London sokszínűsége a mai napig képes volt elvarázsolni, és teljesen magával ragadni. A város néhol hangos, színes forgataga, a Temze melletti zölden susogó fák, és a rengeteg különböző ember. Varázslók, boszorkányok, muglik, ugyan ki mondta volna meg a sok száz, ezer sétáló közül ki micsoda. Szerettem csak a színes kavalkádot nézni, és kitalálni, hogy ki kicsoda is lehet. Ami még ennél is jobb volt, az a számtalan üzlet, és rengeteg lehetőség az elfoglaltságokra. Bár sose voltam kifejezetten sportos, a színház miatt elég sok mindent kipróbáltam, és táncolni is sokáig jártam, két kezem kevés lenne, hányféle tanfolyamon vettem részt. Ha időm engedte volna, biztos sokkal több mindent próbálok ki, például valami hangszert, vagy az élmény-festést, az nagyon jól hangzott. Azonban erre nem sok lehetőségem volt, a legtöbbet délután tartották, amikor én az esetek többségében próbáltam, vagy éppen előadásunk volt. Éppen ezért engem lepett meg a legjobban, amikor az egyik edzőterem üveges ablakán megpillantottam a hirdetést a délelőtti önvédelmi tanfolyamról. Igazság szerint Titire gondoltam első sorban, hogy esetleg szüksége lenne rá, az utóbbi időben túl sokszor forgolódtak körülötte az aurorok, ráadásul Lionel Weasley valamiért külön úgy érezte, hogy a személyes box-zsákja lehet. Hát ennek itt és most véget vetek! Ha a szívemre hallgattam volna, nemes egyszerűséggel besétálok az auror parancsnokságra, ahol mindenki szeme láttára keverek le néhányat annak a beképzelt alaknak, de Titire való tekintettel visszafogtam magam. Magam miatt nem aggódtam, maximum pár napig bent tartanának, nagyobb szégyen lenne neki, hogy elverte egy nő. Abban azonban biztos voltam, hogy bár nem a világ legférfiasabb varázslója a bátyám, még az ő büszkesége sem viseli el azt, hogy a húga küldje el önvédelmi tanfolyamra. A női praktikák ennél viszont szélesebb skálán mozogtak, hiszen azt is jól tudtam, hogy ha arról van szó, hogy engem kísérjen el, mint a nagy és erős bátyám, máris egyből megenyhül. Csupán csak két napig kellett kérlelnem, mire végül rábólintott, így eredményesnek éreztem a dolgot. Az első óra különösen tetszett, sok dolgot mesélt az edző arról, milyen fajta támadásoknak eshetünk áldozatul, és ezek ellene hogyan lehet eredményesen védekezni, aztán bemutatta a gyakorlatokat. Sose voltam a fizikai erőszak híve, vagy tulajdonképpen semmilyen erőszaké, idegennek éreztem magamtól minden ilyesféle dolgot, talán éppen ezért furcsának éreztem, hogy egy számomra teljesen ismeretlen férfit kellett “bántanom”. Nem, mintha egy ismerőssel könnyebb lett volna, azt hiszem az még nehezebben menne. Az edzés végére kellemesen kifáradtam, és úgy vettem észre, Titi sincs éppen a toppon, ezért is javasoltam, hogy térjünk be kávézóba. Zuhanyzás után, mintha kicseréltek volna, máris sokkal szebbnek láttam a világot, és a férfiba karolva vidáman terelgettem a hatalmas, üvegezett ablakokkal keretezett épület felé. Itt csinálták mindenidők legjobb sós-karamelles lattéját, és mondjon bárki bármit, most egy muffint is megérdemeltem! Vagy egy csokis gofrit, nem is tudtam eldönteni, melyik verzió tetszik jobban. - Ha nem tudsz választani, a legbonyolultabbnak és legfranciásabbnak hangzót kérd, biztos lehetsz benne, hogy