Promise me you'll stay and fix these things I've hurt

Roxfortosként, amikor még nem voltam több egy gyereknél, már nagyon konkrét elképzeléseim voltak bizonyos emberekről. Tudtam, hogy az unokatestvérem sokra fogja vinni, bármilyen szakmát választ, tudtam, hogy Lionel Weasleyből auror lesz, és azt is, hogy Daphne Greengrass pontosan ugyanolyan szar ember lesz felnőttként mint gyerekként. Ehhez nem kellett különösebben intelligensnek lenni, ha az ember össze volt zárva vele egy szobában hét teljes tanévre, akkor könnyen kiismerhette. Mégsem tudtam kárörömet érezni, amikor kiderült hogy mennyire igazam volt.
Nincsen két éve, hogy megismertem a Dolohov családot, amikor Alina először hagyott magamra hosszú hónapokra, hogy a Roxfortba menjen tanulni. Már az első hetekben megkaptam tőle a levelet, hogy az új legjobb barátja egy másodikos, mardekáros lány, aki hasonlóan rajong a színházért mint ő és nagyon jól megtalálták a közös hangot. Akkor még nem tudtam, hogy az a mardekáros lány nem más, mint az én egykori szobatársam gyereke. Elég nagy meglepetésként ért, amikor nyáron egy ígéretemet betartva átvittem Dolohovék zavarba ejtően hatalmas kúriájába a lányomat, hogy Daphne Greengrass volt az, aki kinyitotta az ajtót Carollal, hogy üdvözöljön. Nem tudom, melyikünk volt jobban meglepődve.
Később nem találkoztam Daphneval egyszer sem. Először azt hittem, hogy csak velem nem akar találkozni, mostanra viszont rájöttem, hogy egyszerűen csak nem érdekelte a saját gyereke. Mindig Levin volt az, aki elhozta hozzám Carolt vagy aki eljött Alináért, ha én nem tudtam átvinni hozzájuk. Levinnel ültem be kávézókba is, amikor az egyik lány születésnapi zsúrját terveztük, mert bár neki nem volt sok ideje, arra a tíz percre mindig szakított időt, hogy elmondjam neki, mit hogyan szerettem volna, mikor viszem és hozom a lányokat. Többnyire csak bólogatott, bizonyára megbízott bennem, hogy mindkét gyerekre tudok vigyázni és elszórakoztatom őket.
Aztán elkezdett romlani a helyzet náluk otthon, amit először a lányukon vettem észre, csak utána rajtuk. Most pedig itt ültem az előre megbeszélt helyen egy étteremben, ahová más esetben soha nem ültem volna be, mert még egy pohár vizet sem tudnék a fizetésemből megengedni magamnak, kissé kényelmetlenül, túl korán érkezve, és Levint vártam. A felesége beadta a válópert és szőrén-szálán eltűnt, csak a tárgyalásokra tolta oda az arcát. Nagyjából ennyire számítottam tőle, nem többre, de bosszantott, hogy ezt teszi a férjével és a gyerekeivel. Beszélni akartam Levinnel éppen emiatt, egy kis támogatást nyújtani neki ebben a helyzetben, mert biztos voltam benne, hogy rajtam kívül nincsen más, akire támaszkodhatna.
Rohadjon meg Daphne Greengrass.

Daphne egyik napról a másikra tűnt el otthonról és ezzel együtt a családunk életéből. A házasságunk már régóta nem volt kiegyensúlyozott, a viták, dühös hallgatások mindennapossá váltak, csak akkor nem ugrottunk egymás torkának, ha kerültük egymást. Márpedig én olyan precizitással terveztem meg, hogyan kerülhetem el a tulajdon feleségemet és ezzel együtt a vég nélküli, túlontúl fárasztó vitákat, ahogyan a titkárnőm és a kabinetfőnököm megszervezte a napjaimat. Nem bírtam elviselni Daphnét, a párterápia nem segített, de nem akartam, hogy véget érjen a házasságunk. Szerettem őt, még ha nem is mondtam és mutattam ki elégszer, számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy kihátráljak a kapcsolatunkból, bármennyire is kényelmetlenné vált. Semmit nem adtam fel, ez vonatkozott a kapcsolataimra is - bár ezt némileg cáfolta, hogy azon kívül semmit nem tettem a házasságom megmentéséért, hogy eljártam két hetente párterápiára. A munka lefoglalta minden időmet, minden energiámat, azt gondoltam, a kapcsolatunk Daphnéval majd megoldódik. És most itt voltunk...
