You'll float too - Dan & Sonia

Mikor megfogalmazódott bennem a tény, hogy nyílt háborúval nem váltok ki igazán nagy lelkesedést senkiből, rá kellett jöjjek, hogy változtatnom kell a taktikámon. Nem fogom egykönnyen feladni ezt a háborút a szobámért, ha már apa utolsó csepp józan eszét is elvette az a nő. Nem értem, hogy mit eszik az oroszokban. Egyszerűen csak betolakodók és kész. Anya forogna a sírjában, ha látná, hogy mivé lett a családunk, de hát sajnos nem én állok a kormánynál, különben már rég leléptettem volna őket a pallóról.
Beteges fantáziálás ez tőlem, de kérem szépen napok óta nem szívtam. És miért? Na vajon miért? Mert azzal a naiv mozdulattal szívtam el a suliban az utolsó füves cigim, hogy itthon vár a falba rejtett zacskó. Aha... a szobámban, ami már nem az enyém. És ha azt gondolnák, hogy áh, azt baromi egyszerű kicsempészni, akkor nagyon téved az ember fia. Ez a fruska állandóan bent van, de ha nincs, akkor fogadjunk, akkor bukkanna fel, amikor már hozzáférnénk a cucchoz. Ne adj isten, épp szedem ki a rejtekhelyéről. Mondanám, hogy patthelyzet és hagyom a fenébe, csak ne lenne ez a szaros elvonási tünet. Ha nem szomjaznék annyira akár egy szívás után sem, akkor erős és bátor ember lennék, de azt ugyebár nem nekem találták ki.
Hosszas fülelés és lapítás után hallom, ahogy csukódik az ajtaja. Kisandítok a résnyire nyitott ajtóm mögül a folyosóra és miután meggyőződök arról, hogy a fürdő felé veszi az irányt, gyors, de halk léptekkel máris a folyosóra osonok, hogy aztán fürge egér módjára bevegyem a szobámat és a megfelelő falrészhez lépjek.
Eddig még kész csoda, hogy apa nem szúrta ki, de ezt bizony én kísérleteztem ki magamnak az elmúlt időszakban, amióta csak füvet birtoklok. Azt hiszem ki is tagadna és a lábam nem érné a földet, ha rájönne, hogy miben utazok. De a szülőket most hagyjuk, inkább nagy levegőt veszek, előhúzom a pálcát és a megfelelő helyen megkocogtatom a falat. A szerkezet lassan megmozdul és egy aprócska üreg tárul fel, aminek tartalmát mohó mozdulattal ragadom magamhoz, sietve körbepillantok és gyorsan le is zárom a falat. Ez maradjon csak az én titkom, a cuccot... azt pedig el kell rejtenem, de még előtte az orromhoz emelem és jó nagyot szippantok. Annyira hiányzott már az illata is.