isteni finom lesz! - Kuncogtam, miközben leültem az egyik asztalhoz, és elsimítottam a csipkés abroszt. - Meghívlak egy sütire is, a mai eredményeid után igazán kiérdemled! Nagyon hálás vagyok, hogy velem jöttél, így sokkal jobban sikerült, nem? Szerettem a társaságában tölteni a kevéske szabadidőm, amikor sikerült. Az emberek azt mondják, hogy együtt dolgozni és együtt is lakni megterhelő, mert nincs személyes tér, de ezt én egyáltalán nem éreztem. A munkában ritkán tudtunk szót váltani, annyira különböző munkakörünk volt, haza pedig jószerivel csak aludni jártunk, néha azt sem azonos időben. Gyerekként csak a szünteket töltöttük együtt, mert mire ésszel felértem a testvérek fogalmát, Pippel már rég a Roxfortba jártak. Aztán Titi elköltözött a városba, én pedig bekerültem a Roxfortba, szóval most kellene pótolnunk azokat az éveket. Bár ez valahogy sose jött igazán össze. - Szerintem folytathatnánk bevásárlással, rád férne egy ruhatár frissítés az új frizurádhoz! - Igazság szerint úgy éreztem, egyre jobban kezdte magát összeszedni. Jót tett neki, hogy rendes munkája lett, bezzeg mikor én biztattam erre, akkor csak rám legyintett. Mondjuk velem valóban nincs is közös gyerek… - Frit mostanában, mintha kicserélték volna, te nem vetted észre? - Talán nem kellene célozgatnom, de mi mást tenne az ember egy jó kávé és sütemény társaságában, ha nem pletykálna?
Nagyon szerettem a húgomat, egy magyar mennydörgőnek is nekimentem volna Bonnie-ért, de a legújabb ötlete éppen annyira hozott lázba, mint egy marék kutyaszar. Köszönöm szépen, tudtam magamra vigyázni. Jó, mostanában összevertek párszor, szakmai ártalom, a legjobbakkal is megesik, de ettől még képes voltam megvédeni magam. Nem feltétlenül Lionel Weasley-vel szemben, aki egy fejjel magasabb volt nálam és történetesen auror is, de úgy általában igenis képes voltam rá. Elismerem, nem verekedtem úgy, mint néhány gyakorlott kolléga a sarki kocsmában és nem is szerettem főbenjáró átkokkal dobálózni, mint sokan a környéken, de kreatív megoldásokkal mindig sikerült élve és aránylag épen kikeverednem minden helyzetből. Ha a kishúgom nem kért volna annyira szépen és nem féltettem volna annyira a faszkalap exétől, biztosan nemet mondok a hülye ötletére, így viszont képtelen voltam rá. Talán nem lett volna olyan szörnyű a tanfolyam első órája, ha előtte nem hajnali négykor keveredtem volna haza úgy bebaszva, hogy a konyhaasztalt és a kanapét is csak komoly nehézségek árán sikerült megkülönböztetnem. Mentségemre szóljon, Pollo tehetett az egészről, nehéz volt nemet mondani neki, amikor mindent fizetett helyettem - és a sokadik kör Lángnyelv, majd a harmadik felszívott csík után az ember már igazán nem is elmélkedik azon, hogy mennyivel bölcsebb lenne otthon bedobni egy kamillateát és nyugovóra térni. Reggel persze gyűlöltem magam, amiért előző nap nem hajtottam el Shackleboltot vagy legalábbis nem tanúsítottam mértékletességet, de ha egyszer megígértem a huginak, hogy vele megyek arra a kicseszett tanfolyamra, akkor nincs visszaút. Az első óra nem zárult számomra sikerrel, kivéve talán azt a tényt, hogy nem hánytam le senkit. Amikor Bonnie felvetette az ötletet, hogy igyunk meg egy kávét, mosolyt erőltettem az arcomra és egészen meggyőző