Welcome home - Liv & Leo

Az egész nyári szünetet azzal kezdtem meg, hogy otthon bekarikáztam a naptáron egy időpontot. Egy olyan időpontot, amit Livvel beszéltünk meg, hogy majd találkozunk. Akkor még nem gondoltam, hogy a nyári napok milyen lassan fognak araszolni a távollétében még akkor is, ha közbejött a nagy közös családi nyaralás. Nem telt el úgy nap, hogy ne készítettem volna neki egy képet és ne írtam volna éjszakába nyúlóan leveleket.
Oké, ha valaki kicsit is ismer, azt mondaná rólam, hogy én teljesen megzakkantam. Kinek írogatnék ilyen sokat, ki járna ennyit az eszemben, de nem is a kin van a hangsúly, hanem a miért. Eddig még csak barátkoztam a gondolat tényével, hogy lehet, tényleg sokkal többet érzek iránta, mint amire számítottam a legelején. Ez már rég nem a tetszik nekem kategória. És ha már a találkozót is jobban várom, mint félem, akkor biztosan én vagyok beteg. Vagy inkább menthetetlen.
Ha az ember fiának megszellőztetik, hogy bemutatják a lány családjának, akkor az első gondolata kétségkívül az: fuss, menekülj, vissza se nézz! Talán kicsit összeszorul a gyomrom, ha belegondolok, hogy még sosem jártam egy mugli házban és attól még jobban, hogy a lányok a bálon is mekkora balhét csaptak. Nem tudom, hogy azóta változott-e a helyzet, vagy megbeszélték-e - ilyen dolgokat nem kérdezgetek, mert még félreértik - de nem szeretném, ha megint éles céltáblaként használnák egymást vagy épp engem. Mégis összességében még ezt is bevállalnám, mert lássuk be, jobban hiányzik nekem most, mint a nyár végi buli Tylernél. Ami lássuk be nagy szó, mert még mindig nem szakadtam el az önfeledt szórakozástól. Selwynék
ajánlata pedig több volt, mint kecsegtető.
Egy hátizsákkal a hátamon - amibe sikerült belecsomagolnom a fél életemet is, mert anyám másképp nem engedett volna el - indulok el. Még otthon nem olyan régen mondtam el, hogy van barátnőm és legnagyobb megkönnyebbülésemre anya egész jól fogadta. Apa túlságosan elfoglalt volt, hogy csak úgy elé álljak, de biztos vagyok benne, hogy ő is tudja. Tudja hát, biztos hasonlóképp esett ezeken át, mint én. De anya azt mondta, hogy szeretettel várja, ami egyet jelent a meghívással és azzal, hogy szívesen fogadnák a családban. Esküszöm ettől rettegtem a legjobban az egész félév alatt, hisz elé ha Ty szülei eszembe jutnak. Rohadt nagy mázlistának érzem magam, hogy nekem nem ilyen szülők jutottak. Ha így lenne, akkor most nem ácsorognék úgy az utca egyik kereszteződésében, mint egy idióta, aki próbál kiigazodni az okostelefonon és a google térkép rejtelmein. Esküszöm, hogy valami kevésbé muglisat is választhattam volna. Tessék, most hívhatom fel Livet, hogy hol laknak. Ne kérdezze meg senki, hogy honnét tudom a számát.

