Otthon sose jártam a MACUSA épületében, amíg az útlevelem nem kellett intéznem, és azt hiszem, ez így helyes. Mármint, ha egy boszorkány, vagy varázsló nem ott dolgozik, akkor csupa baljós dolog miatt lehet ott igazán dolga. Vagy mert szabályt szegett, vagy éppen ellene követtek el valamit, ilyesmik. Rám szerencsére egyik dolog sem volt igaz, bár éppenséggel látogatóba még mehettem volna. Vagyis nem, lévén apa biztosan úgy tett volna, mintha nem is ismerne, mert határozottan kijelentette, sose menjek be hozzá, ne is mondjam senkinek, hogy a lánya vagyok.
A mama halála után nem is láttam, annyira elnyelte a nyomozás, és azt hiszem ettől még inkább távol akart tartani, mint korábban bármelyik másiktól. A maga módján ez kedves, valahogy így éreztem. Cissy biztos jót nevetne ezen a gondolaton, még ha előttem sose szidta hangosan, nagyjából olyan a kapcsolatuk, mint a macskának és a víznek. Érdekes, hogy mindketten értem aggódnak, mégis mennyire másképpen közelítik meg ezt a dolgot, valahogy jó lenne, ha jobban kijönnének. Főleg, ha már együtt dolgoznak! Mert miattam aztán mindegy, én szeretem mindkettőjüket. Az úton még nem voltam bizonytalan, kényelmes cipőbe bújtam, virágmintás, könnyű nyári ruhába, és nekiindultam. Az érkezésünkkor áthaladtunk a Minisztériumon, de akkor nem éreztem különösebb vágyat, hogy körbejárjam, elvégre számomra ez is a bűnözőkkel, és a baljós dolgokkal kapcsolódott össze, épp úgy, mint a MACUSA. Talán butaság, hiszen annyi minden más történik az ilyen helyeken, mégis, valahogy éreztem, nem szabadna apa után mennem. Most mégis itt álltam. A recepciónál nagyon kedvesek voltak, bár amikor bemondtam a nevet, a fiatal lány megkérdezte, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy őt szeretném látni. Nevettem, azt hiszem modorának a híre már jóval előtte járt, és nem rajonganak éppen érte. Sose várta el, szerintem mindig is az eredményességet tartotta szem előtt, és a cél szentesíti az eszközt, így nem szabad csodálkozni, ha némileg, nos, nyers volt. Megköszöntem a segítséget, majd a szökőkúthoz álltam, nem szerettem volna feltartani senkit a munkában, csupán úgy éreztem, jobb túlesni ezen a találkozáson, és talán egy kávé is belefér. Talán. Megigazítottam a szemüvegem, és tekintetem megakadt a felhíváson, miszerint a szökőkútba bedobott minden érmét a St. Mungonak juttatnak el. Szívet melengető ez a fajta gondoskodás, épp ezért elő is kotortam egy sarlót, ami miatt Cissy biztos kicsit megszidna, elvégre sosincs “felesleges” pénz. De nem is tartottam feleslegesnek, mert melyik másik mágikus kútnak lehetne nagyobb ereje egy kívánság teljesítéséhez, mint ami a Minisztérium közepén van? Na ugye! Behunytam a szemem, és csak arra koncentráltam, miközben bedobtam az érmét, amire mindennél jobban vágytam: legyünk boldogok. A kút úgyis tudni fogja, hogyan teljesítse ezt! Felpillantva pedig megláttam apát. Érezni lehetett a jelenlétét, olyankor a legtöbben lesütötték a szemüket, és a másik irányba akadt dolguk, én azonban csak mosolyogtam. Semmit nem változott az évek alatt, remélem én se, és megismer, mert a recepcióst külön kértem, hogy ne árulja el a nevem. Nem tűnt boldognak, de túlzó elvárás is lenne ilyen rövid idő alatt csodát várni a kúttól, talán majd holnap. - Szia, apa… - Köszöntem csendesen, még mindig mosolyogva, majd nemes egyszerűséggel átöleltem, mit sem törődve az emberekkel. Ah, annyira hiányzott, és biztos kitekeri utána a nyakamat, de nem érdekelt abban a pillanatban, csak az olcsó pacsulit akartam beszívni, meg a cigaretta orrfacsaró egyvelegét. Apa illata volt.
