Néha nem tudnám megmondani, hogy az életem melyik része nehezebb és felelősségteljesebb. A munkám, mikor legalább kétszer meg kell gondolnia az embernek, hogy mit és hogyan mond. A gyerekek ugyanis egészen biztosan kiszagolják a bizonytalanságot és az esetleg lyukakat, ha nem tudok válaszolni valamire. Mert persze, hogy olyan is megesik. Én sem tudhatok mindent, ugyebár. De ugyanilyen nehéz, ha nem nehezebb az életem másik része. A magánélet. Feleségnek és anyának lenni sem mindig könnyű. Imádom a családomat, de szerintem a lányok születése óta nem volt öt nyugodt percünk. Na igen... mindig történik valami. Nem mintha bánnám, csak egyszerű ténymegállapítás volt. Mert tényleg mindig történik valami... akár percek alatt is. Gyakorlatilag annyi időre hagytam őket egyedül, amíg elmentem bevásárolni, és arra érek haza, hogy a két lányom repülőgépes kényszerleszállást játszik, méghozzá veszett gyorsasággal. Jaj, Merlinkém! - Sziasztok! Apátok már megint hagyott titeket édességet enni? Ejnye már! Hányszor mondjam még, hogy ha túl sokat esztek, annak rossz vége lesz? Ráadásul nem tudom, melyikünk számára rosszabb. Nekem és apátoknak, mert nem lehetek veletek bírni, vagy nektek, mert kikaptok. Márpedig kikaptok, szerintem ti is nagyon jól tudjátok! Magyarázok folyamatosan a két, édességtől hiperaktív rosszcsontnak, közben, már menet közben igyekszem tőlük elkobozni a még megmaradt cukorkát. Gyanítom, sikertelenül végződik a próbálkozásom, de milyen anya és tanár lennék, ha nem próbálnék meg megtenni minden tőlem telhetőt? - Lányok, most menjetek szépen játszani, addig előkerítem apát is, rendben? Arthur! Arthur, merre vagy? Váltok át valamivel szelídebb hangnemre, és ugyanazzal a lendülettel már szólongatni is kezdem Arthurt. Fogalmam sincs, merre lehet, mert tisztán emlékszem, hogy együtt hagytam itt őket hármójukat, erre ő fogta magát, elszublimált, és itthagyta a lányokat. Azt még látó képesség nélkül is meg tudom mondani, hogy ebből baj lesz, ha hamarosan nem kerül elő, és mondja el, hogy mi a helyzet. Remélem, nem esett semmi baja, csak megint a csillagtérképeivel van elfoglalva. Az még a jobbik eset. Nem haragszom én rá komolyan, csak féltem őket. Ez pedig szerintem teljesen érthető. A lányok szerencsére szót fogadnak és elmennek játszani - legalábbis remélem, hogy játszani mennek, és nem valami rosszaságon törik a fejüket épp -, én pedig úgy döntök, hogy leülök és megvárom Arthurt. Nemsokára vége a nyárnak, ami egyet jelent az új tanévvel és a munkával, és jó lenne kiélvezni az együtt tölthető időt. Csakhogy sajnos nem mindenbe lehet beleszólásunk, és a mi családunkkal mindig történik valami. Akár szeretnénk, akár nem. Csak tudnám, most épp micsoda!
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 11:55 am
Patricia & Arthur
Vigyáznom kellett a lányaimra, viszont annyira aranyosak voltak, hogy szegénykéinket nagyon megsajnáltam és úgy döntöttem kivételesen kaphatnak egy kis édességet. Kár megkérnem őket, hogy ne szóljanak róla az anyjuknak, mert akárhogy is nézzük, ez megfog működni. Az édesség ugyanis kiüt rajtuk, ha akarom, ha nem. Izgágábbak lesznek, beszédesebbek és legyőzhetetlennek érzik magukat, illetve büszkének, mert kiérdemelték a kapott édességet. Ezzel ők köszönik szépen jól megvannak. Végül is mi értelme volna az egésznek, ha nem örülnének ennyire? Nem akarom szomorúnak látni őket, ezért bevállalom, hogy hiperaktívak legyenek és az anyjuk leordítsa a fejemet azért, mert megleptem a lányainkat egy kis plusz édessel. Elég rájuk nézni és az ember szíve meglágyul, legalábbis itthon biztosan. A kastélyban már más a helyzet, ott meg kell keményítenem a szívemet és nem adhatom meg magam nekik. Most lesznek harmadévesek, előre félek attól, hogy mit szólnak majd ahhoz ha tőlük is ugyanúgy elvárom a házi dolgozatot, mint a többiektől és nem fogok tudni nekik segíteni benne. Ha a gyermekeit kezdi el tanítani az ember mindig fel kell készülnie arra, hogy történhetnek félreértések, irigykedések és minden más, ami csak bonyodalmat szülhet. Nem szeretem a félreértéseket, a bonyodalmakat meg még inkább nem. Mindegy is, amíg tehát a feleségem nincs itthon, elkövethetek egy kis bűnt és adhatok cukorkát a