Sohasem beszélek arról, hogy mi történt a munkában. Nem azért, mert nyomasztó vagy épp megerőltető lenne, csak spontán nincs hozzá kedvem. Épp eleget látok belőle ott és épp eleget tudok ahhoz, hogy könnyebben elviselhető legyen így az életem. Csak kilépek azon az ajtón és reset. A mai napon is pont ugyan így érzek. Miután levetettem a kényelmetlen talárt, és vettem egy forró fürdőt, a pincéből felhozattam egy üveg jó édes bort. Szinte ez minden napos tevékenység, így mire a nappaliba értem, két borospohár is várt az asztalon, valamint a kedvenc klasszikus zenéim töltötték meg az amúgy igen csak üresen kongó teret. Chopin, majd Mozart, úgy eltudok lazulni a könnyed zongora hangjától, mint talán semmi mástól. A óriási ablak mellett foglalok helyet, a nap lemenőben, a táj gyönyörű. Felhúzom magam mellé a lábaim, miközben pálcámmal intek és a bor kitöltődik a poharakba. Ameddig erre várok, egy kis fém dobozkából veszek elő egy cigarettát, meggyújtom és jólesően szívok bele. Meg sem rezdülök, amikor a kúria bejárati ajtaja becsapódik. Csak tovább nézek ki a birtokra, és közben a borospohár is a kezembe kerül. Akkor fordítom csak oldalra a fejem, amikor meglátom férjem az ajtóban állni. Arcát kémlelem. - Töltöttem neked is egy pohárral. - Invitálom meg magam mellé, egy kis beszélgetésre, ha van kedve hozzá. A 30 év alatt igen sokat változtunk mindketten, a kapcsolatunk hol erősebb, hol gyengébb lett, de a tiszteletadás a mai napig megmaradt. Vannak dolgok a családokban, amikről nem lehet ennyi év után lemondani, a megszokás rabjaivá válunk, és csak ritkán rúgjuk fel a szabályokat. Ilyen például a közös vacsora is. Nem számított, hogy a gyerekek kirepültek a fészekből, mi követtük tovább a hagyományt. - Sada küldött levelet, hogy a hétvégén eljönnének Melchiorral vacsorára. - Próbálok valami laza témát bedobni, miközben elterelésképp egy jó nagyot kortyolok a választott boromból.
- A koszos mugli kurva anyád nem tudta inkább a magafajtát megszülni helyetted! – dörren a hangom, csattan öklöm az asztalon, ahogy újra szembesülnöm kell azzal, hogy a gyakornok lány már megint nem végezte el rendesen a feladatát. Olyan gyorsan cikázik a kezem asztalomon, hogy a másodperc töredéke alatt kerül a számba egy cigaretta és szinte ugyanennyi idő alatt szívom el annak a felét is. Fel és alá kezdek járkálni, miközben azon gondolkozom, hogy éppen milyen büntetéssel torolhatnám meg a lány tévedését. Bár az már elég büntetés volt neki – és egyúttal magamnak is – hogy egy pillanatra kiestem a szerepből. Melchior nem szokott így viselkedni. Melchior nem szokott ennyire kiakadni. Marcell azonban igen és egyre kevésbé vagyok képes háttérbe szorítani saját magamat. Egyre nagyobb a frusztráció, hogy valaki még a végén rájön arra, amire nem kéne. Arra, hogy legalább húsz éve az Azkabanban kéne rohadjak, pedig ennek ellenére vígan rohangálok ide-oda. Pedig azt hittem, megy nekem az öcsém szerepe. Azt hittem, hogy hiba nélkül tudom teljesíteni. Hát úgy néz ki, hogy néha én is tévedhetek. – Kérem Uram! Rendbe fogom hozni a hibáimat, esküszöm! – már-már egyébként idegesítően könyörgő hangon hozza mindezt tudomásomra a lány, én pedig ahogy az előbb fel, s alá járkáltam, úgy most egyhelyben maradok. Elvégre az öcsém volt kettőnk között a nyugodtabb, a kedvesebb. A vezetőbbnek való jellem, én csak egy időzítetten ketyegő bomba voltam, ami végül ugyan nem robbant fel, hanem elvágták a piros madzagját. Azóta pedig csak egy üres test vagyok, amiben ott van a feszültség, robbanni azonban már nem tud. Halk sóhajjal lépem át a kúria küszöbét. Tudom, hogy késtem, pedig soha nem szokásom elkésni az esti vacsorát. Ha harminc éve hétkor volt az esti vacsora, akkor még azokban az időkben is pont hétre értem haza, amikor éppen menekültünk az aurorok elől, vagy éppen mi vadásztunk rájuk. Mert ember legyen a talpán, aki Victoriának meg tudja magyarázni, hogy bizony éppen miért késett. Harminc évünk alatt sem múlt el az iránta érzett szerelmem. Egy percig sem. - Köszönöm. – biccentek egyet a fejemmel. Helyet foglalok az asztalnál, majd kérdés nélkül ledöntöm az egész pohár bort. A pohár talpa csattan az asztalon, de mielőtt még eltörne, a másik – pálcás – kezem már egy reparoval meg is javítja. Újabb intésemre újabb pohár bor töltődik, azzal is ugyanígy teszek, mint a másikkal. Közben egymás után szívom a cigarettákat. Fáradt vagyok és ideges is. Azt hiszem, de a mérgemet nem akarom Victorián kitölteni. A gyermekek említésére pillantásom szelíddé válik, arcomra féloldalas, gyengéd mosoly kúszik. - Jöjjenek csak. – kúszik át a kezem az asztal fölött, hogy a távolságot közöttünk megszüntesse. Nem jó az, hogy nem fogjuk egymás kezét a vacsoránál. Nem jó, hogy ennyire távol vagyunk, mégis oly közel. - Vic, a gyerekek még mindig nem akarnak házasodni, igaz? – hangom ugyan lemondó, de pillantásom csalódottságot áraszt magából. Az pedig, ha Marcell Weinberg csalódott, sosem vezet semmi jóra. Soha.