Sosem értettem, miért félnek tőlem az emberek, élen azokkal, akiket egyáltalán nem is ismerek. Az aurorokat még elfogadtam, hiszen jó néhányukat terrorizáltam a képzések során és egy-két puhány nyomorultat még meg is sirattam, amikor leordítottam a fejüket egy menthetetlen húzásuk miatt. Ezt még meg tudtam valahol érteni, habár mélységesen megvetettem őket, hogy még ennyit sem bírnak ki. Nem is értettem, hogyan akarnak így aurorok lenni... Mindegy is, az ő félelmüknek legalább volt oka, de amikor olyan emberek kerültek meg messziről az átriumban, akikkel ezelőtt életemben nem találkoztam, nem tudtam másra gondolni, minthogy milyen gyáva korcs itt mindenki. Ma is ez történt, kezdtem magam leprásnak érezni, vagy mintha megtámadott volna a sárkányhimlő, de idővel muszáj lesz megszoknom. Egyik csigalelkületű suttyóból sem lesz itt bátor ember, abban biztos lehettem. De így jártak, itt lent akadt dolgom, mivel... tulajdonképpen miért is? Ja tényleg, mert valami fasztarisznya úgy döntött, hogy meglátogat a munkahelyemen, mint valami vénembert az unokái az öregek otthonában. Mi lesz még itt, holnapra már össze is szarom magam és tényleg bevisznek apám mellé? Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy aki engem oly' nagyon keresett, éppen az a személy lesz, akit a legkevésbé akartam most itt látni. Mielőtt bármit is mondhattam volna, megölelt, én pedig legalább fél percig nem tudtam mit kezdeni ezzel. Merlin lompos faszára, biztos, hogy ez az én gyerekem? Minden alkalommal, amikor találkoztunk, egyre inkább azt éreztem, hogy közöm sincsen hozzá. - Neked elment az eszed? -toltam el magamtól egy határozott mozdulattal, de igyekeztem úgy tenni, hogy ne okozzak neki fájdalmat vele. -Szerinted miért nem engedtem soha, hogy a munkahelyemre gyere? Előhúztam a zsebemből egy szál cigit, mert az most azonnal kellett, Primet pedig belefojtottam a kútba a karjánál fogva arrébb húztam magammal egy csendesebb szegletbe. Miért kellett neki éppen az átrium kellős kibaszott közepén megállnia? - Mit keresel te itt egyáltalán? -néztem rá kissé idegesen. -Amerikában lenne a helyed, nem itt? A nagynénéd hozott ide, ugye? Esküszöm, hogy egyszer nyakon baszom. -Az idegességem legfőbb oka inkább az aggodalom lehetett. A szükségesnél jóval több energiát fektettem abba, hogy titokban tartsam a létezését és ezzel megkíméljem minden szartól, amivel nekem szembe kellett néznem. Nem gonosz zsebtolvaj gyerekekkel dolgoztam, hanem olyanokkal, akik kérdés nélkül szeletelnék fel és készítenének belőle darálthúsos jégkrémet.
Hogy izgultam-e a viszontlátás miatt? Nos, azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy a torkomban dobogott a szívem, bár közel sem olyan okból, mint az emberek többségének szokott, amikor találkoznak vele. Hallottam már kiabálni, velem szemben még se emelte fel sose a hangját, mondjuk a ritka találkozások alkalmával nem is nagyon akadt oka rá, hogy ilyesmit tegyen. A mama szerint ritka jó gyerek vagyok, büntetésben se voltam soha, így nem csodálkoztam ezen, Cissy is maximum akkor emeli fel a hangját, ha messze vagyunk egymástól, hogy halljam.