Lassan vége a nyárnak, hamarosan visszatérnek a roxforti napok, addig viszont még van előttem egy hatalmas feladat. Már számtalanszor átpakoltam a szobámat, hogy az a lehető legjobban nézzen ki, kivittem a szemetet, pedig anya rendszerint ezért órákig szokott könyörögni. Mindent szépen kicsinosítottam, és annak ellenére, hogy sosincs rendetlenség nálunk, azért a legutolsó díszpárnát is megigazítottam még kétszer. Izgulok? Ez nem is kérdés. Soha, ismétlem soha nem hoztam még haza senkit. Nem látogatott meg iskolai barát, hiszen elég volt nekem Ada. Nem csak azért nagy nap ez, mert hivatalosan is bemutatom a barátomat az anyámnak, hanem mert ő az első varázshasználó, akit anya megismerhet. Már persze rajtunk kívül. Nem vagyok teljesen nyugodt, de végül feladom a harcot és engedek a nyomásnak, hiszen nem tudok mást tenni. Tudom jól, hogy ha tovább maradok idehaza, akkor mindig találok majd valamit, amibe bele tudok kötni vagy ami nem elég jó. Ami túl muglis lehet Leonak... Nem csoda, hogy anya inkább megveregeti a vállamat, megölel, majd a kezembe nyomja a táskámat. Igazából két dolog miatt sajnálom csak a nyár múlását. Az első természetesen az, hogy anyát legközelebb az őszi szünetben fogom látni, ami egyébként sem lesz túl kellemes, hiszen csak egy újabb hétvége lesz, mikor apáról emlékezünk meg. Másrészt pedig hiányzik a mugli iskola, a régi barátaim, akik úgy hiszik, hogy valami flancos bentlakásos tánciskolába járunk a nővéremmel. És persze a tánc, helyben is vagyunk. Nem telt el úgy hét, hogy ne kötöttem volna ki többször a baletteremben, és ne próbáltam volna meg feleleveníteni a rég tanult mozdulatokat. A roxfortban is elvonulok olykor, hogy magamban legyek és edzés előtt is szoktam nyújtani, hogy az izmaimat ne érje semmiféle kellemetlenség amennyire csak lehetőségem van elkerülni ezeket. A táncos karrieremet viszont kviddicsre cseréltem, amit őszintén szólva nem bántam meg egy pillanatra sem. Idehaza viszont ezt a sportot nincs lehetőségem űzni, a régi szerelmemet viszont senki nem veheti el tőlem.
Táskával a vállamon indulok meg a buszmegálló felé, ami majd bevisz a városba. Van még egy kis időm, míg Leo megérkezik, legalább a felesleges feszültséget levezetem. Vagyis úgy gondolom, egészen addig, míg a telefonomon fel nem villan egy értesítés, hogy Leo a közelben van. Értetlenül nézem a képernyőt, hiszen nem most kellene érkeznie és ha otthon keres, miközben én nem vagyok otthon... Szerencsére a technika vívmánya a segítségemre van, és a térkép segítségével gyorsan be tudom tájolni merre kell őt keresnem, így nemes egyszerűséggel hagyom, hogy elmenjen a busz az orrom előtt és inkább elindulok, hogy megkeressem. Még mielőtt eltéved a mugli világban a mugli telefonjával.
Nincs túl messze, nem kell lesétálnom a lábaimat és szerencsére a kertes házas övezetben az emberek nem néznek furcsán rá, ha nem találja a helyét. Nem is túl nehéz kiszúrni őt, Leo egyébként is elég feltűnő jelenség és messziről látszik, hogy próbál - nagyon próbál - eligazodni az én világomban, ami őszinte mosolyt csal az arcomra. Végül ahogy mögé érek csak megszólítom.
- Útbaigazítsalak? - kérdezem és várom, hogy reagáljon valamit. Nos, úgy tűnik, hogy a mugliknak is van varázsereje. Úgy hívják, hogy helymeghatározás. Bűbáj nélkül.

A világ egyik legklasszabb találmánya az okostelefon. Hát melyik bagoly győzné ezt az üzenetáradatot lepostázni, amit mi percek alatt lebonyolítunk? Arról nem beszélve, hogy nézhetek rajta ilyen videónak nevezett mozgóképeket és az sem kizárt dolog, hogy ha beírok bármit a keresőbe, kidob egy csomó találatot rá. Sok mindent sikerült megtanulnom már a muglikról, például azt, hogy rengeteg pornográf tartalmat rejtegetnek az interneten, vagy mi a csodával működik is ez. Mindegy, most nem is az a lényeg.
Inkább megpróbálom beírni a térképre azt a címet, amit Liv olyan készségesen említett, miután beadta a derekát, hogy én nagyon szívesen megismerem az anyukáját is. Igen, számolnom kell azzal, hogy Ada is otthon lesz és alighanem még vele lesz egy sor beszélgetésem, ha nem szeretnék a szülinapihoz hasonló botrányt. Valahogy azt hiszem a saját családi házukban nem ez hiányzik és én is örülnék, ha a testvérek végre megbékélnének. A problematika azonban az, hogy az utca név nem stimmel, mert amit kidob nekem, az tök máshol van. Merlin szakállára, tök mást jegyeztem meg? Még jó, hogy a száma el van mentve - micsoda lista, egy telefonszámom van - és fel tudom hívni. Azonban épp, hogy kicsöng, amikor meghallom a hangját, de nem a készülékből, hanem valahonnan tök máshonnan. Nahát! De gyorsan ide ért.
