A tegnap este kábulata olyan nehezen igyekezett elhagyni a fejem, hogy már-már úgy éreztem, ha ki se nyitom a szemem, az a legjobb. Halványan rémlett, hogy Cassievel elmentünk vacsorázni, meg az, hogy jól megbeszéltük, mekkora idióta Pollux, ha azt hiszi, hogy az egész család úgy ugrál majd, ahogy fütyül. Közben meg félig mégiscsak ezt tettük, szóval úgy csak még viccesebb volt az egész. Aztán nem tudom, hogy kerültem a bárba, de bizonyosan egy bárban vertem el a fizetésem, meg az örökségem egy részét, mert a vacsorához fogyasztott bor biztos nem okozhatta a fejfájást, amivel a másik oldalamra se nagyon tudtam fordulni. Talán Bertievel ittunk volna? Nem, az egy másik nap, bár annak a vége is borzasztó vicces volt így visszagondolva, csak akkor és ott volt kevéssé nevetés tárgya. Mélyet sóhajtottam, majd a szédülés ellenére megparancsoltam tagjaimnak, hogy irány a budoár, még nem vagyok abban a korban, hogy az ágyba végezzem a dolgom. Olyan tempóban botorkáltam el a fürdőig, mint egy reumás csiga lassított felvétele, de talán a döglött lajhár is métereket vert volna rám. Lehet, hogy húsznak képzelem magam sokszor, azonban ezt a testemmel is ideje lenne megbeszélni, az ugyanis inkább a hetven felé tendálja ilyenkor magát. Áruló. Percek telhettek el, mire ráeszméltem, hogy egyébként olyan csupasz vagyok, ahogy jó anyám a világra ejtett. Nos, ezek szerint több, mint jó estém volt. És minden valószínűség szerint vár egy kínos beszélgetés rám, mert hogy a nevére akkor se emlékszem, ha most nekiállok a mosdókagyló fejelgetésének, bár a hasogató fejemre egészen csábító megoldásnak tetszett. Eljátszottam néhány pillanatig a gondolattal, hogy inkább a fürdőben várom meg, amíg Csipkerózsikát is kiveri a reggel az ágyból, és mivel engem nem talál, így elszublimál. Vagy pizzává változik, az se volna utolsó. Esetleg morfium, azért is hálás tudnék lenni. Sajnos azonban még a varázslók között se történik ilyen szerencse úgy nagyjából senkivel, így Ádámosan visszavonszoltam magam a szobába. Hogy meglepett-e, hogy Cassie aludt az ágyamban? Jó, egy kicsikét. De betudhatjuk a másnaposságnak is azt a másfél perces kimaradást, ami alatt csak álltam a szoba közepén. A kurbapicsafaszba. Ez a szó festette le egyedül az állapotot, amibe éreztem magam. Bár eddig nem éreztem szükségét, a helyzetre való tekintettel szereztem egy alsónadrágot, amit nagy nehezen magamra applikáltam. Sose voltam a megbánások, a szívbajok, vagy aggodalmak embere, de az a pillanat, amikor megébredni látszott, nos onnantól számolom az ősz hajszálaimat. - Jó reggelt Csipkerózsika! - Igyekeztem rámosolyogni, de a létezés is fájt, elég komolyan. - Vagy inkább jobbat, mert az én fejem most fog lerobbanni a helyéről. Remélem a tiedben nem piruetteznek óriások, iszonyatosan hangosak és fájdalmasak, én mondom. Lassan kezdett a szívem is egyenletes tempóban verni, végtére is miért kellene bármelyikünknek ezen meglepődni, vagy kínosnak érezni? Felnőtt emberek vagyunk, és eleve össze akartak minket boronálni. Hát megoldottuk. Tuti nem így képzelte el Black papa, amikor kitervelte a dolgokat. Kár, hogy nem látja. Jó, nem kár, elhamarkodott gondolat volt, brrr… - Kávézol, teázol, vagy kokaint szívsz reggelente? Ebből kettő van kéznél, a harmadikhoz fel kell hívnom egy szakértőt. - Szántottam végig a szakállamon. - Sajnálatos módon sose tudom, hogy melyik teához milyen hőfokú víz kell, kokain természetesen mindig van kéznél! - Most mit mondjak? A fejem fájt, nem a humorom lett jobb.
