Különös, fárasztó dolog ez a költözés. Az ember azt hiszi, hogy egyszerű lesz, hogy tudja mit szeretne megtartani és magával vinni egy új kontinensre, mi az, amire mindenképpen szüksége lesz. Tervet készít. Azonban, amikor odakerülne, hogy valóban leválogassa őket, minden más perspektívába kerül. A korábban csak a képzeletében létező lista egyre csak hosszabb és hosszabb lesz, az ember pedig hirtelen el sem tudná képzelni az életét egy gyermekkorát idéző plüss medve nélkül, mely az utóbbi huszonöt évben eszébe sem jutott. Hirtelen mindennek jelentése lesz, mindenhez egy emlék, egy csipetnyi múlt kezd kapcsolódni, még a legapróbb rongydarabhoz is, mely egy régen elfoszlott otthonkáról esett le, melyet a tulajdonosa halála óta senki sem bolygatott. Egy költözés tehát sosem könnyű, hiába hittem azt napokkal korábban, hogy az lesz. Primmel a kis lakásunk egyik szobájában állunk - abban amin New Yorkba költözésünk első éveiben osztoztunk, ha éppen itthon voltam - dobozokkal, személyes tárgyakkal, emlékekkel és a múlt csontvázaival körülvéve. Érzelgős vagyok, egy bizonyos szinten mindenképpen, ha valamennyire is erősnek is tűnök, az nem azért van mert annak születtem, hanem mert az élet zubogó történései nem hagytak más lehetőséget. Most, itt állva mégis olybá' tűnik: ez semmit sem jelent. Nehéz a szívem, ha arra gondolok, hogy ki kell dobnom apa régi, szúette fapipáját, vagy anya egyik elrongyolódott ruháját. Pedig sem a tulajdonosok, sem mi nem használjuk már őket többet. De még így sem könnyű, holott tudom, nagyon jól tudom, hogy nem ezektől a tárgyaktól maradnak velünk, nem ezek emlékeztetnek rájuk, arra hogy voltak, hanem az együtt töltött percek kitörölhetetlen emlékképei. - Szerintem, te nézd meg édesanyád hátramaradt tárgyait, amit szeretnél nyugodtan tartsd meg emlékbe, amit nem, azt dobd ki - nyújtok felé egy egyszerűnek tűnő, varázslattal tágított szemeteszsákot. Különös érzés Blossomot az anyjának hívni, noha ő szülte, nem viselkedett úgy. Soha sem voltam teljesen biztos benne, hogy megérdemelte ezt a megszólítást, de nem volt jobb. Így szoktuk meg. Szólíthatnám a nevén is, de az olyan személytelennek hatott volna. Szeretem azt hinni, hogy a nővérem nem volt rossz ember, csak… állandóan rossz dolgokat csinált és könnyebb volt sodródnia velük, mint változtatni. - Ő is biztos így akarná - mosolygok rá biztatóan, noha nem teljesen vagyok biztos a szavaimban. Nem ismertem a nővéremet, ahogy senki sem, soha nem engedte, hogy ismerjük, mégis szerettem volna abban a hitben élni, hogy ez így neki is rendben van. Lenne. De ha nem is, az sem probléma, mélyen magamba nézve, be kell látnom, hogy jobban érdekel az unokahúgom lelkivilága, mint az, hogy valójában hogy érezhetett a nővérem. Neki pedig, úgy vettem észre, jól esik, ha úgy érzi, úgy tudja, hogy fontos volt az édesanyának. Fontosabb annál, mint hogy egyszerűen csak a küszöbön hagyja kéthetes korában aztán néha-néha ránézzen. Az pedig hogy ez igaz-e? Most már teljesen mindegy. - Én addig átnézem ezeket - emelem fel az egyik papír szeméttel telepakolt dobozomat amiből egy fehérhátú, fényképszerű kép esik a földre, fejjel lefelé. - Nem is Narcissa lennék... - engedek meg magamnak egy apró kuncogást. - Oda tudod adni, ha szépen megkérlek? - mutatok, kézzel, lábbal, fejjel, bármivel a tárgy felé, aminek nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget. Biztosan csak egy kópia a régi házról, vagy valami hasonló.
Szelíd mosollyal simítottam végig nagymama régi virágmintás ruháján, pont úgy festett a dobozban, mintha bármelyik pillanatban bejöhetne az ajtón, hogy kirázza, majd felvegye. Az eszem tudja, hogy ez nem fog bekövetkezni, mégis, mintha még mindig lenne bennem egy kis várakozás, hátha megpillantom alakját közeledni. Az ismerős illatok tehetik, sokkal közelebb hozzák az emlékeket, mint bármi más.