Daniel & Sonia

Nem mondom, hogy az utóbbi hetekben nem fordult meg a fejemben, hogy anyám bár egy gyermektelen spanyol arisztokratát talált volna magának. Mennyivel jobb lenne a spanyol tengerparton süttetni a hasunkat, de most komolyan. De azzal is megelégednék, ha nem kaptam volna a költözéssel gyorsan egy - a vártnál is sokkal idegesítőbb és rosszindulatúbb - mostohatesót is. Amennyire felvillanyozott a tudat, hogy lesz egy bátyám, a megismerkedésünk olyan könnyedén rombolta el a felé támasztott vágyálmokat. A mi viszonyunk ugyanis minden, csak nem normális. Bár az idő nagy részében igyekszem őt levegőnek nézni, azért a beszólásai mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Előrelépés lenne, ha legalább megférnénk egymás mellett békességben. Ez azonban nem tőlem függ elsősorban. Én megpróbáltam kedves lenni, az lett az eredménye, hogy Dan - talán eddig még sosem látott - hisztit produkált. Végül beletörődtem, hogy Zoyával magunkra vagyunk utalva, hogy felfedezzük ezt az egészen új világot. És azt kell mondanom, egészen jól megy eddig, a minap még vásárolni is voltunk. Azt viszont nehezen tudnám megmondani, hogy melyikünknek hiányzik jobban a régi orosz otthonunk és... Igen, még apa is hiányzik. Persze itt is el tudom ütni az időt, kifejezetten szeretek például a kertben napozni és lógatni a lábam a tóba, és a legutóbbi grillezés is jól sikerült azon túl, hogy Daniel citromba harapott képét kellett bámulnom közben, szóval nem lehet okom panaszra. Tudom mi a baja, a szoba.. De ha ő nem könnyíti meg a helyzetünket, nem én leszek az, aki ismét megteszi felé az első lépést. Hogy is szokták ezt mondani? Velem rossz lóra tett.
Végül úgy határozok, hogy ahelyett, hogy végigbosszankodnám a napomat, inkább veszek egy forró fürdőt. A fürdőszobába érve azonban gyorsan rájövök, hogy a tegnap vásárolt új, barackos habfürdőm még a szobámban várja, hogy a helyére kerüljön, így csak megeresztem a vizet és visszafelé veszem az irányt.
A szobába lépve azonban meglepetten veszem észre, hogy nem kívánt vendégem van. Nem, nem egy bogár, azokat csak szépen kitessékelem, Danielt viszont egy ilyen vagy hasonló mutatványért legszívesebben lecsapnám. Néhány pillanatig csak figyelem, ahogy háttal áll nekem és tutira nem veszi észre, hogy minden mozdulatát látom, mert elég nyugodtan szaglássza a....
- Ugye nem a bugyimat szagolgatod, te beteg? - csattanok fel váratlanul. Ezt nem tudja kimagyarázni, és legalább mindenkinek nyilvánvaló lesz, hogy nem teljesen rendben van rendben a feje.

Van az a megszokás, amikor már inkább mindent megtennék azért, hogy imádatom tárgya hozzám és csakis hozzám kerüljön. Ez most mindegy, hogy függőséget okoz, avagy sem, egyszerűen csak úgy érzem, hogy nagyobb biztonságban lenne mellettem a dolog, mint ott a rejtekhelyén, ahol amúgy soha senki nem találná meg. Ki kezdene el mégis kísérletezni a fallal, hogy esetleg rejteget-e bárhol titkos tárolót? Na ugye. Ha apa nem tudja, akkor az olyan, mintha senki más sem tudná. De azért a megszokás hatalma mégis nagyobb úr.
Nem vagyok szívbajos, hogy beosonjak a szobájába - az ÉN szobámba! - és az alatt a röpke néhány perc alatt kivarázsoljam a falból a cuccot. Esküszöm már annyitól is jobban érzem magam, hogy beszívom a zacskón keresztül az illatát. Ha kint szítam az erkélyen, akkor apa sosem jött rá. Nem szokott alattam szimatolni, jézusom! De majd most is megoldom, van egy fasza nagy ablakom, majd jól kitárom és kiülök. Mielőtt azonban sarkon fordulnék és elindulnék a szobámba vissza, már leleplezés áldozatává is válok. Vitatkozhatnék magammal, hogy ha nem állok meg szagolgatni, akkor nem bukok le, de annyire rövid idő telt el azután, hogy kipreparáltam a füvet a falból, hogy lehetetlen lett volna elkerülnöm. Ellenben... talán már rég a zsebemben lenne.
- Nem, dehogyis, normális vagy? - a kezemet rögtön a zsebembe gyömöszölöm, ahogy megfordulok és úgy nézek rá, mintha ő követett volna el bármi vétséget. Jobb lesz minél hamarabb felhúzni a nyúlcipőt. Nem látott semmit, nem tud semmit. Ugye?
- Te amúgy nem fürödni indultál? - teszem szóvá, hogy láttam, merre tartott az imént. Mondjuk lehet, hogy nem jó ötlet felhívni a figyelmet arra is, hogy kifigyeltem. Na mindegy, már nem lehet visszaszívni.
- Ez csak az én itt felejtett cuccom. Ne is foglalkozz vele. - azzal a lendülettel pedig el is indulok az ajtó felé. Már amennyiben hagyja és nem kezd el kötekedni.

