Lassan hozzászoktam az éghajlat változáshoz, az időzónához, és ahhoz, hogy kicsit másképpen beszél itt mindenki. Imádtam, hogy mint nálunk, rengeteg féle akcentussal megáldott ember volt, hiába beszéltük ugyanazt a nyelvet, olyan szavakat hallottam, amiket előtte sosem. Főleg, ha azt vettük, hogy itt még vidékiesebben beszéltek egyesek, ha ezt helyes így mondani. Egyszerűen simogatja az ember fülét, amikor tájszólással mondanak valamit. Vagy csak én vagyok kicsit fura, ez is elfogadható!
A St. Mungo más volt kicsit, mint az otthoni ispotályok, nem rosszabb, csupán eltért az általam megszokottól. Rezidensként mindig oda osztottak be, ahol éppen a szükség kívánta, elvégre jobb, ha látok mindent. Nem tudtam vitatkozni ezzel a hozzáállással, és különösebben zavarni se zavart, élveztem a medimágusok társaságát, akik mind azon igyekeztek, hogy minél jobb gyógyító váljon belőlem is. Legalábbis úgy véltem, hogy ez az oka annak, hogy szigorúan vettek minden apróságot, elvégre ez olyan munka, ahol nem megengedett az, hogy az ember hibázzon! Fejem tetején gubancos kontyba fogott hajjal ültem a pihenő egyik székén, a kezemre támaszkodva nyúltam el az asztalon, lassan ideje volna hazamennem. Minden porcikám egy forró fürdőre vágyott a hosszú műszak után, de tudtam, hogy csak az üres lakás vár rám, Cissy pont akkor kezd, mire nagyjából odaérek. Túl csendes, túl hideg, még nem otthon. Aztán meghallottam a suttogást. Nem, nem a fáradtság miatt hallucináltam, csupán két matróna duruzsolt tőlem nem messze arról, hogy a Varázstárgyak okozta balesetek osztályán órák óta várakoztatniuk kell valakit, mert egyetlen medimágus se hajlandó kezelni. Szerettem volna emelt hangon megmondani erről a véleményem, amikor rátértek ennek az okára is. Vérfarkas. Úgy beszéltek róla, mint valami undorító nyavalyában szenvedőről, pedig biztos voltam benne, hogy fogalmuk sincs róla, mit jelent ez igazából. Egyetlen szó nélkül toltam ki magam alól a széket, olyan hangosan, ahogy csak lehetett, mire összerezzentek. Nem értek annyit, hogy tényleg megmondjam a véleményem, pedig lett volna mit. Egyszerűen kisétáltam, le a földszintre, ahol megkérdeztem kedvesen a matróna pultnál, kiről van szó, és melyik üres vizsgálóban láthatnám el. Egyértelműen nem rajongtak az ötletért, azonban azzal is tisztában voltak, senki más nem fog önként jelentkezni erre a feladatra. Átadtak egy vékony betegkartont, egy kulcsot, és a folyosón nyugodtan üldögélő fiú felé mutattak. Határozott léptekkel indultam meg felé, hónom alatt a papírokkal, majd elolvasom őket, hiszen egy elszenvedett traumánál az előzetes kórképpel sokat nem érek. Olyan fiatalnak tűnt, még se volt mérges azért, mert ennyi ideig váratták, holott biztosan fájdalmai vannak. Annyira szomorú, hogy ilyen butaságok miatt így bánnak egy másik emberrel, hogy sírni lett volna kedvem. - Szervusz! Ha velem jössz, máris ellátlak, ne haragudj, hogy eddig kellett várnod! - Szólítottam meg kedvesen mosolyogva, megállva mellette, és egy távolabbi vizsgáló felé mutatva. - Szólíthatsz nyugodtan Primnek, és ne hidd el, ha valaki azt mondja, hogy még nem vagyok medimágus! Nagyon fáj? - Pillantottam a sérülésére, nem akartam, hogy megerőltesse magát, ha fájdalmai vannak. - Varázsütésre rendbe hozlak! Érted, mert varázslattal csinálom… - Kuncogtam, szerintem tényleg vicces voltam, jó lenne, ha kevésbé lenne feszült a helyzete miatt. Nem tehet róla, és nincs vele semmi baj, csak az emberek legtöbbje fél attól, amit nem ismer. Majd megváltozik ez is, biztos vagyok benne, hogy csupán idő kérdése, és ez nem fog hátrányt jelenteni senki számára.
