Reggel van még és nincs tanítás, mégis a jó időnek hála elég sokan vannak kint az udvaron. Süt a nap, lágy szellő borzolja a hajam, nem is kell ennél több. Hatalmas mosollyal az arcomon sétálok, kezemben egy könyvvel, miközben a szemem kíváncsian pásztázza a környezetemet. Jó páran kint vannak már, a legtöbben csapatokba verődve beszélgetnek, míg vannak akik hozzám hasonlóan magányosan foglalatoskodnak. Végül találok egy padot szinte mindenkitől távol, így leülök. Ekkor néhány kviddics játékos masírozik keresztül az udvaron. Nem viselik a házuk talárját, viszont elég sok meccset megnéztem már, hogy tudjam, több csapatból vannak. Úgy néz ki, közösen fognak játszani. Ezután kényelembe helyezem magam és kinyitom a könyvem. "Az elemek mágiája" áll a borítón, a szüleimtől kaptam. Tartalmaz néhány varázslatot, de leginkább csak történeteket írnak le benne. Még Dumbledore-ról is van benne történet. Szóval érdekes könyv. Ahogy olvasok, hamarosan zajongásra leszek figyelmes. Ahogy felnézek a könyvből, látom, hogy két fiatalabb fiú veszekszik éppen valamin. Az egyik szintén a Hollóhát tagja, míg a másik Hugrás. Megcsóválom a fejem, de addig nem csinálok semmit, amíg azt nem látom, hogy megragadják egymás ruháját. - Na már csak ez kellett... - dünnyögöm, miközben felállok. Elindulok feléjük, miközben becsukom a könyvem. Annyira belemerülnek a balhézásba, hogy fel sem tűnik nekik, amikor oda érek hozzájuk. - A mi csapatunk fogja nyerni a kupát! A bátyám is játszik és ő a legjobb játékos a világon! - mondja a háztársam amikor mögé kerülök. Ekkor egyszerűen csak megemelem a könyvem és az élével rákoppintok a gyerek fejére. Az persze azonnal feljajdul és elengedi a másik srácot. Mindketten tátott szájjal néznek rám, elvégre majdhogynem kétszer akkora vagyok, mint ők. - Ugyan srácok, túl szép az idő, hogy veszekedéssel elrontsátok - mondom mély, dörmögő hangomon. - Kérjetek bocsánatot egymástól! Hirtelen semmit nem tudnak csinálni. Talán egy kicsit túlzásba vittem a dolgot...
Az udvar egy eldugott szegletében ülve olvasom jegyzeteimet. Ritkán jövök ki a "normálisak" közé, megvan a kis világom a szobámban és füzeteimbe temetkezve. Mégis, a jóidő engem is kicsalogatott. Ez pedig nem jelent mást, mint egy ígéretet, hogy lassan haza térhetünk. Hiába mondják azt, hogy amíg nem végzünk addig ez a hely az otthonunk, az én szívem a kis erdei házhoz húz. Távol mindentől és mindenkitől. A kimásolt ábráimat figyelve elmerülök soraim olvasásában és több füzetet lapozok át. Ekkor üti meg fülem egy kellemetlenül ismerős zaj. Mintha csak kistestvéreimet hallanám. Megforgatom szemeim és becsukom jegyzetfüzetem. Jobb lesz ha én lépek közbe, mielőtt valamelyik tanár tenné. Mire gyorsítok lépteimen már egy másik idősebb fiú rákoppintott saját háztársa kobakjára, mire csak egy féloldalas mosolyra húzom szám. Magam a Hugrás gyermek mögé állok, kezem a vállára helyezve. -Ugyan már fiúk! Ne legyetek ennyire csökönyösek. Fogjatok kezet, kívánjatok szerencsét a másik háznak és menjetek a dolgotokra. - kezdek bele miközben a magas srácra emelem fakó szemeim. Keresem az övét, egyfajta bátorításként, hogy ne egymás ellen beszéljünk. -A sportszerűség a lényeg, meg hogy a játékosok jól érezzék magukat. - folytatom nyugodt hangon. Már már mint egy anya ki most magyaráz valamit gyermekének és annak barátjának. Amint befejeztem a másikra tekintek, hogy ő kíván e hozzáfűzni valamit. Én nem tudok mit. Hat ember kerget egy "labdát" kettő meg a cikeszt, ehhez én nem vagyok elég... fejlett? Nekem elég ha a szárazföldön el kell intéznem valamit. Mi több, bőven sok.
JEGYZET: A zenének semmi köze a reag témájához, csupán ezt hallgattam.
Mindketten riadtan néznek rám. A könyvet lassan elveszem a háztársam fejéről, közben várom, hogy kibökjék amire kértem őket. Ekkor duzzogva egymásra néznek, viszont amikor újabb idősebb diák érkezik, nem halogathatják tovább a dolgot. A lány is elmondja nagyjából azt, amit én, majd rám néz. Enyhén mosolyogva nézek vissza rá. Amit még utólag mond, az betalál. Végül a két srác kezet fog egymással, majd bocsánatot kérnek. - Nos, hallottátok. Most már játsszatok és szurkoljatok békésen! A srácok nem is foglalkoznak velünk sokáig, azonnal el is szaladnak. Ekkor a lányra mosolygom és a hónom alá veszem a könyvem. - Nagyon szépen elmondtad, mi a játék lényege. Csak nem rajongó vagy? - kérdezem. Majd eszembe jut, hogy nem is igazán ismerjük egymást. Kissé kipirul az arcom, közben kezet nyújtok neki. - Ööö egyébként a nevem Ed Mansfield! Örülök a találkozásnak! Azt hiszem ez most kicsit bénán jött ki, de talán annyira nem gáz, hogy elküldjön.
Mit mondhatnék? Nem értek túl sok mindent az emberibb világból. Sajátomról pedig pláne. Ilyenkor kellemetlen, hogy a fajtámat elnyomják. Az ismerősnek tűnő zaj pedig egyáltalán nem nyugtat meg. Noha kimért nyugalommal sétaltam oda féltem. Féltem, hogy elkéstem, hogy valaki olyan talált rájuk aki szivesen szítja a tüzet. Viszont monológom utáni mosolya egyfajta megnyugvást eredményez, melynek jele egy szélesebb mosoly. Figyeltem, ahogy kezet fognak, elnézést kérnek majd tovatűnnek a tömegben. Vajon mindig ilyen egyszerű lesz? -Nem, nem vagyok. - válaszolok kérdésére majd megrázom tagadón vörös buksim. -Az egyik testvérem játszik, de úgy gondolom, minden sportnak ez a lényege. Legyen szó a varázs világról vagy a mugliékról. - fejtem ki véleményem magamhoz szorítva a füzeteimet. Nem tudom mit mondhatnék, tekintve, hogy olykor a leláton is szédülök. A kéznyújtására magam is igy cselekszem. -Ne haragudj, valahol nagyon elhagytam az illemem. Rusty Lync, részemről a szerencse. - mutatkozom be, majd rá emelem kérdő, fakó tekintetem. Arcát vizsgálom, a kis pírt, mit talán a szél okozott. Az erős arcvonalat, a szőke tincseket. -Te az vagy? - kérdezem vissza, hiszen nem lehet véletlen, hogy ő is így látja.
