Aurornak lenni remek dolog volt az esetek nagyjából negyven százalékában. A maradék hatvanban kellett olyan elbaszott dolgokkal foglalkoznom mint a papírmunka, a jelentések, a bürokrácia szaros útvesztői és azok az emberek, akiket szívből gyűlöltem. Az előbbiekkel már nem volt annyi dolgom, mint régebben, mert elég volt csak megkérnem egy kis aurorcsemetét a tőlem telhető legkedvesebben és máris haptákba vágta magát, hogy ő aztán gyorsan megcsinálja nekem. Nem mondom, néha jó volt kihasználni a kis szerencsétlenek rettegését tőlem, határozottan nagy sikereket halmoztam fel vele. Azonban ott volt az olyan egyénekkel való társalgás, akik nem tartoztak a kedvenc embereim közé. Ezt már nem volt olyan egyszerű rásózni másokra, pontosabban számomra lehetetlennek tűnt. Egyrészt mert senki ne beszéljen mással az én nevemben, másrészt pedig majd én azt tudom, hogyan és mit akarok megtárgyalni az adott személlyel. Nagyon kevés olyan auror volt, akivel együtt dolgoztam és meg tudtam bízni benne annyira, hogy rá tudjak bízni ilyesmit. Jelenleg senki nem jöhetett szóba, erre a munkára biztosan nem. Egyszerű embernek tartom magam, olyannak, aki nagyon szereti a madarak reggeli csiripelését. Pláne, ha azok a madarak olyasmiket csiripelnek, ami a munkában is előresegít, legfőképpen a Khiméra Szindikátus utáni nyomozásban. Szerettem volna minél kevesebb időt tölteni Angliában és minél hamarabb a végére járni ennek az egésznek, mert nagyon nem tetszett az egész. Sok szarral teli gödörben másztam már, de ez volt az eddigi legmélyebb. Szóval itt voltam most, a varázsbaj-elhárító osztag vezetőjének irodája előtt és kelletlenül bekopogtam az ajtaján. Mint azt említettem, nem szerettem olyan emberekkel tárgyalni, akiket nem kedveltem túlzottan, Melchior Weinberg pedig határozottan beletartozott ebbe az embercsoportba. - Gondolom, megkapta a levelemet -szólaltam meg köszönés nélkül, amikor ajtót nyitott nekem. Természetesen megkapta, a választ is megkaptam tőle, úgyhogy nem lehetett kifogása. Invitálás nélkül léptem beljebb, túl akartam lenni ezen is minden formaiságot nélkülözve, ami az időmet is csak rabolná. -Nem akarok túl sok időt elfecsérelni önre, essünk túl rajta. Leültem az íróasztala elé kihelyezett székek egyikére. Kényelmetlen fadarab. - Azt hallottam, hogy vannak olyan kapcsolatai a brit alvilág bizonyos pontjain, amik nekem előnyömre válhatnának.
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 11:50 pm
do you need my help? that's the hardest thing to deserve"
Kellemetlenül fújtam ki a cigarettafüstöt. Elnyújtóztam a székemben és csak arra tudtam gondolni, hogy nem kívánom máshova, csak a pokolra Jerry Prestont, a hülye bandáját, meg a kis ügyeit. Mert nehogy azt gondolja az ember, hogy hozzám nem jutnak el bizonyos dolgok. Attól, hogy bizony már nem vagyok a tűz kötelében, még mindig olyan információk is eljutnak hozzám, amelyről azt akarom, hogy nagyon messze kerüljenek el. Jó nekem vajon a szaros muglik még undorítóbb fejét bámulni minden egyes helyszínen? Az jót tesz, hogy minden egyes helyszínre egy vicces kedvű egyed miatt kell kimenni, aki úgy gondolta, hogy elvarázsolja az óvszereket és leharapja a férfiak