Daniel & Sonia

Sok mindenre fel vagyok készülve, mióta kibővült a családunk és nem csak lányok vagyunk maguk között. Például arra is, hogy nem mehetek egy szál bugyiban a konyhába reggelizni, mert egyből illetlenségnek van titulálva. Szóval igen, mi is hozunk áldozatot, nem is keveset, csak megtanultuk csendben tűrni, nem olyan fennhangon szenvedni tőle, mint ahogy Daniel teszi... De ami sok, az sok... Belenyugodhatott volna, hogy a seggfejségével nem fogja elérni, hogy visszacseréljük a szobákat. Már az ágyát is elvitte, ami persze nem zavar, vigye, ha annyira fontos neki, de ne zaklasson már folyamatosan. Erre tessék, megint itt van. És nagyon remélem, hogy nem azt csinálja, aminek tűnik, különben nem csak én fogok kiakadni, hanem mindenki más is a családban, hogy az újdonsült bátyámról rövid távon kiderül, hogy egy perverz állat.
- Én normális vagyok... - hangsúlyozom ki, hogy róla nem pont ez a véleményem. Pedig hozzászoktam már az eseménytelen napjaimhoz, a francnak kell belerontania megint ebbe is?! - Mit csinálsz a szobámban? - teszem fel a kézenfekvő kérdést és bizony választ is várok rá. Ugyanis világosan és nyíltan, mindenki szeme láttára és füle hallatára kijelentettem, hogy nem akarom többet itt látni. Úgy tűnik valakinek nem működik jól a felfogása..
- Amúgy te miért leskelődsz felém? - szegezem neki a következő kérdést. Az angolom sokat fejlődött az itt eltöltött napok alatt, ehhez viszont az is kell, hogy sokat használom. Nagy felháborodásomban viszont nem arra figyelek, hogy mit és hogyan kellene mondanom, egyszerűen csak kifakad belőlem a felháborodás.
- Neked itt már nincs cuccod... Szóval gyerünk, mit dugtál el a zsebedben? - lépek elé, hogy megakadályozzam a lelépésben. Ilyen könnyen azért nem szabadul. Még az ajtót is bezárom magam mögött egy mozdulattal. Ha innen valamit ki akar vinni, akkor arra legjobb esetben is csak a testemen keresztül lesz lehetősége. Mármint a tudtomon kívül. Mi van, ha mégis valami kattant húzása van és a bugyimat gyömöszölte a zsebébe? Vajon Zoyánál is járt? Ewhh...

Furcsa a gondolat meg a megszokás is, hogy már nem csak ketten vagyunk apával, hogy tele az egész ház női holmikkal és ha nem is történt még kellemetlen vagy zavaró incidens, bármikor megtörténhet az, aminek vagy oltári összeveszés, vagy irtó kínos pillanatok lesznek a következményei. Megjegyzem, még nem csúszott le a törölköző se rólam és én sem láttam meg semmi olyat, amit nem kellett volna. De azért tisztes távolságból figyelem a háromtagú nőtársaság minden egyes tagját. Zoya talán kevésbé keresztezi az utam minden nap, de a testvéréről épp az ellenkezője mondható el, hogy minden lében kanál. És ez engem bosszant. Nagyon, nagyon, nagyon bosszant. De nincs mit tenni, amíg apának egy rossz szava sincs. Különben is most látom először igazán boldognak és tudom, hogy ezt most megérdemli, önző lennék, ha elvenném tőle.
Ellenben azért a mindennapi életben maradás és a békén hagyás híve vagyok, így döntöttem nem is olyan régen amellett, hogy nem elkérem a cuccot Soniától, hanem visszaszerzem tőle, mint a legtökéletesebb és legprecízebb kém, aki... a legszarabb időzítést választja. Ennél rosszabb már nem is lehetne a helyzet és igazából nincs más hátra, mint pléhpofát öltve eloldalogni.
- Biztos vagy ebben? - nincs idegesítőbb, mint a keresztkérdések és nagyon sokszor élvezem is, hogy az ilyenekkel bosszanthatom is a lányt, de jelen pillanatban alighanem jobb nem felbőszíteni őt.
- Igazából semmit, megnéztem, hogy amit nem találok, itt van-e és ha most szabad lesz, mennék is. - újabb próbálkozás arra, hogy kikerüljem őt nagy ívben, de van egy sanda gyanúm arra, hogy nem nagyon lesz rá lehetőségem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy az ilyen szitukat már csukott szemmel is végig zongoráznám? De ne legyen igazam és jussak ki... Igyekszem csak fülem mellett elereszteni a kérdését, de amint teszek egy újabb lépést az ajtó felé, elém kerül. Oké, hogy a ménkűbe került ilyen gyorsan elém? És mikor csukta be azt az ajtót? Hát olyan pici, el se ér addig. Egyik dolog, amit erősen kihasználok vele szemben, az a magasságom. De ezzel most nem jutnék sokra, mert egyszerűen nem láthatja meg a cuccot.
- Hidd el, hogy ez az én cuccom. Jézusom, mit gondolsz, hogy ellopom a hajgumid és a szobámban szagolgatom? Nem kell tőled semmi, de itt még akadt egy dolog, ami az enyém és nem a tiéd. És ha elállnál az utamból... - a kezem a zsebemben, a kis csomagot markolom erősen, miközben szabad kezemmel próbálom odébb tolni és az ajtóig eljutni. Csak sprinteljek időben át a szobámba és nem lesz gáz utána már. Ott az ablakból sem leshet meg, ugyanis nincs erkélyem!
- Nem tudom, hogy ti az ilyenért verekedni szoktatok nálatok otthon, de nálunk nem szokás terrorban tartani egymást.