lányoknak. Egyáltalán nem az a szándékom, hogy engem jobban szeressenek, mint őt, ha bedurvulnak, akkor annak a következményét én is ugyanúgy elszenvedem, nem csak Patricia. – Apu most kimegy egy kicsit a barkácsműhelyébe. Ígérjétek meg, hogy addig nem rosszalkodtok és döntitek romba a háznak ezen részét! – leguggoltam hozzájuk és mindkettejük arcát megsimogattam, abban reménykedve, hogy a szülői szeretet kimutatása ér valamit az irányukba. Tipikus szövegelés rövidebb változatban azzal kapcsolatban, hogy legyenek jók, ha tudnak. Hiú ábránd. De mégis megpróbálok bízni bennük, így valamivel nyugodtabb szívvel megyek a műhelybe. – Ha anyátok megérkezne ne felejtsetek el szólni neki, hogy épp a csillár kristályait próbálom visszaszerelni az eredeti helyükre. – amit a múltkor sikeresen leszakítgattak a helyéről, mert annyira varázslatosnak tartották ahogy az üvegprizmán áthalad a fény és szivárvány keletkezik a szobájukban, még éjszaka is, ha egy lámpát tartanak az üvegkristály elé és ezt nagyon, de nagyon élvezték, mostanáig. Kénytelen vagyok ugyanis véget vetni a mókának és visszaszerelni ezeket a kristálydíszeket a helyükre. Ha vendégek jönnek hozzánk, nem akarom, hogy a megcsonkított díszű kristálycsillárt bámulják a fejük felett. Jól lehet, hogy megoldhattam volna két-három pálcasuhintásból az egész javítás dolgot, de most egy kis időt akartam eltölteni vele, barkácsolgatni, használni a szerszámos ládámat, ami a Roxfortban töltött idő során csak itt porosodik. A lányokhoz hasonlóan azt hiszem én is belelkesültem attól, hogy megjavíthatok valamit, észre sem vettem, hogy mennyire eltelt már az idő. Csak azt hallottam, ahogyan a feleségem engem keres. Pont időben érkezett haza. A kristálycsilláron ott díszelegtek újra az üvegkristályok és én büszke voltam magamra. Egészen addig amíg a csalódott arcát meg nem láttam. – Oh pont időben, megjavítottam a csillárt, remélem örülsz neki, hogy nem olyan csupasz szegény már. Nézd! – azzal felmutattam a kezemben lévő csillárt és a nappali felé tartok vele.
Vendég
Szer. Aug. 19, 2020 6:05 pm
Arthur & Patricia
Nem tudom, meddig vártam Arthurra, mert idegesen valahogy máshogy telik az idő. De azt hiszem, nem kellett túl sokat várakoznom, mikor a néhány napja leszakított, most újra ép kristálycsillárral kezében a nappali felé közeledik, és nagy boldogan jelenti ki, hogy ő bizony megjavította a csillárt, és milyen szép. - Látom! Nagyon szép lett, tényleg. De azt azért igazán elárulhatnád, hogy hogy a Merlin csavaros csudájában tudsz ilyen nyugodt maradni, amikor a lányaink néhány perccel ezelőtt még repülőgépes kényszerleszállásosat játszottak a nappalink kellős közepén. Nem, ez egyáltalán nem vicces. Nem kicsit, nagyon nem vicces. Te meg persze nem vagy sehol. Vagyis ahogy látom, épp a műhelyben voltál. Nem az a lényeg, hanem az, hogy... Merlin trottyos gatyakorcára! Artie, mégis miért adtál a lányoknak édességet, mikor tudod, hogy mi történik velük ilyenkor? Arról nem beszélve, hogy nemcsak velük, de velünk, és az egész házzal is. Nem szeretném, ha úgy nézne ki a lakás, mintha valaki trágyagránátot robbantott volna benne. És nem, azt sem szeretném, ha esetleg felhoznád ötletként nekik. Eszedbe ne jusson, hallod? Fenyegetem meg játékosan, habár amit a lányokról és az édességről mondtam, annak sajnos a fele sem tréfa. Tényleg nagy katasztrófákat tudnak okozni olyankor. Csak éppen nem érdekli őket... meg Arthurt és a nagyszülőket sem, mert el kell kényeztetni a gyereket. Persze, ezt teljes mértékben megértem, de hé... lehetőleg ne itthon, jó? Abból semmi jó nem származik. - Egyébként mi a helyzet? A csilláron kívül... minden rendben volt? Fogalmam sincs, mire kell még számítanom a csilláron, és a hiperaktív gyerekeken kívül. Mármint rájuk mindig számíthatunk, mert sosem lehet tudni, éppen mikor kaparintanak meg valami cukorkát, vagy egyéb nyalánkságot, de azért mégis. Jobb félni, mint megijedni, de a legjobb, ha a közelünkben tudjuk a veszélyes dolgokat, ahol nem juthatnak hozzájuk. Többnyire. Azért okosak, és ügyesen kijátszák a rendszert. És akkor arra még csak gondolni se szeretnék, hogy Clemi megint milyen bogarat csempészett be a házba, nagyrészt a testvére bosszantására. Jaj nekünk!