lelkesedéssel vágtam rá, hogy micsoda remek gondolat. Pedig másra sem vágytam, csak egy kiadós alvásra és bármire, ami csillapíthatta a fejfájásomat. De olyan kevés időt töltöttem a húgommal, hiába éltünk együtt, nem pazarolhattam el egy ilyen alkalmat. A színházban kerültem őt, nem szerettem volna zavarni és különben is megvolt a magam dolga. Néha megnéztem a próbákon és az előadásokon, hangosabban tapsolva mindenkinél, mert nálam jobban egészen biztosan senki sem örült a sikerének, de ettől függetlenül igyekeztem minél inkább észrevétlen maradni. És hát ott volt Frida is, aki kitöltötte a szabad perceimet, még akkor is ő járt a gondolataim között, amikor az önvédelmi kurzuson valaki olyan könnyedséggel földhöz baszott, mintha csak egy alulfejlett csivava lettem volna. Egyszóval hiába lakott nálam a testvérem, nem töltöttünk együtt elég időt - bár lehet, éppen ez volt a vitáktól mentes, zavartalan együttlakásunk záloga. - Nekem pont jó lesz, amit te rendelsz, nem válogatok. - Nem jártam ilyen helyekre és tényleg nem érdekelt, mit raktak elém, sosem voltam válogatós. - Ja, remekül sikerült. Még egy-két óra és fél kézzel lenyomsz egy hegyi trollt is. A saját teljesítményemről inkább nem szerettem volna egy szót sem ejteni. - Ülhetnénk a teraszra? Jó idő van és muszáj rágyújtanom... Eddig csak árnyékként követtem mindenhova a húgomat. Nem volt számomra idegen London muglik lakta része sem, tulajdonképpen a tömegközlekedés sem okozott különösebb problémát, de csak az utcákat és aluljárókat ismertem, a kávézókat és egyéb üzleteket egyáltalán nem. Könnyedén megmondtam, melyik aluljáróban lehetett a legkényelmesebben aludni egy szeles éjszakán, de hogy hol lehet jó sajttortát kapni, azt már biztosan nem - nem mintha bárki is jobb süteményt sütött volna az anyánknál. - Kösz, de inkább nem. Tökéletes így a ruhatáram - vágtam rá némileg sértetten. Elismerem, a ruhatáram valóban nem volt új és nem is állt túl sok darabból, de nekem tökéletesen megfelelt így. El sem tudtam képzelni kínosabb programot, mint egy önvédelmi tanfolyam után új ruhákat venni a húgommal, aki persze mindig csinos volt és remekül nézett ki, én pedig úgy mutattam mellette, mintha egy jótékony pillanatában összeszedett volna egy szakadt hajléktalant az utcáról. Frida említésére kiült egy zavart, bárgyú vigyor a képemre. Nem tudtam mit is kéne mondanom, csak reménykedni mertem benne, hogy félreértettem és a húgom nem célozgatott semmire. Egyrészt égtem a vágytól, hogy valakinek végre picsoghassak egy sort a Fridával való kapcsolatomról, másrészt viszont a húgom volt erre a legkevésbé alkalmas alany. Mi lett volna, ha ezt is kikotyogja Alinának? Hosszú fáziskésés után válaszoltam csak, előtte az indokoltnál hosszabb ideig fújtam az orrom - egész nap szipogtam a tegnap Pollo pénzén felszívott kokaincsíkoktól, természetesen ráfogtam egy teljesen kamu megfázásra. - Ja, hát igen... Elég... boldognak tűnik, azt hiszem - vontam meg a vállam. - De nem tudom, hogy ez változás-e, nem tudom milyen volt az elmúlt években. De örülök, hogy boldog, jó ilyennek látni.