A titok olyan, akár a terhesség: egy ideig még lehet takargatni, de aztán elkezd sivítozni.
Amikor az ember lánya másodjára szembesül valamivel, megfogadja, hogy jobban fogja csinálni, mint először, néha meg azt is gondolja - persze szigorúan csak néha (magában!) -, hogy neki biztoskurvaélet nem lehet újat mutatni, ezúttal nem érhetik meglepetések. És hamar rájön, hogy ez mekkora marhaság. Természetesen ezt a vécécsésze fölé görnyedve, miközben Daniel ordít, akinek pedig minden vágya volt, hogy az apja legyen, ő éppen a te korábbi álmaidat éli, és majdnem meg is köszönöd, mert hé! sosem elmélkedtél még olyan jót, mint a vécécsésze fölé görnyedve, miközben Daniel ordít, akinek pedig minden vágya volt, hogy az apja legyen, ő éppen a te korábbi álmaidat éli, és egyébként is, mikor máskor lenne időd ilyesmire? Te akkor és ott jössz rá, hogy lehet álmosabbnak lenni, mástól undorodni, kevésbé frusztráltnak lenni, hájasabbnak, felkészültebbnek hiszed magad, de csak kevesebbtől félsz, mint először, azonban azért tudsz ugyanolyan érzékeny és idegbeteg lenni. Viszont a Burke család ezen felében - vagy sokkal inkább a Burke-McGonagall házban - nincsenek tabuk, úgyhogy egyszer elvittem Danielt is hányni, mert miért ne? A jövőben majd tudja, hogy miért ne adjon minden közhiedelemre, és miért baj, ha nem használ kotont, aztán majd azt is megtudja, hogy mennyi mindent képes hozzávágni, milyen válogatott módon szidhatja a barátnője, amikor megszüli a gyerekét, ez csak a bemelegítés... Persze, lehet pont emiatt fog a pasikhoz vonzódni, nem hibáztatnám. És ez is hülyeség. Szeretem a fiamat, ha nehéz is. Kis mocskok ezek a gyerekek, mert amikor megutálnád, megundorodnál ettől az egésztől, a kötelező kapcsolatotoktól, attól, hogy érted üvölt, hogy semmit sem akkor csinálsz, amikor te szeretnéd, akkor csinálnak valami olyat, amiért felülkerekedsz az ellenérzéseiden, és tovább csinálod, sőt, meg is könnyezed, ott egye a fene. Tiszta őrület, mi? Nyilván azért, hogy még jobban elegem legyen, még bunyósabb kedvemben legyek, Leo közben pedig ikerterhességgel riogat - hogy csak nem vették észre (a sz@rt nem!)... És én csak arra bírok gondolni, hogy ha ez a gyerek olyan, mint én, akkor felfalná-e a testvérét odabent, és én azt érezném-e. És hogy hol és mikor lehet még ezeken agyalni? - Gyere... fel... rám! - minden szavam kimondásakor rántok néhány millimétert a szűk ruhaanyagon. Idejét sem tudom mikor akartam utoljára ilyen szűk ruhát venni magamnak. Vagyis valójában tudom, csak nem akarok belegondolni. Nem azzal van baj, hogy Leo csapatkapitány, hanem hogy különböző partikon és rendezvényeken kell megjelennie. És néha vele megyek, máskor nem, ha ott vagyok, azon görcsölök, hogy mi lehet Daniellel, ha otthon, akkor pedig azon, hogy nem szakadok ki onnan, és nem élek, csak rabszolga vagyok. Sehogy sem jó. Most éppen vele megyek. És ez is a ritka alkalmak egyike, hogy nőnek érezzem magam, ne egy igénytelen tramplinak - utóbbival sincs mindig bajom, de a hangulatom bizony ingadozó. És nem, be nem merj szólni, hogy érezzem magam azért nőnek, mert terhes vagyok, te semmit nem tudsz haver! Szóval próbálom eltalálni az éppen aktuális méretem, és szükségem van egy olyan göncre, amiben nem az rí le rólam, hogy otthoni anyuka, vagy az, hogy megint megtörtént. Nem akarom, hogy tudják, a végén még bagzó nyulaknak néznének minket. Nem mintha ezzel messze járnának az igazságtól. Tavaly ilyenkor Daniellel már hajolni képtelen bálna voltam, most azt még pont tudok, csakhogy egyik faltól a másikig csapódok a szűk fülkében, és ezek nyilván merőlegesek egymásra, merthogy betoltam a babakocsit is - hogy azt is hogy rühellem! Rendesen megizzadok, minden felimádkozott centiméterért, fújtatok, amikor bevágom a könyököm, és le is szakítok egy darabot a ruhából a váll részénél. - A kurva életbe már! - nyüszítek és kiabálok, és Daniel ezúttal nem a mély alvást gyakorolja, úgyhogy fel is ébred. - Ne-ne-ne-ne! - És Daniel sírni kezd, azt hiszem megijedt tőlem. - Shhhh, Daniel, shhhh, nézd, nézd mi van itt, nézd csak - hajolok előre, hogy megkeressem, és odaadjam a játékát, a ruha pedig megreped a fenekemen. Nagyon hosszan és dühöset sóhajtok. És Daniel még jobban sír. Hát ez marha jó. Kicsatolom a kocsiból, és felveszem a mellkasomra, most már úgy is mindegy, a ruhának is, nekem is. Idióta, idióta, idióta! Esetleg, ha megpróbáltam volna nem kiabálni, hogy megijedjen...
