Ada küszöbén toporogtam, amint megnyomtam a csengőt, bent már fel is zendült a cseppet sem barátságos kutyaugatás. Nem féltem a gigantikus belga juhásztól, a gazdájával való találkozástól azonban annál jobban. Legutóbb látni sem akart, úgy zavart el a kórházból, mint egy bolhás korcsot, azok után nem is számítottam rá, hogy beszélni akar majd velem. Arra végképp nem, hogy éppen a saját otthonába hív meg. Egyedül annyi megnyugvást jelentett számomra a levele, hogy tudtam, kiengedték a kórházból és már jobban volt, legutóbb is csak ennyit szerettem volna megtudni, de akkor ettől az aprócska információtól is megfosztott. Először megfordult a fejemben, hogy el sem kéne jönnöm, mintha ezzel bármit is megőriztem volna a nem létező méltóságomból. Nem tudtam kikérni mások véleményét ebben a kérdésben, a húgomat nem akartam a nőügyeimmel terhelni - így is rettentően haragudott az aurorokra, amióta tudomást szerzett róla mit csinált velem Weasley -, Eddie szociális képességeiben nem bíztam, Pollo annyit mondott volna, hogy "haver, menj át hozzá és dugd meg", Frida pedig... nos, Fridával elég rosszul alakultak a dolgaink. Mondhatni katasztrofálisan, a kezdeti boldogság és rózsaszín köd nagyon hamar szertefoszlott. Én nem éreztem úgy, hogy bármit is hibáztam, ő viszont úgy gondolta, hogy igen. Nyilván egyetértés nem létezett, nem is próbáltuk meghallgatni egymást. Könnyebb volt a saját igazunkat bizonygatva leordítani egymás fejét. De ez egy másik történet, Ada szempontjából csupán azért volt lényeges, mert nem kérhettem ki Frida véleményét erről a találkozásról. Miért nem lehetett legalább valami egyszerű és felhőtlen az életemben? Fogalmam sem volt róla, hogyan kéne viselkednem Adával. Távolságtartón? Erőltetett vidámsággal? Egyenesen ridegen? Vagy egyszerűen engedjem neki, hogy lássa, ahogyan valójában éreztem magam? Mert zavarban voltam, kibaszottul zavarban. Nem akartam a békülés útját állni, jó lett volna végre rendezni ezt kettőnk között, akár csak végleg lezárni és többet egymásra sem nézni, még az is jobb lett volna az elvarratlan szálaknál, de közben annyira féltem a sérüléstől. Vajon Ada belém tudott rúgni még az eddigieknél is jobban?
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Aug. 15, 2020 8:20 pm
Bertie & Ada
It's quiet uptown
Amikor hazaengedtek a kórházból, elhatároztam, hogy nem fogok elmondani semmit Bertie-nek. Nem kértem ki Lyle véleményét, mert sejtettem, hogy mit mondana rá, úgyhogy meghoztam magamnak ezt a döntést, akármilyen rossz is volt. Nem akartam hazudni neki vagy titkolózni előtte, pláne nem ilyesmiről, ami ennyire fontos volt nekem és lehetett volna neki is. De most már vége volt az egésznek, miért fájlaljam a szívét még jobban? De mardosott a bűntudat, most már több fronton is. Elveszítettem a meg sem született gyerekemet, akiről az apja nem is tudott egyáltalán. Gyűlöltem magam ezért az egészért. Két dolog volt, ami hozott egy kis fényt a napjaimba, ezek közül az egyik Toast volt. Annyira boldog volt, amikor hazahozták és végre megint velem lehetett, hogy komolyan kaptam tőle némi nyugalmat. Nem volt sok, de arra elég, hogy amikor mellém feküdt az ágyban, akkor el tudtam aludni éjjel. Persze lehet, ezt nagyrészt inkább a rengeteg bájitalnak köszönhettem, amit a Szent Mungóból hoztam haza magammal. A másik Lyle Weasley volt. Leírhatatlanul hálás voltam neki, amiért minden nap legalább egy fél órára meglátogatott, hogy ne érezzem magam egyedül, hát még akkor, amikor Brutust is magával hozta hétvégente. Lehet, hogy inkább Toasttal játszott, mert Lyle tartott tőle, hogy egy rossz mozdulattal eltöri a karomat, de azért örültem neki, hogy itt van velem ő is. De amikor magamra maradtam, megállás nélkül kattogott az agyam. Visszajátszottam a történteket, minden napomat a kórházban a támadás utánról... és előttről is. Emlékeztem