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Kissé talán elgyötörtnek tűnt hozzám képest, de ezt csupán annak tulajdonítottam, hogy velem ellentétben nem bántak épp kesztyűs kézzel vele. Azt hiszem sokkal törékenyebbnek tűnök, mint amilyen valójában vagyok, végtére is a színpadon elég sok mindent kell csinálnom, amihez muszáj kondiban lenni. Legyen szó akár a koreográfiáról, vagy arról, hogy Fudge redezőt épp milyen démon szállja meg, és valami lehetetlennek tűnőt kér tőlünk. A tanfolyamon gondolom inkább azt vették figyelembe, hogy Titi mégiscsak férfi, szóval ezért nem kímélték. Bár az utolsó repülése egy kicsit azért még nekem is fájt, viszont ha kikértem volna magamnak, bizonyosan nem jönne velem többet, azt pedig nem kockáztattam volna semmi pénzért! - Rendben! - Bólintottam, és tekintetem már egy üres asztalt keresett, bár ilyentájt azért nem voltak szerencsére túl sokan. - Gondolod? Mondjuk különösebben nem örülnék neki, ha ilyesmire lenne szükség, nem szeretnék ártani másnak. - Jobb szerettem segíteni az embereknek, mint leállni verekedni. Nem tudtam volna visszaemlékezni olyan pillanatra, hogy bármikor is harcolnom kellett volna, mármint fizikailag. Ha bármikor kértem volna, Titi biztosan megteszi, nagy volt, és erős, az én egyetlen bátyám, szóval nem éreztem szükségét. Ahogy ő se élt vissza vele soha, mi már csak ilyen hugrabugos lelkek voltunk, a saját kis álmainkkal, és érzéseinkkel. - Ülhetünk, úgyis olyan szép virágokat tartanak. - A dohányzásra már nem tettem megjegyzést, egy-két káros szokás belefér, és inkább szívjon rendes cigarettát, mint azokat a fura szereket szedje. Kellemes volt az idő, még se ült kint rajtunk kívül senki, bár minden valószínűség szerint a legtöbben ilyenkor dolgoznak. Annyira nem zavart, legalább nem kellett annyira figyelnünk, hogy miről beszélünk, hogy meghallja-e azt más. Mostanában még szigorúbban vették a varázsló törvényeket, nem szerettem volna Titit bajba sodorni, rá sokkal inkább figyeltek, mintha folyton rosszban sántikálna. Látszik, mennyire félreismerik! - Két nagy sós-karamellás lattet szeretnénk, valamint két csokis gofrit, extra tejszínhabbal! - Mosolyogtam a kiérkező pincérre, és anélkül rendeltem, hogy az ital lapra pillantottam volna. Herbert megvetette az ilyesféle helyeket, ahol muglikkal érintkezhetett volna, mintha bármivel is alsóbbrendű lenne ez a hely a varázsló negyed kávézóihoz képest. Nem kellett volna rá gondolnom, olyan sokszor sikerült megállnom, mégis elő-előfordult, hogy felrémlett egy-egy emlék. Tudom, arra kellene koncentrálnom, hogy most egyenesbe hozzam az életem, de nem csupán rossz pillanataink voltak, éppen ezért bármennyire tisztában vagyok vele, mit kellene csinálnom, annyira nem egyszerű. - Miért? Túl lányos program lenne már a sütizés után? - Húztam vicces grimaszra az orrom, nem kell ezt ilyen véresen komolyan venni, csak olyan rövidnek tűnt az idő, ha nem találok ki még elfoglaltságot. Az se utolsó mondjuk, hogy tényleg ráfért volna néhány új gönc, szerintem a macskáinak több játéka van, mint neki ruhája. Nem, mintha Cirmiék nem érdemelték volna meg, de mindig másokra gondolt először, és ha valaki meg segíteni próbált, azt élből elutasította. Szerettem volna duzzogva a tenyerembe támasztani az állam, de az olyan gyerekes lenne, és különben se illő könyökölni, így csak hátradőltem a széken, és nagyot sóhajtottam. Nem mondhatom, hogy nem