Az igazság az, hogy az izgatottságom és félelmem kicsit összekapcsolódott, mert sejtettem, hogy reagál majd a jelenlétemre. Bár a látogatásai kiszámíthatatlanok, és sokszor hirtelenek voltak, ő maga egy elég következetes ember, ebből adódóan a viselkedése, és a reakciói is kikövetkeztethetőek. Még sem engedtem, hogy ez kedvem szegje, hiszen már lassan két év telt el, hogy nem láttam, így valamiért kicsit úgy éreztem, hogy még az a pár perc is megéri, amíg megszid. Elvégre az is együtt töltött idő, mert elég változatosan tudja kifejezni magát, ha nagyon belelendül, talán tíz percre elhúzza. Amikor megláttam, valahogy úgy éreztem, mintha csupán tegnap lett volna, hogy utoljára láttam. Meglehet, hogy az ősz hajszálai némileg megszaporodtak, de sose volt alkalmam megszámolni, így ebben nem lehettem bizonyos. Úgy tűnt, hogy sikerült nagyon meglepnem, mert az ölelésből sem bontakozott ki azonnal, és engem se vert fejbe, hogy mégis mit képzelek magamról. Nem, mintha valaha kezet emelt volna rám, igazság szerint azt hiszem mindig tartotta a két méter távolságot, a legtöbb egy-egy kósza buksisimi volt amit kiérdemeltem nála. Talán emiatt se volt felkészülve rá, hogy nagyjából a nyakába vetem magam. - Sajnálom, de nagyon hiányoztál! - Feleltem csendesen, kissé bűntudatos hangon. Nagyon jól tudtam, miért voltam távol tartva mindentől, azonban úgy szerettem volna elmondani neki, hogy erre többé nincs szükség, immár felnőtt vagyok! Engedelmesen követtem, miközben azt figyeltem, milyen gyakorlott mozdulatokkal gyújtja meg a cigarettáját. Szerettem volna elmondani neki, mint medimágus, hogy ezzel mennyire rosszat tesz a saját, és minden a környezetében tartózkodó testével, azonban inkább megtartottam magamnak. Így is volt elég a számlámon, sejtettem, hogy egy ilyesféle beszélgetés most nem éppen fér bele. Talán legközelebb. - Cissyvel jöttem, de nem hozott, én szerettem volna vele tartani. - Vettem védelmembe, bár tudtam, hogy úgyis beszélni fognak egymással, és nem éppen ilyen hangnemben, ahogy mi. - De azért jöttem, mert el akartam mesélni, hogy hetente egyszer itt leszek a patológia gyakorlat miatt, így találkozhatunk néha, ha… szóval, amikor ráérsz. - Sütöttem le zavartan a tekintetem. - Nem minden héten, tudom, hogy sok a dolgod, csak… néha. Jól tudtam, hogy milyen, amikor beletemetkezik egy ügybe, és napokig sokszor haza se megy. Cissy miatt arról is volt némi fogalmam, az utóbbi időben mivel foglalatoskodik, így az aggodalmát is megértettem, bár tulajdonképpen bármilyen ügyről legyen szó, sose változott ez az aggály.
Nem voltam nagy rajongója a testi kontaktoknak, legalábbis nem az olyanoknak mint az ölelés. Feleslegesnek éreztem, hiszen egy üdvözlést el lehet intézni egy kurva kézfogással is, fasznak kell még egymást ölelgetni mint két idióta. Azt pedig szerintem senki nem szereti, ha meg akarják verni, így értelemszerűen az ököl az arcomba sem volt az emberi érintkezések kedvenc formája nálam. Szerencsére az utóbbi években már senki nem akart verekedni velem, ahhoz egyébként is túl öreg voltam már, ölelést pedig utoljára talán anyámtól kaptam, amíg még élt. Meg persze a gyerektől, de még neki sem néztem el, amikor gyerek volt, akkor sem, csak eltoltam magamtól, hogy megszabaduljak a közelségétől. Kurvára tudott idegesíteni. - Örülök neki, akkor legközelebb, ha annyira hiányzom, érd be egy levéllel. Nem jókedvemben nem engedlek ide, de ezt már százszor elmondtam. Azt hittem, sikerül is felfogni. Faszom bele… -Nem is próbáltam leplezni, hogy mennyire kicseszettül zavart, hogy itt volt most, többszáz szem előtt, ráadásul mellettem mutatkozva. Nem akarom azt mondani, hogy aggódtam érte, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy sajnálatos módon az apja voltam, ezért éreznem kellett némi felelősségtudatot iránta, és őszintén szerettem volna megvédeni attól, hogy miattam kerüljön valami nagy szarba. Leszarom a lelki békéjét, de rajtam ugyan nem szárad emberélet. És persze a drága nagynénje sipákolását is kihagytam volna az életemből. Sejtettem, mit gondolhat a bagózásról, már abból láttam, hogy egy pillantást vetettem rá, de nagyon jól tette, hogy nem szólt semmit. Akkor talán tényleg belefojtom a szökőkútba, hogy egy életre megszabaduljak ettől a tehertől. Nevetséges. Aztán benyögte annak az istenverte nőnek a nevét, én meg éreztem, hogy a következő, ami miatt majd aggódhat, az a geci magas vérnyomásom lesz. - Csodás, kurva boldog vagyok, hogy még a kedves nagynénédet is magaddal hoztad. Mi lesz a következő, még gyereked is van azóta kettő? -Nem kellett volna ilyen bunkónak lennem vele, de bassza meg, ha egyszer nem tud annyit megtanulni, hogy ha találkozni akar, akkor írjon, és én majd elintézem. Nem egy buzi virágkötő vagyok, hogy az életem csupa móka és kacagás legyen minden veszélytől mentesen, de azt reméltem, hogy ennyi idősen már ő is fel tudja ezt fogni. Ahogy megemlítette, hogy itt fog ő is dolgozni, hirtelen mintha nőtt volna egy harmadik tüdőm, ami nem bírta a cigifüstöt, mert úgy elkezdtem köhögni a slukk után hogy azt hittem, belehalok. Lehet, megváltás lett volna az is. - Nagyon remélem, hogy ez csak egy rossz vicc. Mi a faszért akarsz te éppen itt dolgozni? Az eszem megáll… Nem véletlenül tartottalak távol magamtól, bassza meg az isten. -Kritikusan gyorsan fogyott el a kezemben lévő cigaretta, de annyira éppen elég volt ez az idő, hogy egy kicsit lenyugodjak. -Mennyire van most időd? Azt hiszem, van miről beszélnünk. -Van hát, a faszomat.