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 2:34 pm
Patricia & Arthur
Elsőre nem értem meg, hogy mire fel ez a nagy harcias morcosság a feleségemnél, hogy miért nem örül együtt velem. Aztán letettem arról, hogy a szavaiba vágjak. Helyette teljesen nyugodt arccal végighallgatom a sérelmeit, ez mindig jól ment. Nem kezdtem el vigyorogni, megtanultam már, hogyha rávigyorgok ilyenkor akkor csak még inkább rosszabbra fordul a helyzet. Szóval csak rá hagytam, hogy elmondja a sérelmét. Mást amúgy sem tudom, hogy tehettem volna. Ja, de tehettem volna. Elővettem a pálcámat és visszavarázsoltam a kristálycsillárt a helyére. Visszaszerelni ugyanis már nem igazán tudtam a feleségem tomboló dühe miatt. De talán szerencsére tudom, hogy gyöngédséggel az ő szívét is meg lehet puhítani, talán egy kicsikét. Ezért is karoltam őt át és húztam egy kicsit közelebb magamhoz. – Ne aggódj, varázslattal, mindent meg lehet oldani. A lányokat meg nem kell féltenünk. Ha fel is borítanak valamit, vagy eltörnek, akkor meg tudjuk javítani. A lányokban meg egy kicsit jobban kellene bíznunk, nem gondolod? Sok mozgásra van szükségük, lehet, hogy nem fárasszuk ki őket eléggé, ezért gondoltam, hogy hagyom őket játszani és még édességet is adtam nekik. Megérdemelték. Amíg nem voltál itthon segítettek nekem. Az most teljesen más, hogy éppen a ház felforgatásán vannak. De mint mondtam egy varázslattal rendbe tudjuk tenni a lakást. – megsimogatom az arcát és hogy úgy tűnjön tényleg minden rendben lesz, még egy csókot is nyomok a homlokára. – Minden rendben, ne aggódj. Igaz, hogy nem vagyok látó, de ha egy kicsit is bízol a gyermekeinkben akkor nem lesz baj és láthatod, hogy mindent meg tudunk oldani, ha összefogunk. - egy kicsit elengedem őt, hogy fellélegezhessen, de csak annyira húzódom el tőle, hogy egymás szemeibe tudjunk nézni. – Különben is, a jövőt nem úgy kell felfognunk, hogy az szent és sérthetetlen. A döntéseink befolyásolják azt nem igaz? Tehát, hogyha figyelünk közben, mi lesz akkor ha a gyerekek lenyugszanak, kifárasztják magukat, akkor… – természetesen nem akartam okoskodni, mert az én képzetem a jövőbe látásról teljesen más lehetett, mint az övé. Ezt ő is tudja, éppen ezért hagytam inkább abba, nem kell még tovább és feleslegesen fokozni a fokozhatatlant. – Félre tehetnénk egy kicsit a munkát és foglalkozhatnánk velük. – széles mosoly jelenik meg az arcomon, amivel remélem, meg tudom győzni őt.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 2:51 pm
Arthur & Patricia
Nem érti... én meg azt nem értem, hogy ő miért nem érti. Azt, ami egyébként teljesen világos. Jó, lehet, csak nekem, de akkor is. Megpróbálok lenyugodni, hogy ne rögtön fejleharapással indítsak. Ja, hogy lehet, azzal már elkéstem egy csöppet? Hoppá! - Nem az a lényeg, hogy varázslattal mindent rendbe tudunk tenni. Mert igen, igazad van, megtehetjük. Az a lényeg, hogy... ehh, hagyjuk! Azt hiszem, most teljesen mindegy, mit mondok, akkor is a lányoknak adsz igazat. Jól gondolom? Forgatom meg a szemeimet kissé még bosszúsan, de már korántsem annyira, mint néhány perccel ezelőtt. Igaza van, bíznunk kell bennük, ezt én is nagyon jól tudom. És nem is lenne semmi gond azzal, hogy játszunk velük, de hogy édesség... na, az már lehet, nem kellett volna. - Megértem, hogy jót szerettél volna nekik, és hajlamos vagy rá, hogy elkényeztessük őket. Mert mindent megengedsz nekik te is, meg Merlinék is, aztán utána csodálkozunk, hogy nem bírnak leállni. Így van vagy így van? Annak viszont örülök, hogy segítettek neked, amíg nem voltam itthon. De remélem, segítség alatt nem a ház szétszedését érted. Teszem hozzá most már egy apró mosoly kíséretében. Hiába, van, ami nem változik... és hiába vagyok látó, a jövőt tényleg nem lehet kőbe vésni, bármennyire is szeretném néha. Folyton változik, velünk együtt. - Azt mondod, fárasszuk ki őket? Rendben van... mire gondolsz pontosan? Mert nem megyünk csak úgy bele a vak világba, csak azért, hogy utána Clem mindenféle bogarakkal jöjjön haza. Mármint tudom, hogy ő ilyen, így szeretjük, de... mégiscsak na. Szóval, mire is gondoltál? Mostanában tényleg kicsit túlzásba visszük a munkát... mindenkire ráfér egy kis pihenés, szórakozás... na meg a lányok is biztos örülnének valami családi mókának még évkezdés előtt. Kíváncsian várom, mit is forgat a fejében Arthur... mert hogy valamit biztos, ahhoz nem kell látónak lenni.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 3:10 pm
Patricia & Arthur
