mégis tudatosult bennem a szavai mögöttes jelentése és hirtelen úgy éreztem magam, mintha legalább azt közölte volna velem, hogy holnap lesz az esküvője azzal a drogos gecivel. - De te ezt honnan tudod? Gondolom, nem voltál mostanában színházban...
Valóban remekeltem benne, nem volt mit tagadnom. Különös érzékem volt hozzá, hogy nagyobbnál nagyobb szarba keverjem magam, aminek a legszörnyűbb része, hogy legtöbbször teljesen tudatosan tettem. Hiszen nekem soha nem volt semmi, amit elveszíthettem volna, amiért érdemes lett volna vigyáznom magamra. Nem tűnt egyszerű feladatnak megtanulni, hogy igenis van miért életben tartanom magamat, mert van, akinek fontos vagyok. Most már persze mindegy volt, mert belekerültem ebbe az ördögi körbe, és mire lett volna valakim, addigra azt is elcsesztem egy életre. - Gyerekként az ember hajlamos túlzásokba esni, hogy mi igazán fontos és mi nem. Én tizenegy évesen szinte könyörögtem a Teszlek Süvegnek, hogy a Griffendélbe rakjon, mert meggyőződésem volt, hogy nekem ott a helyem, hogy majd ott tudok igazán beilleszkedni és élvezni a roxforti éveket. Meg persze halálra rémültem, amikor azt mondta, hogy a Hugrabugba kéne tartoznom, mert a bátyámtól csak azt hallottam, hogy a hugrabugosok nyomik. És egy gyerek sem akar nyomi lenni, mert egy gyerek sem fogja fel, hogy az nem így működik. Igazából mindegy, magamnak ástam azt a gödröt, amikor mindenáron griffendéles akartam lenni. -Megvontam a vállamat, már nem igazán érdekeltek az akkor történtek. Igen, rohadt szar ötlet volt a Griffendélbe erőszakolni magam, de utána már hiába vertem a fejemet a falba, én tettem ezt magammal. Ma már nem éreztem olyan fontosnak mindezt, túltettem magam rajta. A kérdésére csak megvontam a vállam. - A fene se tudja. Elvileg a Gringotts átoktörője, gyakorlatilag meg ki tudja, merre jár és milyen feladatai vannak. Hónapok óta nem hallottam felőle, néha küld egy-egy képeslapot, de az ember nem igazán látja. Még apánk temetésére sem tudott eljönni, bár lehet, oda nem is akart… Mindegy, szóval átoktörő. -Nagyon hiányzott már a bátyám. Nem igazán tettem ezt szóvá, mert senki nem volt kíváncsi rá, hogy nekem mi a legújabb lelki bajom, meg róla azért könnyebb volt elterelnem a figyelmem, hiszen úgyis ritkán láttam. De ez nem változtatott azon, hogy nagyon szerettem volna már látni, mert senkim nem volt már rajta kívül. Anyámat csak nem zaklathattam Írországban… - Nem is a te fiad lenne… -mosolyodtam el. -De elhiszem, hogy szörnyen tud viselkedni, látszik rajta, hogy egy igazi kis sunyi kölyök. -Imádtam Brutust, hihetetlennek tűnt, hogy milyen hamar a szívemhez nőtt az a gyerek, és emiatt könnyen át is tudott vágni. Sejtettem, hogy nem olyan kisangyal, mint amilyennek itt próbálta mutatni magát, már persze a saját megítélése szerint, de mégis elhittem, hogy annyira nem katasztrófa vele együtt élni. Nekem biztosan nem lett volna az. Különös volt Lyle Weasleyt mosolyogni látni. A Minisztériumban és munka közben egész biztosan egzotikumnak számított, mindig komor volt és