-  Wow! Vagy te vagy nagyon gyors, vagy ide varázsolt a telefonszámod. Vagy a telefonod. - teszem ez utóbbit gyorsan hozzá, mikor megpillantom a kezében a mobilját. Zavartan a kopirnyó fejemre simítok, mert máshol momentán nincs hajam és csak kinyomom a hívást, hogy inkább Vele foglalkozzak. Vele, mert végtére is hozzá jöttem és mert tényleg hiányzott. Őrület, mi? A szabad kezét fogom meg és húzom oda magamhoz, miközben adok is neki egy üdvözlő csókot. Aztán csak magamhoz ölelem.  
- Hová csípted így ki magad? - biccentek a táskája felé, hisz elém csak nem kell ezzel elmásznia, nem igénylem a díszfogadtatást. Elég ha csak magát hozza és hazarángat hozzájuk.
- Ugye anyukád nem készült nagy felhajtással? - ha csak abból indulok ki, hogy az enyém micsoda tortúrákat képes végig vinni, ha a vendég kényelméről van szó, akkor jobb félni és arra gondolni, hogy én is ilyen fogadtatásban részesülök.
- Szóval útba igazítasz, szöszi?

Kár aggódnom - anya ezt mondta. Kár aggódnom, mert Leot biztosan nem fogja zavarni, hogy az otthonunk is a mugli világhoz való tartozásunkat tükrözi. De azért értelemszerűen nem teljesen okos dolog azt mondani, hogy ne izguljak az első találkozásuk előtt. Persze annyit beszéltem már róla, hogy anya szinte ismeri őt és Leo is elég sokat tud a családunkról, de majd akkor fogok megnyugodni, ha túlleszünk az egész hercehurcán.
Egész korán találom meg, időm se volt levezetni a feszültséget, mégsem érzem úgy, hogy ebből bármi rossz dolog lehetne. A szám őszinte mosolyra húzódik, bár egy pillanatra elkerekednek a szemeim, ahogy szembefordul. Hátulról még nem annyira szembetűnő, hogy totál rövid a haja, majdnem teljesen kopasz, na de szemből...
- Jelzett a telefonod, hogy a közelben vagy.. - adok magyarázatot a mugli varázslatra, mielőtt még azt hinné, hogy tényleg valami mágiával kapcsolatos dolog működteti a szerkezetet.
Önfeledten ölelem magamhoz és viszonzom a csókját is. Egy pillanatra elfeledkezem arról is, hogy pánikolnom kellene, mert most is edzőruhában vagyok, táskával a vállamon, mert a terembe indultam és nem azt terveztem, hogy útközben összetalálkozunk. Korán érkezett. De ez talán nem lepi meg, nem először lát sportszerkóban, ami azt illeti. Kviddics ugyebár.
- Fontosabb kérdés, hogy mi lett a... hajaddal? - pillantok végig rajta kétkedve. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy akarom hallani a választ, de azért gyerünk, csupa fül vagyok. De bevallom, hogy elgondolkozom azon is, hogy vajon milyen meglepetéseket tartogathat még.. Hosszú volt a nyár...
- Csak szeretne jó benyomást tenni rád.. - vonom meg a vállam. Igazából anyám és köztem csak annyi a különbség, hogy én sokkal jobban izgulok a találkozás miatt. Nem mindennap viszek haza fiút. Sőt, bárhogy is nézzük, ez az első alkalom, hogy ilyenre vetemedek.
- Megtanítsam, hogy kell használni a GPS-t? - nevetem el magam végül. Lehet, hogy ő nem pont erre gondolt, az évődő hangjából ítélve legalábbis az a sejtésem. De valahol el kell kezdeni.

Amikor elhatároztam, hogy komolyan veszem ezt a kapcsolatot, tudtam, hogy előbb vagy utóbb a szülői mustrát sem úszom meg. De esküszöm, hogy a mugli világtól jobban féltem, mint az anyukájától. Mert itt a környéken csak úgy nem varázsolgathatok, főleg nem a szomszédságukban. Még kinézne egy 21. századi boszorkányüldözés és azt meg nem akarom. De tényleg elmondhatom magamról, hogy az elmúlt hetekben az okostelefonnal, a mobilinternettel és minden egyéb finom nyalánksággal ismerkedtem. Inkább jobb is, ha senki nem kérdezi meg, hogyan zajlott az a mobilszolgáltatós kis kalandom, amikor ezt a csodát - de tényleg az - megvettem. Azóta már azt is tudom, hogy a sört a nők cicivel vagy köldökkel is ki tudják nyitni. Nem lényeg.