Nem tudtam senkivel megbeszélni, hogyan éreztem Daphne miatt. Pollux természetesen kérdezősködött, ellátott tanácsokkal és biztosított mindennemű támogatásáról, Dominic meghívott néhány italra, de mindez nem enyhítette azt a különös önvádból és Daphne miatti haragból álló fájdalmat, amit éreztem.
Váratlanul ért Frida Scamander levele. Amióta Carol megismerte a kis Alinát, többször találkoztam Fridával, de mindössze rövid időre, mindig a lányaink miatt. A gyerekeken kívül ritkán esett szó bármi másról és többnyire mindent ráhagytam. Nem volt időm olyan apróságokon töprengeni, mint a születésnapi torták ízesítése és effélék, motivációt sem éreztem rá, de ott voltam, mert valakinek ott kellett lennie. Fridát pedig kifejezetten kedveltem, rejtély volt számomra, hogyan maradt egyedül ennyire fiatalon egy gyerekkel. Sejtettem, hogy ezúttal nem Alináról és Carolról szeretne beszélni, a levele erősen sugallta, először egy nem is annyira kitalált indokkal el akartam utasítani. Nem Frida miatt, csupán nehezemre esett most bárkivel is beszélni, sosem mozogtam magabiztosan az érzelmek csataterén, különösen nem akkor, ha a sajátjaim kerültek terítékre. Végül mégis belementem, egy óvatlan pillanatban annyira erősen leterített a Daphne miatti elkeseredés, hogy nem tudtam nemet mondani.
Pontosan érkeztem az étterembe, aminek előre megadtam a címét Fridának is. Felszabadítottam az egész délutánomat, nehezen, de sikerült, pedig mostanság elképzelhetetlennek tűnt. A külügyminiszteri poszttal annyi munka szakadt a nyakamba, ami olykor még nekem is sok volt, csak komoly szervezéssel tudtam beilleszteni bármilyen programot a naptáramba.
- Szia - köszöntem Fridának az asztalhoz érve egy őszintétől igencsak messze álló, fáradt mosollyal. - Azt hittem, már sosem szabadulok el a Minisztériumból. Reggel még Berlinben voltam, de amint hazaértem, folytathattam az itthoni munkát. Még arra sem volt időm, hogy válaszoljak a gyerekek leveleire, pedig... nos, képzelheted mennyi kérdésük van.

Fogalmam sem volt, min mehetett keresztül az egész Dolohov család az utóbbi hónapokban, de talán években is. Én nem éltem át ilyesmit, bár azt hiszem, engem nem viselt volna meg, ha elválnak a szüleim, legalább csak egyiküket kellett volna megtűrnöm. Náluk viszont szemmel láthatóan nem ez volt a helyzet. Carol soha nem szólt egyetlen rossz szót sem az apjára vagy az idióta anyjára. Persze néha kicsúszott a száján, hogy Levin sokat dolgozik és így nem tud vele elég időt eltölteni, de ezt sem megrovásként mondta. Daphneről szinte egyszer sem beszélt, de ezt annak tudtam be, hogy a testvérével ellentétben ő apás. Azt hiszem, igazam lehetett, kiegészítve azzal, hogy nem volt tökéletes a kapcsolata az édesanyjával.
Aztán Carol elkezdett különösen viselkedni. Nem tett semmi rosszat, csak olyan... furcsa volt, nem tudnám megmondani, miben pontosan. Egyszerűen nem volt önmaga, és amikor a következő alkalommal találkoztam Levinnel valami nyári szünetes ügylettel kapcsolatban, már meg is értettem, hogy mi a baja. Biztosan nem élvezte túlzottan, amikor nem tudott éjjel aludni, mert a szülei egymással ordítottak a kúriának nem egy elég messze lévő szobájában. De nem szólhattam bele, a világon semmi közöm nem volt hozzá és nem is akartam, hogy legyen. Minden, amit tehettem az volt, hogy megadtam Carolnak azt a békességet, amit otthon nem kaphatott meg, amikor nálunk volt. Levinnek sem emlegettem fel a párkapcsolati problémáit, mert ahhoz még kevésbé voltam felhatalmazva, de egészen eddig ez nem is tűnt fontosnak. Most mégis azt éreztem, hogy jó lenne meggyőznöm őket a támogatásomról.
