Homeless Party

Ma legalább ötször jutott eszembe, hogy hiányzik anyukám és a felülmúlhatatlan húslevese. Minden alkalommal, amikor szinte már éreztem a leves illatát és anyu karjait magam körül, gondolatban pofán kellett vágnom magam. Nem mehettem haza, ők nem értették volna, csak feleslegesen elszomorítottam volna anyát. Csak az éhség gyengített el. Sosem voltam még ennyire sovány, anyu sírt volna, ha meglátta volna a kiálló bordáimat - bár valószínűleg jobban kiakadt volna a tűszúrások okozta sebeken, amik egyre és egyre szaporodtak. Persze megmondtam volna neki, hogy ne aggódjon, nem olyan rossz a helyzet. Az emberek túlgondolták ezt az egészet, én például bármikor képes lettem volna felhagyni ezzel. Csak azért használtam, mert jobban éreztem magam tőle, ez csak egy átmeneti állapot volt, amíg jobbra fordulnak a dolgok. Én nem voltam olyan junkie, mint a többiek, én kontroll alatt tartottam ezt az egészet. Néhány nappal ezelőtt például láttam néhány hajléktalan srácot, akik egy kocsma mellett szedtek fel idősebb pasasokat, el tudtam képzelni, hova tűntek el velük az egyik sikátorban. Na, ők igazi junkie-k voltak, de én sosem vetemedtem volna ilyesmire. Undorító. Igen, ők igazán mélyre süllyedtek, nekik nem is volt életük és nem tudták uralni a dolgot, de én cseppet sem hasonlítottam rájuk. Az, hogy az utcán kötöttem ki, csak az események szerencsétlen alakulásának köszönhető, tőlem független tényezők miatt alakult így, főleg a nővérem elutasítása miatt, nyilván. A heroin csak arra kellett, hogy jól érezzem magam. Az ember könnyebben rendbe szedi az életét, ha boldog, nem igaz? Ennyi. Ura. Voltam. A. Helyzetnek. Basszameg.
Oké, anya kifejezetten hiányzott, jó lett volna ágyban aludni meg egy BigMac is jól esett volna, de majd minden rendbe jön. Ha úgy vesszük, egészen bulis része is volt a hajléktalanságnak. Előző este például együtt lógtam egy csomó mugli punkkal, még éjszakára is meghúzhattam magamat egy pincelakásban velük, tisztára jófejek voltak. Ma estére nem találtam senkit, aki társaságot (és esetleg fedélt) nyújthatott, így maradt a kapualj, sikátor, akármi, ahol az ember fia aludhat néhány órát. Nem olyan vészes, mint amilyennek beállítják. Az első néhány éjszaka elég para volt, de mindent meg lehet szokni. Én igenis boldog voltam, oké?
A kedvenc alvóhelyemet már befoglalta egy crackhead, a másikat ellepte egy patkányinvázió, így kalandvágyó hangulatba spanoltam magam és elindultam új "hálószobát" keresni magamnak. Hamar meg is találtam az Abszol út és a Zsebpiszok köz találkozásánál a kellemesen sötét sikátort néhány jól szigetelő kartondobozzal, patkánymentesen, kész főnyeremény... volt, amíg valaki rám nem förmedt.
Rémülten hátráltam néhány lépést, még nem szoktam hozzá a kemény arcokhoz. Kihátráltam minden konfliktusból, féltem a Zsebpiszok közben a saját árnyékomtól is, habár a dílerek miatt elég gyakran oda kényszerültem menni. De ez csak egy fiatal lány volt, éppen csak egy kicsit idősebb nálam.
- Hát... akkor pont jó ajtón kopogtatok - válaszoltam sokkal magabiztosabbnak tűnő hangon, mint ahogy éreztem magam. - Van cigim. Adok belőle, ha maradhatok.
Gyerünk, Bertie, jól csinálod, fő a lazaság.