sejtettem, hogy visszautasítja majd az ajánlatom, de akkor is. Fri említésére meg csak mosolygott, mint valami tökkelütött, majdnem felnevettem. Szerintem a fél színház tudta, hogy folyton kettesben tűnnek el, senkinek nem kellett nagyon gondolkoznia, miként rakja össze a képet. Már csak abban reménykedtem, hogy az igazgató fülébe még nem jutott el a hír, mert annak nem lenne jó vége. Pedig ő is elfogadhatná, hogy nem irányíthat mindent, a gyerekei tulajdonképpen felnőttek, bármennyire nehéz ezt egy szülőnek elfogadni. - Azt hiszem az a legjobb kifejezés, hogy kevésbé ragyogó. - Feleltem mosolyogva, jelentőségteljesen pislogva felé. Utáltam, hogy nem mondhattam azt, amit mindenki tudott, mert akkor megint én lennék a pletykás, aki senki titkát nem tudja megőrizni. Bár ők titkolták rosszul, ez igazán nem az én saram! - Igen, valóban jó ilyennek látni… téged nem különben. - Mindketten megérdemelték már, hogy egy kicsit egyenesbe jöjjenek.
Az a családi tradíció, hogy Ollivanderék a Hollóhát táborát erősítik, elpusztult az én születésemmel, aztán a húgom csak tovább rontott a helyzeten. Sokszor megkaptam, hogy nálam hugrabugosabb hugrabost még nem hordott hátán a föld - ezt többnyire úgy kellett értelmezni, hogy te egy kibaszott nagy lúzer vagy, Bertie -, de Bonnie igazából sokkal jobban kiérdemelte ezt a megtisztelő címet. A rosszindulat és önérdek csírája is hiányzott belőle, annyi keresnivalója volt egy verekedésre épülő önvédelmi tanfolyamon, mint drogdílernek a rehabon. Meglepett, hogy nem kért bocsánatot mindenkitől vagy nem fakadt sírva a kurzus közepén, de ezt inkább a színészi tehetségének tudtam be, nem az eltitkolt agresszív hajlamainak. - Hidd el, én sem örülnék, ha szükséged lenne rá. De jó tudni, hogy képes lennél megvédeni magad, ha szükséged lenne rá. Sok a kretén a világban. - Például az exe, ő a kretének krémjébe tartozott és a legrosszabb, hogy Bonnie ezt még mindig képtelen volt belátni. Ritkán került szóba az a fasztarisznya, úgy sejtettem, leginkább miattam, mert nem bírtam higgadtan társalogni a majdnem-sógoromról, de a nyakamat tettem volna rá, hogy Bonnie még mindig meg akarta látni benne a szépet. És én csak reménykedhettem benne, hogy nem rohanna vissza a karjaiba, ha lehetősége nyílna rá... - Aha, igen, fasza virágok - helyeseltem, bár egy pillantást sem vetettem a növényekre és nem is érdekeltek különösebben. Helyet foglaltunk az egyik asztalnál, szerencsére volt miből válogatni. Kellemetlen lett volna egy túlzsúfolt terasz, az ember sosem lehetett elég óvatos, ha muglik között mozgott. Manapság különösen szigorúan kezelték az Alaptörvényt, az ember könnyen a Wizengamot előtt találhatta magát, ha rosszkor, rossz helyen állt neki kviddicsről beszélgetni. Nem mintha kviddicsről terveztünk volna vitatkozni, mi nem voltunk egy sportos család, főképp nem kviddicsrajongók - seprűt is utoljára elsős koromban láttam közelebbről és akkor is olyan középszerű teljesítményt nyújtottam, hogy Madam Hooch valószínűleg a nevemet sem jegyezte meg. Nem ő volt az egyetlen. Csak helyeslően bólogattam Bonnie rendelésére, miközben rágyújtottam. Bármi, ami csokis volt és extra, az nyilván csak jó lehetett, kávé terén sosem válogattam, így ez csak jól sülhetett el. Különben