Részegen minden jobb ötletnek tűnik. Ez pontosan olyan érvényű életigazság, mint az, hogy kék az ég, zöld a fű és az unokatestvérünkkel nem jó ötlet lefeküdni. Persze, kivétel, ha az ember a Black család szülötte, akkor ugyanis több vérfertőzést talál a családfán, mint dementort az Azkabanban. Így, ez a jelenség is olyan hétköznapivá növi ki magát a boszorkány számára, mint egyeseknél a vízivás, tulajdonképpen már-már furcsa lesz, ha nem az első-, másod-, harmad- vagy bármilyen más fokú unokatestvéredet veszed el. Így az egyetlen, amin fenn akadhattam volna - már azon kívül, hogy Ori az unokatestvérem, de mint mondtam ez ebben a családban nem furcsa - az a tizenkét, tizenhárom év korkülönbség volt, de ez sem tudott meghatni túlságosan, hiszen Merlinre, nem eljegyeztük egymást, csak lefeküdtünk. Ahhoz pedig, hogy mit csinálok a testemmel egyik bigott aranyvérű rokonomnak sem volt köze. Mégis, ahogy ébredeztem és a lehunyt szemeim előtt kezdtek fel-fel sejleni a múlt este, éjszaka és hajnal történései, már nem tűnt annyira jó ötletnek, mint akkor. Noha egy fél üveg vörösbor, egy kis whiskey és ki tudja még Orion mit öntött magába, után kicsit másképpen gondolkodtam a történtekről, mint tegnap este. Nem mintha bántam volna bármit is, esetleg szégyelltem volna magam, attól oly messze álltam, mint a főnixek a végleges haláltól. Egyszerűen csak egy kis részem úgy érezte, hogy pontosan azt csináltam, amit apámék akartak, ez pedig rettentően zavart. Mintha bemásztak volna az egyetlen olyan pontjába az amúgy is általuk kontrollált életemnek, amibe eddig nem hagytam beleszólást. Ez a tudat pedig frusztráló volt. - Mennyi az idő? - dünnyögtem a párnába, még mindig csukott szemmel, miközben feljebb húztam magamon a takarót. Nem sok kedvet találtam magamban ahhoz, hogy felkeljek, hiába aludtam valamennyit, fáradtnak éreztem magam és szabadnapom is volt. - Ezen csodálkozol? - ültem fel morcosan, még mindig álmos tekintettel, mivel hallhatóan nem akarta befogni a száját és hagyni, hogy végig aludjam az egész napot. Nem foglalkoztam azzal, hogy a hajam ezer felé áll, ahogy abba sem gondoltam bele, hogy mennyire lehet nyúzott az arcom, mindössze csak a takarót szorítottam magam elé, nem mintha szégyenlős lettem volna. Mindent látott már, amit látni lehetett, egyszerűen csak így volt kényelmes. - Közelebb vagy a negyvenhez, mint a harminchoz, nem tesz jót, ha úgy élsz, mint egy huszonéves - mutattam rá, hogy szerintem miért érezhette úgy magát, mint egy napon összeaszott meztelencsiga. - Teázom, a feketét szeretem tisztán, cukor és kokain nélkül - sóhajtottam, miközben körbe pillantottam a szobában. Nem azt mértem fel, hogy az unokabátyám legénylakásában milyen körülmények uralkodnak, hanem a tegnap esti ruhámat kerestem. - Mondd csak… nem tudod hol hagytuk azt, amiben tegnap este voltam? - kérdeztem bizonytalanul, miközben az emlékeimben kutattam. Ez a momentum azonban elveszett valahol az alkohol mámorában. Az volt csak biztos, hogy ágyba már nélküle kerültem. - Ha segítesz előkeríteni, akkor megcsinálom a reggelit, amíg beveszed a reuma és még ki tudja milyen gyógyszereid másnaposság ellen - ajánlottam fel még mindig zsörtölődve. Az első, reggeli teámig pedig esély sem volt rá, hogy kedvesebb legyek.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Azt hiszem a legjobb tulajdonságaim egyike, hogy a szavak nagyjából sose hagynak cserben. Mármint előfordul, hogy orvul ellenem fordulnak, de a feszült, vagy épp kínos hallgatás sose szerepelt a repertoáromban, maximum valami oltári nagy faszságot mondok, hát Merlin mámoros botjára, ki lepődne meg azon? Én se szoktam különösebben, valahogy bármi legyen is a vége, az tőlem nem is meglepő. Kivéve a mai reggel, az azért még az Oriféle elkurtsági rátát is képes megugrasztani. Az agyam minden bizonnyal még azon gondolkodott, hogy nemes egyszerűséggel felrobbanni sokkalta nemesebb, mintsem lassan elsorvadni a fájdalomtól, amikor Cassie megkérdezte az időt. Tényleg, valahogy eszembe se jutott, hogy erre figyeljek, nyár van, nincs dolgom az órával. Most se éreztem különösebb késztetést rá, és nem amolyan gyerekes dacból, hogy nekem aztán egy meztelen nő ne mondja meg, hogy mit csináljak, hisz épp ellenkezőleg! Szíves örömest teljesítem a pucér nők kívánságait, bár általában nem ilyesmit kértek tőlem. A kis huncut… - Franc se tudja, szerintem az órámon épp számháborúznak a számjegyek, mert össze-vissza ugrálnak. - Húztam amolyan nagypapásan össze a szemem, hátha így kiveszem a mutatók