Széles mosolyra húzom a számat. Attól függetlenül, hogy ő nagyon ki van akadva és nem kell legilimentornak lennem, hogy ezt tudjam, mégis azon vagyok, hogy a lányainknak több támogatást kell adnunk. Miért ne tennénk? Lehet, hogy néha angyalok, néha meg kis ördögök, de még csak gyerekek. Most kell kijátszaniuk magukat. Most kell szórakozniuk, nem máskor. Felsóhajtok. – Ne aggódj, ha bennük nem bízol, akkor bízz egy kicsit bennem. Tudom, hogy mit csinálok. Végtére is, az apjuk vagyok. Szerintem ismerem őket annyira, hogy minden rendben legyen és mi járjunk túl az ők eszükön. Az édességtől meg… lehet, hogy jobban felpörögnek, de annál jobban kifáradnak. Te nem figyelted ezt meg náluk? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Bár lehet, hogy tévedek, de abból a kevéske észrevételből én ezt szűrtem le. Mondom, lehet, hogy tévedek és nem nekem van igazam, de sosem lehet tudni igazából. – Ne mérgelődj drágám ilyesmin. Nem éri meg, ha mérgelődsz csak ráncosabb leszel. Remélem nem akarsz ráncos lenni idejekorán. – mosolygok. Mert csak viccelődni akarok vele. Tényleg csak viccnek szánom. Nem tudom, hogy ő ezt minek veszi, na mindegy. Lényeg, hogy én igyekszem lenyugtatni őt akármibe is kerüljön az egész. – Tudtam, hogy te is benne leszel és számíthatok rád. – megrebegtetem előtte a szarvas szempilláimat és igyekeztem elbűvölni őt a sármommal. – Piknikezhetnénk a nagy dombon, talán még elhívhatnánk a húgomat is, vagy Orion-t vagy mindkettőjüket, vagy csak mehetnénk mi négyen. Ne félj a bogaraktól. Talán ha veszünk neki valami bogár formájú kis játékot akkor leszokik róla vagy ezen még lehet, hogy el kell gondolkodnom. Ami bogárra hasonlít az csak a gumicukor, azt meg nem adnék nekik ha nem muszáj. – magyarázok értelmes fejet vágva. Amúgy nagyon remélem, hogy nem lesz semmi baj abból, hogyha esetleg elvisszük őket valahová. – Neked van valami egyéb ötleted esetleg, hogy mit csinálhatnánk? – érdeklődök. Hátha neki jobb ötlete támad és valami mást szeretne. – Megbeszélhetjük ezt esetleg egy csésze kávé mellett? Rám férne egy kicsi és talán rád is. Mit szólsz hozzá? – elengedem őt, most már végleg. Nem akarom, hogy a karjaim rabja legyen, szeretném ha tényleg beszélgetni tudnánk erről az egészről egy kicsit.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 3:29 pm
Arthur & Patricia
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem arról van szó, hogy nem bízom bennük! Meg benned is bízom. Csak... nem tudom, miért kell nekik állandóan hiperaktívkodni. Bezzeg az órákon valószínűleg nem ezt csinálják... És... nem, ezt még nem igazán figyeltem meg náluk. De úgy látom, te igen, úgyhogy nagyszerű, legalább egyikünk tudja, hányadán is állunk tulajdonképpen a lányok hiperaktivitásával. Fújom ki a levegőt idegesen, de ami igaz az igaz, nem szólhatok semmit. A ráncosság említésére viszont kérdőn felszaladnak a szemöldökeim, mert mi az már, hogy korán leszek ráncos? - Arthur Blaise Mallory! Mi az, hogy idejekorán leszek ráncos? Adok én neked! Fenyegetem meg játékosan, és már fordulok is körbe, hogy egy párnát, vagy valami olyasmit szerezzek, elvégre itt minden is szanaszéjjel lehet a lányok miatt, ki tudja, talán párnát is találunk. De sajnos nincs szerencsém, úgyhogy Arthur most megúszta, hogy fejbekólintsam párnával, így csak mosolyogva csóválom a fejem férjem szavai hallatán. Na igen... nálunk se kell a szomszédba menni, ha valami furcsaságra lenne szüksége az embernek. - A piknik jól hangzik, a nagy dombon elég helyük lesz a lányoknak is, hogy kirohangálják magukat. Akkor talán lefáradnak annyira, hogy ne legyen velük gond. Vagy elmehetünk velük állatkertbe, azt is biztosan élveznék. Egyik jobban, mint a másik. Vagy... nem is tudom, majd kitaláljuk. És persze, egy kávé tényleg ránk férne, azt hiszem. Egyezem bele végül a javaslatába, hogy aztán átsétáljunk a konyhába, és egy - egy csésze kávé mellett próbáljuk meg kitalálni, mivel is kössük le a lányaink felesleges, el nem használt energiáit.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 3:51 pm
Patricia & Arthur
Hagynom kell neki, hogy kidühöngje magát, jobb ötletem ugyanis nincs. Hízelgéssel meg vajmi keveset érek el nála a jelek szerint ha ilyen kedvében van. Nem zaklatom fel, ha nem muszáj. – Értem. – zárom le végül ennyivel ezt a témát. Talán jobb is, ha neki nem, hát nekem engednem kell. Elterelni a témát vagy valami másra terelni a figyelmét. Mondjuk az idejekorán érkező ráncaira. Amit persze, hogy zokon vesz, de legalább le tudom kötni valami egyébbel a figyelmét. – Mit is adsz nekem? – vigyorogva incselkedek egy kicsit. Persze gondolom nem csókot akar adni, ahhoz túl szépek az elképzeléseim sajnos. Persze nem rémiszt meg, ismerem őt annyira, hogy tudjam előbb lesz játékos kedvében, mintsem hisztis magatehetetlen anya szerepet húzzon magára. Annál ő sokkal bölcsebb és szeretni valóbb, ismerem már, hogy tudjam mikor mit kell mondani, sőt mivel lehet felhergelni őt. De most nem az a célom, hogy felhergeljem, eszemben