rá, hogyan hallgattam az apró, szapora szívverést, amit még alig lehetett rendesen kivenni, és hogy mennyire vártam a napot, amikor majd megtudom, hogy fiam vagy lányom lesz. Fiút akartam, nagyon-nagyon akartam, hogy legyen egy kisfiam, aki talán rám is hasonlít majd egy kicsit. És az apjára is. Ahogy elkalandoztam oda, hogy vajon milyen lett volna Bertie a gyerekünkkel, vajon hasonlított-e volna rá, vajon jól meglettek-e volna... nem tudtam megállni, tudtam, hogy beszélnem kell vele. Áthívtam magamhoz Bertie-t, hogy beszélnem kell vele, nagyon fontos, mert nem akarok tovább bűntudattal élni. Nem írtam le neki semmi konkrétat és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem utasít vissza. Aztán most, amikor ott állt az ajtómban és Toast ugatott rá, egy pillanatra átfutott rajtam, hogy mekkora hülyeség volt ez. A kelleténél lassabban értem ki az ajtóhoz, bottal, bicegve és a bájitaloktól tompa fájdalommal nem ment olyan gyorsan, mint eddig. - Szia... -Szerettem volna megölelni, de az arcán azt láttam, hogy jobb, ha nem teszem meg. Elcsendesítettem Toastot és beljebb invitáltam Bertie-t. -Megkínálnálak valamivel, de nem hiszem, hogy most tudok teát főzni vagy sütit sütni.
Hamar kinyílt az ajtó, a túloldalon pedig felbukkant Ada. Messze nem régi fényében, hiszen mankóra támaszkodott, a karján kötéseket láttam és az arcán is apróbb sérülések gyógyulófélben lévő nyomait. Sápadt volt, a szemei alatt karikák húzódtak, le is fogyott. Elég volt ránéznem és azt is könnyedén megállapítottam, hogy alaposan teletömték fájdalomcsillapítóval. Mondjuk ki: kurva szarul nézett ki, de legalább élt. Sajnáltam, azt hiszem, bár közel sem éreztem már olyan empátiát az irányába, mint korábban. Sosem voltam haragtartó, sokkal inkább azt lehetett felróni nekem, hogy túl könnyen megbocsátottam mindent azoknak, akiket szerettem. De Ada... Ada nagyon megbántott. - Én is nagyjából így néztem ki, miután átküldted Weasley-t. A jobb karom azóta sem az igazi - futtattam végig rajta a tekintetem, majd követtem az előszobába. Barátságosan megvakargattam Toast fülét, a kutyára nem tudtam haragudni, ő éppen úgy csóválta a farkát, mint amikor utoljára itt jártam. Szerettem a kutyákat, többet értek az embereknél. - Nem baj, úgysem terveztem túl sokáig maradni. Ma még megyek melózni, állást kaptam a Heliosban és nem igazán kedvelik a késést. Követtem Adát a ház helyiségein keresztül. Nem változott semmi, csupán az, ahogyan éreztem magam ezek között a falak között. Nem is olyan rég még együtt karácsonyoztunk, pont elhaladtam a karácsonyfa helye mellett, ahol most csak egy kutyajáték hevert árván. Aztán ott volt a kanapé, amin annyiszor feküdtünk együtt, a szőnyeg, ahol Toasttal birkóztam, a hálószobába vezető ajtó, ami mögött annyi éjszakát töltöttünk, de még a konyhára is ráláttam, ahol Adával annyit főztünk együtt. Mintha mindez egy másik életben történt volna.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Aug. 15, 2020 11:04 pm
Bertie & Ada
It's quiet uptown
Borzasztóan néztem ki, ezen nem volt mit szépíteni. Reggelente féltem a tükörbe nézni, mert tudtam, hogy gyűlölni fogom azt, amit ott látok. Elbúcsúzhattam mindentől, amim eddig volt, és jelen állapotomban még az is zavart, hogy ha rendbejöttek a sebeim, akkor még a seggemet is újra kellett gyakorlatilag építenem, futni sem fogok tudni rendszeresen jó ideig, a boxról pedig talán teljesen le is mondhatok. Ezek az érzések azonban messze eltörpültek az elveszített élet okozta fájdalom és bánat mellett. Az sem érdekelt volna, ha soha többet nem állok lábra, csak a gyerekemet kaphattam volna vissza... - Tudom, hogy nem fogod elhinni nekem, de nem küldtem rád Lyle-t. Nem akartam, hogy bántson téged, magától ment. -Az már egy más kérdés, hogy nem állítottam meg, utólag azt is eléggé megbántam. Nem szerettem fájdalmat okozni azoknak