állását. - Talán tíz múlt. - Maximum akkor veszek szemüveget, ha már a nullával lesz egyenlő a látásom, ennyire nem proffeszorosodhatok meg, még a végén macskát fogok tartani, meg undi kötött mellénybe járni. Brrr. Mit ne mondjak, az első szívinfarktus után már meg se éreztem a többit, azonban az ébredés utáni mélység a hangjában arra késztetett, hogy még inkább összekócoljam a haját. Aztán felrémlett bennem egy másik kép, ahogy a földön fekve a földön vonaglom a fájdalomtól, mert ezt az ötletet valószínűleg nálam kevésbé értékelné. Pedig egészen ellenállhatatlan volt, főleg a kis morcos arcával, és csípős megjegyzéseivel. - Áh, kegyelmezz gyönge szívemnek! - Tettem szinpadiasan a szívemre a kezem, elgyötört arccal, majd beborult mellé az ágyba. - Mi ez a kora reggeli kegyetlenség, nem vagy te egy kicsit Black?! Oh, várjunk csak… - Elgondolkozva ültem mellette, mintha tényleg nagyon töprengenék valamin, pedig csak a kezem kellett lefoglalnom az összefonásával, nehogy olyan helyre tévedjen, ahol aztán el találna törni. - Szeretném megjegyezni, hogy bár kikérem magamnak, hogy a szádat úgy hagyta el az előző mondat, mintha a negyven az már-már vénemberi státusszal lenne egyenlő, azért ez csak kicsit fáj a tegnap este után. - Pislogtam laposan felé, úgy tűnt, hogy még nincs közveszélyes állapotban. Igazság szerint egészen ki voltam békülve a korommal, végtére is min változtatnak a számok, amik benne vannak? Jó, már a három nap tivornya helyett csak egy-egy jut, és aztán három napig szenvedek, de ehhez hozzá lehet szokni. Plusz vannak kellemes pillanatai, mikor egy csinos lány oldalán ébred az ember, és aztán némineműleg ápolásra szorul a lumbágója. Áh, kinek akarok hazudni? Ilyen azért még vagy húsz évig tuti nem fenyeget. Már nem a lányos rész. - Feketén, mi? - Kuncogtam, aztán feltápászkodtam ismét, hogy tök jó fej házigazda legyek, és csináljak neki egy teát. - Jó kérdés, az ajtóban tuti rajtad volt még, de lehet, hogy a lépcsőn már nem. - Vakartam meg a halántékom. - Szolgáld csak ki magad a szekrényemből, tiszták és jó illatúak. Az se baj, ha nem takarnak el mindenhol! - Kacsintottam rá, majd ha lerúgja az amúgyis haldokló májam, tuti megbánom ezt a döntésem. - Hé, kezdem úgy érezni, hogy szeretnél a lelkembe taposni! Az este bezzeg nem panaszkodtál, hogy nyikorogna a derekam… - Forgattam meg a szemem. - Csinálok teát, nyugodtan tusolj le, meg öltözz fel, hátha a meztelenséggel van a baj, ruhában egész jó pillanataink voltak tegnap. Mondjuk ruha nélkül is… tuti az üres hasaddal lesz valami, de arra is van megoldásom, semmi pánik. Nem akartam elutasítani a reggeli készítésére tett ajánlatát, de biztos voltam benne, hogy egy forró zuhanyra szüksége van. Nekem meg egy hidegre lenne, azonban esélytelennek éreztem ebben a pillanatban. Inkább lekászálódtam a lépcsőn, és feltettem forrni a vizet, majd kinyitottam a hűtőt. Meglepő módon egészen nagy volt a választék, de végül a pirítós nyert. Majd eldönti, hogy sósan, vagy édesen szeretné, bár én nem hagytam volna ki a mogyoróvajkrémes-lekváros szendvicsem, messze földön híres volt.
Leplezetlen fájdalommal a hangomban nyögtem fel, amikor megtudtam, hogy még dél sem múlt el. Messze is jártunk még attól, hogy ott tartsunk. Tíz óra? Belül pontosan úgy omlottam össze, oly színpadiassággal, mint ahogy egy hivatásos színész teszi a darab közben. Kívülről persze ebből semmit sem engedtem látni, mindössze csak dühösen fújtam egyet, azt is inkább azért, hogy az arcomba hulló tincseket eltüntessem. Sikertelenül persze, mert csak a magasba emelkedtek, majd visszaestek oda, ahol másodpercekkel korábban voltak. - Lehet szükséged lenne egy szemüvegre, vagy kontaktlencsére. Elég jó találmány, segít a látásban, nekem is van… valahol a lakásban - tettem hozzá bizonytalanul, mert a ruháim hollétét még mindig tökéletes homály fedte. Hogy a fenébe létezett az, hogy mindenre, de tényleg mindenre emlékeztem a múlt éjszakából, csak arra nem, hogy mikor és mily módon lettem meztelen? Már-már