Az azonban teljesen meglep, amikor a szöszi talál meg engem, pedig még emlékszem is, hogy későbbre ígértem magam. A fene vigye el, hogy ezek a kütyük ilyenre is képesek. Most először vagyok arra mérges, hogy lebecsültem a képességüket.
- Meglepetésnek szántam... - dörmögöm is félig rosszkedvűen, de ez a hangulat csak egy pillanatra száll meg, utána tovább is tűnik. Inkább jobban érdekel az, hogy végre vele foglalkozhassak.
- Te meg eleve indultál volna valahova? - mérem gyorsan végig én is, mert a kérdést kérdéssel a legegyszerűbb kiütni. Nem tudom mit mondhatnék a hajamra és mennyire akadna ki Tylerre, amikor a múltkor olyan jól elviselték egymást. Igazából bár ne kellett volna, mert az egy nagyon elcseszett szülinap volt. Ellenben a múlt hétvégi ajándék kiruccanás arra a birtokra maga a tömör gyönyör.
- Hát... amúgy elvesztettem egy fogadást. - nem akarok titkolózni, mert tudom, hogy a lányokkal kapcsolatos dolgokban nem járnék túl jól, ha elsunnyognám. Túl sokan tudják ezt a fogadást ahhoz, hogy csak úgy elengedjem.
- Tylerrel meg még pár haverral végig baromkodtunk egy hétvégét és azt akarták, hogy szedjek fel valakit. Csak úgy poénból... látod, a hajam bánta. - nem akarom még jobban részletezni, mert még a végén totális idiótáknak könyvel el minket. Ezt leszámítva pedig tényleg átkozottul jól alakult az a hétvége.
Inkább gyorsan témát is váltok, megörülve annak, hogy az anyukájára terelődik a szó. Az enyém sem lenne különb, efelől semmi kétségem sincs, de még ott nem járunk - vagy hát fogalmam sincs -, hogy haza is hazavigyem. Mondjuk úgy, nagy a rokonság.
- És izgul? - kérdezem meg a nyilvánvalót. Igazából a gyomrom borsónyira ugrik össze, ha belegondolok hová megyek, mert még ilyet nem csináltam. Főleg nem mentem el egy mugli környékre napokra.
- Naná, meg még mutogathatsz dolgokat. Én készen állok, tudom azt is, hogy kell füvet nyírni. - bár még nem próbáltam, csak láttam videóban.
- Szóval merre indulunk?

Meglepetés az lesz, így vagy úgy, de mindenképp. Leo önmagában is egy jelenség, nem véletlenül sikerült felhívnia magára nagyjából az összes lány figyelmét. Nagyobb gondban lennék, ha mellé a személyisége is simulékony volna, de mivel cseppet sem az... Na jó, még így is aggódom néha, hogy vajon mit lát bennem.
- Csak egy kis feszültséglevezető volt tervben.. De mindegy, csak... Nem ebben a szerelésben akartalak fogadni.. - húzom el a számat kelletlenül. Nem terveztem kiöltözni, csak valami egyszerű ruhát venni, mondjuk azt, amiről úgyis tudom mennyire szereti. Késő bánat, arra nem számítottam, hogy korábban érkezik és felborítja az összes tervemet. De legalább pánikolnom sem kell már azt vizionálva, hogy a találkozó majd teljes káoszba fullad. Kezdem egyre biztosabban azt érezni, hogy ezt én reagálom csak túl, de mégis mit tenne a helyemben egy lány, aki a mugli anyjának készül bemutatni a nagyon is aranyvérű pasiját? Egyértelműen sok buktatója van a helyzetnek. Ott van például mindjárt a nővérem. Csak azért nem pörgök tovább a témán, mert épp leköt az, hogy a túrnivaló hajának csak hűlt helye van és borzasztóan érdekel, miért döntött úgy, hogy megválik tőle.