sincs! – Legyen inkább a nagy domb, most nem akarok állatkertbe menni. Bár megkérdezhetjük őket is arról, hogy hová szeretnének menni. Clementine-t ismerve teljesen mindegy csak a természetben legyünk, viszont Camilla-val más a helyzet. Ha az ő kegyeit is el akarjuk nyerni és békét akarunk, akkor jobb ha tényleg megkérdezzük őket. – remélem nem kell majd nyomatékosítanom azt, hogy állatkertbe nem szívesen mennék, ott eltévedhetnek, állatokat etethetnek, elszaladhatnak úgy, hogy bottal üthetjük a nyomukat. Én meg nem akarok most felesleges nézeteltérést, agyfagyást, agyszomorítást, szóval elkeseredést sem. Ennek érdekében meg kell valahogyan őrizni a hidegvérünket. Ki gondolná, hogy a domboldalon ücsörögve nem tudjuk ezt megtenni? Sok pillangó van, kis bogarak, szöcske hangok, madarak csiripelése és hasonló, reménykedem abban, hogy ez a gyerekeinknek elég lesz. – Vihetnénk valami sütit is esetleg. De majd még megbeszéljük ezt. Most lazíts egy kicsit. – megfogom a kezét és szépen lassan kivezetem őt a konyhába. Ha ez megvan, akkor bekapcsolom a kávégépet és két kávéscsészét veszek elő. Az egyiket egyenesen a kávégép alá teszem, a másikat meg csak melléje. A hűtőből előveszem a tejet, a többit meg – cukor és kiskanál – a feleségemre hagyom. – Kérsz valamit esetleg mellé? – bármit, amit esetleg enne, vagy ha nem kell semmi én azt is megértem.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 4:13 pm
Arthur & Patricia
- Nem hiszem, hogy meg akarod tudni! Még a végén neked is túl korai ráncaid, meg ősz hajad lesz az állandó kíváncsiskodástól! Ajjaj, szegény Arthur bácsi, hát hogy néznél már úgy ki? Adom meg neki a sajátos visszavágást vigyorogva. Persze ismer, tudja, hogy csak szórakozok, nem bántanám... ha nincs okom rá, akkor nem bántok senkit sem. A nagy domb már elég régóta bevett kirándulóhelye a családnak, úgyhogy nem lep meg, hogy Arthur felhozta az ötletet, menjünk oda piknikezni - keresztszülőstől, mindenkistől. Igazából azon sem csodálkozom túlságosan, hogy nem akar állatkertbe menni. Ott aztán a megszokottnál is nagyobb az esélye annak, hogy szem elől veszítjük a gyerekeket, mert még képesek, és ellógnak mellőlünk, hogy megpróbáljanak megsimogatni vagy megetetni valami állatot. - Rendben! Akkor nem megyünk állatkertbe. Illetve... ha biztosra akarjuk venni, hogy nem megyünk állatkertbe, mert látom rajtad, hogy nagyon nem fűlik hozzá a fogad, akkor nem is biztos, hogy meg kéne mondanunk a lányoknak. Nem azért, mert el akarom titkolni, csak belelkesednek, aztán akkor a végén megint a bogaraknál kötünk ki. Nem, valami olyasmit kellene kitalálni, ami veszélytelen, és mindenki élvezné - és még eltűnni sem tudnak. Az sem utolsó szempont, ugyebár. Szóval mi lenne, ha elvinnénk őket cirkuszba? Vagy az sem működőképes felállás? Ráncolom össze a szemöldökömet azon gondolkodva, hogy mit lehet kezdeni két örökmozgó kamaszlánnyal, hogy lefárasszuk őket. Előveszem a cukrot és a két kiskanalat, és Arthurhoz sétálok. Próbálok nem gondolni arra, hogy mit csinálhatnak most a lányok, mert tudom, hogy elvannak, csak azt is tudom, hogy valószínűleg még mindig tart az apjuk által kapott édességlöket hatása. Na mindegy... - Nem, köszönöm! Egy kávé épp elég lesz.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 4:43 pm
Patricia & Arthur
Felkacagok. Az a baj, hogy már nem tudom megállni anélkül. – Oh elkezdtek vacogni a csontjaim a félelemtől. – igaz, hogy azt a hidegtől tennék, meg talán akkor ha csontváz lennék, de nem vagyok az, szóval csak viccelődöm. Az érdekesebbnél érdekesebb ötletek jutnak az eszünkbe viszont számolnunk kell azzal is, hogy a lányaink mennyire örökmozgó kis angyal ördögök. Valami egyszerűn és elviselhetőn kell gondolkodnunk. – Nem muszáj mindenkit idecsődíteni ha nem szeretnéd, tényleg lehetnénk mi négyen. Vagy maradhatunk itthon is akár. Felfújhatnánk nekik esetleg a pancsolós medencét, amiben üldögélhetnének egy darabig. De annak érdekében, hogy még jobban szórakozzanak felszerelhetnénk egy pinyátát is, az egyik fa ágra mondjuk. Viszont megtréfálhatnánk őket és cukorka helyet konfettit tehetnénk bele. Vagy nem jó ötlet? – de persze lehet, hogy a medencében nem álldogálnának sokáig, viszont egy pinyátát biztos értékelnének, főleg ha nem mondjuk el nekik, hogy nem cukorka van benne. – Rendben, akkor marad csak a kávé. – eddig már kellően felmelegedett a kávégép is és az egyik adagot már szépen le is engedi a kávéscsészébe. Ha ez megvan, akkor odateszem a másikat is és a készen lévőbe a feleségem ízlésének megfelelően ízesítem a kávét. Ha kész, akkor oda is adom neki. Aztán a sajátommal bíbelődök egy darabig, majd ha kiművészkedtem magam, akkor leülök én is az asztalhoz. – Várod már az iskolakezdést? – dobom be ezt a kérdést