Daniel & Sonia

Tekintettel arra, hogy én kaptam rajta azon, hogy tilosban mászkál, van okom arra, hogy magyarázatot várjak tőle. Biztosan jó kis mesét talál majd ki, szinte már előre borítékolom is. A sértegetése viszont most az egyszer nem zökkent ki abból, hogy számon kérjem. Nos, Daniel, minél több időt töltünk egy fedél alatt, annál inkább immunis leszek a sok hülyeségre, amit kiejtesz a szádon, de nem baj, ha erről te nem tudsz. A sértések pedig mit sem érnek, nekem ott van Zoya, ő meg egyedül van. Ez pedig nem különösebben érdekel. Én tényleg próbáltam kedves lenni, ennél jobban nem fogom erőltetni magam, mikor láthatóan kézzel-lábbal tiltakozik.
- Úgy látom te nem, de még jó, hogy a te véleményed annyira nem számít... - szúrom oda neki. Oké, talán egy kicsit erős volt, ha azt is figyelembe veszem, hogy ez most egyébként is sérti őt, mert az apja nem kérte ki a véleményét, egyszerűen csak ideköltöztünk. De háborúban mindent szabad.
- És megtaláltad? Mert ha igen, akkor az már az én szobámban volt, tehát addig nem viszed ki innen, amíg meg nem mutatod.. - rántom meg a vállam egyszerűen. Ez nem olyan bonyolult, így működik. Ha nem hisztizik sokat, akkor két perc múlva mehet mindkettőnk a dolgára. Persze sejthettem volna, hogy ez a részéről már inkább becsületbeli ügy és nem hagyja, hogy beleszimatoljak a dolgaiba, azt viszont elvárja, hogy én szó nélkül tűrjem.
- Szóval megtaláltad... - hümmögök bólogatva, másképp nem dugdosná annyira a zsebét, mintha kincset rejtene. - És mi az? Egy mini pornós újság? Azt hittem azt az ágyad alatt tartod... - cukkolom a legutóbb kiderült aprósággal. Végülis ő hisztizte ki, hogy cseréljük ki az ágyakat, más esetben biztos nem néztem volna a matrac alá és nem bukkant volna fel a sok meztelen nő a borítón...
Nem engedem magam csak úgy taszigálni és eszemben sincs elállni az útjából. Teljesen komolyan gondolom, hogy kifelé csak a testemen keresztül vezet az út. Azért feltételezem, hogy nem bántana, mégis csak nő vagyok. De makacs fajta, úgyhogy a fene tudja végül mi kerekedik ebből.
- Essünk túl rajta gyorsan, nem érek rá egész nap.. - noszogatom, hátha beadja a derekát. Nem fűzök hozzá sok reményt, de még bevethetem az Oliver-kártyát. Ha nekem nem szívesen mutogatja, lehet, hogy az apjának sem. - Vagy szólhatok a többieknek, hogy a szobámban matatsz...