Nemrég még azt gondoltam, hogy kezd helyreállni az életem, ma reggel pedig - jó, a héten már nem először, ellenben sokadjára - szembesültem azzal, hogy a hasam olyannyira növekedésnek indult, hogy a meglévő ruhatárammal aligha tudom eltakarni. A felsők még csak-csak takarnak ott, ahol arra szükség van, de a nadrágom gombja akkor sem fogja megmakacsolni magát, ha imádkozok neki. Persze ez lehetne a legnagyobb problémám, de mégsem ez az. Néha csak úgy bekucorodnék a kanapéra, hogy nagykanállal egyem a csokifagyit, de ez sem jó ötlet. Igazából elég magányos vagyok, ami furcsa, mert az utóbbi időben nagyon is jól éreztem magam ebben az életben, amit magamnak teremtettem. Aztán jött Felix a hülyeségeivel, meg azzal az irritálóan szexi féloldalas mosolyával és romba döntötte az életemet. Mondtam már, hogy elég szélsőséges érzelmek kavarognak bennem? Az egyik pillanatban csak úgy elsírnám magam, a másikban minden ok nélkül támad kedvem nevetni. Szerencse, hogy a varrógépem otthon nem néz miatta komplett idiótának. De mikor ez az egész hullám egy üzlet kellős közepén játszódik le bennem, ahol nincs hova menekülni, nos, bebizonyosodik, hogy annyira nem is vagyok a helyzet magaslatán, mint gondoltam. Vagy mint amennyire szeretném, hogy legalább a többi ember úgy lássa, hogy nem roppanok bele abba, hogy egyik napról a másikra nem marad használható ruhám. Persze nem vagyok tehetetlen, de olyan szinten sokkos állapotba kerültem emiatt szinte napokra, hogy minden eddigi elvemet elvetettem és végül rávettem magam arra, hogy vásároljak. Én. Ruhát. Egy üzletben. Egy ruhaboltban, ahol a segítőkész eladó pontosan jól tudja, hogy a kinézett nadrág nem fog feljönni a megvastagodott combomra. Vagy a fenekemre. Vagy a hasamra. De vagyok olyan makacs, hogy mégis magammal viszem azt az átkozottat. Vagyis inkább menekítem magammal egyenesen a próbafülkékig, ahol aztán magamra csukom az ajtót és legszívesebben elsírnám magam. Már érzem is, ahogy a szememet elhomályosítják a könnyeim, a zajokra csak ezután leszek figyelmes. Egy darabig hallgatom, de fogalmam sincs mi zajlik a szomszéd próbafülkében, nagyon úgy tűnik, mintha valaki nem egyedül lenne bent és... öhm.. Nos, a nyögésekből és a kiszűrődő hangokból elég sok mindenre lehet következtetni, főleg olyanra, amibe nem akarok belegondolni. A nagy robaj viszont egy pillanat alatt összerezzent. - Minden rendben odaát? - kérdezem bizonytalanul, mert egészen addig nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem egy fiatal pár esett éppen vadul egymásnak mellettem, míg meg nem hallom az ordenáré gyerekbőgést. Merlin adja, hogy ne egy öblös férfihang válaszoljon és ne hárman legyenek, mert nem tudnám leplezni az elképedt arcomat. Bár még nem láthatja, de kilépek a fülkéből, hogy megállhassak az övé előtt. Nem biztos, hogy fel vagyok rá készülve, arra, ami majd fogad. - Hahó! - emelem fel a kezem, hogy bekopogjak. Zsigeri késztetést érzek magamban, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg minden rendben van. Erre más csak azt mondaná, hogy hozom a mindenlébenkanál formámat, pedig semmi nem áll tőlem távolabb, mint beszélni egy idegenhez egy falon keresztül.