kezdtem azt hinni, hogy Orion varázslatot használt, nem pedig a tulajdon kezeit. Bár őszintén: ez a verzió sem lepett volna meg. - Talán egy kicsit az vagyok - forgattam a szemeim halovány mosollyal, miközben az álomtól még mindig nyomottan megmasszíroztam az orrnyergemet. Az arca hirtelen változott meg, komoly lett, mintha az élet nagy dolgairól, vagy valami hasonló ostobaságról kívánna elgondolkodni reggel tízkor. Közel ült hozzám, elég volt csak kinyújtanom a karom, hogy óvatosan megbökjem párszor az arcát. Talán gyerekként csinált ilyet utoljára. - Pont úgy festettél, mint egy görög filozófus, aki még reggeli előtt meg akarja fejteni a lét értelmét - húztam vissza a kezemet, magyarázatot adva az akciómra, ami utólag talán nem tűnt olyan jó ötletnek. Nos… lehet az ember nem csak részegen hoz jónak tűnő döntéseket tévesen. - Kiforgatod a szavaimat - húztam el a szám. - Remélem a diákokkal is így viselkedsz, amikor éppen feleteted őket, mert akkor talán csak Umbridge volt népszerűtlenebb nálad. Én egyébiránt csak arra akartam utalni, hogy a tested már nem úgy működik, mint gondolom, annak idején. Persze, ez nem panaszkodás részemről, csak tények - mondtam, miközben igyekeztem nem azon agyalni, hogy az elmúlt éjszaka történései után milyen szürreálisan hangozhatott ez a számból. Voltak dolgok, amiket jobb volt nem feszegetni, ez pedig azt hiszem, hogy határozottan ebbe a csoportba tartozott. - Feketén - ráztam meg a fejem hitetlenkedve, hogy még ebben is megtalálta a szóviccet. - Bár remélem nem számít kannibalizmusnak - hajtottam oldalra a fejem, gondolkodást mímelve, mintha valóban megfordult volna benne, hogy ez egy reális eshetőség. Már a kannibalizmus, nem a gondolkodás ez utóbbit elég gyakran csináltam, előbbit soha. - A szekrényedben vannak női ruhák? - vontam fel a szemöldököm, miközben megpróbáltam Oriont vizualizálni bennük nos… ez hiba volt, főleg a múlt éjszaka után. Már csak azért is, mert túl jól sikerült. Igazság szerint sosem akartam ilyen képpel szembesülni semmilyen formában. Merlinre... - Csak nem bevett szokás, hogy a felhozott nők egy éjszaka alatt elvesztik azt, amit viseltek? És ezt úgy mondod, mintha láthatnál még valami újat, nem változtam át pár óra alvás alatt - pillantottam a plafonra. - Ugyan kérlek - legyintettem - és ki tudja, lehet este az ágy nyikorgása elnyomta a derekadét - forgattam hozzá hasonlóan én is a szemeimet. Meglepett, hogy visszautasította az ajánlatomat, már a reggelire vonatkozóan, de nem erőlködtem, főleg mert így lehetőségem nyílt egy gyors zuhanyt is megejteni - szerencsére a pólók mellett törölközők is pihentek a szekrényben. A saját ruháim azonban sehol sem voltak, ezt egyszerre találtam különösnek és komikusnak. Kétségbe azonban nem estem, főleg mert bármelyik talált póló tökéletesen funkcionált ruhaként is. Néha, hangsúlyozom néha megvoltak az előnyei annak, ha az ember alacsony maradt és égimeszelők alkotta családban. Valamint utcára sem kellett mennem, elég volt haza hoppanálnom. - Nos… a ruháim sehol sincsenek - könyököltem nem sokkal később a konyhapultra. - Kezdem azt hinni, hogy tartasz egy kozmikus fekete lyukat a lakásban, ami elnyelte. De ami most fontosabb… mi Sørensen séf ajánlata a reggelit illetően? - azt láttam és éreztem is, hogy pirítóst csinált, azt azonban nem tudtam, hogy mivel esszük, illetve mivel lehetett enni. Egy legény lakásban voltunk, nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy mennyi étel lehet a hűtőben, vagy éppen elszórva a lakás legkülönfélébb pontjain. Persze, lehettek volna itt más megbeszélni valók is, mint például az éjszaka és a történtek, de… egyszerűen nem tudtam, hogy hogyan hozzam szóba. Vagy hogy akartunk-e róla beszélni egyáltalán? Volt-e értelme?
