The secrets of the cabbage patch

Rusty & Eddie

Ahogy teltek a hetek és a hónapok, egyre jobban és jobban bántam, hogy belevágtunk ebbe a teljes őrületbe Ollivanderrel. Nem volt olyan napom, amikor ne lettem volna tűrhetetlenül rosszul, mindezt persze amellett, hogy továbbra is meg kellett felelnem a falkámnak, rendben tartanom mindent a ház körül és mellette természetesen a munkámat is tökéletesen végeznem. Nem mondanám, hogy egyszerű volt, sőt, kifejezetten nehéz volt mindent egyszerre működtetni, és ezen az idő nem segített. Minden egyre nehezebbé vált, ahogy egyre rosszabb végeredményeink születtek az elkészült bájitalokból.
De nem voltam egyedül. Volt egy falkám, igaz, nagyrész gyerekek alkották, ugyanakkor még a kicsik is képesek voltak bizonyos feladatokat elvégezni. Szívesen vállalták magukra a csirkék megetetését, éjjelre pedig a bezárásukat az ólba, és a két kecskével is boldogan foglalkoztak. A legnagyobbaknak pedig még többet köszönhettem, főleg Hunternek és Rustynak, akik a legrosszabb napjaimon vállukra vették az egész házat. Nem várhattam el ezt tőlük, de amikor az ágyhoz szegezett a rosszullét, kénytelen voltam rájuk támaszkodni. Merlinre, nem is tudom, mi lesz velem, ha Hunter majd itthagy.
Most is kint voltunk a kertben Rustyval és az ültetvényben dolgoztunk. A káposzták gyönyörűen nőttek és a megbűvölt almafán is olyan termés nőtt az év szinte minden napján, hogy összefolyt a nyál az ember szájában. Kivéve most, amikor még felnyúlni egy almáért is piszok nehéznek tűnt. A problémák pedig csak gyűltek.
- Tudod már, merre mész továbbtanulni? -kérdeztem Rustytól, miközben a pálcám segítségével egyesével a fának támasztott kosárba ejtettem a fáról az almákat. Sejtettem, mi lesz a válasza, mindig nagyon lelkesedett a munkámért és az üzletért, ahol az egyetlen ember volt, akit engedtem olykor besegíteni, bár nagyon apró dolgokkal. Általában takarított és ha kértem valamit, azt odahozta nekem, komolyabb, bájitalokkal kapcsolatos teendőket nem bíztam rá, ahogy másra sem. Hunter a lábát is alig tehette be oda, mert olyan kétbalkezes volt, hogy három havi betevőnk veszett volna oda egyetlen rossz mozdulatára.

Mit mondhatnék? Jó újra itthon lenni. Jó egy helyet az otthonodnak tekinteni, mely melegséggel áraszt el, már ha csak gondolsz rá. Illatok melyek arra emlékeztetnek.
Viszont mióta Apa jobban el van foglalva valamivel, ami lassan az egészsége totális rovására megy igyekszem egyre többet besegíteni ott ahol tudok, meg ahol engedi. Szerencsére nem vagyok egyedül, mindenki oda teszi magát, ki-ki maga módja és ereje szerint. Ez tesz minket erősebbé és kitartóakká. Megtanulunk küzdeni egymásért és magunkért.
Így ma hozzá csapódva segít kezem a kertben. itthon nem mindig viselem a fedésnek szánt karkötőt, mint a mai napon sem. Nem rejtem hosszú ujjú felső alá. Talán a másik rosszallása ellenére rövid ujjúban lébecolok kint. Amíg a növényeket locsolom fél szemem a másikon tartom. Néha neki is pihennie kellene, legalább mikor itthon vagyunk. Amikor felteszi kérdését leteszem a kannát és hozzá lépek, magamhoz véve a fának támasztott kosarat.
-Szerintem ez számodra az egyik legegyértelműbb. - válaszolok viszonylag mély hangommal és mosolyodom el. -Gyógynövényekkel és bájitalokkal szeretnék foglalatoskodni. - akármennyire is hangzik furcsán a csendességem valamint olykor pufogó viperákat megszégyenítő pufogásom mellet, segíteni szeretném az olyanokat, akik hozzá fordulnak menedékért. Az olyanoknak, mint az itt lévők. Nem tudnám megmondani, mikor kezdtem el komolyabban érdeklődni a témával. Talán elsős koromtól, mikor még csak ismerkedtem velük, utána hogy segédkeztem neki a boltban? Vagy első vörös napom megelőző görcsök enyhítésekor, mikor cickafark teát főzött. Volt, megtehette. Fene sem tudja és talán nem is érdekes, elhatároztam magam és küzdeni fogok ezen elhatározásomért. Némi aggodalommal tekintek rá, ki tudja mi az isten nyilával kerül kontaktusba a szervezete.