az embereknek, akik közel álltak hozzám, márpedig Bertie nagyon is közel állt hozzám. Ha vissza tudtam volna forgatni az időt, hogy ne engedjem oda hozzá Lyle-t, akkor megtettem volna, legalább mást is rendbe tudnék most tenni. -Lett munkád? -Nem tudtam nem elmosolyodni egy kicsit, mert őszintén nagyon büszke voltam rá. -Örülök neki, komolyan. Leültem a kanapé szélére, Toast abban a pillanatban felugrott mellém és az ölembe hajtotta a fejét. Korábban sosem tett ilyet, az ágyra és a kanapéra sem szeretett felmenni, nem is engedtem volna neki, de most mintha még jobban őrzőtt volna az eddigieknél. Hálás voltam neki. - Nézd, én... -fogtam bele a mondandómban, monoton mozdulatokkal simogatva a kutya fejét. -Csak szerettem volna elmondani, hogy nagyon sajnálom, ami történt és azt, ahogy történt. Tudom, hogy én is elcsesztem, nagyon is, és nem vagyok rá büszke. Sosem akartam, hogy így alakuljanak közöttünk a dolgok, annál sokkal többet jelentettél nekem. -Még most is. Ezt már nem mertem hozzátenni, így is sejtettem, hogy nem fogja hasonlóan gondolni a dolgot. Már az első megszólalásából sejtettem, hogy nem lesz olyan kedves és készséges, mint ahogy én azt elképzeltem. Pedig szükségem lett volna most rá, legalább egy kevéske megbocsátásra.
Nem, tényleg nem tudtam elhinni neki és nem is igazán érdekelt már, hogy ő mennyire biztatta Weasley-t a megverésemre. A lényegen már semmit nem változtatott. - Hát persze. Csak úgy magától jött és eltörte a bordáimat meg a karomat. Fasza volt, egy mugli kórházban pofoztak helyre, rendes fájdalomcsillapító nélkül. Kibaszottul felemelő volt, majd add át üdvözletem Weasley-nek. - Mielőtt idejöttem, többször megbeszéltem saját magammal, hogy el kell engednem a régi sérelmeket. Ez elméletben könnyűnek tűnt, most azonban, éles helyzetben egyenesen lehetetlennek. Nekem ne mentegetőzzön, akár ő maga is megverhetett volna, akkor sem lenne nagyobb mértékben az ő felelőssége, mint most. - Azért remélem, te jobban vagy már. Azt azért mégsem kívántam neki, hogy fájdalmai legyenek vagy maradandó sérülései. Nem tudtam, pontosan milyen sebesülésekkel vitték be a Mungóba, hiszen legutóbb elhajtott a picsába. - Aha, nem valami nagy szám, de legalább többet láthatom miatta Alinát - vontam meg a vállam. Fridáról inkább nem tettem említést, mert jelenleg nem tudtam rá keserűség nélkül gondolni és amúgy sem tudtam hányadán álltunk most. A vitánk óta szóba sem állt velem. - Nem hiszem, hogy bármit is jelentettem neked - léptem oda a pintyek kalitkájához. Benyúltam a rácsok között, hogy megsimogassam az egyik madár puha tollait. - Szó nélkül eltűntél, csak mert... fogalmam sincs miért, nem fáradtál vele, hogy normálisan megindokold. Ha valaki számít neked, annak nem tűnsz el az életéből magyarázat nélkül. De már nem haragszom rád, felesleges magyarázkodnod.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 1:42 am
Bertie & Ada
It's quiet uptown
- Ha nem akarsz hinni nekem, úgysem fogom tudni neked megmagyarázni az igazamat. Ennyire már ismerlek. De akkor sem mentem oda sem Lyle-hoz, sem pedig máshoz, hogy "hé, verd már meg nekem Bertie Ollivandert. -Rá kellett volna hagynom, nem foglalkozni vele, hiszen én elmondtam neki, amit akartam, ami az igazság volt. Innentől kezdve mosom kezeimet, nem igaz? Hát nagyon nem. Szörnyen éreztem magam, hogy ezért is engem hibáztat és hogy nem tudom meggyőzni az ellenkezőjéről. -Fogjuk rá, már lábra tudok állni. Nem akartam magamról beszélni, nem volt szükségem a sajnálatára vagy a szánalmára. Szarul voltam, fájt mindenem, még a kibaszott lelkem is, de nem akartam mindezt rásózni. A legrosszabb döntés lett volna ebben a helyzetben, meg amúgy is... megmondta, hogy nem kíváncsi ezekre és hogy csak azért hallgatta meg mindig a panaszaimat, hogy utána ágyba vihessen. Azóta sem tudtam meggyőződni róla, hogy vajon