kedvetlen. De nem állítottam, hogy nem tetszett jobban ez az arca. A világért sem mertem volna bevallani, hogy milyen melengető érzés volt látni rajta, ha jó kedve van. - Ha csalódott bennetek, akkor meg is érdemli, tényleg faszfej. De Cassie-t ismerem és kedvelem, tényleg nagyon jó auror. Azért bevallom, én is szívesen tanultam volna Prestontól, legyen akármekkora faszfej. -Amikor először megláttam a parancsnokságon Jerry Prestont, Lyle konkrétan kiröhögött, hogy milyen fejjel meredek rá. Mintha maga Merlin libbent volna be, úgy néztem rá, döbbenten, hogy úristen, ez az ember nem csak egy legenda, hanem tényleg létezik is. Persze én már az ő történeteivel lettem kiképezve, rengeteget példálóztak vele, mint kiemelkedő tehetség és példakép, nem csoda, hogy aurorként tényleg Merlinnek érezte az ember. - Nem szarom le, egy szóval sem mondtam. Jól vagyok, attól, hogy fáj egy-két mozdulat, még nem kell temetni. A medimágusok is megmondták, hogy erre lehet és kell is számítani, mert… hát, mert ez ilyen. Nem tudom, nem értek ezekhez a dolgokhoz. De a jövő hét elején úgyis vissza kell mennem a Szent Mungoba, majd akkor megnézetem velük. Habár biztos vagyok benne, hogy tényleg semmiség… -Ebben gyakran biztos voltam, de az igazán mindegy. A kérdésére megállt a villa a kezemben. Ekkor döbbentem rá, hogy kicsit sokat mondtam, túl sokat, és csak olyat, amit nem kellett volna. Pedig egyetlen mondat volt, egyetlen apró, rövidke mondat. Bassza meg. - Hát én csak… hallottam. -Siralmas próbálkozás. Pár másodpercig még kattogtam rajta, hogy mit mondhatnék, mivel kéne kimentenem magam, aztán rájöttem, hogy rohadtul mindegy. Egyszerűen nem számít, úgyis átlát rajtam. Úgyhogy egy sóhaj közben letettem a villámat. -Bertie itt járt. Áthívtam, mert meg akartam beszélni vele a történteket, elmondani neki, hogy gyakorlatilag a gyereke halálát okoztam. Nyomja elég szar a lelkemet, gondoltam, majd legalább ennyivel könnyebb lesz. Szerintem sejtheted, hogy mennyire fogadta jól, de mindegy is. Elmondtam neki, kiborult tőle, közölte velem, hogy soha többet ne keressem, aztán elment. Ennyi történt, az ügy le van zárva. -Nem állt szándékomban részletezni, mert hiába vártam megnyugvást attól a beszélgetéstől, csak még több fájdalmat kaptam érte. De ezt nem akartam kifejteni.
- Gyerekként az ember valahogy túl fontosnak találja, hogy beilleszkedjen és ne legyen "nyomi"... Mármint a többség. Tristant például ez sosem érdekelte. - Nem kellett hangosan kimondanom, nyilván mindketten tudtuk, hogy rám ez nem volt igaz. Engem nagyon is érdekelt tizenévesen, hogy népszerű legyek és sokan szeressenek, nem akartam számkivetett lenni, ebben pedig partnerem is akadt Rody személyében. A tulajdon nagyfiam biztosan nem lett volna büszke rám és a keresztapjára, ha látta volna az akkori viselkedésünket. - Akkor nálatok az öngyilkos hajlamok mondhatni öröklődnek a családban, mert azért az átoktörő szakma nem egy életbiztosítás. Aurornak lenni is biztonságosabb. Arthur unokatestvéremnek a legnagyobb fia átoktörő a Gringottsnál, voltak