Rusty & Eddie

Egyik részem nagyon örült annak, hogy ismét itthon volt az egész falka, mindegyik kölyökkel. Jó volt, hogy akadt segítségem és a még nem roxfortos korúak már nem csak az én nyakamba szakadtak az egész birtok gondozása mellett. Hunterre és Rustyra mindig számíthattam, ők segítettek a legtöbbet a ház körül és gondozták a legjobban a kicsiket. Persze a többiek is megtettek minden tőlük telhetőt a nagyobbak közül, meg persze a kicsiknek is megvoltak a maguk feladatai, nálunk ez mindig is így működött. Tárt karokkal fogadtunk minden vérfarkast, legyen akármilyen fiatal vagy éppen idős, de ha hosszabb időt terveztek itt tölteni, akkor ki kellett venniük a részüket a munkából, ennyi szabályunk volt csak.
Másik oldalról viszont megvolt a maga hátránya is annak, hogy mindenki itthon volt. Így már nem tudtam rejtegetni a rosszulléteimet az idősebbek elől és minden reggel szembesülnöm kellett vele, hogy néhányan mennyire aggodalommal teli szemekkel néznek rám. Ennyire borzasztóan festettem volna? Minden bizonnyal. A hónapok alatt az érzés már tompulni kezdett, hozzászoktam az állandó rosszullétekhez és ha nem vágott különösebben a padlóhoz a legújabban elszúrt alkotásunk Ollivanderrel, akkor nem is vettem észre, milyen rosszul nézhetek ki. A tükörképem azért néha megijesztett, amikor a fürdőszobában jártam. Nem akartam, hogy a kölykök aggódjanak értem. Mástól szerencsére nem kellett tartanom, ebben a falkában nem fenyegetett az a veszély, hogy valaki át akarná venni tőlem a vezető szerepét.
- Ennyire nagy hatással voltam rád? -mosolyodtam el halványan. -Bármit választasz, tudnod kell, hogy én támogatni foglak. De biztos vagyok benne, hogy nem lesz problémád bejutni az akadémiára, tárt karokkal fognak ott fogadni. -Reméltem, hogy így lesz, mindig jó volt látni, ha a kölyköknek sikerült elérniük, amit akartak és elterveztek maguknak. Megérdemelték, mindegyikük sokat küzdött érte, sokkal többet, mint amennyit a "normális" gyerekeknek kellett.
Kivettem az egyik almát a kosárból, szép nagy volt, élénkpiros és érett, kórokozók nélkül. Helyes, jól működtek még akkor a varázslatok. Ekkor vettem észre, hogy Rusty olyan furcsán néz rám.
- Valami baj van?

Annak ellenére, hogy Apa olykor rosszabb állapotban volt, legalábbis kinézetre, mint egy tizenháromszor kimosott vég termék, jó volt látni.
Mostanra pedig elég nagy vagyok ahhoz, hogy reggelivel lepjem meg a népes falkát vagy rendbe szedjem a házat, mind ezt mindenféle szó és felszólítás nélkül. Nem éreztem tehernek, örömmel teszem.
Ha valamelyik idősebb úgy gondolná, hogy az erejét szeretné próbálgatni, állok elébe. Ha csak játékosan, magam is így tettem, ha pedig valódi erejét kívánta fitogtatni, szintén beleadtam mindent, hogy ne legyen kétsége afelől, hogy vannak tőle erősebbek vagy legalább kitartóak akit nem könnyű félre lökni. Mondhatni azért van valamennyi előnyöm is ebben és valószínűleg Eddie nem egy levelet kapott erről.
-Talán még annál is nagyobb. - viszonozom a kedves mosolyt és bátran tekintek rá.
-Köszönöm! De ezt szeretném csinálni. Természetesen, ha bírni fogjuk. - sokatmondón tekintek rá. Ha béna vagyok felesleges oda járnom, ha pedig annyira kizsákmányolnám a készleteinket inkább nem megyek. Jusson több a többieknek, mint nekem. Mindannyian küzdünk a mindennapokkal, saját démonainkkal, nem akarom, hogy a kisebbek az én kiadásaim miatt hiányt szenvedjenek bármiből is. Ez az én akaratom amiből nem fogok engedni. Figyelem ahogy kezébe veszi az egyik almát és megvizsgálja. Akármit is művel ezekkel a terményekkel, nagyon jól csinálja és kiszolgálja a gyerek-sereg igényeit. Visszakérdezésére egy bizonytalan, aprót bólintok.
-Ne tedd tönkre magad és pihenj kicsit. - kezdek bele némi bátorságot előkotorva a szívem mélyéről. Nem feleselésnek szánom, csupán aggódom Érte. Torkom kiszárad, így láthatatlanul próbálok nagyobbat nyelni.
-Inkább viszem egyedül az egész háztartást egy hétig, csak kérlek... kicsit lassíts! Ne légy olyan, mint a sünik. - még régebben ápolgattunk egy süni mamát aki a kicsinyeit védte valamitől. A süni mama az adott pillanatnak élt, feláldozta volna életét a kicsinyeiért. De ha ő elpusztul a kicsinyei is. Noha nálunk nem ilyen drasztikus a helyzet, csupán... nem tudom mihez tudnék kezdeni, ha komoly dolog érné.