tényleg komolyan gondolta-e. - Az is lényeges azért, biztos ő is örül neki, hogy többet találkozhattok. -Nem tudtam, mit mondhatnék. Szerettem volna, ha a mi gyerekünkkel is hasonlóan akarta volna tartani a kapcsolatot, de az elúszott már. És még nem is tudott róla, mert féltem kimondani. Csendesen figyeltem, ahogy Bacont simogatta. A pinty csipogott egyet, mindig is élvezte az extra törődést, bárkitől is kapta. - Úgy tudom, a lányod anyja is ugyanezt tette, mégsem azért, mert nem szeretett téged. Legalábbis abból, amit róla meséltél, nem úgy tűnt. -Lenéztem Toastra, aki erre rám emelte a szemeit, de a fejét nem emelte fel az ölemből. -Tudod... most már megértem őt is. Néha nehéz megmondani, hogyan döntsön az ember, szarul vagy még szarabbul. Igenis sokat jelentettél nekem, Bertie, a kezdetektől fogva. Többet is, mint amennyire ki tudtam mutatni.
- Inkább hagyjuk, jó? - Persze, ő már megint ártatlan volt, csak mint mindig. Nem értettem, miért nem képes beismerni, hogy igenis szerepet játszott abban, hogy Weasley laposra vert. - Hát... ahogy kinéztél a Mungóban, ahhoz képest az is nagy előrelépés. Nem véletlenül gondoltam azt, hogy talán túl sem éli, a Mungóban határozottan úgy nézett ki, mint akitől azt is csoda elvárni, hogy önállóan lélegezzen. Csupán azt nem értettem, hogy ha akkor szóba sem akart állni velem, akkor most miért hívott ide. Már elfogadtam, hogy látni sem akart, de ennek így nem volt semmi értelme. - Nem tudom, talán. Még csak ismerkedünk, de próbálok nem ráakaszkodni, van saját élete. - Nem is olyan régen még Ada lett volna az első, akinek beszámoltam volna minden apróságról Alinával kapcsolatban. Tőle kérdeztem volna meg, hogy milyen ajándékot kerítsek Alina szülinapjára, hova vigyem el találkozóra, mit vegyek fel, mit mondjak. De most már kínosnak találtam bármit is megosztani vele, valószínűleg úgysem érdekelte. - Kurvára ne hasonlítsd magad Fridához - vágtam rá a kelleténél ingerültebben. Nagyon haragudtam Fridára a múltkori vitánk után, szinte szétrobbantam a dühtől és a sértettségtől, de ez nem változtatott azon, mennyire kicseszettül szerettem őt. Felháborított, hogy Ada a saját önzőségét Frida önfeláldozásához merte hasonlítani. - Igazából csak azt sikerült kimutatnod, hogy egy megbízhatatlan narkósnak tartasz, akit az otthonodba sem engedsz be, ha mások is látják és akit nyugodt szívvel hagynál éhen dögleni a macskáival együtt. Azt hittem, hogy miután a tulajdon apám kihajított, legalább rád számíthatok, de kurva nagyot tévedtem. Ne haragudj, de ezek után elég nehéz elhinnem, hogy olyan sokat jelentettem neked. Megsimogattam a másik pinty fejét is, ők semmit sem értettek az egész helyzetből, csak vidáman csipogtak. - Nem is értem, minek hívtál ide. Jobb lesz, ha most megyek, mert ennek az egésznek semmi értelme. Tőlem nem fogsz feloldozást kapni, bármennyire is szeretnéd. Keress magadnak másik idiótát, aki kiskutyaként körberajong, aztán megszabadulhatsz tőle, ha Weasley-nek megint eszébe jut rád nézni.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 11:40 am
Bertie & Ada
It's quiet uptown
Elhallgattam, ha nem akarta megbeszélni, akkor nem tehettem semmit az ügy érdekében, csak akaratom ellenére elüldöztem volna innen a makacsságommal. Azt hiszem, ez lehetett mindkettőnknek az a tulajdonsága, ami miatt soha nem lettünk volna meg egymás mellett hosszútávon. Már bántam, hogy akkor elzavartam és nem beszéltem meg vele ott helyben mindent. Gyenge voltam, fáradt és fájt minden, ami csak létezett, még maga a létezés is. De akkor kellett volna ezt megejtenünk, talán nem lett alakult volna ilyen szarul mint a mai. - Jó apa lesz belőled, Bertie. Ő is nyitott feléd, te is felé, egész biztosan megtaláljátok majd a közös hangot. Nem féltelek, nagyon jól értesz az emberekhez. -Éppen ezért tudott olyan könnyen barátkozni és megszerettetni