nemiszervét? Minden bizonnyal, első osztályú szopatás. Jómagam sosem tudtam olyat kitalálni, hogy ennyire vakarnia kell a fejét a varázsbaj-elhárító osztag vezetőjének, így néhány ügyet én is csak olyan dolgokkal tudok megoldani, amit nem feltétlenül fogadna el a mágiaügyi miniszter, sem a minisztérium. Azt nem mondtam, hogy nem fogom használni a Nagyúrtól tanult sötét varázslatokat arra, hogy jót szolgáljak. Jót, szolgálni… a gyomrom is nagyot fordul ennek a szónak a hallatára. Három koppanást hallok az ajtón én pedig mintha egy lassító bűbájjal szórtak volna meg, szinte úgy gondolok végig minden egyes lépést az ajtóig. Kinyissam? Ne nyissam? Végül a kilincsen állapodik meg kezem, csak úgy, lassan. Talán eltelik egy, akár fél perc is, amíg meglátom Jerry Preston alakját magammal szemben állni. - Talán Amerikában az emberek elfelejtik az alapvető emberi normákat Preston, de emlékeztetnem kell, hogy itthon az emberek még mindig köszönni szoktak egymásnak. – hangomba gúnyos él kúszik, ahogy odébb állok az ajtóból. Kezet ugyan nem nyújtok neki, de miközben helyet foglalok vele szemben, végül mégis odanyújtom jobb kezem, ha akarja, essünk csak túl rajta. - Megkaptam a levelét, bár őszinte csodálattal olvastam a sorait. Mit akarhat vajon pont Jerry Preston tőlem? – nem sokáig maradok ülve, kitolom a székem, felkelek és járkálni kezdek. Közben egy cigarettát tűzök ajkaim közé, nagyokat slukkolva belőle. Azt hittem, hogy csak gyorsan lerendezzük a felesleges köröket, de amikor megüti a fülemet az a mondata, hogy bizony akkor most gyorsan essünk túl rajta, odafordulok hozzá és gonosz mosolyra húzom ajkaimat. - Nekem még mindig úgy tűnik Jerry, hogy maga van szorulva az én segítségemre, nem pedig fordítva. – támaszkodom meg az asztalon, hogy lepillantsak rá. - És amíg ez a helyzet, bizony kénytelen lesz az én játékomat játszani, ha ki akar belőlem húzni valamit. – húzom gonosz mosolyra az ajkam, ahogy koppantok egyet az asztalon. Ezek az én játékszabályaim Preston, ha azt gondolod hogy ilyen jött-ment vándorkutyaként te beleugathatsz mások dolgába, akkor éppen itt az ideje, hogy letörjem a szarvaidat. Olyan régen nem csináltam már ilyet. Levetem a zakómat magamról és feltűröm az ingem ujjait. Jól láthatóvá válik bal alkaromon a Sötét Jegy. Néhányaknak lehet halványodott, de az én kezemen pontosan ugyanolyan erősen van ütve, mint annak idején, mikor a Nagyúr hívott minket. Talán egy könnycseppet el is morzsolnék ha éppen most nem lenne társaságom… De sajnos van. - Szóval nyögje ki Preston, miről akar hallani. Nem ígérem, hogy őszinte leszek, elvégre mi okom lenne kiteregetni az egykori barátaim szennyesét? Tudni fogják, hogy hol keressenek és higgye el, hogy Ön nem lesz éppen a puszipajtásuk. – kuncogok fel. - Ne gondolja, hogy elfelejtették Önt. Az nem Burke vagy Borgin reszortja. – gyújtok rá egy újabb cigarettára. - De ha felkeresi Macnairt, nem hiszem, hogy két baráti öleléssel fogadja karjaiba. Elég ennyi név Jerry? Vagy mondjak még? Bár ki tudja, hogy ezek olyan nevek egyáltalán, akik a segítségére lehetnek. – billen oldalra a fejem egy negédes mosoly kíséretében. Nem könnyítem meg a dolgodat Preston, nehogy azt gondold.