is bíztam a húgom kifinomult ízlésében. - Persze, nagyon sérti a férfiasságomat - forgattam a szemem. - Nem, egyszerűen csak nem akarom erre pazarolni az időt és a pénzt. Különben is, én egy szemeteszsákban is ellenállhatatlan vagyok, nincs szükségem hozzá új ruhákra. Ezzel a kijelentéssel könnyen vitába lehetett szállni, bár meglepett volna, ha éppen Bonnie teszi meg. Én csak jót vigyorogtam a saját, szánalmasan gyenge viccemen. Szerettem volna hinni benne, hogy Fridával jól titkoltuk a kapcsolatunkat. De ilyenkor, amikor csak mosolyogtam az említésére, mint egy idióta, ábrándos tinifiú, azért felmerült bennem a gondolat, hogy talán szarul csináltuk... Eddig senki sem kérdezett rá, Carol Dolohov előszeretettel viccelődött vele, de más sosem hozta szóba a kapcsolatunk minőségét Fridával. Talán csak senkit nem érdekelt annyira, hogy kérdezősködjön... - Azt nehéz elképzelni, ő mindig "ragyogó". Nem találkoztam még csak hasonló nővel sem, mint ő. Frida... ő egyszerűen csodálatos, mindig is az volt, csak nem akarja elhinni. - Egy lemondó sóhaj kíséretében kifújtam a cigifüstöt. Bántott a tudat, hogy akár a fejem tetejére is állhattam, Frida akkor sem hitte el nekem, hogy mennyire tökéletes. Nekem mindenképp az volt, az első pillanattól kezdve. Mégis mit kellett volna máshogy csinálnom, hogy higgyen nekem? - Igen, hát... jó, hogy újra beszélünk egymással, eddig nem is tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott. Csak próbálunk távolságot tartani, hogy Alinának azért mégse legyen ez kínos vagy nehogy félreértse a helyzetet, tudod... Próbáltunk távolságot tartani, meg a nagy lófaszt... - De örülök, hogy sikerült valami barátságfélét kialakítanunk, mert Frida olyan jól megért, mint senki más és ez nagyon sokat jelent nekem, azt hiszem. Úgyhogy összességében csak hálás lehetek, amiért olyan rosszul bírod az alkoholt és mindent kikotyogsz részegen, te kis kezdő alkoholista - vigyorogtam Bonnie-ra. - Alina egészen véletlenül megemlítette, hogy a történet előzménye istentelenül sok gin volt, de gondolom, ezt szeretnéd letagadni. Közben megérkezett a rendelésünk, már ránézésre meg tudtam állapítani, hogy jól döntöttem, amikor a húgomra bíztam a döntést. A kérdés csak az volt, hogy a másnapos gyomrom mennyire fogja bírni, de ételt nem hagyunk kárba veszni, ez alapszabály.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Muszáj voltam bólogatni a szavaira, de ezúttal annyira nem hittem benne. Persze, valahogy volt egy érzésem, miért is mondta, azonban nehezen tudtam elképzelni, ahogy Herbert megjelenik a küszöbünkön, én pedig a korábban megtanult könyökléssel harcképtelenné teszem. Nevetséges kép volt. Azért még se éreztem teljesen feleslegesnek a tanfolyamot, némi időt töltöttünk együtt a munkán kívül, ahol valahogy még mindig idegenül mozgott. Mindig ezt csinálta, magában eldöntötte, hogy mi lenne a legjobb a másiknak, aztán ahhoz tartja magát, mondjak bármit is. - Ugyan, azért ott még nem tartunk, hogy testőrök kelljenek a Heliosba! - Legyintettem mosolyogva, túlzásnak éreztem a dolgot. Sose beszéltünk a történtekről igazán, azután az este után azt hiszem nem is nagyon lett volna miről. Megértettem, hogyan érezheti magát, tehetetlenül, ahogyan én magam is. Ezen