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Félve pislogtam felé, mégis mire ez a fájdalmas hang, egy pillanatnyi aggodalom volt csupán, hogy valamiképpen ilyen távolságból is képes voltam kárt tenni benne. Vagy netalántán utólagosan jött rá, hogy valamije fáj az este után. De ahogy kinézett, inkább az időpontot nehezményezte, márpedig arról nem igazán tehettem. Azt hiszem. Ugye? Persze egyes helyeken a rossz hír hozói is mennek a levesbe, szóval meglehet azért még felaprít a kora délelőtt miatt. - Nincs! Egy férfi életében a sorrend: szemüveg, paróka, viagra. Minél tovább elhúzom az elsőt, hogy annál később kerüljön sor az utolsóra. Mondjuk halálom után. Öt évvel. - Magyaráztam, de igazából sose volt gond a látásommal, perpillanat az agyam működése teljesített alul. Egyesek gonoszul megjegyezhetnék, hogy az már születésem óta, de hát szerencsére kevés legilimentor volt a szobában. - Sajnos arról sincs különösebb ötletem. - Vontam meg a vállam, szerénytelen véleményem szerint azt nem én vettem le róla. Velem ellentétben bizonyosan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy egy ilyen éjszaka után ébredjen. Mármint nem kettőnkre, hanem sokkal inkább a rengeteg alkoholra gondoltam, az előfordulhat, hogy egy férfival ébredt, nem ilyen jóképűvel, de férfival. Vagy ne legyünk előítéletesek, lehet hogy nővel. Gondolataim megint veszélyes vizekre keveredtek, ezért igyekeztem az átlagossal ellentétben ezúttal megzabolázni őket. Furcsán kellemes volt a kezének érintése, vagy inkább ismerős. Talán ha nem róla lett volna szó, most visszahúztam volna a párnák közé, hogy felelevenítsük az éjjel, meg hajnalban történteket. Így inkább csak felhúztam az egyik szemöldököm, és úgy bámultam vissza rá. - Természetesen reggeli előtt maximum a kávéfőző értelmét vagyok hajlandó megfejteni, utána viszont szívesen válaszolok a kérdéseidre, ifjú padawan! - Nyújtoztam egyet, miközben ismét feltápászkodtam. Csak felhorkantottam a név hallatán, neki szerencséje volt, csupán névről van meg az a boszorka, nekem volt szerencsém hozzá. Ritka visszataszítő nőszemély, vagy inkább a sátán letagadott porontya? Még hozzá is túlzottan sötét volt a lelke. Jó helyen van most. - Engem lep meg a legjobban, de a kis békák valamiért kedvelnek, ki érti a tiniket? - Tényleg rejtély, mi lehet ennek az oka. - Ha nem panaszkodás, egyenesen dicséretnek minősítem a teljesítményemre, hogy egy nyuggernél azért jobban tolom. Szerencse, hogy nem vagyok érzékeny az ilyesmire! Határozottan nem, igazából ki érti, miért is terelődött erre a szó. Ja tényleg, asszem én voltam. Valószínűleg, sose hallgatok a józan eszemre, mert általában másoknak az se józan, ami szerintem már megközelíti azt. Szomorú valósága az életemnek. - Nem hiszem, inkább vérfertőzés? - Jó hülyén hangzott ebben a helyzetben a számból, és mégis sikerült nevetni rajta. - Ne legyél szexista, a nemek közti egyenlőség jegyében minden ruha női és férfi, vagyis unisex! Szóval bármelyik pólómat kinevezheted nőinek. - A magam részéről csak egy tiszta atlétát kaptam fel, úgyis meleg lesz. - Ó, bár beszélnénk nőkről, de szűzies fiú vagyok, aki cölibátusban tengeti a mindennapokat. Én se hittem volna el magamnak, bár való igaz, hogy mióta visszatértem Angliába, nem igazán kavartam senkivel. Mármint a Fiffel és Bertievel csapott görbe éjszaka se épp úgy végződött, ahogy gondoltam, és a fogdában maximum én lehettem volna a csaj, a kísérletezős korszakomból meg már egy ideje kinőttem. Mármint ilyen téren. - Nem az újdonság varázsol el, ami szép, azt jó nézni. - Engem lepett meg a legjobban, mennyire tényként tudtam ezt közölni. - Na, úgy érzem tényleg bugyog benned valami, ami igyekszik férfiúi büszkeségembe taposni. Bár igazából az ágyam kell megvédenem, ugyanis szemernyi nyikorgás sincs benne! - Egészen ropogósan új volt. Otthonosan mozogtam a konyhában, mivel az enyém volt, plusz az életem nagy részében egyedül éltem, és aki nem tud főzni, az éhen hal. Kivéve, ha olyan megnyerő, mint én, és kedvesen rá nem vesz valakit, hogy esetenként etesse meg. Mint egy kutya, vagy macska… De azért nem panaszkodhatom, tényleg egészen ügyesen bántam a konyhai eszközökkel. - Természetesen. Te is így tennél, ha cserébe pucérkodnia kellene a másiknak a lakásodban, teljesen