Nem tudnám megmondani, mit vártam Weinbergtől. Információt, persze, de azon kívül a faszom se tudja, hogyan fog viselkedni, valószínűleg úgy, mint a többi sznob geci, akik a Mágiaügyi Minisztérium hasonlóan magas pozícióiban foglalnak helyet. Majd jön az olyan szövegekkel, hogy lehetnék illedelmesebb, beszélhetnék szép fennkölt módon mint valami töketlen idióta és ki tudja, talán még a gyűrűt is csókoljam meg a kisujján. Nem kedveltem az ilyen figurákat, amilyen ő is volt, mindig megvolt az az érzésem, hogy éppen ezek azok, akik a legmélyebben benne vannak abban a szarban, ami után én éppen nyomoznék. Bosszantó egy dolog. - Hebegjek el egy csókolomot, mielőtt odanyújtom a seggemet egy büntető verésre is? Maradjunk inkább meg a témánál és hagyjuk meg a bájcsevejt máskorra és másoknak. -Hogy tudtam basszameg, hogy úgy fog beszélni mint egy Shakespeare-wannabe fos drámájából előlépett előkelőség. Biztosan azt hitte, hogy ettől majd tiszteletreméltóbb tekintélynek fog tűnni, milyen kár, hogy kurvára nem működött, engem legalábbis nem tudott meghatni vele. Elfogadtam a kezét egy rövid, erős kézfogásra. Leszartam igazából, de ha még ezen is pattogni kezd, akkor nem jutunk egyről a kettőre. De hát ez sem segített, mert ez a jóéletű egyre erősebben próbálta bebizonyítani, hogy tényleg egy reneszánsz színpadról lépett le, mielőtt én ide beléptem, csak a nevetséges harisnya és fodros ruha hiányzott hozzá, hogy tökéletes legyen az összkép. A szememet forgatva és egy sóhajt kiengedve süllyedtem kissé le a székben, kezdve elfogadni a sorsomat, hogy ebből nem lesz egy gyors, pár perces megbeszélés, mert valaki éppen gyakorol a Weinberg életmű színpadi adaptációjára. - Legyen, ahogy akarja, csak haladjunk, mert akármilyen fontosnak is hiszi magát, Melchior, nem az, nekem pedig lenne még dolgom. -Nem tudott megfélemlíteni és nem is állt szándékomban meghunyászkodni előtte. Kellett az infó, amit nem akart odaadni, csak annak fejében, hogy adok valamit cserébe. Ezt még én is fairnek tartottam és ha csak ennyi feltétele van, azzal tudok élni és nem forgolódok álmatlanul éjjel az ágyban. Minden lenyűgözöttségtől mentesen vonom fel a szemöldököm, ahogy leveszi a zakóját és továbbra is teátrális mozdulatokkal feltűri az ingujját. Most ettől össze kéne fosnom magam, vagy mire gondol? Mintha én nem lettem volna ott, amikor taknyos tizenévesek vezetésével vertük le a roxforti ostromot a világ legnagyobb sötét varázslója és a csatlósai ellenoldalán. Egyem a kis szívét, milyen menőnek hiszi még magát. - Néha igazán elgondolkodhatna rajta, hogy valóban annyira okos-e, mint amilyennek gondolja magát, mert dobálózhat most ezekkel a nevekkel, nem érdekel egyik sem. Leszarom az elvert kutyákat, akik pityeregve könyörögték ki, hogy ne kerüljenek Azkabanba, mert ők is ártatlan áldozatok voltak csak. Engem az érdekel, hogy mit tud egy bizonyos... szervezetről. Pontosabban, hogy kit ismer onnan, akit érdemes lenne felkeresnem egy kis elbeszélgetés céljából. -Előhúztam egy mappát, aminek az elején ott szerepelt a Khiméra Szindikátust megkülönböztető jelzés, és levágtam elé az asztalra. Sejtettem, tudtam, hogy akad olyan ember, akit ő ismer és aktív szerepet vállal a Szindikátus működésében. Amióta Angliáig kígyóztak, nem volt kérdés, hogy a volt halálfalók is ott keresték az új helyüket Voldemort bukása után sok évvel. -Azzal a kis matricával meg hiába ijesztget. Láttam már párat életemben, sőt, ha egyszer ön is meglátogatja a poklot a halála után, megkérdezheti Mulcibert, hogy mennyire élvezte az átkot, amit tőlem kapott. Bár ha jobban belegondolok, nem panaszkodott, miután kizuhant a Roxfort egyik tornyából.