Rusty & Eddie

Végtelenül hálás voltam Rusty rengeteg segítségének. Sokszor éreztem bűntudatot amiatt, hogy képes volt a szükségesnél jóval több felelősséget magára vállalni. Igen, megvolt mindenkinek a maga dolga és a kölykök tették, amit tenniük kellett, de ezt szerettem úgy beosztani, hogy maradjon bőven szabadidejük is. Szerettem ezt a rendszert, amit kialakítottunk a falkán belül, általában mindenki egyetértett azzal, hogy ez a munkamegosztás még jobban összetart minket és senkinek nem állt szándékában másra sózni a feladatait. Rusty azonban sokszor túlvállalta magát, olyat is elvégzett, ami az én dolgom lett volna vagy a kicsiké. Bezárta este a tyúkokat, reggelit készített mire felébredtem, mosott és takarított... Jóval többet tett, mint az elvárható lett volna tőle, de nem problémáztam rajta nyíltan. Eddig úgy láttam, szívesen teszi.
- Ugyan miért ne bírnánk? -vontam fel a szemöldököm. -Ha minden jól megy, nemsokára még többen leszünk a boltban. Van egy jóbarátom, aki remekül ért a bájitalokhoz, lehet, őt is megkérem, hogy csatlakozzon az üzlethez. Persze előtte még el kell intéznie ezt-azt, hogy együtt tudjunk dolgozni, de szeretnék pozitívan állni hozzá. Hárman foglalkozni a bolttal gyerekjáték lesz, nem igaz?
Sejtettem, hogy nem éppen erre gondol, de még nem is arra, hogy a ház körül dolgoznék túl sokat. Nem beszéltem róla egyik kölyöknek sem, csak Hunter tudott róla valamennyit, de titkolni nem titkolhattam, hogy milyen nyúzott vagyok hosszú hónapok óta. Nem akartam belekeverni őket abba a nagy valószínűséggel öngyilkossággal is felérő kísérletezésbe, amibe Ollivanderrel vágtunk bele. És alá is támasztotta, hogy ez zavarja.
- Jól vagyok -válaszoltam neki higgadtan. -Tudom, hogy nem úgy néz ki, de tényleg rendben vagyok. Csak egy kis idő kell még és minden teljesen helyreáll. -Ezt még magam sem hittem el, minden előrelépés után jött kettő hátrafelé. Néha azt éreztem, hogy soha az életben nem jutunk semmire azzal a bájitallal.