is, csak úgy mellékesen. Kíváncsi vagyok, hogy a lányok milyen órákat választottak, hogy esetleg találkozhatok velük az órákon is vagy csak a szüneteken. Tudom, hogy későn vannak az óráim, hogy valószínűleg szúrós szemekkel fog rám nézni az anyjuk, ha későn fekszenek le miattam és a csillagok miatt. De valljuk be, a lányaink akkor sem fekszenek le időben, ha mi rájuk parancsolunk, miért hallgatnának másra? Szerintem az asztronómia órák meg pont jó kifogások lehetnek a számukra. – Igazából én egy kicsit izgulok. Az új diákoktól is, meg a meglévőktől is. Igyekszem szigorú lenni, de mégis barátságos. Viszont azt sem szeretném ha mindenki alatt elszaladna a ló és nem figyelnének az órákra. Szeretném ha maradnának valamivel. Vajon, ha kreatívkodnék egy kicsit az baj volna? – próbálok a szemeibe nézni és onnan kifürkészni valamit, hátha ő látta előre ezt az egészet és nem szól, mert hát nem szól.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 5:14 pm
Arthur & Patricia
-Nagyon vicces, tényleg! Nem, egyáltalán nem vicces, és ezt valószínűleg ő is nagyon jól tudja, de semmi baj. Az addig rendben is lenne, hogy legyünk négyen, vagy maradjunk itthon, mert hát itthon is ki tudunk találni valamit. De hogy állítsuk fel nekik a pancsolós medencét, meg pinyáta... azt hittem, rosszul hallok. - Arthur... drágám! Szerinted hány évesek a lányaink? Három? Nem, el kell keserítselek! Tizenhárom éves kamaszlányok egészen biztosan nem fognak felfújható medencében üldögélni. A pinata még talán, bár az is necces, mert ha rájönnek, hogy nem cukorka van benne, akkor bajok lesznek. Ezt te is tudod. Persze, megpróbálkozhatunk vele, de nem biztos, mennyire kellene feszegetni a határainkat. Adom a tudtára ezzel kapcsolatos álláspontomat. Remélhetőleg átgondolja, és rájön, hogy igazam van. Nem azért, mert alapjáraton az van, hanem azért, mert ismerem a gyerekeinket. - Igen, bár kicsit tartok tőle. Nem feltétlenül a lányok miatt, hanem... tudom, hogy a jóslástan nem igazán a diákok kedvence. Nálad viszont lehet, hogy elég sokan lesznek. Örülök, legalább egyikünket szeretik. A lányok meg... őket ismerve valószínűleg nálad kötnek ki, mert kizárt dolog, hogy ne vennék fel az órádat, ha ezzel legálisan fent maradhatnak sokáig. Nem igaz? Őszintén szólva fogalmam sincs, mit hoz a szeptember, ezzel együtt pedig az új tanév. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fognak tülekedni, hogy hozzám járjanak, de semmi baj, ennek talán így kell lennie. Mindennek van valami oka, legfeljebb még nem látjuk át, hogy mi az. Csendben, gondolataimba merülve kavargatom a kávémat, és hallgatom Arthur aggodalmait. Fél? Ő? Na ne mondja már! -Nem féltelek... tudom, hogy meg tudod oldani, hiszen eddig is mindig megoldottad! Megtalálod a középutat, a diákok pedig szeretni fognak téged is, és a tantárgyat is, ebben biztos vagyok! A kreatívkodás pedig... azt hiszem, nem lehet baj belőle, csak ne vidd túlzásba. De az sosem baj, ha rá tudod venni a srácokat, hogy használják a fantáziájukat. Nyugtatom meg, és egy halvány mosoly kíséretében odahajolok hozzá, hogy kezemet megnyugtatólag az övére tegyem. Nem értem, miért idegeskedik ennyit, hiszen eddig is megoldotta, most sem lesz másképp.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 5:37 pm
Patricia & Arthur
Grimaszokat vághatnék neki, meg hasonlókat, de nem teszem. Békésen mosolygok rá. Ami viszont az ötleteimet illeti. Elhúzom egy pillanatra a számat. – Nyugi, ezek tényleg csak ötletek nem konkrét tervek. – magyarázom és egy pillanatra bele is kortyolok végre a kávémba. Mennyei. Nagyon hiányzott már, hogy ihassak egy kicsit. Nem csak a gyerekeknek, hanem nekünk is kell egy kicsit az energia. – Valljuk be, hogy igazából erről az egészről nem te tehetsz. Hanem az óra maga. Szerintem nagyon ügyes vagy te is tanárként. Különben nem erősködtem volna azért, hogy te is gyere tanítani meg hasonlók. – én hittem benne, támogattam őt és tudom, hogy ügyes és ez nem csak azért van, mert a feleségem és emiatt kellene ilyeneket mondanom neki. – Tudom, csak mindig stresszelek ezen egy kicsit, hogy vajon milyenek lesznek az újak. Egyáltalán értékelni fogják az ötleteimet vagy sem. – mert valóban az a célom, hogy megkedveltessem magam a diákokkal, hogy ne féljenek az asztronómiától, hogy ne az ijesztő tanárt lássák bennem, hanem… nem is tudom. Talán az volt a baj velem, hogy mindenki és senki példaképe akartam lenni. Ha valakit érdekel az asztronómia akkor biztosan nem én fogom nekik ezt az egészet úgymond eladni, hanem maguktól fognak erre az órára jönni. Hogy hányan, az teljesen mindegy. Ha kevesen akkor ennek a kevés diáknak fogok órát tartani, de ha sokan, akkor majd megpróbálom túlharsogni őket. – Amúgy mi az, hogy legalább az egyikünket szeretik a gyerekeink? – ez csak így későbbre jutott el a tudatomig amit kifejtett. De mentségemre szóljon, hogy éppen akkor ittam az első néhány kortyot a kávémból és arra figyeltem, hogy ne öntsem ki még véletlenül se a csésze tartalmát. – Téged is szeretnek a lányaink. Ne aggódj! Miből gondolod, hogy nem szeretnek téged, hmm? – vonom fel a tekintetemet kérdőn és megsimogatom a kezét, amivel engem próbált nyugtatgatni. Annyira nyugtató tud néha lenni, mellette szerencsésnek érzem magam.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 6:14 pm