magát másokkal, de éppen emiatt volt különleges tehetsége ahhoz is, hogy beletiporjon mások lelkébe. Most is nagyon jól ment neki. Összébb húztam magam, ahogy kissé felemelte a hangját. A változásra Toast is felfigyelt, felemelte a fejét és szemeit Bertie-re szegezte. Megsimogattam a füleit, de nem nyugodott meg tőle. Legalább azt tudhattam, hogy Bertie-re nem fog rátámadni, ettől nem kellett tartanom. - Sajnálom, hogy így látod a dolgokat. Én tényleg igyekeztem, próbáltam mindent úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen, de valahol nagyon elcseszhettem, ha ennyire haragszol rám miatta. Azt viszont nem hallgatom végig, hogy hagytalak volna éhen halni, mert főztem rád és bevásároltam neked. Hogy te azt kidobtad-e vagy sem, már nem az én dolgom. Mentem volna máskor is, ha nem érzem előtte veszélyben magam a közeledben, mert határozottan azt hittem, hogy meg fogsz ütni. -Nem kellett volna erről beszélnünk, nem most volt itt az ideje. Ez a nap nem erről szólt. Komolyan megrémültem, amikor azt mondta, menni akar. Nem akartam, hogy így menjen el, hogy csak még feszültebb közöttünk minden, mint eddig volt és nem is beszéltem meg vele mindent, amit akartam. Nem mehetett el így. - Bertie, terhes voltam. -Nem tudtam volna finomabban mondani, mert akkor soha nem érek a mondat végére. Csak gyorsan kiböktem, hogy kint legyen, hogy tudjon róla... és már most éreztem, hogy ma még sírni fogok.
- Talán. Majd megpróbálom nem elkúrni. - Néha még most is azt éreztem Alinával kapcsolatban, hogy legszívesebben eltűnnék az életéből. Szavak nem léteztek arra, hogy mennyire megszerettem Alinát az elmúlt hónapokban, ezt a fajta szeretetet nem lehetett elmagyarázni, csupán érezni. De közben annyira féltem, hogy hibázni fogok, hogy ártok neki a puszta létezésemmel is... Néha nagyon önzőnek éreztem magam, amiért belementem a kapcsolattartásba. Azonban akárhányszor új levelet kaptam tőle a Roxfortból, akárhányszor láttam a Helios folyosóin vagy elmentünk valahova együtt egy szabad délutánon, tudtam, hogy nem leszek képes kihátrálni. Minden stressz ellenére túl boldoggá tettek a vele töltött órák, a leveleit pedig úgy őrizgettem az egyik fiókban, mintha kincset értek volna. Nekem azt is értek. Éreztem, hogy mondatról mondatra jobban fortyog bennem a harag. Hát persze, ő igazán segítőkész volt, kicsit sem alázott meg, amikor segítséget kértem tőle, ő egy kicseszett szent... Az utolsó mondata azonban felért egy vödör jeges vízzel. Veszélyben érezte magát a közelemben? Mi a thesztrálfaszról beszélt? Nem tettem semmit, egyszerűen képtelen voltam felidézni, hogy mi lehetett az a pillanat, amire ő gondolt. Győzködtem magam, hogy csak hazudott, de egy aprócska hang mégis ott motoszkált bennem: mi van, ha annyira be voltam állva, hogy mindez fel sem tűnt nekem? - Honnan szeded ezt a faszságot? Dehogy akartalak megütni, nem is értem, hogy tudsz ilyet feltételezni rólam. Ez... ez... ne haragudj, de ez teljesen nevetséges. - Idegesen babráltam a kalitka rácsával és közben kerültem Ada tekintetét, szabályosan hátat fordítottam neki. Mi van, ha igazat mondott? Egyre rosszabbul éreztem magam, menekülni akartam innen. Épp csak két lépést tettem meg az előszoba felé, amikor Ada újból megszólalt, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. Visszakérdezhettem volna, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Feltehettem volna az idióta kérdést, hogy ki a gyerek apja, mintha nem tudtuk volna mindketten, hogy csakis én lehettem. Hitetlenkedhettem volna, számonkérhettem volna rajta, hogy miért csak most mondja, rengeteg, rengeteg mindent reagálhattam volna. Azonban a mondatba csempészett múltidő minden mást jelentéktelenné tett. Terhes volt. Most már nem az. Majdnem kinyíratta magát, de helyette egy magzatot sikerült megölnie. Egy babát. Aki az enyém is lett volna. És... és