Amikor Cissy elmondta, hogy Angliába kell mennie, mert oda rendeli ki a főnöke, titkon nagyon-nagyon boldog voltam. Sose utaztunk igazán messzire, és tudtam, hogy apa is a brit mágiaügyi minisztériumban dolgozik most, bár ez látszólag Cissyt nagyon, de nagyon nem derítette jókedvre. Éppen ezért se áradoztam inkább arról, mennyire örülök, hogy közelebb leszünk hozzá, helyette anglia nevezetességeinek néztem utána, hogy aztán tervet készítsek, milyen sorrendben látogassuk őket végig. Mindegyiket látni akartam, élményeket gyűjteni, ha már elmegyünk, meg persze, amennyiben a munka is engedi, első a kötelesség! Bármennyire vágytam az utazásra, az ismeretlen csodákra, a költözés azt jelentette, hogy az otthonunkat elég hosszú időre el kell hagynunk, ami pedig az emlékek dobozolásával járt. Talán megszokásból volt még mindig kevés ruhám, sose vettem olyasmit, amire nem volt tényleg szükségem, de még így is szelektálnom kellett. Az apától kapott plüssök ott sorakoztak egy polcon, gondosan és tisztán tartva, egymást ölelve, nagymama öblítőjétől illatozva. Tudtam, hogy ki kell majd választanom egyetlen egyet, amit a csomagomban elvihetek, minden mást egy ládába kell száműznöm. Apa biztos megjegyezné, hogy már felnőtt vagyok, nem kell ilyen plüssgeciket őrizgetnem, ahogy ő mondja, inkább dobjam ki mind egy szálig. Pedig minden darabhoz fontos emlékek kötnek, olyanok, amiket nem akarok elfelejteni, akkor sem, ha nem mindegyik boldogságban úszó. - Jól van! - Válaszoltam a kérésre, anyának amúgyis csak egyetlen doboza volt itthon, minden mást magával vitt, a halála után pedig csak egy nyakláncot adott át az auror, aki lezárta az ügyét. - Nincs semmi, amit szeretnél? - Viszonoztam szelíden mosolyát. Mindig vigyázott rá, hogyan beszél róla, pedig tudom, hogy anya nem volt éppen a legjobb nővér. A régi, megsárgult képeken még olyan boldognak tűnt mindenki, nagypapa és nagymama szinte ragyogott anyával és Cissyvel, az én érkezésemre viszont ez a ragyogás megfakult, akárcsak azok a képek. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy a mama rosszat szólt volna anyáról, szomorúnak tűnt egy pillanatra, aztán ismét mosolygott, és folytattuk a mindennapokat. Bólintottam, és belül érzem, hogy valóban így lehet, anya szeretné, hogy emlékezzek, hogy emlékezzünk rá. Azt hiszem mindennél jobban azt akarta, hogy nyomot hagyjon ebben a világban, csak végül nem jó irányba próbálkozott. Az ilyesmi sokszor előfordul, az emberek hibáznak, de ettől még a maguk módján szeretetre méltóak, és eképpen kell bánni velük. Vagyis én ebben hittem, néha talán kissé naivan is. - Persze, egy pillanat! - Hajoltam le a képért, és kíváncsian fordítottam meg, mert pont úgy nézett ki, mintha csak a családi albumból esett volna ki. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Már nem elsőéves voltam, így elég gyorsan felismertem az ultrahang jellegzetes képét, és azon az apró magzatot. Olyan volt, mint egy kis babszem, első pillanatban arra gondoltam, hogy talán anya jobban ragaszkodott hozzám, mint hittem, de tekintetem a dátumra tévedt, ami nagyon nem stimmelt. Becsuktam a szemem, majd kinyitottam újra, hátha csak rosszul látom, ha sokáig vagyok szemüvegben, néha előfordul, hogy megtréfál a saját szemem. De nem, ezúttal egyáltalán nem ez történt. Cissy még mindig ott állt mellettem, várva, hogy átadjam a képet, én viszont csak bambultam magam elé, miközben a fejemben vadul száguldoztak a gondolatok. Annyi mindent tanultam arról, hogyan kell nyugodtnak maradni még akkor is, ha rossz hírt kell közölni egy családtaggal, azonban a saját családomnál mit kellene tenni? - Szerintem tedd le a dobozt… - Mondtam csendesen, féltem, hogy elejti, ha meglátja a képet. Mi jár ilyenkor az ember fejében? Minden. A dátumból elég gyorsan össze tudtam rakni a képet, bár akkoriban még gyerek voltam, azt hiszem ezért nem mondott semmit. De nem akartam találgatni, ahogy faggatni sem. Az akkor történtek sok fájdalmas emléket ébresztettek fel benne, olyasmiket, amiket nem érdemelt az élettől. Amint letette a dobozt, a kezébe adtam a képet, aztán szorosan átöleltem, mintha ezzel elűzhetném azokat. Mama, bárcsak olyan varázsereje lenne ennek is, mint a tiednek volt, most nagy szükségem lenne rá...