viszont sajnos egyáltalán nem változtatott az, hogy beszélünk-e róla, nem tudtam volna másképpen tekinteni a magam mögött hagyott évekre, fontosak voltak, számítottak. Valahol azt hiszem ezt ő is tudta, ezért se hozta fel ő sem. Tekintetem inkább a tarka szirmokon állapodott meg, megnyugtató volt egy olyan hely, ahol élő növényeket tartottak, kellemesebbé tettek mindent. Úgy tűnt ez mondjuk Titit annyira nem kötötte le, de ezen nem is csodálkoztam, otthon se vitte túlzásba az élő növényeket, bár abban a lakásban talán meg se maradtak volna igazán. Mondjuk nem, mintha okom lenne a panaszra, én örültem, hogy van hová hazamennem, amit tényleg otthonnak is éreztem kicsit. Bármilyen rossz környéken is volt. - Mindjárt gondoltam, olyan macsó típus vagy. - Nevettem csendesen, mindketten tudtuk, hogy közel sem ez volt a helyzet, bár én csak örültem neki. - Akkor egyedül fogok választani, és ilyen tarka ingeket és pulcsikat kapsz! - Jelentettem ki még mindig nevetve, azt hiszem képes lett volna a legrondább karácsonyi pulcsit is felvenni, sose volt válogatós. - Meg feliratos pólókat! Nekem van a legcsodálatosabb húgom, ezt is tőle kaptam, meg ilyeneket! Tudom ám a méreted! - Egészen fenyegetőnek hatott volna, ha nem ruhákról van szó. Csak elhúztam a szám a szemeteszsák gondolatára, mégiscsak úgy tűnt, hogy minden kezd egyenesbe jönni, ezt pedig néhány új ruha szintén jól tükrözte. Nagyon igyekeztem a lakásban rendet tartani, szerettem takarítani, és olyan jó illatú öblítőt venni, ami betöltötte az egész szobát. Legalább elnyomta a lépcsőház undorító bűzét. Na, az az, amit sose leszek képes megszokni! - Szerintem csak ti nem látjátok, milyen hatással vagytok egymásra. - Csóváltam meg a fejem, kicsit olyan érzésem volt, mintha megint diák lennék a Roxfortban, akkor kávéztunk így mindig. Csupán akkoriban sose osztotta meg velem a “szerelmi életét”, bár most se nagyon szándékozik, ahogy észrevettem. - Persze, hogy Linie ne értse félre, hát hogyne… ugye tudod, hogy bár a hugrabugba jár, de évfolyam első? Se nem naiv, se nem buta az a lány, és már nagyon régóta nem gyerek. - Meglehet előbb tudja mi a helyzet, mint a tulajdon szülei. Nem lepődnék meg. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne nevessek fel arra, hogy távolságot tartanak. Mármint én aztán nem követtem őket soha, és nem az teszi ki a napom nagy részét, hogy rajtuk tartsam a szemem, de egyáltalán nem voltam vak sem. Meg már gyerek se. - Igazából annyira nem bírom rosszul csak… - Lesütöttem a tekintetem, Linnienek már elmondtam, milyen indokok vezéreltek, és megbeszéltük a dolgokat, de Titi most először hozta fel. - Kicsit önző voltam, és nagyon szerettem volna, ha megint olyan közel lehetünk egymáshoz Linnievel, mint mielőtt híresebb lettem. Meg azt is, hogy végre tudj róla, mert te is annyira eltávolodtál tőlem, a családtól, mindenkitől… - Most már egész gyerekesnek tűnt, pedig tényleg régóta felnőtt voltam! - Sajnálom, nagyon összekuszáltam mindent! - Egyiküknek se volt miattam könnyű, bár mostanra minden elcsitulni látszott. Mosolyogva köszöntem meg a kávét és a süteményt, aztán vad kavargatásba fogtam, nem nagyon tudtam, hogy kellene folytatnom a beszélgetést. Ami eddig könnyűnek tűnt, már közel se maradt az.