ezt csak így mellékesen közölte velem. Hogy megölette a közös gyerekünket, mert bárhogy szépítünk ezen, ezt tette. A tenyerembe temettem az arcom, éreztem, hogy úgy reszketett a kezem, mint aki éppen brutális elvonási tüneteket produkált. Becsuktam a szemem, mély levegőket vettem, de nem tudtam lassítani a légzésem, bármennyire is igyekeztem. Csak egyre feljebb és feljebb kúszott bennem valami szörnyű érzés, aminek nevet sem tudtam adni. - Mióta tudod? - Tudnom kellett, hogy tisztában volt-e a gyerek létezésével, amikor folytatta az öngyilkos vállalkozását. - Gondolom, nem abortusz volt. Ismerlek, nem vetetnél el egy gyereket, tudom. Rosszul esett volna, ha szó nélkül elveteti a gyereket? Igen, de elfogadtam volna, megvolt hozzá minden joga. De a zsigereimben éreztem, hogy nem ez történt. Nem, hanem képtelen volt magán kívül bárki másra is gondolni, képtelen volt nyugton megülni a seggén és vigyázni arra a nyomorult magzatra, amikor semmi más dolga nem lett volna az anyjaként, csakis ez, de neki fontosabb volt a kurva aurori munkája. Annyira dühös voltam, annyira elkeseredett, nem tudtam eldönteni, hogy ordítani szeretnék vele vagy inkább sírni. Úgy néz ki, Adának megint sikerült belém rúgnia.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 3:17 pm
Bertie & Ada
It's quiet uptown
- Nem fogod, jó apja leszel. -Még emlékeztem azokra a hosszú, hajnalig nyúló beszélgetésekre, ahol arról beszéltünk, hogy mindketten milyen nagy családra vágytunk. Feleség, férj, egy fészakalja gyerek és talán egy családi kutya is. Ideálisnak tűnt, és mindketten nagyon messze álltunk attól, hogy ezt megvalósítsuk. Persze Bertie-nek ott volt Alina, de az mégsem volt ugyanolyan, legalábbis nem abból a szempontból, ahogyan mi családot terveztünk egymástól függetlenül. Azért biztos voltam benne, hogy mindent megtesz a lányáért és a nyakamat tettem volna rá, hogy minden nehézség ellenére nagyon jó apa válik belőle. A mi gyerekünkkel is jól tudott volna bánni. Láttam rajta a döbbenetet, amikor azt mondtam neki, hogy megijesztett. Ezek szerint ő tényleg nem vette észre, hogyan viselkedett velem és mennyire féltem akkor tőle. Pedig minden az arcomra volt írva és mindent elárult, ahogy elmenekültem akkor. De mégsem vette észre, fogalma sem volt róla, hogy rám hozta a frászt. - Lehet, hogy nem tetted volna meg, de én akkor nagyon úgy éreztem. Komolyan féltem attól, hogy kezet emelsz rám, és nem lettem volna képes megvédeni magam. Rosszabb is átfutott a fejemen, de... mindegy. Történt, ami történt, szeretném elfelejteni. -Nem fogom tudni, a rossz időket éppen olyan lehetetlennek tűnt elfeledni, mint a jókat. Mert én is gondoltam a zuhany alatt töltött perceinkre, amikor beléptem a kabinba vagy arra, hogyan bújtunk össze a kanapén, amikor leültem olvasni. Csak ezek az emlékképek mintha már csak megfakult, fekete mozgóképek lettek volna egy rég elfelejtett fotóalbumban. Már nem éreztem tőlük boldogságot, csak az ürességet, ami a hiányukban megmaradt. Azonnal láttam a reakcióját. Tudtam, hogy ki fog borulni, de nem azt, hogy ennyire és ilyen gyorsan. Szomorú lesz csak, vagy egyenesen meggyűlöl egy egész életre, dühös lesz rám? Nem tudom, melyiktől féltem a legjobban, talán mindkettőtől, mindentől... - Február elején végeztem el először a tesztet. Mostanában tudtam volna meg, hogy fiú vagy lány. -nyeltem egyet, a tekintetem Toast füleire szegeztem. Nem mertem Bertie-re nézni, nem akartam tudni, mit gondol most rólam. -Nem, fel akartam nevelni. Veled együtt, szólni akartam róla, csak... csak annyira szét volt esve az életed, nem akartam én is még több fát rakni a tűzre. Aztán történt ez... és elveszítettem a magzatot. Nyeltem egyet, éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szemembe. Nehéz volt erről beszélnem, pláne Bertie-nek, aki most mindennél jobban fog gyűlölni miatta.