meredek kalandjai. Mondjuk a legszebb sérüléseit pont nem munka közben szerezte, hanem Fenrir Greybacktől, de az már más kérdés... - Ettől még a szakma nem lett kevésbé veszélyes, a legtöbb átoktörő örülhetett, ha nem úgy nézett ki a karrierje végén, mint Alastor Mordon. Ki tudja, Ada bátyjának is hány végtagja hiányzott már. Azt pedig inkább nem is firtattam, miért nem jött haza a testvére az apjuk temetésére, úgy éreztem, tolakodó lenne rákérdezni. Hiszen nem tudtam semmit a családjukról, valószínűleg okkal nem voltak jelen egymás életében, nekem pedig ehhez nem sok közöm volt. Ha akarja, majd egyszer elmondja. Azért én nem voltam ennyire biztos abban, hogy Prestonnak nem volt oka csalódottnak lenni miattam. Rody döntése teljesen érthető volt, ha rá haragudott volna, azt én is faszfej húzásnak éreztem volna tőle. Hiszen Rody nem rontott el semmit, a karrierje csúcsán egyszerűen csak kilépett. Semmi botrány, semmi hiba, csak szép csendben távozott és új munkát keresett, egy hasonlóan megbecsült és fontos munkát. Én viszont... én mindent elkúrtam, amit el lehetett. Mégis melyik mentor akarta volna így látni az egykori kedvenc tanítványát? Jerry helyében én biztosan tarkón vágtam volna magamat. - Rodyban tényleg nincs oka csalódni, ő nem hibázott. És nagyon jó SVK tanár lett, legalábbis a gyerekek rajonganak érte. - Azt azért biztosra vettem, hogy a szánalmas alpaka patrónusát nem merte mutogatni a diákjainak, azonnal repült volna a róla kialakított kép. - Hidd el, még mindig rémálmaid lennének a beteg oktatási módszereitől, Preston tényleg egy szadista. Állítólag volt egy évfolyam, akiket mumusokkal gyötört ki tudja meddig, talán pont Cassie Blackék... Erősen kételkedtem benne, hogy valóban szólni fog a problémái miatt a medimágusoknak, ahogyan abban is, hogy ez tényleg semmiség. De inkább nem erőltettem tovább a témát, mert tudtam, hogy csak az ellenkezőjét érném el annak, amit akartam. Makacs volt és gyűlölte beismerni, ha valami gondja akadt, ha a fejem tetejére álltam, akkor sem kért a segítségemből vagy másokéból. Nem meglepő, hogy ilyen helyzetbe keveredett... A "Bertie itt járt" mondatnál már szólásra nyitottam a számat, hogy egy kiadós lebaszásban részesítsem, amiért beengedte és anyázzak egy sort, amiért az a balfasz idejött, de Merlinnek hála nem tettem meg. Ugyanis így még jobban kiakadhattam, amiért Ada azzal a rengeteg eszével önszántából idehívta azt az embert, akivel most a legkevésbé kellett volna érintkeznie. - Te komolyan nem vagy normális - ingattam a fejem hitetlenkedve. Már igazán dühös sem voltam, elnyomta az érzést a döbbenet, amiért ennyire hülyén viselkedett. - Mégis mi a szarra számítottál? Hogy majd együtt pityeregtek, vagy mi? Mindketten csodálatosak vagytok a problémakezelésben, igazából nem tudom mit vártál tőle... Utáltam Ollivandert, de ezúttal nem tudtam azt mondtani, hogy rosszul reagálta le a helyzetet. Bárki ezt tette volna a helyében, beleértve engem is, még ha ezt nem is terveztem hangosan kimondani Ada lelki épsége érdekében.