Toporogtam a sikátor szájánál, mint amikor elsős koromban anyuékra vártam a pályaudvaron. Bizonytalan voltam és kicsit féltem is, amikor közelebb léptem a nőhöz, akkor egy igencsak hosszú pillanatig belém mart a rettegés. A ruháján vérfoltok voltak, nem frissek, de felismertem a ruhára száradt sötét vért. Bántották? Ő bántott valakit? Futnom kellett volna? De ha bántani akart volna, akkor már ezer lehetősége akadt volna rá, nem igaz? Lehet megsérült, akkor igazán bunkóság lenne tőlem itthagyni... Igen, biztosan sebesült, azért pihen így a földön. Hogy én milyen ostoba vagyok!
- Nem t'om, úgy loptam egy csávó kabátzsebéből. De egész jó - nyújtottam felé sietősen egy szál cigit, elővigyázatosan, ha esetleg mégis fiatal fiúkból lakmározott volna türelmetlenebb pillanataiban. Sosem lehetett elég óvatos az ember, ha egy vérfoltos alakkal találkozott egy sikátorban. Azt hiszem, legalábbis, a Roxfortban ilyen túlélő skilleket nem tanítottak, de legalább tudtam tarajos sülből tűpárnát bűvölni... Kurva hasznos.
Öngyújtóm nem volt, de a varázspálcám történetesen kéznél volt, meggyújtottam a lánynak a cigarettát. Nem akartam pazarolni, de ahogy megéreztem a füstöt, muszáj volt magamnak is előszednem egy szálat, pedig a maradékot másnapra tartogattam. Sosem remekeltem a spórolásban...
Mivel úgy ítéltem meg, hogy nem szándékozott felnégyelni és barbecue partit csapni a maradványaimból, bátorkodtam én is leülni a koszos, hűvös földre. Magam mellé támasztottam az ütött-kopott hátizsákomat, fél karral átölelve, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban ellophatják. Talán tényleg félnem is kellett ettől.
- Hát... csak jó helynek tűnt az alvásra ez a cuki sikátor, érted. Nem találtam más helyet éjszakára - vontam meg a vállam. Sejtettem, hogy nem egészen erre a sikátorra gondolt, hanem úgy általában arra, hogy mégis mi a Merlin aszott bal heréjét kerestem én ennyi idősen az utcán. De erre nem tudtam és nem is igazán akartam válaszolni. Akár én is feltehettem volna neki ugyanezt a kérdést, de nem mertem. Pedig jogos lett volna, ő is fiatalnak tűnt és minden nyúzottság, minden tisztázatlan eredetű vérfolt és madárfészekre emlékeztető hajzuhatag ellenére is látszott, hogy ő egy csinos, törékeny lány. Nem hasonlított azokra a boszorkányokra, akiket a Zsebpiszok közben láttam. - Amúgy Bertie-nek hívnak. Mármint Gilbertnek, de anyukám mindig Bertie-nek hívott és rajtam maradt, senki sem szólít Gilbertnek. De igazából hallgatok mindenre, mostanában főleg csak "takarodj innen, te kurva kölyök"-nek és "menj az anyádba, te narkós kis köcsög"-nek szoktak hívni, de gondolom, ez neked is ismerős. Vagyis... ne érts félre, nem úgy értettem, hogy megérdemled vagy bármi ilyesmi.
Valószínűleg az ilyen szófosó rohamaim miatt gondolta úgy a többség, hogy határozottan ütnivaló fejem volt és egyszer a kurva nagy szám fog a sírba vinni.

Egy kicsit úgy éreztem magam, mint a Roxfortban, amikor az egész osztály előtt felelnem kellett egy kérdésre. Most is görcsbe rándult a gyomrom, mintha az én értékemet határozta volna meg, hogy ez a nő megfelelőnek tartja-e a lopott cigaretta minőségét. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor kijelentette, hogy megteszi - mint amikor Piton prof idegesen leültetett a kérdésáradata után, nekem pedig kocsonyaként remegtek a lábaim és nem a pinceterem hideg levegője miatt. Nem tudtam eldönteni, valóban volt-e tétje annak, hogy ez a furcsa csaj elfogadja-e a jelenlétemet.
- Nem vagyok naiv - vágtam rá sértetten, azonnal megfeledkezve a korábbi szorongásomról. - Inkább megköszönhetnéd, hogy adtam a cigimből.
Követtem a tekintetemmel, amerre mutatott. Nem viccelt, a földet valóban valami sötét szennyezte. Tényleg vér lett volna? Nem tudtam biztosra mondani, hiszen sosem láttam még ennyi kiömlött vért, de valami azt súgta, hogy nem hazudott. Nagyot nyeltem, de megembereltem magam és nem keltem fel a földről. Ha meg akart volna ölni, már rég megtette volna, nem?
- Hát... eddig mindkét barátnőm azt mondta, hogy elég szar dolog nőnek lenni, de hogy ennyire... - Talán nem ez volt a legjobb pillanat egy harmatgyenge menstruációs vicc elsütésére, de vissza már nem szívhattam, így inkább gyorsan eltereltem a témát, mielőtt az én vérem is abban a megszáradt tócsában kötött volna ki. Vajon megvágott valakit? Vagy egy durva átkot használt? Vagy igazából vérfarkas volt? Vagy animágus? Én történetesen tényleg az voltam, mármint animágus, de nem voltam benne biztos, hogy egy közepes testű juhászkutya sokat tehetett egy olyan lény ellen, ami ennyi vért tudott a macskakövekre fröccsenteni. Merlin bassza meg, miért éppen ide kellett leülnöm?
- Sosem voltam anyuci pici fia. - Kezdtem úgy érezni, hogy szándékosan sértegetett, és őszintén, ez jobban zavart az alvadt vérnél is. Lehetett benne valami, hogy a heroin torzítja az ember gondolkodását, mert most biztosan nem amiatt kellett volna izgulnom, hogy anyuci pici fiának tűntem-e vagy sem. - Csak jobban szeretem a Bertie-t, ennyi az egész.
Beleszívtam a cigarettába, átfutott az agyamon a gondolat, hogy mennyivel kellemesebb lenne a retkes földön ülni, ha lenne nálam anyag. Jó, valójában minden kellemesebb volt egy kis herkával, de ebben a percben senki sem ítélhetett el, hogy vágytam rá. Ehhez nem kellett lecsúszott junkie-nak lenni - ami ugyebár én nem voltam -, mindenki berezelt volna a helyemben. Csak egy kis intravénás bátorságra és nyugalomra vágytam, ennyi az egész. Nem kell ezt túlgondolni, nem volt velem semmi baj, semmi, amit nem tartottam kontroll alatt.
- Te amúgy mióta vagy itt? Mármint az utcán, úgy értettem - próbáltam kitartóan beszélgetést kezdeményezni. - Amúgy nincs véletlenül valami kajád? Tegnap óta semmit sem ettem és pénzem sem maradt, mert... másra költöttem.