Meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult valamirevaló brit aurorokat összekaparni magam mellé, akiknek hasznát is venném. Potter nem tudom, mit keresett a parancsnoki székben, mert szerintem még arra is rácsodálkozott volna, ha azt mondom neki, hogy szőrös a segge és pontosan ennyire volt tisztában a saját beosztottjaival. Tehát a segítség, amit tőle kaptam, felért egy nagy kupac griffszarral, de legalább megbizonyosodhattam róla, hogy jobb helyen vagyok a MACUSÁ-nál mint itt. Egész biztosan kitéptem volna a hajam, ha ilyen balfaszok vennének körül, mint ez a selejtes csőcselék. A probléma viszont továbbra is fennállt, hogy alig volt emberem, hasznos és jó emberem meg még kevésbé. Eddig egyedül Cassiopeia Blackre tudtam igazán számítani és az egyetlen olyan aurornak tekintettem, akiről tudtam, hogy nem fog semmit elkúrni, amit rábízok. Túl régen hagytam itt Londont, nagyon felhígult a kínálat, ez pedig a kelleténél talán sokkal jobban bosszantott. Mégis kik képezhetik ki most az újoncokat, hogy ilyen puhapöcsök is bekerülhetnek, mint a legtöbb, akit a parancsnokságon látnom kellett. Hogy én lennék túl válogatós? Hát bassza meg az isten, jó hogy az vagyok, nem vidámparkba viszem őket vattacukrot zabálni. A hétvégére ismét visszautaztam New Yorkba. Ahogy azt az ottaniakkal megbeszéltem, minden hónapban néhány napot ott töltök olyan több napig tartó megbeszéléseken, amelyek első tíz perce után bárki hihetetlen ingert érezne rá, hogy hosszában felvágja az ereit. Nem éppen irodakukacnak jelentkeztem, amikor eldöntöttem, hogy auror lesz belőlem. De hát ezzel jár, kénytelen voltam elfogadni, hogy sajnos ez a faszság is része a munkámnak, pláne a szervezett bűnözésnél, ahol mindennél fontosabb az együttműködés és a csapatmunka. Utóbbival nem volt bajom, ha nem idiótákkal kellett egy asztalnál ülnöm. Azonban a mostani alkalomnak megvolt a maga előnye is. Ki tudtam fejteni a felháborodásomat és elkeseredésemet, hogy mennyire szánalmas a felhozatal Angliában, elmondhattam, hogy fél maréknyi aurort sikerült csak összekaparnom magamnak és hogy lehet, a végén innen kell elrángatnom egy-két jó képességű munkaerőt. Nyilvánvalóan az egész csürhe letudta annyival, hogy túl magasak az elvárásaim, mert ennyit tudnak, de úgy döntöttem, nem vitatkozom. Legfeljebb tényleg elviszek valakiket. Aztán miután végeztünk és elindultam volna haza, hogy ott folytassam a munka fontosabb részét, az egyik főnököm félrehívott, hogy tudassa velem, már van emberünk Angliában, mégpedig bent a Roxfortban. Hát a kurva anyját, hogy ezt nem tudta előbb kinyögni... Mindenesetre már hallottam Wilkinsonról és elismertem a munkáját is, úgyhogy nem volt kérdéses, hogy fel fogom keresni. Így kerültem egy szép keddi napon a Roxfort kapuja elé, ahol több mint harminc éve nem jártam. Nem lehettem itt még a csata idején sem, mert más foglalt le, pedig utólag megbántam, hogy ennyire semmibe vettem az egészet. Talán tehettem volna valamit, lehet megmenthettem volna valakit a biztos haláltól. Már sosem tudjuk meg. Inkább bevetettem magam az épületbe, miután eloltottam a cigarettámat. Szóval a sötét varázslatok kivédése terem. Hát legyen, nagyon remélem, hogy ott lesz az, akire nekem most szükségem van.