A kérdésre csak elgondolkodva meredek magam elé, majd a dobozra. Van-e bármi is, amire szükségem van a nővérem hátramaradt tárgyai közül? Akarom én egyáltalán, hogy szükségem legyen bármelyikre is? A válasz egyértelmű, a nyelvem hegyén is van, mégis, talán anyám emléke előtt adózva adok magamnak még egy percet, hogy biztos legyek magamban. - Nem nincs - rázom meg végül a fejem. - Azt hiszem nem csak a tárgyakkal emlékezhetünk valakire - teszem még hozzá egy halovány mosoly kíséretében, noha nem feltétlen a nővéremre gondolok, ezt azonban nem kötöm Prim orrára. Nem mintha az unokahúgom buta lenne, még véletlen sem, mindössze nem akarom őt terhelni, éppen elég nagy feladat és utazás áll még előttünk, semmi szükség arra, hogy ezt a múlt sötét árnyai még sötétebbre fessék. Nem igazán tudom hová tenni a reakcióját, az arca változásait, amit az a leejtett, régi fénykép vált ki belőle. Mi lehet rajta ennyire meglepő? Hirtelen semmi sem jut eszembe, hiszen látott már nem egy és nem két olyan fényképet, ahol az édesanyjával még gyereke voltunk és boldogak. Én legalábbis mindig annak éreztem magam, hiába jöttünk szerényebb körülmények közül, a szüleink, amit tudtak és módjukban állt, mindent megadtak számunkra. Blossom ezt sosem így gondolta, ezért ment el szerencsét próbálni és ezért keveredett bele abba a… helyzetbe, amiből végül már nem tudtuk őt kimenteni. - Mert? - vonom fel a szemöldököm, miközben lerakom a dobozt, ahogy kérte. - Annyira csaknem lehet rossz, nagyiék fiatalkorában még nem volt szokás aktot lőni - próbálok elég silányul humorizálni, hátha kicsit oldja a a hangulatát és a hirtelen lefelé görbülő szája és mosolyogjon inkább. Amint a kezembe adja a képet, minden világossá válik. Hogy mit érzek az elvesztett babám egyetlen ultrahang felvételének láttán? Magam sem tudom eldönteni, sírhatnékom van, mégis különös melegség önt nem. Nem feltétlen csak Prim váratlan, mégis heves ölelésének hatására. - Semmi baj - simogatom lassan a hátát, valahogy úgy érzem, hogy hiába az én tragédiám, amelyről senki, még a az édesanyám sem tudott, neki most mégis jobban fáj, mint nekem. - Régi történet ez, nem kell miatta szomorkodni, én sem teszem már - suttogom, noha nem teljesen igazak a szavaim, inkább csak őt szeretném megnyugtatni. Prim annyira érzékeny és néha annyira rózsaszínben látja a világot, mintha mindent rózsaszín és kedves unikornisok borítanának. Talán ez az én… a mi hibánk. A szüleimmel nem szerettük volna, ha idejekorán döbben rá dolgokra, ezért amíg lehetőségünk volt rá, igyekeztük óvni mindentől és mindenkitől, néha még a tulajdon szüleitől is. Pontosan ezért semmi szükség nincs arra, hogy felzaklassa magát egy régit, már-már megfakult történeten. - Ha szeretnéd és érdekel, szívesen mesélek róla, arról az időről - bár nem tudom van-e mit mesélni, az egész olyan rövid volt, gyönyörű, de rövid. Mindössze két és fél hónapig mondhattam magam édesanyának, mikor pedig elvesztettem a magzatot, hirtelen semmi lettem. Arra, ha valaki a szüleit veszti el volt szó: árva, arra ha valakinek a gyermekével történt ugyan ez már nem. Azt nem lehetett szavakba foglalni, talán nem is kellett, nem volt egy kifejezés sem, amivel le lehetett volna írni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, pedig egy magzatról volt szó. Elképzelni sem tudom, mit érezhet az, aki már a megszületett gyermekét veszti el bármilyen életkorban.