Arthur & Patricia
-Remélem is, mert megnézheted az arcukat, ha tényleg előszedjük neki a medencét. Pontosabban megnézhetjük, mert úgyis közösen fogjuk elvinni a balhét érte. Igen, ez mindig így működött... annyi változtatással, hogy Arthur mindig engedékenyebb volt, mint én... pedig én sem harapok ám... akkorát. Na jó, tényleg nem harapok. -Persze... csak hiába vagyok ügyes, ha a diákokat nem érdekli az óra. Azért én mindent megteszek, ami tőlem telik, aztán lesz ahogy lesz. Az már nem tőlem függ. Tényleg minden tőlem telhetőt megteszek, gyakran többet is, mint amit eredetileg gondoltam, hogy elbírok. Persze elfáradok, de azt hiszem, ez a munkámmal jár, és ennyi áldozattal nincs semmi gond. Attól még igenis fura, meg zavaró, hogy nem akarnak jönni az órámra. Valahogy meg kellene kedveltetnem a jóslástant, de még nincs ötletem, hogy mit is tehetnék az ügy érdekében. Ezért is van az, hogy előbb a családunk problémáit, ügyes - bajos dolgait igyekszem megoldani, aztán gondolkozom az óráimon is. Mindent nem lehet egyszerre, ezzel én is tisztában vagyok. -Ne aggódj, nem lesz semmi gond! Szerintem meg tudod oldani úgy, hogy elfogadják, meg szeressék az ötleteidet.. ha meg mégsem, akkor meg ne foglalkozz velük. Nem tetszhet minden mindenkinek. Teszem hozzá kissé félrebillentett fejjel figyelve Arthurt. Nem hiszem el, hogy ilyeneken aggódik. Mármint elhiszem, de azért mégis... ennyi esze meg tapasztalata lehetne már, hogy tudja, úgyis megoldja. Megoldjuk. A gyerekekre vonatkozó kérdés hallatán kicsit felhúzom a szemöldököm, mert hirtelen nem tudom hová tenni... aztán leesik, hogy biztosan félreértette. -Jaaj, nem úgy értettem! Nem a mi lányainkra gondoltam, hanem a diákokra úgy általánosságban. Teszem helyre a kérdést gyorsan magamban is, meg az ő agyában is, nehogy aztán még több félreértés legyen belőle. Az nem hiányzik.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 7:07 pm
Patricia & Arthur
Látványosan szemet forgatok a medencés ötleten, mármint, hogy esetleg tényleg elhitte, hogy megcsinálnám. Felvetni felszoktam vetni az ötletet, de nem mondom azt, hogy ami olyan azt meg is csinálom, véghez viszem. Csak ha a feleségem is beleegyezik. Ha úgy van akkor megpróbálom a gyerekekkel is megértetni, hogy nem mindig van az amit ők akarnak, hanem amit esetleg mi. Persze túlnyomó részt úgyis az van, amit a lányok akarnak, nincs mese, vagy megszokja az ember őket, vagy megszökik előlük. De eddig csak arra volt példa, hogy megkedvelték őket. Legalábbis a felnőttek biztosan. Hogy a háztársaik, évfolyamtársaik hogyan vélekednek róluk azt nem tudhatom biztosra. Igaz, hogy nem is akarom, mert tanár vagyok és pártatlannak kell lennem. – Tudom, hogy rossz ötlet csak felvetettem. – mentegetőzök. Tudom, hogy felesleges, hogy nem kellene, na de mindegy. – Szeretnéd ha esetleg segítenék neked ötletelgetni egy kicsit? – húzom vidám mosolyra az arcomat. Mert feltett szándékom segíteni neki. Tényleg, ebben is. Még akkor is ha ő köszöni szépen meg tudja oldani a saját tantárgya körüli dolgokat. Tisztában vagyok ezzel, nem azért mondom, hanem mert hátha nekem is az eszembe juthat valami használható. Nem tudom mi, de valami esetleg, amiben segíthetek neki. Meg amúgy is, más tanárt is támogatni szoktam, szóval ez nem lesz újdonság a számomra. Remélem, hogy elfogadja az ötletemet és nem vág hozzám semmit sem. Legalábbis nem a kételyeit vagy az egóját, hogy kösz de nem kell most ebbe beleavatkoznod. – Megpróbálom a lehető legjobbat. – vagy legalábbis igyekezni fogok a magam módján. Felsóhajtok. Megiszom a maradék kávémat. Sajnos van az az isten ami nem tud megállítani engem és már fiatalabb korom óta tudom, hogy nekem nincs kávékultúrám, ha ilyen gyorsan túlteszem magam egy kávén, de akkor is. Helyette annál inkább szeretem hallgatni a feleségemet, amint beszél. Szerencsére sikerül kimagyaráznia, hogy a dolgokat hogyan értette és kettőnk között a kis félreértés letisztul, magyarázatot kap, meg minden. – Am, ha megittad a kávét akkor elmosom a csészéket és megszeretgetlek egy kicsit. Tudod amíg elvoltál a boltba, addig nagyon hiányoztál és most nagyon megölelgetnélek. – nagy kiskutya szemekkel néztem rá, bár nem nagyon kellett erőlködnöm azért, hogy megölelhessem őt vagy hogy ő megakarjon ölelni engem. Ez azt hiszem túl természetes volt közöttünk.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 8:05 pm