A sötét varázslatok kivédése tárgy roppant sokrétű, épp ezért a megközelítése is épp annyira szélsőséges, mint maguk az oktatók. Személy szerint a gyakorlatorientált órákat preferálom, hiszen a diákok a könyvet el tudják olvasni, és jobb esetben értelmezni is megtanulták már a tananyagokat. Ám tantermi körülmények között - tehát megfelelő szakmai háttérrel rendelkező varázslók körében - gyakorolni sosem lehet eleget. Én is mindig a tudásom próbálatására szánt lehetőségek szűkösségét emeltem ki, mikor diákként felszólaltam az Akadémián. Nem is én voltam a legtehetségesebb a szakon... Szerencsére kollégám is osztja a véleményemet, így van miről beszélnünk. Legutóbb épp a véleményét kértem ki az óráimmal kapcsolatban, és lévén, hogy néhány hónap után én nem ismerem úgy a diákokat, és nem tudom megállapítani a fejlődésüket olyan szinten, mint ő, bízom benne, hogy őszintén megosztja velem a meglátásait. Épp a folyosón sétálgatva bonyolódunk beszélgetésbe Lestrange professzorral, mikor a nagyterem felé haladva nem várt alakot pillantok meg. Nem mondanám, hogy ismerem őt, de a felismerésig bármikor eljutok. Máskülönben nehezen érdemeltem volna ki annyi elismerést, az arc- és névmemóriám sokakkal ellentétben páratlanul jól működik. Preston felbukkanása viszont nem kecsegtet semmi jóval és kétségem sincs afelől, hogy miattam érkezett. Mégis ki mást keresne a Roxfortban? Persze az is elég sokat sejtet, hogy épp a párosunk felé tart. Egy fél pillanatra elgondolkozom azon, hogy talán Rodney-val támadt kedve beszélgetni, de ennek aligha lenne bármi valóságalapja. De hogy bejelentés nélkül toppan be.. - Mr. Preston.. Micsoda... meglepetés.. - nem tagadom le egy pillanatig sem, hogy váratlanul ért az érkezése. Főként azért, mert soha nem is akartam egy légtérben tartózkodni vele. Ami pedig a nőkről kialakult véleményét illeti.. Nos, maradjunk annyiban, hogy lehet valaki profi a szakmájában, de ez nem gátolja meg abban, hogy ugyanakkor címeres barom is legyen. - Professzor, megtenné, hogy magunkra hagy minket? Biztosan fontos ügy, ha a minisztériumból személyesen keresnek fel.. - pillantok rá bocsánatkérően, bár nem gondolnám, hogy nagyon mellre szívja, hogy ez az egyébként is hosszúra nyúló beszélgetés áttolódik egy későbbi időpontra. Bár nekem is órám lenne hamarosan, mégis inkább az érdekel, miért vágtatott végig a folyosón Preston úgy, mint aki nem ismer se istent, se embert. Láthatóan néhány portrét is felkavart az érkezése. Nocsak, tán csak nem felismerték? - Minek köszönhetem a látogatást? - nézek felé várakozva. Azt már nem teszem hozzá, hogy megtette volna egy bagoly is. Bár levélből napjában egy tucatot is kapok, de ha a minisztérium a nyakamra küld egy hajcsárt, attól még nem haladok jobban a nyomozással.
Egyáltalán nem volt ínyemre újra végigsétálni ezeken a folyosókon. Nem kötődtek hozzá bánatos diákkori emlékek, amik most szappanoperába illő felszakadt sebként jelentek meg, ha őszinte akarok lenni, lényeges emlékeim sem voltak kölyökkoromból, amik ehhez a dohos szagú, hideg labirintushoz kötöttek volna. De itt voltam ‘98 májusában is, azon a bizonyos napon, és az sok maradandó nyomott hagyott az emberben. Mondjuk úgy, hogy nosztalgikus élmény volt, de annak sem a legjobb fajtája, hiába nem éreztem fájdalmat vagy szomorúságot, ha rágondoltam. A szar szájíz attól még megvolt. Mindenesetre örültem neki, hogy már a folyosón sikerült összeakadnom Miss Wilkinsonnal, és - nagy meglepetésemre - Rodney Lestrange-el. Nem lepett meg, hogy Wilkinson látásból ismert, a legtöbb auror így volt vele, mert valami elkúrt oknál fogva úgy példálóztak a nevemmel, mintha a megtestesült auroristen lennék. Az egómat simogatta, de nem volt igaz. Azért senkit sem javítottam ki, jót tesz a beszari újoncoknak, ha van előttük egy példakép, még ha olyan elcseszett is, mint én vagyok. Lestrange feje tankönyvbe illett volna, mondjuk a sajátjába, amit legszívesebben most a fejéhez vágtam volna, hogy ne bámuljon úgy, mint egy kisgyerek a nyalókát, amikor a szülei beviszik a cukorkaboltba ajándék fogszúvasodásért. - Miss Wilkinson, örülök, hogy ilyen hamar megtaláltam -nyújtottam felé a kezemet egy férfias kézfogásra, ugyanis oda-vissza szartam le, hogy ő nem férfi. Kollégák vagyunk, innentől kezdve a legkevésbé sem érdekelnek a részletek. Lestrange felé csak biccentettem egyet, amikor elindult otthagyni minket, de nem bírtam ki felhorkanás nélkül, amikor megbotlott az egyik pad lábában. Még mindig egy kétballábas fasz. - Nem a Mágiaügyi Minisztérium nevében keresem, ha ettől félne, nem vagyok egy gecis postabagoly. Ez most… nem nevezném magántermészetűnek, mert természetesen munkáról lenne szó, de egyelőre csak a lehetőségeimet mérem fel. Örülnék neki, ha tudnánk olyan helyen beszélni, ahol nincsen füle minden falnak, bár ebben a kibaszott téglakupacban jóformán nincsen más hely. -Kár lenne áltatnunk magunkat, a Roxfort az egyik legkevésbé titokzatos hely volt, hiába élt egy kurva nagy kígyó a csatornában, egy olyan teremben, amit egy megalomán faszkalap épített unalmas perceiben. Titkok Kamrája, meg a kis faszomat, ennél még egy nyilvános telefonfülke is titokzatosabbnak tűnt.