Vendég
Csüt. Márc. 04, 2021 12:08 am
do you need my help? that's the hardest thing to deserve
Persze nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos vendégem lesz ma. Elvégre ki jönne ide a Varázsbaj-elhárító osztag részlegébe? Igazából a lőtéri kutya nem jár erre, én pedig nem is nagyon szeretem, ha munkaidőn belül zavarnak mindenféle olyan dologgal, ami vagy nem tartozik a hatáskörömbe, vagy éppen csak nem érdekel. Mert higgye el mindenki, hogy naponta elég sok ember jön ide, és érdeklődik az én nagyon fontos dolgomról. Persze, miért ne érdeklődne, hiszen én elvégre egy fontos ember… voltam valamikor, amikor még a Varázsbűn-üldözési főosztály vezetője voltam, úgy ezelőtt mondjuk huszoniksz éve, és akkor talán még sokat is mondok. - Nem feltétlen kell csókolomot elhebegni, a seggét meg tartogassa annak, akinek akarja, Preston. – váltok át a negédesebb stílusból egy komolyabb hangnembe. Ha azt gondolja, hogy rám hat a trágárság, meg a bármi, akkor bizony marha nagyot téved. Nem ijedek meg Prestontól, még ha nem is vagyok annyival idősebb nála, de legalább jóval tapasztaltabb. Bár attól függ, hogy miben. - Pusztán azt nehezményeztem, hogy betolja ide a képét és máris azt gondolja, hogy maga hugyozta a BigMac szószt. Pedig fel kell világosítsam barátom, hogy a leányzó fekvése egyáltalán nem ez, sőt. Tudtommal Ön jött hozzám, így elvárom, hogy a kibaszott alapvető normákat kurvára tartsuk tiszteletben. – elfogadom a kézropogtató üdvözlését, igazából hasonlóan viszonzom és az asztalom mögé lépek. Nem hinném, hogy meglepődött azon, hogy lássuk be… nos igen, teátrális vagyok, de vajon mire számított? Jól ismerték az öcsémet a minisztériumban, meg engem is. Mindenki tudta, hogy tőlünk nem áll messze az, hogy megjátsszuk az aranyvérűek mindenféle felsőbbrendűségét. És nem csak megjátsszuk, hanem valójában el is játsszuk azt, hogy mi feljebb vagyunk. Nem csak Prestonnál, hanem az egész kócerájnál. Nem gondolom, hogy én lennék a legnagyobb kivagyi, hiszen legyünk őszinték, Shacklebolt bebaszott egy jelentéktelen hivatal vezetésére, hogy legalább még ezzel is megtörjön. Nem vitatkozom, ő sosem vette be igazán az álcámat, mindig volt valami, ami miatt máshogy nézett rám, mint a többiek. Szegény Melchior, ha tudná, hogy éppen mire használom az identitását, tuti előmászna a gödörből és lyukacsosra átkozná a seggemet. De amiről ő nem tud, az nem fáj, igazából én pedig sokkal jobban szeretek a testvérem néha kicsit teátrálisabb, olykor érzékenyebb maskarája mögé bújni. De akadnak olyan pillanatok, amikor engedem saját magamat szárnyalni. Hiszen Preston úgy sem tud rólam annyit, igaz? Akkor pedig: miért is ne? - Hiszem? – emelkedik meg a szemöldököm. Teátrális mozdulataim alább hagytak, szemeim összeszűkül. Hogy a cigifüsttől, vagy attól, hogy nem tetszett Preston mondanivalója, azt ennek a reagnak az olvasójára bíznám, de egy biztos: bedőlök az asztalra egy kicsit, hogy tényleg magam mögött hagyjam a teátrális mozdulataimat. Nem gondolnám, hogy ne lenne tisztában azzal Jerry Preston, hogy milyen pozíciót töltöttem be. Nem azt várom el, hogy emiatt ajnározzon, azonban az lehet jobban esne a kicsiny lelkemnek, hogyha megadná azt a tiszteletet, amit egy idősebb embernek szokás. És egy rangban valaha feljebb lévőnek is. - Emlékeztetném, hogy az én testvéremet is az önök bánásmódja juttatta a túlvilágra. De ám legyen Jerry, csupa fül vagyok. – felvonom a szemöldökömet arra a mappára, amit elém csúsztat. Nem mondom, hogy nem jutott már el hozzám az információ, és talán még készségesen is megosztanám vele minden tudásom, ha a következő mondata nem ütné meg a fülemet. Talán hiábavaló volt idejönnöd ma Jerry, ha ilyen stílusra futja csak tőled. - Na akkor tisztázzunk valamit, Preston. – tartok egy egészen rövid, slukknyi szünetet. - Azt hiszem mind ugyanabba a pokolba fogunk kerülni, mert nem gondolnám hogy az aurorok kiskutyákat mentenek minden egyes küldetésen. És remélem felkészült rá, hogy kibaszott meleg van a pokolban. Ha pedig erre nem készült fel, hát majd a testvére biztos felvilágosítja erről az információról. – húzódik gonosz mosolyra az ajkam. Nekem annyira nem fájt ugyan Mulciber említése, de az biztos hogy Jerrynél egész mély pontra tapintottam. Ne gondolja azt, hogy a minisztériumban nem terjednek egymásról az információk és hogy pont hozzám ne jutna el semmi. Ugyan kérlek Preston, nézhetsz engem sok mindennek, de tájékozatlannak és tudatlannak sose nézz, mert könnyen a rossz helyzetben találod magad.