- Oké, ez annyira nem is lep meg téged ismerve... - szúrom közbe, de csupa fül vagyok, hallgatom a további történetet is. Persze a szemeim kissé kikerekednek a meredek ötlet hallatán, de nem akadok ki. Értékelem a hősiességét, hisz látványosan nem annyira örül a végkifejletnek. - Majd visszanő.. Ellentétben a tököddel, amit Sophie letépett volna, ha a fülébe jut a kis akciód... - teszem hozzá szemtelenül mosolyogva. Igazából jól döntött, én is ezt választottam volna, bár valószínűleg nagyobb szenzáció lennék én kopaszon, mint egy fiú. - De azért mesélhetnél majd erről a hétvégéről.. - teszem hozzá sejtelmesen. Nem számonkérés gyanánt, csak tényleg érdekel mit idétlenkedtek össze a srácokkal. Úgyis előre tudom, hogy két perc után leállítom, mert csak a fejemet fogom fogni a sok hülyeségük miatt.
- Én jobban izgulok.. - sóhajtok végül fel. Nehéz lenne elindulnom a gyökeret vert lábaimmal, ha nem tudnám, hogy ő mellettem bezzeg olyan laza, mintha minden délután vadidegen szülőknek mutatkozna be a lányuk pasijaként. Pedig tudtommal még nem csinált ilyet. - Öhm... Leo... Mégis mennyi időt töltöttél a neten? - vetek rá egy furcsa pillantást. Nem vagyok benne biztos, hogy a muglik legnagyobb találmánya a fűnyíró, de mulattat a gondolat, hogy DIY fűnyírós videókat nézett a youtube-on. Te jó ég... Ugye nem kommentelt mindenhova idiótaságot?! Jobban oda kell figyelnem rá mit csinál az interneten.
- Na gyere, menjünk... Megmutatom neked hol lakom.. - forgatom meg a szemeimet, de egy pillanatra sem tudom levakarni a hirtelen rám szakadt jókedvet. El tudja bárki képzelni, ahogy Leo füvet nyír és kiabál a fűnyíróval, ha nem azt csinálja, amit szerinte kellene?! Ha apa itt lenne, biztos ezer örömmel mutatná meg neki, hogy működik a fűnyíró vagy bármi más ketyere, amihez szerinte egy férfinek értenie kell. Sajnos csak anyával tudok szolgálni, aki ha nagyon szeretné be tudja mutatni, hogy kell jégkását csinálni a turmixgépben. Az is majdnem olyan izgi.
Nem kell sokat sétálnunk, anya viszont jól meglepődik, mikor meglát minket. Ő sem számított rá, hogy ilyen gyorsan ideérünk. Vagy hogy én nem érek el a balett-terembe gyakorolni. Cserébe készségesen felveszi a legbájosabb mosolyát, de tudom, hogy az álarc mögött épp azt vizsgálgatja mennyire hozzám való.
- Szervusz, biztosan te vagy Leo. Már nagyon sokat hallottam rólad! Olivia folyton rólad beszél... - üdvözli kedvesen, ahogy átlépjük a küszöböt. Hát, köszi anyu.. Ettől minden sokkal egyszerűbb lesz, valóban...
- Anyaaaa... - nézek rá szúrósan. Veszi a lapot.
- Vezesd körbe a vendégünket, aztán várlak titeket a nappaliban. Csinálok egy kis limonádét..

Sohasem nevezném mindennapinak a kapcsolatunkat. Úgy gondolom, hogy rengeteg minden, két különböző világ, két teljesen eltérő értékrend és mások ártó pillantásai is igyekeznek sutba vágni azt a törékeny csodát, amit próbálunk felépíteni. Hiába igyekeztem hónapokon keresztül elhessegetni a gondolatot, hogy ő igazából nem is zavar, hanem tetszik, hogy a piszkálódások nagyon is ösztönösek voltak a részemről és azt, hogy nem passzolunk össze. Mert bármennyit is kattogtam rajta, hogy majd a suliban mit szólnak, hogy én nem akarom ezt, rá kellett jönnöm, hogy a Roxfort csak egy állomás az életemben és bánni fogom, ha nem járok utána annak, hogy mennyire működnénk mi jól. Még akkor is, ha nem akarta. Akkor is, ha többször kosarazott ki összességében, mint ahányszor koptattam én le a lányokat – na jó, az enyémmel ez esetben nem nagyon lehet versenyezni. De amikor már kínkeserves kétségbeesettségemben a meleg nagybátyám élettársához fordultam, akinek annyi dunsztja lehet a kapcsolatokról mint nekem, akkor ott valami tényleg lehetett. A csók után már akartam az egészet.