praktikus a ruhanyelő-feketelyuk. - Feleltem teljes komolysággal, bár bánatomra egészen felöltözött a pólómba. - Nos, aranybarna pirítós, mogyoróvajkrém gazdagon, némi áfonya, vagy eperlekvár textúrával, amennyiben rám hallgatsz, három kenyeres szendvicset eszel, amiben mind szerepel, van tapasztalatom a témában. Ha viszont sósra vágysz, sütök egy kis bacont a pirítósodhoz, meg tojást. - Tettem elé a felsorolt dolgokat, a bőség zavara bárkit megszédítene ám! Láttam rajta, hogy valamit még mondana, a hatodik érzék, vagy mi fene. Vagyis igazából csak pontosan tudtam, hogy bármennyit piszkálódik, a tegnap este az ő gondolatait is leköti. Meglehet, hogy tőlem vár valami életigazságot, mint tapasztalt felnőtt embertől? Áh, ezt még én se nagyon hinném el. - Akarod velem tölteni a napot? - Kérdeztem, szembe könyökölve vele a pulton. Most mi történhetne, amin még nem voltunk túl?
Noha a továbbra is nehezményeztem a korai kelést és azt, hogy nem hagytak aludni, kezdtem elengedni, főleg mert Orion olyan aggodalmasan nézett rám, mintha legalább egy Crutiot küldött volna rám puszta véletlen. Ami esetleg még rosszabb, attól tartott, hogy valahogy összetört az éjszaka. - Bolond vagy - ráztam meg a fejem hitetlenkedve, azonban a hangomban nem volt semmi bántó, magamat is meglepve a szavaim inkább gyengéden hangzottak, sem mint korholásképpen. Még haloványan el is mosolyodtam. Furcsa volt az egész szituáció, ahogy így ültünk egymással szemben, kis híján teljesen ruha nélkül, az együtt töltött éjszaka után. Mégis, nem éreztem azt a zavart és kényelmetlenséget, amit egy ilyen után illett volna. Nyilván, tegnap mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy miért kellett elmennünk vacsorázni, de azt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy itt és így kötünk ki. Nem azért, mert akartuk, hanem mert ezt mondták nekünk. Úgy hiszem, apám és Pollux részéről ez inkább lehetett irányomba egy kísérlet az elrettentésre, mint valódi társkeresés. Nem sok emlékem volt Orionról gyerekkorunkból, hogy úgy mondjam, nem voltunk egy korosztály. Talán inkább Casperrel és Perseusal ápolhatott jobb viszont, mint a jóval fiatalabb unokahúgával. Az azonban tisztán rémlik, hogy nagyapa pontosan ugyanannyira “szeretett” mind a kettőnket. A szemében én túlságosan az édesanyámra, ő pedig túlságosan az apjára hasonlított. Talán én egy fokkal feljebb helyezkedtem el a képzeletbeli dobogón, mivel Black volt a családnevem, így az én életemre nagyobb befolyása lehetett. Amíg élt, persze. - Jól van, Obi Wan, azért ne erőltesd meg az agysejtjeid ilyen korán, látod: a testednek sem tett jót - paskoltam meg a vállát mielőtt még felállt volna. Lehet nem a Roxfort valaha volt legborzalmasabb tanárához kellett volna hasonlítani, akivel neki még lehetett szerencséje találkozni, én már csak meséket hallottam róla a professzoraimtól. Ezek is inkább sopánkodások és indokolatlan rémisztgetések voltak, mint bármi egyebek. - Gondolom, a lányok vannak többségben. Ők járnak a szakkörökre és a fogadóórákra is, igazam van? - kérdeztem, leplezetlenül utalva arra, hogy népszerűsége inkább a kinézetének, sem mint a tárgyának, vagy éppen a tanítási módszereinek szólna. - De azért nem bízd el magad, Leo szerint féleszű vagy, egyébként - kulcsoltam át a térdeimet, a tekintetem azonban nem vettem le róla. - Most ki tapos kinek az önbecsülése? - szisszentem fel. - Nem szokásom nyuggerekkel lefeküdni, még egy éjszakára sem, te vagy a második legidősebb partnerem. Ha érdekel, a legidősebb három évvel volt nálad idősebb -úgy öt évvel ezelőtt, de nem éreztem úgy, hogy ezt az információt feltétlen az orrára kellene kötnöm. Rossz poén volt, egy még rosszabb helyzetben, mégis elnevettem magam. Annyira könnyedén simult bele az adott szituációba, hogy arra nem voltak szavak. - Az hiszem… azt hiszem, hogy azon a részén már túl vagyunk - töröltem ki egy apró könnycseppet a szemem sarkából. Nem tudtam volna felidézni, hogy mikor nevettem ennyire jót utoljára. - Szűzies? - horkantam