Jól szervezett falka vagyunk. Egymást támogatjuk és belátjuk, ha a saját feladatunkat nem látjuk el, mindenki mást hátráltatunk. Viszont az aki a feladatokat szortírozza, magának nem hagy pihenni való időt. Neki is kellene, még ha magának nem is hajlandó bevallani. Ahogy azt is tudom, vagy érzem nem tudom melyik a jobb szó erre, hogy szerinte túl sokat vállalok. De hé! Ha most nem kezdem el később hasznavehetetlen ingyen élő lennék. Ismerem magam és tudom magamról, hogy lusta dög vagyok, akit egyébként nógatni kell, ha nem magam határozom el, hogy márpedig megcsinálom. Válaszára enyhe értetlenség ül ki arcomra, kicsit ráncolom fitos kis orrom, egyik szemöldököm megemelem, majd lágyulva vonásaim ajkam szélei vesznek egy felfelé mutató ívet.
-De biztosan! - bólintok egyetértőn, majd némi kétség telepszik hangomba. Magamat -talán a mugli világban ért sérelmek miatt- alig veszem valamibe.
-Nem csak erre gondoltam. Sokkal inkább, hogy nem vagyok elég jó tanuló ahhoz, hogy bent maradjak. Vagy egyáltalán bekerüljek. Inkább a többiek kapjanak többet, minthogy én vigyek el mindent feleslegesen. - teszem hozzá halkan egy kisebb sóhajjal és egy megigazítom az almákat, hogy még több férjen bele, már ha még szeretne szedni. Miközben bal kezemmel magamhoz szorítom a kosarat, a jobbal az almákat igazgatom, olykor feltekintek rá, hogy kiolvashassak valamit mimikájából vagy szemeiből. Nem csak azt, hogy füllent e, hanem azt is, hogy a kelleténél jobban fárad vagy rosszul érzi magát. Sokáig nem tudnék senki szemébe tekinteni, ha nem tudnék ilyen nehéz időszakban egy kicsit jobban odafigyelni arra, aki a legtöbb figyelmet szentelte nekem.
-Legyen igazad... - mintha sejtenék bármit is, hogy mi az oka annak, hogy olyan nyúzottnak néz ki. Szívem szerint összefognék Hunter-rel, hogy a szobájába, mi több, az ágyában tartsuk legalább egy teljes napig. Benyúlni az ébresztőjét, leitatni a kakast és a boltra kirakni a "Ma zárva vagyunk" feliratot. Nagy valószínűséggel nem igen bocsájtana meg egyhamar. De talán megérné. Tudatom egy hátsó szegletébe zárom a gondolatot, mivel mostanra nem tartom annyira elvetemült ötletnek.
-Mégis mennyi az a kis idő? Pár nap, pár hét, hónap netalántán év? - nézek rá érdeklődve. Nagyon ragaszkodnék ahhoz, hogy pihenjen végre. Még ha nem is a kialvatlanság az oka a fáradt, nyúzott megjelenésének, talán segítene rajta valamennyit.

Rusty & Eddie

Szerettem a kölykeimet, mindegyiket, de természetesen azok nőnek a leginkább a szívemhez, akik a legtöbb időt töltik el velem, akár hosszú éveket vagy évtizedeket. Közülük sokkal kevesebb volt, a legtöbbek néhány év után legkésőbb eltűntek, elmentek, visszatértek a családjukhoz, vagy a magányos életet választották. Ezzel nem is volt semmi gond, a Kabin nem volt más, mint egy menedék a magunkfajtáknak, ahol az húzta meg magát, akinek éppen szüksége volt rá, hosszú távon persze úgy, hogy kivette a részét a ház körüli munkálatokból, mert valamit valamiért, ez így helyes. A sokáig maradtakkal egyetlen probléma volt: jól kiismertek engem is. Ez persze nem egy rossz dolog, ha úgy vesszük, de amikor hasonló helyzetbe kerültem, mint most, akkor tudtam azt kívánni, hogy bár ne tudná rólam Hunter és Rusty, amikor valami bajom van.
- Tudod, előbb-utóbb azt is meg kell tanulnod, hogy az önzőség nem mindig rossz dolog -ingattam a fejem a megszólalására. -Ha arra teszed fel az életed minden évének minden percét, hogy másokat emelj magasabbra, akkor te soha nem fogsz feljebb lépni és elfelejtesz igazán magadért élni. Nem kellene arra gondolnod, hogy csak foglalnád a helyet a többiek előtt, ha ez a célod, ezt szeretnéd csinálni, akkor igenis küzdened kell érte és egy kicsit önzőnek lenned. Egyébként is biztos vagyok benne, hogy remek bájitalkészítő lenne belőled.
Tudtam, hogy gyanakszik, mint mondtam, túlságosan jól ismert már, tudta, mikor nincsenek teljesen úgy a dolgok, ahogy én azt mondom. Nem szerettem és nem is igazán szoktam hazudni a falkámnak, bár nagy általánosságban az életemben senkinek. Nem éreztem magam jól tőle, nem nyugtatott meg, hogy a kéretlen őszinteség sokkal rosszabb mint némi kegyes hazugság. De voltak alkalmak, amikor kénytelen voltam eltitkolni az igazságot, általában azért, hogy azzal őket védjem. Most sem kellett, hogy értem aggódjanak, amikor akadtak egyéb problémáik.
- Azt… még én sem tudom előre. De hamarosan csak megoldódnak a gondok. Olykor van ilyen az ember életében.