Mi az, amire egyáltalán nem számít az ember lánya egy vasárnap reggelen? Nos, hogy a családi reggeli alatt útilaput kötnek a talpára. Egész bizonyosan egy újszülött holdborjú arckifejezésével csodálkoztam apára, ahogy nagyban magyarázott arról, hogy ha már nem járok iskolába, ideje a saját lábamra állnom. Volt benne némi igazság, azonban a legtöbbször véletlen álltam más lábára, nem azért, mert bárminemű célom lett volna ilyesmit tenni. Annyira azért nem volt rossz a helyzet, igazából úgy voltam vele, hogy ez egy kiváló alkalom arra, hogy új embereket ismerjek meg, és talán egy saját kisboltot nyissak majd idővel. Vagy nagyot. Vagy egy közepeset! Bár egy műhely is elég, ha arról van szó, sose voltam az a telhetetlen alkat. Szóval fogtam magam, és csak összepakoltam az egyik elbűvölt hátizsákba a legszükségesebb dolgokból, épp annyit, hogy azért még sátálni tudja. Anya persze megölelt, és azt mondta, apa nem akar ám kidobni a házból, szóval jöjjek nyugodtan haza, ha bármi történne, de én tudtam, hogy nem lesz semmi baj! Legfeljebb a természet lágy ölén alszom majd, szerettem kirándulni, túrázni, Londonban pedig egész bizonyosan nem mászkáltak szabadon medvék. Kár… biztos vagyok benne, hogy kiváló barátságot kötnénk, én is szerettem sokat aludni! Bár nem egy állat gyomrában, szóval csak tisztes távolságból tárgyalnám meg vele a közös hobbikat. Addig volt meg a tervem, hogy a városközpontig megyek, aztán majd meglátjuk. Nos, amint elértünk a majd meglátjuk részhez, azon nyomban kitakarta egy fa az erdőt, vagy valami ehhez hasonló. Ácsorogtam a hatalmas épületek között, és próbáltam rájönni, mégis merre induljak, vagy hogy keressek éjszakára valamit. Első gondolatom az volt, hogy felcsöngetek néhány lakásba, hátha szerencsém van alapon, de ezt hamar elvetettem. Ha reálisan nézzük a dolgot, nagyon-nagyon ritka esetekben szokott csupán szerencsém lenni, plusz rengeteg időt pazarlok ezzel, lehet egyikben sincs kiadó szoba, vagy ágy. Bár a magam részéről már egy karosszéket is megbecsültem volna. Végül csak leültem egy parkban, ahol találtam egy üres padot, és csak reménykedtem benne, hogy ettől nem nézek ki máris hajléktalannak. Eszembe jutott, hogy sarkon fordulhatnék, és nemes egyszerűséggel csak megígérem apának, hogy találok rendes állást, nem csak kisegítőként tengetem mindennapjaimat, de akkor feladnám. Márpedig eleshetek százszor, megfutamodni akkor sem szokások! Csak szusszanok kicsit, igen! A közelben gyerekek játszottak egy szökőkútnál, miközben a szüleik beszélgettek az élet nagy dolgairól. Szegények, fogalmuk sincs még róla, hogy egy reggel arra kelnek majd, hogy ki kell költözniük a megszokott szobájukból! Bár velem ellentétben lehet őket nem csapják ki az iskolából. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a zsebembe nyúltam, kivettem egy knútot, és a szökőkúthoz sétáltam. Nagyon remélem, hogy nem csak mugli pénzzel működik! Behunytam a szemem, aztán bedobtam az érmét, reménykedve benne, hogy Merlin, vagy valaki meghallgatja a kívánságom. Mindig is biztos voltam benne, hogy semmi sem véletlen, és bármiben meg lehet találni a szépet! De az, hogy ezúttal egyenesen az arcomba repül a lehetőség, még én magam is meglepődtem. Elhúztam az arcomba vágódó papírt, és alig mertem elhinni, hogy azon egy kézzel írt hirdetés van, kiadó szobáról, ami még számomra is megfizethetőnek volt mondható. Csillogó szemekkel figyeltem a kanyargós betűket, és szinte ugrándozva indultam a címre, reménykedve benne, hogy ez tényleg jel, nem csupán valami furcsa álom, mert épp a padon szundítottam el. A lépcsőházban azért már kicsit elbizonytalanodtam, azonban nem engedtem magamnak, hogy visszaforduljak. Most, vagy soha! Bekopogtam. Legfeljebb nem lesz hol aludnom. Megint. - Szia! Gertrude Weasley vagyok, de nyugodtan hívj Trudienak! Ezen a papíron olvastam, hogy lakótársat keresel, nekem meg nincs hol aludnom, szóval gondoltam hátha még aktuális! - Hadartam a kinyíló ajtónak, miközben a papírral hadonásztam, mint valami félőrült. - Bocsi, ha izgulok, akkor hadarok, meg sokat beszélek, bár akkor is, ha nem… de alvás közben eskü csendben vagyok, mint egy bébi murmánc! - Szerintem azok csendesen alszanak, gondolom.