- Engem… Nem is tudom. Azt hiszem, inkább csak annyit akartam, hogy figyelmen kívül hagyjanak. Megvoltam én egyedül is magamnak, vagyis Temivel, nekem az is elég lett volna. De a gyerekek már csak ilyenek. Mindig akad valaki, akibe érdemes belerúgni és mindig akadnak olyanok, akiknek nincs nagyobb öröme az életben, mint ezt megtenni. Hogy őszinte legyek, néha, amikor visszagondolok azokra az időkre, már inkább csak sajnálom azokat a szerencsétlen gyerekeket, akiknek másokat kellett bántaniuk ahhoz, hogy jól érezzék magukat. -Megráztam a fejem. -Bocsi, megint sokat jár a szám. -Nem akartam nagyon belemenni, mert féltem, hogy magára veszi, hiszen abból kiindulva, hogy velem milyen volt, amikor mellé kerültem, ő sem lehetett különb kölyöknek. Pedig ez most nem ellene szólt. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon egy átoktörő miképpen tudott így összeakadni Fenrir Greybackkel, ez biztosan látszott az arcomon is, de még nem kérdeztem rá. Majd egyszer talán beszélünk ilyen családi anekdotákról is, nem mintha nekem sok lett volna. Nem sokat tudtam Matt kalandjairól, azok sem voltak igazán hajmeresztőek, legalábbis nekem nem úgy adta elő őket. Én pedig szerettem volna hinni neki. - Mindig is imádtam a munkáját -vontam vállat. -Mindig azt éreztem, hogy nagyon illik hozzá és sokáig hajtogattam, hogy én is átoktörő akarok majd lenni, ha nagy leszek. Aztán rájöttem, hogy az aurorszakma jobban vonz, hiába veszélyes. De hát ilyenek vagyunk mi, szeretjük a veszélyt és az adrenalint, már egészen beteges mennyiségben. Vagyis… én már csak szerettem. -Egy életre elegem lett a kalandokból és a veszélyből, mert mindent felhalmoztam egyetlen alkalomba, amit csak lehetett. Bőven elég volt ennyi, úgysem fogok soha felépülni minden sérülésemből, a legrosszabbakból biztosan nem. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy legalább az edzéseimet nem kell feladnom, legalábbis nem mindet. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna a futás és a box nélkül. Megvontam a vállam Preston említésére, mert a mumusok általi szadizmusra már nem tudtam mit mondani. Valószínűleg nem tudtam volna mit kezdeni vele, mert sosem voltam jó abban, hogy szembenézzek a valós, belülről jövő félelmeimmel. A legnagyobb őrültségekre is kész voltam, de arra már nem, hogy valami olyat beismerjek, ami ténylegesen megrémisztett és fájdalommal járt. Elég szar Griffendéles voltam. - Igen, valószínűleg pont arra számítottam, hogy majd unikornisfaszon lovagolva galoppozunk a pityergés szivárványára -vágtam rá ingerülten, nyomatékosan belevágva a villámat a tésztába. Nem mintha ettem volna belőle, már félig kihűlt, de alig pár falat hiányzott csak belőle. -Én csak… Tudnia kellett, érted? Nem titkolhattam előle egy életen át, hogy mit tettem, hogy lehetett volna egy gyereke, egy közös gyerekünk, és én mindezt tönkretettem, mert egy darab szar vagyok. Legalább van oka gyűlölni engem, tök fasza dolog. Letettem a villát és eltoltam magamtól a tányéromat. Még mindig majdnem tele volt, de minden maradék éhség, ami eddig bennem volt, már semmissé lett. Nem volt étvágyam, nem kívántam az ételt, pedig mostanában meglehetősen keveset ettem alapból. - Tudod, sokat gondolkodtam mostanában. Nem lenne szabad, mert mindig csak a rossz dolgokon tudok agyalni, de ez most elég erősen megérett bennem és igazából az egyetlen visszatartó erő… hát, te vagy. Megfordult a fejemben, hogy otthagyom az egészet, a parancsnokságot, az egész aurorszakmát, mindent. Visszamegyek a kávézóba vagy szerzek valami más helyet magamnak, esetleg elmegyek mugli rendőrökhöz kutyakiképzőnek vagy valami edzőterembe, nem tudom még. De most úgy érzem, hogy nem akarok és nem is tudok többet a jelvényemre nézni, mert a rosszullét kerülget tőle. Csak veled nem akarok kibaszni, habár lehet, jobban járnál egy normálisabb partnerrel. Jó, nem áltatom magam, inkább az önzés vezérel, mert te és Brutus nagyon fontosak vagytok nekem és nem akarom, hogy eltűnjetek az életemből. -Szánalmasnak éreztem magam, de ki kellett mondanom, már nagyon nyomta a lelkem.