Elmosolyodtam, amikor megláttam Levin alakját közeledni felém. Nem okozott különösebb nehézséget kiszúrni őt az emberek között, elég feltűnő volt, és nem csak a magassága miatt.
- Szia. -Nem hittem egy pillanatig sem a mosolyában, hihetetlenül nyúzottnak tűnt. Vagy csak én képzeltem bele ezt a körülmények tudatában? -Jaj, nyugodtan eltolhattuk volna máskorra. Semmiképpen nem szeretnék még én is órákat elvenni tőled egy ilyen sűrű nap kellős közepén. -Most már mindegy volt, az asztal le lett foglalva, itt voltunk mindketten, csak nem fogunk gyorsan megszökni...
Arrébb toltam az asztalon a boros poharat, amit a pincér már akkor megtöltött, amikor leültem ide. Nem ittam még belőle egy kortyot sem, de örültem, hogy van. Hester nagyon irigy lenne, hogy milyen remek borokat iszogatok ma este.
- És hogy érzed magad? Jó, ez így hülye kérdés, gondolom nem valami fényesen.

Nem szerettem segítséget kérni és még kevésbé beszélni a problémáimról. Nem éreztem jobban magam tőle, csupán kiszolgáltatottnak és valakinek az adósának. Különben sem bíztam meg mások képességeiben annyira, hogy rájuk bízzam magam akár csak egy egészen kicsit is. Igyekeztem ezt a helyzetet valami másnak értelmezni, egy egyszerű baráti beszélgetésnek, aminek a menetét könnyedén befolyásolhattam, nem kellett többet mondanom, mint amennyit akartam, feleslegesen és akaratomon kívül megnyílni. És Frida különben is ártalmatlan volt, inkább csak a személyes frusztrációim zavartak ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban, nem az, hogy Frida visszaélhetne a sérülékeny állapotommal.
- Talán éppen rám fért, hogy valaki órákat vegyen el egy sűrű napom közepéből. És az az igazság, hogy minden napom ilyen, nem találnék kevésbé zsúfoltat. Nem panaszkodom, természetesen, tudtam, hogy mit vállaltam. - A rengeteg munka volt jelenleg a legkisebb gondom. Sőt, valójában megváltásként gondoltam a véget nem érő feladatokra, amelyek kitöltötték minden időmet és gondolatomat.
Helyet foglaltam Fridával szemben, mire szinte másodperceken belül megjelent mellettünk egy házimanó az étlappal és a borlappal. Megköszöntem, mire már távozott is, hogy a munkáját végezhesse egy másik asztalnál.
- Leginkább döbbenten, nem gondoltam volna, hogy Daphne képes ezt meglépni. Szerencsére nincs időm sajnálni magamat miatta, a munka leköti minden időmet. Bár attól tartok, Carol és Alexander nem tudják ilyen könnyen félresöpörni a problémát, nyilván nem is várható el tőlük. - Nem vártam el semmit a gyerekektől, de segítséget sem tudtam nyújtani nekik. Elképzelni sem tudtam, mire lenne most szükségük tőlem. Azt hiszem, leginkább az anyjukra lett volna szükségük, de Daphne elhagyta őket, mit sem törődve a tulajdon gyerekei érzéseivel. - Nem értem, Daphne hogyan tehette ezt velük. Nem hiszem, hogy én rászolgáltam erre, amit művel, de a gyerekek biztosan nem érdemlik ezt.

Meg tudtam érteni Levin szorongását ezzel az egésszel kapcsolatban, nem véletlenül bántam meg én is egy percre, vagy inkább többre, hogy elhívtam magammal. Nem mondhatnám, hogy jól ismertük egymást, minden gyors, tízperces találkozó, amire leültünk, csak és kizárólag a lányainkról szólt. Nagyon ritkán jött egy "hogy vagy?", esetleg egy "fáradtnak tűnsz", de ennél mélyebbre soha nem mentünk, mert egyikünknek sem volt szüksége rá. Le mertem volna fogadni, hogy egyikünk sem lett volna képes rá még akkor sem, ha a szükség így kívánja. Egyszerűen nem erre vagyunk kitalálva, mindketten jobban szeretünk magunkban őrlődni a problémáinkon. Rendkívül egészséges.