Sosem bírtam ezt a szaros fasírttökűt. Fogalmam sincs, honnan szerzett magának ilyen mennyiségű önbizalmat, de hogy nem volt mire, az egészen biztos. Ha nem lett volna ott a sötét jegy a karján, soha az életben nem jut oda, ahol most is van, ennél feljebb meg az életben nem kerülhet. Persze nekem tolta itt a nagycsávót, aki a saját faszával pofoz fel egy hegyi trollt is, holott nyilvánvalóan a fülét-farkát behúzva kullogna el egy csúnya átok után. Szánalomra sem tudnám méltatni. - Mondták már magának, hogy éppen olyan nevetséges hallani a káromkodásait, mintha egy ötéves kisgyerek beszélne ugyanígy? Nem tud meghatni vele és kurvára leszarom az “alapvető normáit”. Lehet, hogy van, aki ráncmentesre nyalogatja a segglyukát, de az nem én leszek. -Ezzel lezártnak tekintettem a témát, ha tovább fejtegeti, legfeljebb teljesen ignorálom és nem válaszolok neki. Már így is több időt basztam el rá, mint akartam. Erőteljes röhöghetnék jött rám, ahogy visszakérdezett, ismételten egy óvodás gyerek sértettségével, akinek elvették a cukorkáját. Egyem a zuzáját, hát tényleg azt hiszi, hogy ő egy nagy és fontos ember… Most komolyan én legyek az a gonosz, csúnya bácsi, aki letöri a szarvát, hogy amúgy egy senkiházi kis faszjankó, akinek még a sírjára húgyozni is veszteség lenne? Igen, azt hiszem, nekem kell annak lennem, ha már más nem teszi meg. Csak tudnám, miért fossa össze magát bárki is tőle, Weinberg pontosan annyira volt ijesztő mint egy döglött kákalag: rusnya, de teljesen ártalmatlan. Mindenesetre nem kommentáltam többel egy gúnyos horkantásnál a visszakérdezését. - Úgy nézek ki, mint akit érdekel a testvére vagy a gyásza? Inkább a munkával foglalkozzon, mert egy csecsemő orráról sem törölném le a sírás utáni taknyot, nem még a magáéról. Magamhoz képest egész türelmesen várom, hogy megszólaljon és regélni kezdjen, mert amíg nem mond ki legalább egy nevet, addig tőlem sem szabadul meg. Márpedig minél tovább maradok itt, annál jobban irritál az ocsmány pofázmánya, és minél jobban irritál az ocsmány pofázmánya, annál idegesebb leszek. És ha én nagyon ideges vagyok, akkor még ennyire sem vagyok kedves. Sem szóban, sem pedig tettekben. Nem véletlenül akartam hamar lerendezni ezt a tetvet. De nem szól, csak szóba hozza a bátyámat. A bátyámat, akinek semmi köze nem volt semmihez, és noha nagyon siralmas próbálkozásnak találtam ezt felhozni, mégsem tetszett, hogy a családom felé nyúlt. De ha így állunk, akkor így állunk. Előhúzok egy újabb szál cigit, már ki tudja, hányadikat a nap során és rágyújtok. - Nem hiszem, hogy találkoznék odalent a testvéremmel. Én sokkal mélyebbre kerülök. -Az arcába fújom a füstöt, bizonyára nem érdekli, mert ő sem éppen friss hegyi levegővel töltötte meg a saját tüdejét, de nem is ez a lényeg. Egyszerűen csak a bánat lesz rá tekintettel. -Khiméra szindikátus. Kérem a neveket, mielőtt maga lesz a következő ügyem, Melchior.