Igazság szerint nagyrészt értettem, mire gondol, és mit vár el tőlem, de azért némi nemű túlzást éreztem benne. Sose voltam nagy elvárással mások felé, mindig örültem annyinak is, amennyi jutott, legyen szó bármiről, hiszen ebben a szellemiségben nevelkedtem. Voltak jobb idők, amikor gyakrabban találkoztunk, sőt, előfordult, hogy a születésnapom közelében akadt némi szabadideje, és voltak olyanok, mint a legutóbbi két év, amikor egy kontinensnyire éltünk egymástól.
Előfordult, hogy leveleztünk, de azok mindig olyan hivatalosak voltak, akár a jelentések, amiket munka közben írhat. Szinte másodpercre pontosan megjelölte, hogy mikor és hol lesz, éppen, hogy nem koordinátákkal megadva. Így visszagondolva megmosolyogtató, hogy diákként hogy szerettem azért megírni hasonló stílusban legalább az eredményeimet. Bár azt hiszem, hogy azokat jobban is értékelte, mint a hosszú áradozásokat a családról, és a mindennapi kis buta apróságokról, amik éppen eszembe jutottak, és mindenképpen bele akartam írni, mintha a hosszabb levél miatt előbb találkozhatnánk, vagy ilyesmi. - Sajnálom, akartam írni, de akkor megtiltottad volna, hogy idejöjjek. - Vallottam be töredelmesen, miért nem írtam meg előre, lehajtott fejjel. Általában nem szegtem meg szabályokat, a családban hozottakat különösen nagy tiszteletben tartottam. Apa mindig maga dönti el, mikor jön, sose én megyek, nagypapa nevét viselem, és ha baj van, akkor először Cissy-t értesítem. Már gyerekként tudtam, hogy ezek azért szükségesek, nehogy gondom legyen, viszont már nem voltam kisgyerek, vagy tinédzser, egyszerűen úgy éreztem, azoknak az időknek tényleg vége. Vagy legalábbis nagyrészt… vagy kicsit. - Igazából nem én hoztam, hanem a Minisztérium. - Gondolkoztam el, csendesen, eszembe se jutott feleselni, igazság szerint elég makacs voltam, amit Cissy szeretett apának tulajdonítani, de szerintem a családunkban ez a tulajdonság mindenkire igaz volt kicsikét. - Ugyan, mégis hogy lehetne két gyerekem?! - Emelkedett vagy fél oktávot a hangom, ahogy zavartan tiltakoztam a felvetés ellen is. Mármint nem maga az ötlet, hiszen nagyon is szerettem a gyerekeket, és legalább egy tucatot el tudtam volna képzelni magamnak, azonban ennek a biológiája azért ennél bonyolultabb. Először mindenképpen férjhez kellene mennem, az előtt meg találkozni azzal a férfival, akihez hozzá szeretnék menni. Egyelőre egyik tényező se állt a rendelkezésre ehhez az egyenlethez, és valahogy már a gondolata zavarba hozott, hogy ilyesmiről akarna velem beszélgetni. Persze, örülnék neki, de azért ez mégiscsak inkább lányos téma, nem? Ahogy köhögésbe kezdett, eléggé meglepődtem, néha le mertem volna fogadni, hogy már gyerekként is dohányzott. Az emlékeimben nem élt olyan kép róla, amikor ne gyújtott volna rá, így kicsit ijedten léptem közelebb, hogy gyöngéden megütögessem a hátát. - Ez csak gyakorlat, a patológián kell teljesítenem, és itt többet tanulhatok, mint a Szent Mungoban. - Feleltem őszintén, bár tartottam tőle, hogy egyáltalán nem akart választ kapni ezekre a kérdésekre. - Ráérek, nincs más dolgom most, de ha dolgod van, majd írok levelet, és megmondod, mikor érsz rá. - Biztos volt több aktív ügye is, Cissytől azt tudtam, hogy lassan haladnak pár nyomozással, ezért kellett neki idejönnie, szóval nehéz időszaka lehetett, én pedig nem szerettem volna se tetézni a gondjait, se feltartani.