Az emlékek olyan becsapósak, mindent megszépítenek, ahogy telik az idő, és a szürke hétköznapok megfakulnak, csupán a tarkaság marad meg. Szívem szerint nem dobnék ki semmit, nem száműznék dobozok mélyére olyasmit, amibe kapaszkodva mosolyogni, sőt, talán nevetni is tudnék. Ez azonban egy olyan pillanat, amikor nem szabad önzőnek lennem, és felnőttként le kell mondjak sok-sok mindenről, még ha másképpen érezzek is.
Elvégre Cissy is így tesz. Egyszerre lett ez a lakás az otthonunk, neki azonban valószínűleg sokkal több emléke van mamáékról, vagy anyáról, amiket már egyszer ide hozott, és most még sem visz tovább. A mama mindig azt mondta, hogy a papa bennünk él tovább, hogy bármikor ha ránk néz, lát belőle bennünk egy kicsit, ezért nem hiányzik annyira. Persze, azért tudom, hogy amikor azt hitte, hogy nem látja senki, néha sírt, és azt szerette volna, ha még mindig vele lenne. A kezembe akadt kép némiképpen megrémített, hogy mégis mennyi titok maradt így is, amiről nem tudtam. Azt hittem ismerem a szobákat, a bútorokat, minden alakot és formát, színeket és illatokat, hogy bejártam minden négyzetcentijét, és átkutattam már az összes rejtekhelyet. Nem volt egy nagy lakás, most mégis olybá tűnt, valami fontos részlet kimaradt. Csendesen megráztam a fejem, jól tudtam, hogy ez nem az a pillanat, amikor ilyesmin nevetni kellene, amikor egyáltalán képes lennék rá. Csak tartottam a karjaim között, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, a halovány emlékeket, annyi minden történt vele, annyira fájdalmas lehetett, én pedig nem figyeltem rá eléggé. Iskolás voltam, ez azonban nem mentség! A mama sose mondta, egyetlen levélben se szerepelt, és Cissy sem említett semmit. Megint csak engem próbáltak volna meg védeni? Hiszen itt nem rám kellett volna gondolni! - De... - Lenyeltem a hangos tiltakozást, és csak a vállgödrébe fúrtam az arcomat. Nem neki kellene engem nyugtatnia, még se találtam a szavakat, ilyesmire mit lehet mondani? Úgy éreztem, hogy szúr a torkom, és talán többé semmit se leszek képes megfogalmazni, bármennyire szeretném is. Jól ismertem a gyászt, hogy milyen elveszíteni valakit, a hiány érzetét, a szomorúságot, amikor olyasmit lát az ember, ami a másikra emlékezteti, de Cissyvel könnyebb volt, együtt egyszerűbbnek tűnt megbirkózni vele. Bármikor beszélhettünk róla, emlékezhettünk régi képek feledt, mosolyoghattunk és nevethettünk, vagy sírhattunk, megosztani és együtt érezni egyszerű. Most viszont olyasmiről volt szó, aminél nem voltam jelen, aminek nem voltam a része, ami kicsit megrémisztett. Egyáltalán nem azért, mert minden pillanatáról tudni akartam volna, hiszen a magánéletéről ő dönti el, mit oszt meg másokkal, és mit nem, inkább azért, mert így a szavakat se találtam. Hogy vigasztalhatnám meg, hogy lehetnék én a támasza most? - Biztos vagy benne? - Kérdeztem csendesen, de nem engedtem el. - Miattam nem kell erőltetned, jól vagyok. - Tudtam, hogy aggódik, mindig aggódott, pedig ez a pillanat nem rólam kellene, hogy szóljon. - Te jól vagy? - Pillantottam fel lopva, hogy bármit is mondjon, azért ellenőrizzem. - Én itt vagyok neked, ha nem. Sírhatsz is, megvigasztallak! Ez sose volt kérdés, bármit megtettem volna érte, egész nap hallgatom, ha attól jobban érzi magát, és becsomagolok egyedül. Azt hiszem, ilyesmi sose fog történni, nem igazán hagyná, de a tényen nem változtat, hogy megtenném. Bár egyelőre talán az is megteszi, ha csak nem ácsorgunk a szoba közepén, így inkább kézen fogva lehúztam az egyetlen ülő alkalmatosságra, néhány könyves dobozra.
A korábban csak a képzeletében létező lista egyre csak hosszabb és hosszabb lesz, az ember pedig hirtelen el sem tudná képzelni az életét egy gyermekkorát idéző plüss medve nélkül, mely az utóbbi huszonöt évben eszébe sem jutott. Hirtelen mindennek jelentése lesz, mindenhez egy emlék, egy csipetnyi múlt kezd kapcsolódni, még a legapróbb rongydarabhoz is, mely egy régen elfoszlott otthonkáról esett le, melyet a tulajdonosa halála óta senki sem bolygatott.