Vendég
Szomb. Aug. 22, 2020 12:13 pm
Marcell & Victoria
Every day is a second chance
Néhány alkalommal az órámra tekintek. Hét óra lesz kettő perc múlva. A biológiai órám az évek alatt már úgy beállt erre az egy időpontra, hogy már megérzésből is tudom, ha valaki nem érkezik meg időben. A házimanók sem tesznek másként, már negyed órája a teríték az asztalon van, a vacsora pedig még a konyhába melegedik, hogy semmiféleképp ne kihűlt étel kerüljön elénk, ha esetleg bármi történne. Sok mindenre büszke vagyok az eltelt éveimből, de a házvezetésemre kivételesen. Ahogy az ablakon bámulok kifelé a cigaretta hamuja lassan már lepottyanni készül. Amikor Marcell késik, sok minden megfordul a fejemben néhány pillanatig. Mi van, ha kiderült valami? Mi van, ha többé nem láthatom? Mit fognak szólni a Minisztériumban? Mit mondok majd a gyerekeknek? A lelkiismeretem sosem volt igazán nyugodt, de megtanultam vele együtt élni és végül mindig azzal nyugtatom csak magam, hogy úgyis azonnal megtudnám, ha valami történne, hiszen megvannak a megfelelő bennfentes embereim nekem is - ahogy biztos vagyok benne, hogy a férjemnek is - és ők nem mernének nem időbe tájékoztatni az esetleges problémákról. Mily lehetőségeink is vannak az életben, nem igaz? Nekem a metamorfmágia már egy olyan életvitel, amit soha nem tudnék feladni. Ezért tudok olyan sok dolgot, mindig, mindenről. Átvándorolok az étkezőasztalhoz, a cigarettámat elnyomom, majd végignézem, ahogy Marcell idegesen felönti az egyik pohár bor után a másikat. Esküszöm egy pillanat erejéig nekem is megjön a kedvem hozzá, hogy hasonlóképp öntsem le a vörös nedűt és hogy feszültséglevezetésként eltörjem az értékes poharat, de szeretem kiélvezni minden pillanatát ennek is. Így ameddig végignézem a történést, csendben kortyolgatom a saját italom, ám végül én is ajkaim közé emelek egy újabb szál cigit. - Látom, igazán jó napod volt kedvesem. - Egy apró, sejtelmes mosoly kerül arcomra, miközben közlöm vele ezt a tényt, de utána el is vonja a figyelmemet azzal, hogy a kezét átnyújtja hozzám, én pedig automatikusan, gondolkodás nélkül megfogom azt. Az eljegyzési és házassági gyűrűnket ennyi év után sem vagyok hajlandó levenni egy pillanatra sem, mindkettőt ugyan azon a kezemen hordom, egymás alatt, tökéletes összhangban. Idő közben a vacsorát is kitálalják elénk, de még nem kezdek bele az evésbe, hiszen a gyermekeink kerülnek fel témába. - Nem. Mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy megértsék, nekik is jobb, ha nem kényszer, de úgy látom, ennek semmi értelme már így. - Ugyan imádom a gyermekeim és a gyengéim... mindent megtennék értük, viszont ezzel a témával kapcsolatban már én is kicsit csalódottságot érzek, hasonlóképp, mint Marcell. - Van esetleg valami ötleted, hogyan fog mindez megtörténni? - Őszintén, én úgy érzem, megtettem a saját részem, és biztos vagyok benne, hogy Marcellnek már vannak kiszemeltjei, de azért ebbe még én is belenyúlnék, már ha természetesen nem egyezik a nézetünk valamilyen formában. A tekintetemből talán érzi, hogy mindeközben eszembe jutott a mi házasságunk története, a kezdetek kezdete, amikor úgy ellenkeztem és utáltam a gondolatot, ám most pedig itt vagyunk, ennyi év után is, mennyi dologgal a hátunk mögött már...