Vendég
Kedd Szept. 29, 2020 11:54 am
Trudie and Mavis
have a nice poop
A hét talán egyetlen napja, hogy nem kell korán kelnem, de persze mikor ezt gondoltam még nem vettem számításba, hogy nem csak egyedül élek ebben a lakásban. De nem ám. Napóleon terveit ugyanis nem vettem figyelembe, mikor kitaláltam, hogy visszafekszem és átalszom a fél napot. Addig sem vagyok éhes, és álmomban talán kitalálok valami megvalósíthatót is, hogy lenyűgözzem Hamit. Tanulni meg még később is ráérek. Bár már egy hete tologatom magam előtt a házikat, a végtelenségig pedig nem menekülhetek előlük. Persze az is egy módja a menekülésnek, hogy az őrült macskád kifolyik az épp résnyira nyitott ablakon az erkélyre, onnan meg átmászik a szomszédhoz. Félálomban pedig másban nem is voltam biztos, csak hogy ha Dashiell macskanyávogásra kel egy kiadós tivornya után, akkor Mavis legyen a talpán, aki elkergeti a rosszkedvét. Bosszút szomszédok meg nem kellenek. Szóval úgy ahogy voltam, pizsamában nyitottam ki nagy hévvel az erkélyajtót és förmedtem rá a macskámra, aki természetesen már rég nem kartávolságban volt, hanem a kovácsoltvas réseken átbújva Dash ajtaja előtt terpeszkedett. Pillanatnyi habozás után térdeltem le épp azon a helyen, ahol a farkát eltűnni láttam az imént, hogy némi ciccegéssel magamhoz édesgessem azt az álnok szőrmókot, de minden szótaggal én is közelebb kerültem, viszont egy perc múlva sikerült megállapítani, hogy én se macska nem vagyok, se át nem férek ott ahol a fiam. Ettől ugyan inamba nem szállt a bátorságom, visszanyúltam a pálcámért a szobába, áthoppanáltam a szomszéd erkélyére hogy felnyaláboljam a macskát. Vagy legalábbis ez volt a terv, de Napóleon nem pont mostanra akarta időzíteni a kirándulása végét, én pedig nem számoltam azzal, hogy Dash trehány disznó módjára kint felejti a napokkal ezelőtt félig megivott kávéját, ami így rajtam landol, míg a macskám visszamenekül az én felségterületemre, viszont leveri a leandert, amiből az összes virágföld rá is zúdul. Megsemmisülten figyelem a helyszínt, ami nagyon gyorsan csatatérré alakult és már szemmel verem a bestiát. - Puccini miért nem viselkedik így, te gyalázat? - förmedek rá, de ezúttal esélye sincs ellógni előlem, elkapom a grabancát és el se eresztem, míg a fürdőig nem érek vele. Bár ez sem különösebben hálás feladat és nem vagyok annyira tisztaságmániás, mint Dom, azért van egy határ, ami alá én sem adom. Ergó Napóleon rövid időn belül tiszta macska lesz. - Te kis rohadék, mindig