Még jó, hogy más a véleményem a normálisról. És aláírom, hogy az messze nem normális, amit ez a három orosz itt művel. Tovább megyek, most már annyira jó véleményem sincs az oroszokról, mert hát eléggé akaratosak és amit akarnak, azt megszerzik maguknak. Ez a jelenlegi álláspontom, ami igazából leszűkíthető Soniára. Már tényleg csak azt kellene mondanom, hogy az orosz lányok csúnyák is tele kelésekkel, de sajnos ilyen hazugságot még én sem ejtek ki a számon. Szóval marad az, hogy sértegetem, hátha menekülhetek. Eddig nem úgy fest, mintha pont olyan olajozottan működne, mint a legelején. Egyszer minden megszokható, még a sértő szavak is.
Keletlenül húzom el a számat a visszaszúrásra. Tényleg nincs mivel visszavágnom és a jelenlegi tehetetlenség érzetével elég nehéz számolni a helyzet végkifejletéhez. Már-már tényleg kezdeném belátni, hogy jobban járok, ha csak megmutatom, mint tovább hadakozok vele. De ez nem lenne igaz, én szeretek vele hadakozni, ne kérdezze senki se, hogy miért.
Természetesen állom a tekintetét és nem adom meg magam, mert azzal beismerném a vereségem. Inkább az alku, mint a teljes megadás.
- Nem jelent semmit, hogy ebben a szobában került elő. Csak azt sajnálom, hogy nem voltam eléggé résen és visszafordult anélkül, hogy nekem ez feltűnt volna.
- A te szobádban. De nem a te holmid. - tessék, elég nehezemre esett kimondani, hogy az ő szobája, de érje be ennyivel és nem többel.
- Az, mini pornós újság. - és hozzám mérten kiröhögöm. De lehet, hogy csak a helyzetet röhögöm ki, ami azt sugallja, hogy mennyire abszurd ez a szitu. Nem vagyunk és soha nem is lennénk jó testvérek vagy mi fene. Viszont kétlem, hogy tényleg olyan könnyen szabadulnék.
- Tudod már egészen arra hajlottam, hogy odaadjam. De a fateromat belevonni csúnya húzás volt. - aztán megpróbálom megint rendre kikerülni és lelépni. Miért érzem úgy, hogy bőven van még mi a tarsolyában? Teljesen más dolgokat tanult, mint én. És ez bosszant.
- Szóval a többiek erről nem tudhatnak. De mondok jobbat, ha beköpsz, veled vitetem el a balhét. - addig mocorgok és túrom a zsebem, hogy az újabb kézkihúzásnál a zacsi is kipottyan. Úgy nyúlok utána, mintha csak egy elbaszott reflexrekordot akarnék felállítani, de nincs az a szerencse, hogy ezt felismerés nélkül megússzam. Egyszerűen csak elpani tudom gyorsabban. Aztán csak szemlesütve hajtom megint össze picire a zacskót.
- Mint mondtam, ha beköpsz, ezt itt rád kenem. Aztán magyarázkodhatsz apámnak.

Daniel & Sonia

Mindketten tudjuk, hogy ez kamu és nagyon is sokat jelent, hogy ebben a szobában került elő. Anyám ugyanis tudja, hogy mit hoztam magammal és mit nem. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy az apja tudja-e, hogy mit rejteget a kicsi fia, aki nem is olyan ártatlan, mint amilyennek kiadja magát. Ha a megérzésem nem csal, Dan oltári nagy színész. Én viszont hiába van kevés tapasztalatom, átlátok rajta.
- Ez lényegtelen.. - mosolyodom el kedvesen, de igazából csak idegesíteni akarom vele. Be kell látnia, hogy hamarabb szabadul, ha azt csinálja, amit mondok neki. Máskülönben szobrozhatunk itt még jó sokáig, ő nem megy ki innen, amíg meg nem kapom, amit akarok. Oké, talán tényleg erős húzás lenne belevonni Olivert a dologba, de arról nem kell tudnia, hogy nem vagyok akkora spicli, hogy ténylegesen meg is tenném. Egyébként pedig eddig elég sokat panaszkodtam róla, szóval mivel nem ismer engem, egészen biztos lehet benne, hogy nem hagynám ki a lehetőséget, hogy bemártsam őt a szüleink előtt. Dönthetnek ők arról, hogy kinek hisznek. Minden esetre nekem még sosem voltak zűrös dolgaim.
Szívesen kinevetném, hogy milyen béna, amiért ennyi ideig dugdossa a cuccot a zsebében, aztán egy pillanat alatt mégis lebukik, de nem teszem. Látom rajta, hogy nagyon nem akarta, hogy tudjak róla, márpedig ha így van, akkor nem hagyhatom, hogy csak úgy megússza.
- Ezért bajba kerülsz, Daniel Wood.. - nézek rá komolyan, bár az igazság az, hogy fogalmam sincs mi van a kis zacskóban, amit előbányászott a zsebéből. Olyan, mintha valami undorító zöldes trutyi lenne, amit a tóból halászott. Szerencsére az arcomról a teljes tudatlanságot nem tudja leolvasni és a reakcióiból ítélve emiatt tényleg bajba kerülhetne, úgyhogy még mindig én vagyok nyerő pozícióban. - Oké, kérek belőle! - rántom meg a vállamat. Így fair az alku, ha már tartanom kell a hátam miatta. Mert az ő kis titka - bármi legyen is az - így már az enyém is. Nem gondolhatja komolyan, hogy majd ingyen adom a hallgatásomat. Ha pedig tettestársat is akar, adnia kell valamit cserébe. Mondjuk azt, ami nála van.