De most szüksége volt rá, ebben biztos voltam. Nem éltem át azt, amit ő, sosem hagyott el engem senki, ellenben én hagytam már el másokat, ha nem is örömmel. Reménykedtem benne, hogy egy kicsit talán tudok segíteni neki, vagy csak beszélgetni, mert néha az mindennél többet ér. És aggódtam a lányáért is.
- Ez már csak így megy, a sok felelősség kevés pihenőidőt von maga után. Persze van, aki bírja, de még azoknak sem árt a pihenés, akiknek ez a kedvenc életvitelük. Talán tényleg szükséged van erre a kis időre -engedtem meg magamnak egy mosolyt. Én nem bírtam volna azt tenni, amit ő. Persze szerettem dolgozni, nem tartottam piszkos dolognak a munkát, a szakmámat pedig kifejezetten szerettem. De el tudtam fáradni én is, erre remek példa volt, amikor hajnal kettőig ültem a varrógép felett, hogy készen legyek Gilderoy halloweeni jelmezével, mert ő egy hatalmas hotgod (nem, nem hotdog, hotgod) akart lenni. Kedves szerettem volna lenni és elkészíteni neki, de utána nagyon megbántam.
Mosolyogva néztem a házimanóra, nekem kifejezetten furcsa volt pincéri szerepben látni egyet, de igyekeztem ugyanúgy viselkedni vele, mintha egy embertársam lett volna. Aztán a borlappal jóval több időt töltöttem el, mint az étlappal, amiért Hester biztosan büszke lenne rám, és a választásra is. Nem a legdrágább mellett döntöttem, de sajnos az egyik kedvencem nem volt éppen olcsó darab.
- Nem, nekik valóban nem lesz egyszerű dolguk. Carolon inkább a haragot látom, mint a szomorúságot, de ki tudja, ez idővel megváltozhat. Erős lány azért, a helyedben még nem aggódnék érte, legfeljebb ha nem javul a helyzet. -Az egyik kezemmel a kikészített szalvétát kezdtem gyűrögetni a kezemben. -Tudom, hogy nem segítek ezzel senkin, de nem mondhatnám, hogy többet vártam ennél Daphnetől. Már a Roxfortban is megbízhatatlan volt, nulla felelősségtudattal, és ez az én számból még erősebb lehet, mert én sem vagyok ennek a mintapéldánya. Sejtettem, hogy éppen ilyen élete lesz, csak miattatok reménykedtem benne, hogy nincsen igazam. Ahogy te is mondtad, nem érdemeltétek meg.

Nem vártam el senkitől, hogy megértsék, milyen menedéket jelentett nekem mindig is a munka. Már gyerekként kifejlesztettem ezt a védekezési mechanizmust, ha problémám adódott, képes voltam minden stresszt, minden belső vívódást beleölni a tanulmányaimba. Nem csoda, hogy évfolyamelsőként végeztem a Durmstrangban, egyszerűen a hetedik év végére már nem is éreztem igazán megterhelőnek a vizsgákra készülni, mert addigra ez lett számomra a természetes. Apám elrángatott valahova a halálfaló cimboráival? Sebaj, másnap tizenkét órán át görnyedtem a könyvek felett. Apám megvert? Nem gond, új szavakat tanultam az épp aktuális nyelvből, amit próbáltam elsajátítani. Felnőttként ugyanezt jelentette számomra a munka. Míg mások azt várták, hogy a pihenés levegye a vállukról a munka terhét, addig rám éppen maga a munka hatott így. Segített kizárni minden mást.
- Talán. - A mosolyom erőltetett volt, ezúttal nem sikerült magamra varázsolnom a könnyednek tűnnő politikusmosolyt, amit nálam csak Pollux Black fejlesztett tökéletesebbre.
Leadtuk a rendelést a házimanónak, nem is igazán foglalkoztam vele, hogy Frida mit kért, az étlap és a borlap egyik elemét sem okozott gondot kifizetni. Az egyetlen előnye volt annak, hogy Dolohovnak születtem, pedig a családi vagyonnak egy jelentős része elveszett még a huszadik század elején. Azért így sem kellett aggódnom a piszkos anyagiak miatt, ahogyan a gyerekeim dédunokáinak sem kell majd.
Nem ismertem túl jól a gyerekeim lelki világát, azonban azt én is meg tudtam állapítani, hogy Carol dühös volt. Biztosan szomorú is, legalábbis az tűnt természetesnek ebben a helyzetben, de a lányom inkább csak a haragját fejezte ki egyértelműen.