- Bárcsak neked lenne igazad. - Rengeteget gondolkodtam mostanában azon, milyen egy jó apa. Odáig eljutottam, hogy biztosan nem olyan, mint az enyém, hiszen ő nyíltan kijelentette, hogy már nem is tekinti magát az apámnak. Aztán ott volt rossz példának Mr. Scamander is. Én egyikükre sem hasonlítottam, vagyis szerettem volna hinni, hogy egy másodpercig sem viselkedtem úgy, mint ők. De ennyitől nem tudtam, hogy én milyen apa szeretnék lenni és mire voltak meg a képességeim. Feltétel nélkül, rajongva szerettem Alinát, de... elég ennyi? Jó szülő lesz valaki annyitól, hogy a világon mindennél jobban szereti a gyerekét? Szerettem volna újból közölni vele, hogy hülyeséget beszél, de végül nem tettem. Számított egyáltalán, hogy nekem azon a napon mik voltak a szándékaim, ha ő veszélyben érezte magát mellettem? Nem igazán. Semmit nem számított, mi volt a szándékom akkor, ha őt ennyire megijesztettem. Bárhonnan is néztem, elkövettem valami olyat, amit sosem akartam. - Sajnálom, ha így éreztél. Nem akartalak megijeszteni. De tudnod kell, hogy sosem emeltem volna rád kezet, soha. - Elöntött a bűntudat, hiába haragudtam rá, attól még nem akartam megrémíteni. A február szót követően már nem sok jutott el a mondandójából a tudatomig. Február óta tudta, hogy terhes, de nem hagyott fel a nyomozással, a gyerek létezésének teljes tudatában kockáztatta a saját életét. Legszívesebben apró darabokra törtem volna mindent ebben a kibaszott nappaliban. Hozzá akartam vágni valamit Adához vagy csak a saját fejemet a falba csapni, hogy inkább fájdalmat érezzek, ne ezt a mardosó keserűséget és haragot. - Február óta tudod... De tovább nyomoztál a kibaszott Szindikátus után, mert jobban érdekelt a szánalmas karriered? - Remegett a hangom, hogy a dühtől vagy az elfojtott sírástól, azt én sem tudtam. - Te képes voltál veszélybe sodorni egy kicseszett kisbabát is, csak hogy bebizonyítsd mindenkinek, milyen kurva jó auror vagy és nem csak egy politikus ribanca? Két kézzel a hajamba túrtam, pótcselekvés volt, nem bírtam mit kezdeni a bennem tomboló indulattal. - Te... te... egyszerűen te vagy a legönzőbb, legostobább ember, akivel valaha találkoztam. És még te mered magad Fridához hasonlítani, baszd meg? Semmi más dolgod nem lett volna, csak megülni a seggeden és vigyázni magadra. Frida félredobott mindent, lejött a kikúrt heroinról a gyerekünkért, te meg... te arra nem voltál képes, hogy félrerakd a nevetséges hőskomplexusodat. Az előbb még sajnáltam, hogy legutóbb annyira ráijesztettem akaratomon kívül. Most meg sem próbáltam visszavenni a hangerőből.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 11:16 pm
Bertie & Ada
It's quiet uptown
Nem tudtam, mit mondhatnék még neki. Tudtam róla, hogy nem a legjobb szülők nevelték fel, ugyan nem sokat beszéltünk a családról, de ez mindenképpen lejött abból amit mondott. Persze én is meg voltam győződve róla, hogy anyám nem is olyan vészes, amíg Bertie meg nem döbbent rajta, hogy csak úgy magamra hagyott apám halála után. Én azóta sem róttam fel neki igazán, hiszen felnőtt ember voltam már, amikor elment, de abban biztos voltam, hogy én képtelen lennék így kilépni a gyerekem életéből, ha lenne. Ha lehetne. - Remélem, tényleg így van. Szeretnék hinni neked. -Nem úgy tűnt, hogy hazudna, de ki tudja. Abban mindig profi volt, szemrebbenés nélkül vágta bárkinek a képébe a percekkel azelőtt kitalált hazugságot. Ha nem így lett volna, akkor biztosan nem mentette volna ki Levin lányát sem a szarból. Nem tudtam, mire