Amikor még gyerek voltam, nem értettem, mit jelent az, hogy vérfarkas támadás, és hogy ez majd mindent megváltoztat. Tudtam mi az, tanultuk az iskolában, azonban egészen más ezzel szembesülni az életedben, pedig még csak nem is rólam volt szó, hanem Cissyről. Szomorú voltam, és féltem. Természetesen nem a nénikémtől, valahogy naivan hittem benne, bármivé is váljon, ő mindig szeretni fog, akkor is, ha két méter nagy lesz, hatalmas karmokkal, és fogakkal. Persze elmagyarázták, hogy ez nem így működik, de egy tizennégy évest nehéz meggyőzni.
Utáltam, hogy emiatt másképpen tekintenek rá, más emberként kezelik, pedig nem amiatt változott meg, mert megharapták, hanem épp azért, ahogy az emberek viszonyultak hozzá. Szerettem volna segíteni neki, de sajnos éppen úgy, ahogy itt, Amerikában sem kezelik túl jól, ha vérfarkas valaki. Sok kezdeményezés van, ami igyekszik segíteni őket, harcolnak a jogaikért, de hogy ennek mikor lesz igazi foganatja, az jó kérdés. Tudtam, hogy a felháborodásom jó része Cissy miatt van, ez azonban nem jelentette, hogy ne éreztem volna együtt a fiúval, aki egyetlen szó nélkül ült a kényelmetlen széken. Kicsit magamra emlékeztetett, valószínűleg én is így tettem volna, ha erre kérnek, egyszerűen várnék arra, hogy majd szólítanak, bele se gondolva, hogy ez mennyi idő lehet. Jó lett volna még hinnem abban, hogy az elfoglaltság miatt várakoztatják, de a matrónák beszélgetése után már nem csaphattam be magamat. - Jajj, szegénykém! Ne erőltesd meg magad, csak lassan akkor! - Lassítottam le én is a lépteimet, nehogy lemaradjon. Valahogy iskolás korúnak nézett ki, bár nálam igazság szerint a házimanókon, és az egészen kicsi gyerekeken kívül mindenki magasabb volt. Már megszoktam, annyira sose zavart, elvégre egy jól irányzott varázslattal a felső polcok se jelentettek akkora akadályt. Plusz így kis helyen is elfértem, könnyedén manővereztem a tömegben, bár néha torkott kellett köszörüljek, hogy észrevegyenek. - Tényleg? Azt hittem, hogy a mugli orvoslás barátságosabb, mint az itteni, mert ott megérintik az embert, és az megnyugtatóbb. - Cissy mesélt pár dolgot, és láttam, miket kellett a mugli egyetemre tanulnia, szóval sokkal lassabb az ottani gyógyulás, meg fájdalmasabb is, azonban közvetlenebbnek gondoltam. - Viszont van egy menő sebhelyed! Azt a lányok szokták értékelni, nem? - Mosolyogtam rá bátorítólag. Ahogy megtorpant az ajtóban, én is megálltam. Először azt hittem, hogy rosszabbul lett a sétálástól, és már nyúltam volna a pálcámért, amikor ledarálta a kis monológját. Nehéz volt eldöntenem, hogy sírjak vagy nevessek, sokkal becsületesebb srác volt, mint bármelyik medimágus, aki megtagadta a kezelését. Mély levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna, nehogy olyasmi hagyja el a számat, ami nem lenne helyénvaló. - És? - Kérdeztem komolyan. - Ennek van valami köze a sérülésedhez? Ha nem, akkor maximum olyan esetben lényeges, ha valamilyen főzetet kell esetlegesen innod. - Felé nyújtottam a karom, hogy segítsek neki bejönni a vizsgálóba, majd leültettem az ágyra. - Szóval, mi történt? Merre nem fáj annyira? - Álltam meg vele szemben, mert az agyrázkódásban majdnem bizonyos voltam, azonban nem biztos, hogy ennyi a baj. - Le tudod venni a felsődet, vagy kell segítség? - Nehéz lett volna ruhán keresztül látni az esetleges zúzódásokat, vagy sebeket.