- Nagyon dühös az anyjára, szerintem úgy érzi, hogy elárulta őt és az öccsét. Tulajdonképpen igaza is van. - Daphne tényleg velük szemben követte el a legnagyobb árulást. Ők nem vétettek semmit. - Valószínűleg nem ugyanolyannak ismertük meg őt. Nem tartom magam naivnak, de az az igazság, hogy az elején nem gondoltam volna, hogy egyszer így fog végződni. Persze tizennyolc évesen könnyű elhinni, hogy megtaláltad a tökéletes párt. Aztán az ember felnő...
Túl korán házasodtunk össze Daphnéval, túl korán jöttek a gyerekek, igazából minden túl korai volt. De aranyvérű körökben ez volt a szokás, mi csak követtük a tradíciókat és elhittük, hogy működni fog kettőnk kapcsolata életünk végéig. Nem működött és utólag visszatekintve már az elején sem volt tökéletes, de olyan fiatalon még nem tudtunk eleget az életről ahhoz, hogy ezt beláthassuk. Valószínűleg Frida is értette a helyzetet, hiszen ő is egyedül nevelt egy gyereket, akit nagyon fiatalon szült. Nem tudtam semmit róla, hogy ki volt Alina apja és milyen kapcsolatot ápolt Fridával, de aligha volt happy enddel záródó szerelmi történet. Egyáltalán létezett olyan?
- Nagyon hálás vagyok, amiért segítetek Carolnak Alinával, nagyon sokat jelent neki, hogy van kihez fordulnia az anyja helyett. Szerintem mindig jobban felnézett rád, mint Daphnéra, bár úgy sejtem, ennek sosem adott hangot. De ezt neked úgysem kell megmagyaráznom, te is tudod, milyen zárkózott kislány. - Volt kitől örökölnie.

Általában nehéz volt megértenem Levin Dolohovot. Sokmindenben egyetértettünk, könnyen szóba elegyedtem vele és azt hiszem, egészen barátinak nevezhettem a kapcsolatunkat. Ugyanakkor sokszor akadtam el ott, hogy az érzéseit és a gondolatait igazán át tudjam látni és tudjak velük mit kezdeni. Kissé olyan érzés volt ez, mint amikor az ember csukott szemmel lépked egy szobában, aminek bizonyos pontjain üvegszilánkok vannak és fogalmad sincsen, mikor lépsz bele egybe. Jelen pillanatban szerettem volna jól beletaposni, hátha azzal tudok valami támogatást nyújtani neki, leszámítva azokat a közhelyeket, amiket most próbáltam valahogy személyre szabni legalább egy egészen kicsit.
Nem lepett meg Carol haragja, éppen ezt vártam tőle, meg igazából az öccsétől is, bár amennyire én tudtam, ő nem reagált ennyire szélsőségesen a válásra. Persze ez mindig így van, a serdülőket viseli meg a legjobban a válás. Még Hesterrel beszélgettünk egyszer róla, én otthon babáztam Alinával, ő pedig a vizsgáira készült és valamiért szóba jött ez is. Nem volt különösebb oka annak, hogy ez ennyire megmaradt bennem, hiszen nekem soha nem kellett azon aggódnom, hogy majd a serdülőkorú lányomnak át kell élnie a szülei válását, mégis emlékeztem rá. Talán éppen emiatt aggódtam annyira a Dolohov családért.
- Nem az én dolgom ítélkezni felette, de nem vagyok képes anyának nevezni egy olyan embert, aki képes szó nélkül elhagyni a gyerekeit és vissza sem nézni. A helyében nagyon mélyre elásnám magam. -Nem akartam véka alá rejteni, mennyire ellenszenves volt nekem Daphne Greengrass mind a mai napig. Sosem ártott nekem személyesen, mert nem volt egy rosszindulatú ember, de sosem tudtam tisztelni. Szánalmasnak találtam azt, ahogy hátbaszúr másokat, ahogy kikotyog titkokat, amikhez neki semmi köze, ahogy nem lehetett semmit rábízni, mert semmi felelősségtudata nem volt… Reménykedtem benne, már csak Carol érdekében, hogy felnőttkorára legalább megváltozik és nem fogja továbbra is egy tizenkét éves kislány fejével nézni a dolgokat. Ismételten tévednem kellett. -Daphne mindig értett ahhoz, hogy sokkal jobbnak mutassa magát, ha az neki előnyt jelentett. Nem állítom, hogy ne lettek volna őszinték az érzései, de a viselkedésén biztos sokat alakított. De hát nem olyan egyszerű azt fenntartani, pláne, ha az aranyvérűek nyomása is rátok nehezedik, ami gondolom nektek normális a furcsa kis világotokban. Én nem ismerem azt a közeget, nem tudok róla nyilatkozni.