fel. - Hát persze, annyira vagy szűzies, mint én - magyarán, semennyire. Nem mintha valaha elhittem volna a szájából ezeket a szavakat, de a múlt éjszaka után erre annyi esély sem mutatkozott, mint korábban. Ahogy tapasztalatból mondhatom: cölibátust sem fogadott, vagy ha mégis, megszegte már azt annyiszor, hogy a pokol legmélyebb bugyraiban égjen porrá halála után. - Akkor viszont azt kell mondanom, hogy csikorgott a derekad, igen hangosan - tártam szét a karom, hátha ezzel elterelem a figyelmét az enyhe pírról, ami a bókja következtében kúszott az arcomra. Noha, szerencsére, nem láttam magam egy tükörben sem, a melegséget mégis éreztem. Érteni viszont nem értettem. Pár egyszerű szónak nem kellett volna ilyen hatással lennie rám. Érthetetlenül álltam, jobban mondva: ültem a dolog előtt. Főleg mert, bár nem tartottam magam a világ legszebb nőjének, azzal azért tisztában voltam, hogy jól nézek ki. Tulajdonképpen ügyeltem arra, hogy így legyen. A pultra támaszkodva, bizonytalanul méregettem annak az ízkavalkádnak a lehetőségét, amit ajánlott. Szürreálisan hangzott, noha valójában ez az egész szituáció az volt. Tulajdonképpen illett hozzá. Bizonytalanul nyúltam egy pirítósért, utána pedig a mogyoróvajért, egy próbát végül megért, hiába vonzott jobban egy hagyományos, angol reggeli. Éppen a mogyoróvaj felvitelét fejeztem be, amikor meghallottam a kérdését. A kezem megállt a levegőben, amint az eperlekvárért nyújtóztam. Meglepve, mégis kérdőn emeltem rá a tekintetem. Nem szóltam semmit. Próbáltam valamit, bármit kiolvasni az arcából, azonban nem sikerült. Az ilyenekben el kell ismernem: mindig is csapnivaló voltam. - Hogyan? Mármint… - ráztam meg a fejem zavartan, ez így nem éppen úgy hangzott, ahogy kellet volna. - Sajnálom, úgy értem, milyen minőségben? Mint unokatestvérek vagy mint… - hirtelen nem is tudtam, hogy minek tituláljam magunkat. Nem voltunk szeretők, mindössze csak egyszer feküdtünk le, azt is túlnyomórészt az alkohol hatásának köszönhetően. -... mint más?
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Ennél csak erősebb kifejezésekkel jelentették eddig ki, hogy kevésbé értenek egyet a gondolat menetemmel, szóval csak megvontam a vállam. Amúgyis úgy tűnt inkább, hogy így adja tudtomra, mennyire értékeli a humorom. Vagyis a helyében én bizonyosan értékelném, asszem. - Valakinek annak is kell lennie, nem lehet folyton merevkedni. Kacsint~kacsint. - Sose lehet elég az altáji célzásból, főként félpucéran a hálóban, ide másmilyen kevésbé is illik. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt kellemesebb az ébredés így, mint egy teljesen idegen nő társaságában, legalább nem kellett megjátszanunk magunkat. Nekem amúgy se volt szokásom, azonban az ilyen találkozók a fürdőben, vagy a konyhában mindig kissé kínosak. Az ember gondolkozik a neven, és vagy beugrik, vagy nem, aztán jön az a bizonyos nézés, amit a nők olyan jól csinálnak. Az a tipikus, na akkor mi legyen? És a magam részéről jól tudom, hogy közben fejben már rég összerakta, merre kellene kimennie az ajtón, mégis várja, hogy én legyek a szemét, aki elküldi. Nem, mintha egy bárban találna bárki örök szerelemre. Ha csak nem az alkoholba zúg bele, úgy mége sélyes is lehet. - Ori Wan, nem? - Mosolyodtam el, már-már úgy éreztem csípős megjegyzéseivel igyekszik fenntartani az érdeklődésem. - Szerintem mindkettőnk testének jó volt, hogy megerőltettem magam. Legalábbis panaszkodni nem hallottam, márpedig a nők ritkán titkolják, ha elégedetlenek. Vagyis inkább csak összegyűjtik, és egyben az emberre zúdítják. Néha. Néhány. Nem kellene túlzottan általánosítanom, meglehet Cassie egyből a fejemhez vagdos majd mindent, csak az érzés kedvéért. - Persze, de ennek az az oka, hogy asztrológiát tanítok, melyik egészséges tinédzser fiút érdekel ez a tudomány? - Engem is csak a csajok tartottak az egyetemen ezen a szakon, de ezt a kis diákok még úgy sem értik, fiatalok. - Vagy arra célzol, hogy némi nemű féltékenységet érzel, amiért csodás testem