-Feszültséglevezető? Adjak feszültséglevezetést? – kapok az alkalmon, hogy a még bőven bennem dúló lámpalázam oldjam és inkább őt húzzam magamhoz nem zavartatva magunkat, hogy amúgy a nyílt utcán vagyunk. Kit érdekel, muglik között vagyunk, engem pedig a kutya sem ismer erre.
-Nekem ebben a ruhában is bejössz. – ismét végig mérem, mintha az elmúlt percekben nem tettem volna ugyanezt. De hetekkel ezelőtt találkoztunk és furcsa bevallani, hogy tényleg így volt, de rettentően hiányzott. Sosem gondoltam volna, hogy majd egy lány ennyire fog érdekelni. Tudom, hogy mindenkinél eljön az az idő, de mi Tylerrel ketten sosem tartottuk magunkról azt, hogy ez majd minket is utolér. Tény, hogy kettőnk közül én sokkal jobban idomultam a helyzethez, hisz vele ellentétben akartam is ezt a kapcsolatot.
De ha már Tylerről és a srácokról van szó, akkor bizony annyira nem ered meg a nyelvem lelkesen. Nem tudom ugyanis, hogy ami nekünk vicces és szórakoztató és teljesen rendben van, az majd neki is tetszeni fog. Elvégre a lányok nem preferálják annyira a „kanbulikat”. De ha már sztoriról van szó, akkor nem fogok a szomszédba menni.
-Őszintén? A húgomat hozzád képest bájos pofozkodónak tartom. – eresztek meg egy pofátlan vigyort. Csak elég belegondolni abba, hogy mennyit kakaskodtunk az edzések körül, a meccsek előtt vagy után vagy úgy összességében az elmúlt években. Nála lelkesebben senki nem utált addig, amíg be nem hálóztam. De ez már egy más tészta.
- Mi érdekel, ki mennyit ivott és mit csináltunk? Nem olyan nagy durranás, egyszer bele akartak húzni a csőbe. Szerintem csak tesztelnek. – vonok vállat. Már afelől tesztelnek, hogy még mindig nehezen hiszik el, hogy nem akarok más lányokat felhajtani, de Livnek nem kell mindenről tudnia, ami elbizonytalaníthatja. Majd idővel mindenki elfogad minket. Ha Tynak ment, másnak is menni fog. Ha nem, akkor majd leverem a képét a helyéről.
- Nálam nem jobban. – fújom ki kelletlenül a levegőt és ismét felveszem a szemkontaktust vele. Menni fog ez, ugye? Ha eddig képes voltam bármelyik ütődött haverom elé állni, hogy barátnőm van, akkor ennek nem kellene akkora dolognak lennie. És mégis.
- Hát… sokat. Bár néhány oldalon megkérdezik a koromat. Az oké? – már igazából nem is egyszer fordult elő, szóval fogalmam sincs, hogy mire kerestem rá. Tényleg sokat böngészek és szívom magamba a mugli tudást. Mert elsősorban csak az kell. De lehet nem most kellene ilyeneket megtárgyalnunk, amikor lassan odaérünk, nyílik az ajtó és hamarosan elém tárul anyuka arca is. Amire egyből rájövök, hogy megszólalásig hasonlít rá a lánya. Bár jobban megnézve lehet inkább Ada? Franc sem tudja.
- Csókolom. – ennyit sikerül kipréselni magamból, aztán gondolatban jól kupán is vágom magam. Csókolom?
- Örülök, hogy megismerhetem, Liv is sokat mesélt. – teszem persze gyorsan hozzá, ahogy odalépek hozzá bemutatkozni is. Mert ezt már csak így illik és lelki szemeim előtt látom, ahogy anyám engem figyel, vajon mi ragadt rám a neveléséből és miért fürdethetne meg szitokáradatban, amiért nem voltam elég udvarias. Még akkor is, ha nincs így. A kellemetlen pár mondat után inkább csak lelkesen bólogatok és már emelem is le a hátizsákom, hogy Liv után indulhassak. Talán annyira nem is borzalmas ez az első találkozás és csak mi izguljuk annyira túl.
- Anyukád kedves nagyon és… lakályos kis otthonotok van. – naná, hogy nem felejtem el jól megnézni magamnak a helyet. Még sosem voltam mugli házban. Csak nehogy túl feltűnően bámuljak meg bármit is.