Biztos voltam benne, hogy most még nagyobb teher a vállán az egyedüli gyereknevelés mint bármilyen más elvárás, ami eddig rajta volt. Én sosem tapasztaltam meg, milyen párban gondoskodni egy gyerekről, de apám attól még ott volt, és hiába nem akartam ezt elismerni, azért olykor hatalmas segítség volt a létezése. Biztosan nagy nehézséget okozott volna, ha hirtelen ez a támogatás eltűnik mellőlem.
- Ugyan már, bármikor nagyon szívesen látom Carolt -mosolyodtam el. -Igazából sosem értettem, miért ragaszkodik hozzám ennyire és miért hozzám fordul az anyja helyett. Gondolom, velem jobban megtalálta ilyen szempontból a közös hangot, mint Daphneval, de nem baj. Amíg van valakije, addig más nem fontos. Rád is rád férne egy ilyen ember, Levin. Nem hinném, hogy ez én vagyok vagy csak én lehetek, de azért szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz, ha segítségre lenne szükséged.

Ezelőtt nem gondolkodtam sokat azon, hogy mások milyennek látták Daphnét, mert számomra magától értetődő volt, hogy mindenki csodálatos teremtésnek tartotta őt, aki pedig nem, abból nyilvánvalóan az irigység beszélt. Hiszen Daphne megtestesített mindent, amiért nagyra lehetett tartani valakit: intelligens volt, elbűvölő, gyönyörű... Mostanság azonban kezdtem belátni, hogy mások talán egy teljesen különböző szemüvegen keresztül szemlélték őt, mint én. Beleértve Frida Scamandert is, aki a saját élettapasztalatai miatt mélységesen megvetette az exfeleségemet.
- Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy valaha is kényelmes és testhezálló volt neki az anyaszerep. - Ez egy olyan nőnek, mint Frida, talán elképzelhetetlen volt. Ő egyedül felnevelte a lányát és látszólag a világot jelentette neki a kis Alina. Daphne nem ilyen volt, és bármennyire igyekeztem megvetni ezért, a lelkem mélyén tudtam, hogy ez hatalmas álszentség tőlem. Nekem sem volt kényelmes az apaszerep, nem azért született meg Carol és Alex, mert mi Daphnéval annyira vágytunk rá, hogy szülővé válhassunk. Elvárás volt, nem pedig belső késztetés. Nem álltunk rá készen, sőt, talán sosem volt nekünk való a családalapítás. - Nem elrendezett házasság volt, ha erre gondolsz. Nem tagadom, elég gyakori a mai napig, de a miénk nem az volt. Greengrassék egészen haladó szelleműek.
Nem volt szükség rá, hogy hangosan is hozzátegyem: az én családommal ellentétben. Nyilván senki előtt nem volt titok, hogy az én családom milyen értékeket képviselt, amikor a nagybátyám az Azkabanban ült és nála csupán a Lestrange-trió követett el kegyetlenebb gyilkosságokat. Ettől függetlenül a házasságunk Daphnéval tényleg valós kötelék volt, a mi választásunk. Mindig úgy éreztem, hogy apám csak azért nem szerzett nekem menyasszonyt már három éves koromban, mert teljes bizonyossággal tudta, hogy úgysem választok majd rosszul. Túlságosan bízott a saját befolyásában felettem - talán jogosan.
- Ez igazán kedves tőled. De én jól vagyok, őszintén szólva csak egy hatékonyabb titkárnőre szorulnék rá, mert rengeteg a munka. Egy válás nem a világ vége, kellemetlen, ez tény, de túl lehet lépni rajta. Nekem nem kell segítség, tényleg, remekül megvagyok. - Hazudtam, szemrebbenés nélkül. De el sem tudtam volna képzelni szánalmasabb dolgot, mint bevallani Fridának, hogy mennyire nem voltam jól. Én nem voltam ilyen puhány.