Vendég
Vas. Jún. 20, 2021 9:01 pm
Maxie & Moira
A titok olyan, akár a terhesség: egyideig még lehet takargatni, de aztán elkezdsivítozni.
Épphogy a könyökömhözkapok, és még azelőtt, hogy összeszorítanám a szemhéjaimat, és bármit bevetve a fájdalomenyhítése gyanánt, mert nem növesztettem a könyökömre túl vastag bőrkeményedést, azelőtt veszem észre a kocsiban mocorgó gyerekem torzuló arcát. A játékát pedig vagy elhagytuk már, mert kidobta ebből a használhatatlan tragacsból,vagy nagyon mélyre pakoltam, ahhoz, hogy korábban szerezzem meg, mint ahogy bömbölni kezdene, emiatt a fél kezemben Daniellel kutatok tovább a megváltásért. A gyereksírástól persze nem jut időm hamarabb válaszolni, a hahó és a kopogás kapcsol vissza a valóságba, és ébreszt rá, hogy kurvára nem vagyunk egyedül. - Minden oké - válaszolok szemrebbenés nélkül. Na ebből, hogyapicsába’ hazudom ki magam? Ha meglátja rajtam a szakadt ruhát… Kész. Vége. Valamelyik bulvárlapban találom magam, és a rövidhír mellett fogyási tippeket sorolnak majd fel, én meg bőgve tömöm majd magamba a csokifagyit a paradicsomszószos pizzára desszert gyanánt,amikor az újság, amelyben megjelenik, a kezembe kerül. Leo pedig csak röhög majd a nyomoromon, és úgy próbál megnyugtatni (!), hogy nem is vagyok olyan kövér, én pedig még keservesebben fogok üvölteni, még sokkal hisztérikusabban, mint a nővérem abban a színházi előadásban. - Shhhh - nyugtatom a kezemben tartott krumpliszsákot. Daniel reakcióidejét viszont meg sem közelítem, sokkal jobban csinálja, mindenre azonnal és őszintén reagál, rögtön a végsőkig feszítve az összes húrt - beleértve az idegszálaimat is.Ahelyett, hogy nyugodt gyerekem lenne... Vajon mi is ilyen elevenek voltunk? Hova fajulhat még ez? NEM, belegondolni sem akarok, mert komolyan megfontolom újra, hogy a bátyámnál hagyom... Vagy a keresztszüleinél, az is egy megoldás, csak sajnos nekik pontosan ugyanakkor akadnak elfoglaltságaik, amikor nekünk. Szívás.Nagy nehezen előhalászom a csomagokból azt a rohadékzsiráfot. - Basszus! – szisszenek fel. Hát persze, hogy kiesik a kezemből. Pocsék anya vagyok. Ettől kivételesen mégsem török ki zokogásban, csak mérges vagyok, amiért ez sem sikerül, és amiért a hajtókarrierem itthon a játékok között befuccsolt, és a lyukas kezemre nincsenek passzoló kifejezések, amiknek a jelenlétét elviselném. - Megtennéd, hogy felveszed a játékát? – kérem meg még a túloldalról, ahogy kigurul az a merlinverte horgolt fos figura, ami anélkül nyugtatja meg,hogy valamilyen csodalöttyöt öntöttünk volna rá, szerintem anyám füvet rakott a fülébe, azért rágja, szívja úgy... - Te itt dolgozol? – kérdezem,hogy eldöntsem, hogyan viszonyuljak a falon túli lányhoz, mielőtt az ajtónyitással próbálkoznék. Fogalmam sincs melyik esetben cikibb segítséget kérni tőle... tulajdonképpen szarok rá, így is van, anyám-apám már soha nem lesz büszke rám. Ha itt dolgozik, mentegetőzni fogok, ha nem, teljesen őszinte leszek - vagy legalàbb megpróbálom.Daniellel a karomban rugózva nyitom az ajtót, előbb csak résnyire, hogy elvehessem a zsiráfját, és ha egy eladónak csináltuk a műsort, aki csak megvásárolni nem kívánt darabokat hozta ki a mellettünk levő fülkéből, ne a szakadt ruha látványával fogadjam. Hogy is volt az a hangtompítóbuborékos bűbáj, ha már a varrós nem jut eszembe? - Nos, akadt egy kis gond... – szólalok meg szélesebbre tárva az ajtót, miután elvettem a játékot tőle, hogy Danielnek adjam, ha egyáltalán észreveszi ebben az állapotában. Miért is nem vettem cumit?Édes kisfiam, biztos, hogy nem foglak egy üzletben megszoptatni a jókedvedért.