Nem gondoltam volna, hogy ez a csaj majd ekkora spicli lesz. Oké, ez így nem egészen igaz, mert még be sem mártott apámnál, de gyakorlatilag az első gondolata is az volt, hogy majd jól bemárt apának. Ahh, ha tudná, hogy ezzel mennyire sokat csúszott most a szememben. Bár igazából még nem ismerem, nem volt se kedvem, se energiám felmérni az erőviszonyokat, annyi biztos, hogy apa most valamiért mindig nekik ad igazat. És már inkább elengedtem ezt, mint mérgelődnék rajta naphosszat. Különben is csak ezt a két hónapot kell elviselnem velük, aztán az akadémián nem is muszáj látnom egyiküket sem. Majd Freddel jól elbolondozunk másfelé. Mondjuk mindenfelé.
- Miért lenne az? Te is mászkáltál már egyedül be a városba, bármikor bármit hazahozhattál volna. - legjobb védekezés a támadás, mondták. Nekem már csak ez a kapaszkodó maradt, meg a pókerarc. De valamiért annyira jól belelát az egészbe, mintha tényleg nem is a szemeibómbe nézne közben, hanem a vesémbe látna. Hé, a zsebemből is tessék kiszállni!
Amikor az embert sarokba szorítják, megváltozik a viselkedése. Akadnak olyanok, akik rögvest visszavágnak, mint eddig tettem én is azt, hevesen, határozottan, ahogy azt szokták, vagy megadja magát az akaratnak és behódol. Én a kettő közötti csaholó kutya vagyok, aki még ugyan mindig mondja a magáét, de lassan belátom, hogy ebből nem fogok kijönni jól. Már látta is és hiába mondom azt, hogy rá kenem, nekem kisebb a szavam ebben a házban, mint bárkinek is.
- Nem! - reflexből vágom rá a választ. Nem azért, mert irigy lennék, hanem mert nem akarom őt is belevonni ilyenekbe. Nem tudom, hogy ő hogy viselkedik, miként hatna rajta, mi van akkor ha rosszul lesz? Akkor mégis mit mondunk? Úgy tüntetem el a zacskót a tartalmával együtt ismét, mintha sohasem lett volna.
- Nem is próbáltál még ilyet, fogadjunk. Azt se tudod, hogy hat rád. - próbálok még érvelni egyébként teljesen logikus gondolkodással, de kötve hiszem, hogy bárhogy is tudnék rá hatni. Ez nem az a szituáció, amikor lépéselőnyben vagyok és nyer  józan ész akarata. Mikor voltam én még ettől józan?
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e. De szerintem nem kellene kipróbálnod. - teszem hozzá most már tényleg higgadtabban. Ezt nem most fogom neki amúgy sem odaadni, mert még előtte jó alaposan eltekerem ciginek, de erről még dumáljunk később, ez az ő érdekét is szolgálja.
- Ugye tudod, hogy nem így fogom elhasználni? Ebből most nem kapsz. - azzal kapok az alkalmon és megkerülöm végre őt, hogy kijussak a folyosóra. És ha most okosan gondolkodik, akkor nem fogja felhozni ismét a témát. Idekint nem, mások előtt nem. És akkor esetleg egyszer megszívhatja az enyém. De elég jelentőségteljesen nézek rá, hogy vegye a lapot, mik a szándékaim. Nem vagyok irigy, hiába nem osztoztam még senkivel sem itthon.