Arthur & Patricia
-Ne forgasd a szemed, Artie! Tudod, hogy nem szeretem! Szólok rá - mily' meglepő - a szemeimet forgatva. Igen, én is tudok olyat csinálni... van benne jópár év gyakorlatom. Nem szoktam túlzásba vinni, mert egyáltalán nem szándékozom rossz példát mutatni akár a diákjaimnak, akár a lányoknak, de néha igenis van, hogy forgatom a szemeimet. A rossz szokás ragadós, mint az ásítás. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. Szerencsére tanulékony, és magától belátja, hogy bizony, a felfújható medence nem épp a legjobb ötlet tizenhárom éves lányok részére. Meg úgy általában a kamaszok részére. Valószínűleg fognák magukat, és szépen körberöhögnének minket, ha esetleg tényleg megpróbálkoznánk valami ilyesmivel. Na, az senkinek nem hiányzik. Mondjuk nekik se. Ezért is örülök annyira, hogy végül letett az ötletéről, és valami értelmesebb dolgot találunk ki a lányoknak. -Igen... az jó ötlet, köszi szépen! Talán ketten többre megyünk. Pislogok hálásan Arthurra. Mindig számíthattam rá, de tényleg, bármiről legyen is szó, biztos mellettem van. Ez fordítva is ugyanígy működik... kisegítjük egymást. Talán most is sikerül. -Tudom. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon igyekszel.... mondom, hogy ne aggódj, nem lesz gond! Csak túlaggódod a dolgot, ahogy minden évkezdésnél teszed. Nyugi! Ott lesznek a lányok is, gondolj rájuk, hogy csak nekik magyarázol, és nem lesz gond. Engedek el felé egy megnyugtató mosolyt, hátha kicsit használ... bár nem sok reményt fűzök hozzá. Ismerem, tudom milyen. Meg azt is tudom, hogy a kávéval se igazán tud bánni. Szerencse, hogy a gyerekekkel igen, mert bajban lenne. -Megint ölelgethetnéked van? Jaj, te! A kiskutyaszemeidet lehetőleg hagyd itthon... illetve inkább azt mondom, hogy az óráidra ne vidd magaddal. Teszem hozzá somolyogva. Amilyen gyorsan csak tudom megiszom a maradék kávét, és odamegyek Arthurhoz, hogy nyugodtan ölelgethessen, a csészéket meg majd elmossuk. Na bumm. -Tényleg ne aggódj! Ha ez segít, akkor megjósolom, hogy az idei éved is jól fog alakulni, és semmi gond nem lesz. Nyugi!
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 8:26 pm
Patricia & Arthur
Szeretem, mert a feleségem és mindig meghallgat. De nem csak kötelességből teszem. Tényleg megértjük egymást és itt vagyunk a másiknak, egymás támaszai vagyunk. Még akkor is amikor ő nagyon mérges nekem meg egyszerűen csak el kell viselnem ezt az egészet és kész. Mi más is tehetnék? Már van tapasztalatom a nőkkel való veszekedésben, vegyük csak élő példának az évtizedek óta tartó vitámat a húgommal, Merlinnel. Igen, direkt hívom őt így, mert tudom, hogy azóta is átkoz amióta tudja, hogy nekem minden áron fiútestvér kellett, nem pedig lány. Most mit mondjak? Akkor nagyon kis buta voltam, nem értettem, hogy egy lánynak mégis mi a helye egy rakás fiú között. De talán most felnőtt fejjel, egy kicsit látom értelmét annak, hogy ő beleszületett a családomba. Ha ő nem lenne, valószínűleg a lányokkal is nehezebb dolgom volna. Nem érteném meg őket. Fiús ruhákba, fiús szokásokat erőltetnék rájuk, de így… elfogadom a gyerekek fortélyait is, azokat a berögződéseket, amiket csak egy nagyon okos és akaratos lány tud jól előadni. – Na persze! – vigyorgok. De nem piszkálom tovább őt ezzel az egésszel. Semmi értelme. – Biztos, hogy többre megyünk ketten. – nyugtatgatom. Mert valóban így van, én legalábbis hiszek benne. Tudom, hogyha összedugjuk a fejünket, akkor valami nagyon szépen hozhatunk össze belőle. Vagy legalábbis valami hasznosat és kreatívat ami még kivitelezhető is lehet az óráin. Azzal, hogy tisztában van, mennyire aggodalmaskodó vagyok, csak egy bólintással jelzem, hogy körül belül megértettem, hogy nem kellene annyit aggódnom, meg ő is és a lányok is ott lesznek. Szóval tényleg nem kellene minden évben ugyanezt a hercehurcát lejátszanom, mert nem lesz akkora nagy robbanás az egész, mint ahogy elképzelem, csak ugye fő az aggodalom ezerrel. – Megint. – bólintok. – Tudod, hogy szeretem amikor felnézel rám. Mindig eszembe juttatja azt az időt, amikor megismertelek. Az első olyan alkalmon amikor együtt mentünk bálba táncolni és az felejthetetlen, ugye tudod? – mosolygok. Majd ha végeztünk a kávézással, akkor gondolkodás nélkül magamhoz ölelem, miután a mosogatókagylóba tesszük a kávéscsészéket. Megsimogatom a haját, ha hozzám búj és ölelhetem a másik kezemmel. – Ne jósolj nekem, nem szabad… majd kiderül év közben. – azzal óvatosan megcsókolom az ajkait, mert már hiányzott az ő közelsége és törődése is.