számítsak tőle. Noha szóba jött a harag is, sőt talán azt találtam a legvalószínűbbnek, mégis összerezzentem a hangjára. Soha nem akartam így látni, egyszer már megtörtént és az is elég volt, de ez... ez még annál is rosszabb lesz, már csak azért is, mert minden egyes szóval egyet kellett értenem, amit a fejemhez vágott. Igen, az én hibám volt minden, én kockáztattam a gyerekünk életét a sajátommal is és miattam halt meg végül. Reggelente ébredéskor azt kívántam, bárcsak engem is vitt volna magával, mert nem éreztem azt, hogy megérdemlem az életet, amikor ő már nem volt közöttünk. - Én csak... én... -Nem tudtam, mit mondhatnék, nem volt semmi, ami bármennyire is javított volna a helyzeten. Semmivel nem tudtam volna jobbá tenni a helyzetet, egyértelműen én voltam, én okoztam ezt az egészet. Toast felült a kanapén, hátat fordított nekem és feszülten figyelte Bertie-t. Megfogtam a nyakörvét, hogy eszébe se jusson testőrt játszani, mert most nem volt oka rá. Bertie okkal és jogosan volt kiakadva rám. Megérdemeltem volna azt is, hogy itt helyben rám küldjön egy gyilkos átkot, még csak nem is rezdültem volna meg rá. Amennyire nem akartam meghalni, amikor rám támadtak, most elfogadtam volna. - Nem tudod, mennyire sajnálom, hogy ez történt. Soha nem fogom tudni lemosni magamról, hogy felelős vagyok az egyetlen gyerekem haláláért és nem lesz olyan pillanat, amikor bűntudat nélkül tudok rá gondolni. -Letöröltem a könnyeket az arcomról. -De az őt már nem hozza vissza.
Mindig ott volt utolsó kapaszkodóként, mikor nagyon gyűlöltem és megvetettem saját magamat, hogy legalább sosem ártottam senkinek. Mert tényleg így volt, az önvédelemtől és a keménykedő vásárlóktól eltekintve soha, senkit nem bántottam. Eddig azt gondoltam, hogy nem is lennék rá képes, mindig elítéltem az értelmetlen erőszakot és állandó elszenvedőjeként azt is tudtam, milyen érzés. De Ada úgy érezte, hogy képes lettem volna kezet emelni rá... Vajon ő látott bennem valamit, amiről nekem eddig fogalmam sem volt? A személyiségemnek egy olyan eltorzult szeletét, amit én képtelen voltam meglátni? Nagyon megijesztett ez a gondolat. - Nem akarlak győzködni, mert ha így érezted magad, akkor biztos tettem vagy mondtam valamit, amit nem kellett volna. Nagyon szerettelek és sosem bántottalak volna, sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem érdekelt az önsajnáltatása. Nagyon magasról leszartam, hogy ő mennyire sajnálja, mennyire fáj neki, faszom tudja. Nem tudtam foglalkozni az érzéseivel, mert mindet megérdemelte. Nem találtam magamban egy csepp együttérzést és megbocsátást sem, amit tett, az nem olyan volt, mint amikor engem cserben hagyott. Ez nem rosszul esett, nem megbántott vele, hanem mélységesen elborzasztott. - Semmi nem hozza vissza. Nem érdekel, hogy mennyire sajnálod és nagyon örülök, hogy felőröl a bűntudat, mert kurvára nem érdemelsz mást. - Elhátráltam tőle néhány lépést, bár legszívesebben a világból is kifutottam volna. Még csak nem is azért, mert időközben elbőgtem magam, a legkevésbé sem szégyelltem. Egyszerűen csak nem bírtam Adára nézni, hányingerem volt és reszkettem, nem bírtam kezelni azt a rengeteg érzést, ami most kavargott bennem. - Elképzelni sem tudom, hogyan zúgtam beléd, mert Merlinre esküszöm, hogy még soha, senkit nem gyűlöltem annyira, mint most téged. Többet ne keress, légyszíves. Hátat fordítottam Adának és elindultam az előszoba irányába. Muszáj volt eltűnnöm innen.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