lejáratsz engem... - morgok mérgesen, mikor végre sikerül bepakolni a kádba. Kétség sem fér hozzá, hogy ez legalább kétemberes feladat lenne, de mégis mi mást akarna az ember lánya egy ilyen szép, verőfényes vasárnap délelőtt művelni, mint macskát suvickolni?! Szerencsére a szivacs teszi a dolgát helyettem, úgyhogy nekem csak megfogni kell, így valamelyest gyorsabban és kevesebb karmolással megúszom ezt az orv támadást. Épp a romeltakarítással foglalkoznék, mikor bekopog valaki. Hát ez pazar, miért nem tudott még megülni a seggén három percig? Akkor nem azt látná - megint -, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. - Helló Dash, bocs a rumliért.. - kezdem automatikusan a szöveget, amit már annyiszor hallott, hogy biztosan még a hangsúlyomat is megjegyezte. Az ajtóban viszont nem a szomszéd toporog, hanem egy vörös hajú kb velem egyidős csaj, akit tutira nem láttam még. Egyből cikinek érzem, hogy nem bújtam legalább köntösbe, és félig kávés, ázott feketesaras, de itt-ott még csillogó apró fagylaltos pizsamában téptem fel az ajtót. És közben nagyon próbálok nem túl kínosan mosolyogni. - Hellóóóó... - nyújtom el a köszönést, de gyorsan kapcsolok. Naná! A hirdetés. Ott lobogtatja a kezében. El is feledkeztem róla. Na nem azért, mert annyira sokan jelentkeztek volna, hogy lennének a kanapébitorlóim, hanem mert mindig valami kínosba futottak bele a jelöltek. Pedig tökre igyekeztem normálisan viselkedni. - Ó, persze, gyere csak be! Gyere-gyere! - tárom szélesre az ajtót előtte. - Ne foglalkozz azzal, hogy egy kicsit rumli van. Napóleon mindig megérzi a vendégeket, és különleges képessége, hogy kínos helyzetbe hozzon engem mindenki előtt. Mavis vagyok egyébként és még mindig lakótársat keresek. Remélem szereted a macskákat, itt lesz valahol Ő is, csak éppen nagyon meg van rám sértődve, mert az előbb... Megfürdettem.. - próbálom menteni a menthetőt és ha bemerészkedik, be is csukom utána az ajtót. Nem olyan nagy a lakás, de elég nagy egy személynek, meg elég drága is, úgyhogy örülnék neki, ha nem egyedül kellene perkálnom érte. - Igazából csak egy hálóm van, de tök nagy a nappali, és egész jó a kanapé.. Körbevezesselek? Kérsz egy kávét vagy egy kis vizet? - hangolódok át Mavis üzemmódba és máris nem zavar annyira, hogy milyen pocsékul festek. Megvillantom felé a mosolyomat és egy tincset is elsöprök a fülem mögé. Hé, ez hab?! Lehet, hogy előtte tükörbe kellett volna néznem. A macskasampon vajon milyen hatással lehet a hajamra?
A szüleim mindig azt mondták, hogy nincs még egy olyan Fortuna kegyelmétől távol eső egyén, mint én. Persze csupa szeretettel, és némi nevetéssel a hangjukban, ez nem amolyan megrovás volt tőlük, inkább csak érdesek tény, vagy hogy nevezzem. A lényege az volt, hogy a kétbalkezes és szerencsétlen mivoltommal együtt is az ő gyerekük voltam, és szerettek. Csak hát igen, a tények makacs dolgok. Szóval egész eddig abban a tévhitben éltem, én vagyok az egyetlen, aki egy egyenes úton képes a saját lábában hasra esni, és a nap végére a felsőjén szinte minden dolgot ki lehet venni, mit is fogyasztott. Talán némiképpen megnyugtatott a tény, hogy ez közel se volt így, mert a nekem ajtót nyitó lány éppen olyannak látszott, akiben sorstársra lelhetek. Engem a rumli egyáltalán nem zavart, szívesen segítek bármi eltakarításában, abban különösen jó voltam, sokszor kellett csinálnom. Főként magam után. Amúgy egy kifejezetten csinos lány volt, korban se tettem volna idősebbre nagyon magamnál, az összképet csak néhány hab darabocska rombolta a hajában. Bár a kis pizsamájával még ez is egészen aranyos volt, biztos jó helyre kopogtam be? Nem, most nem lehetek bizonytalan, a sors adta ezt a címet, bizonyosan jó hely lesz! - Engem egyáltalán nem zavar, különösen jól szüntetek meg felfordulásokat! Valószínűleg ez a szuperképességem! - Mosolyogtam rá, nincs miért szégyellni, hogy valaki nincs mindig a toppon. A magam részéről csupán néhány pillanatot tudnék felidézni, amikor egyáltalán megközelítettem azt az állapotot. Beléptem a lakásba, egészen bájosnak tűnt, és engem aztán tényleg cseppet se zökkentett ki, hogy a díszpárnák esetleg nem állnak egyenesen. Vagy hogy a nappali közepén földből rajzolt mancsnyomok húzódtak egy darabon, bárkivel megeshet. Otthon anya mindig nagyon ügyelt a rendre, amit seperc alatt tudott a feje tetejére állítani három gyerek, amire azért büszke éppen nem vagyok, de a gondtalan gyerekkor már csak ilyen! Az enyém lehet sose ér majd véget… csupán a gondtalan része. Borzasztó! - Ne aggódj, otthon a húgomnak van egy kiskutyája, ő is szívesen hordja be a kertből a földet! - Nevettem el magam, sokat “segített” az ásásban, hogy úgy mondjam. - Nincs ebben semmi kínos, én egyszer nem vettem észre, hogy fordítva volt rajtam fél napig a blúzom, na az kicsit ciki volt, viszont legalább a többieket szórakoztatta. El se hittem, hogy olyan sokáig senki egy szót se szólt róla! - Grimaszoltam lemondóan, mondjuk én sem vettem észre elsőre, így nem okolhattam őket, talán új trendnek gondolták, és nem akartak rá megjegyzéseket tenni, ami kedves tőlük. - Igen, szeretem az állatokat! Az iskolában nekem is volt macskám, de amikor az Akadémiára kezdtem járni, akkor apukám magához édesgette, és azóta úgy csinál, mintha sose ismertük volna egymást, és apa lenne az egyetlen igaz szerelme… Úgy terveztem, hogy miután megszoktam a kolis életet, és van rá lehetőségem, majd viszem magammal Cicerot, de ő másképpen döntött. Szerintem, ha tehetné, a munkába is elkísérné, a tévé előtt együtt ülnek, és a legjobb falatokat megkapja a vacsorájából. No és Borsócskának hívja. A kifinomult Cicero pedig, akár egy kiskutya, hallgat rá. Nagyon édesek voltak együtt, nem lett volna szívem közéjük állni. - Hm? Ja, hogy a nappali! - Tértem vissza gondolataim közül. - Nincsenek nagy igényeim, ha nem egy park padján kell töltenem a következő éjszakákat, én máris boldog vagyok! - Nevettem, mintha vicc lenne, pedig amúgy több volt benne az igazság, mint a tréfa. - Szívesen körbe nézek, igen. Amúgy… ki az a Dash? Ha vársz valakit, akkor igazán nem szeretnék zavarni, lerakom a cuccom, és elütöm valamivel az időt. - Jöttem rá, hogy mintha mást várt volna, mikor ajtót nyitott. - Várj csak! - Előhalásztam egy tarka virágos zsebkendőt a táskámból, majd letöröltem vele a megmaradt habot a hajáról. - Kész is, nyoma sincs! - Mosolyogtam rá, nincs miért zavarban lennie, valószínűleg rövid időn belül rá jön, én se szoktam kevésbé mindenfélés lenni. Talán inkább jobban.