látványára ácsingóznak a lányok? - Emeltem meg párszor a szemöldököm, elképzelhető, hogy dolgoznak a hormonjaik, a gyerekek félelmetesek. - Összetört a szívem, hogy a fiúknak nem tetszem, azt hittem szexiségem multiszexuális. És hé, legalább nem eszetlen! Különben meg csak olyanoktól fogadok el kritikát, akik legalább a mellkasomig érnek. Leot se láttam évek óta, szerintem totyogós volt, maximum kisiskolás, aztán a Roxfortban kellett összefutnunk. Igen, valahogy ilyen az, ha az embernek sikerül elszabadulnia a Black familiától, többet nem nagyon vágyik vissza, akkor sem, ha a rokonok egy részét még kedveli is. - Nem önbecsülés kérdése. - Vontam vállat. - Partner, kicsit hivatalosan hangzik, mintha előléptettél volna aurorrá engem is. - Muszáj voltam még kicsit heccelni, a meztelen nők ezt váltották ki belőlem. Vagy bármilyen nő, esetleg bármilyen meztelen ember? Legalább még tudott nevetni, ez azért azt jelentette, nincs minden végérvényesen veszve. Sajnáltam volna, ha a köztünk történtek befolyásolnák a kapcsolatunk, ami, nos, milyen is volt? Laza, az biztos, de azért nem voltunk zavarban a másik előtt, és nem pazaroltuk időnket álszent mosolygásra, és hazug kedveskedésre. Amolyan őszinte nemlehetmegnevezni viszony. - Ez esetben te egy apáca vagy, én pedig pap! Micsoda páros! - Mosolyodtam el, az utolsó mondat végülis megállta a helyét. - Vigyázz, még a végén beveszem a reuma tabit, aztán demonstrálom, mennyire nincs igazad. - Ráztam meg játékos fenyegetéssel ujjam, bár nem, mintha ellenemre volna. Nem a tabi, sokkal inkább a demonstráció. Nagy főzésnek nem lehet nevezni egy teát, kávét, és néhány szelet porítóst, de legalább leköti az ember kezét, és közben kicsit a gondolatait is. Az enyémeket kevésbé, jobban kellene koncentrálnom, például meghatározhatnám az ideális kenési vastagságát a mogyoróvajkrémnek. Ujjnyi. Nagyjából. Nem kellett volna, hogy elégedettséggel töltsön el, hogy lefagyott? Valóban. Azonban ez ellene nem volt mit tenni, szerettem megdöbbenteni másokat, némi reakciót kicsikarni, és élvezettel úszkálni benne. Cassie különösen jó volt erre, mert egyébként mindig olyan komoly volt, visszafogott. Amivel nem igazán volt gondom, de azért ez a zavar szexibb volt. Egy kicsit. - Milyen minőségben szeretnél? - Döntöttem oldalra a fejem, majd előre nyúltam, és megböködtem az arcát, ahogy ő nekem korábban. - Csak veled akartam tölteni az időm, kell ehhez egy hivatalos dokumentum, ahol minősítést is meg kellene nevezni? Nincs hátsó szándékom, nem egy kápolnába akarlak berángatni, ahol már ott sorakozik az egész család… - Nálam biztos jobban frusztrálja az, hogy elvárásnak érzi a család felől a házasságunk, bár én még mindig úgy vélem, jobban kiakasztaná Polluxot, ha ez tényleg megtörténne, mintha nem. - Szóval, megszöktesselek, Hercegnő?
-Hát… javíts ki ha tévedek, mégis úgy érzem: jelen pillanatban senki sem “merevkedik” - formáltam idézőjeleket az ujjaimmal. Szemtelen voltam? Tagadhatatlanul, de nem szégyelltem magam egy pillanatig sem, főleg nem úgy, hogy Orion volt az, aki szóba hozta, nem pedig én. - Ez még tőled is kritikán aluli szóviccnek számított - ráztam meg a fejem, pontosan olyan hangsúlyt adva a mondandómnak, mintha nagyon ismernénk egymást, nem pedig ide s tova öt éve lett volna az utolsó találkozásunk. Ha a tegnap estét leszámítjuk, persze. - Az enyémnek mindenképpen, a tiednek… hát, a korábbi derékfájásod alapján, bocsáss meg, ha ebben némileg kételkedek. Mondhatnám, hogy a színtiszta aggódás és szeretet vezérelt a korábbi fájdalmainak folytonos felemlegetésével, ez azonban hazugság lett volna. Talán a plafon is ránk zuhan, ha ilyesmit állítok, így nem tettem. Igazából az egész nem volt több, mint cukkolódás, még ha az unokabátyámat nem is zavarta a kora, volt valami aranyosan vicces a reakcióiban, ami akaratomon kívül ugyan, de megmosolyogtatott. - Szóval, egy egészséges tinédzser fiút normális, ha nem érdekel, de az is normális, ha egy egészséges felnőtt férfi ezt tanítja? Érzed az ellentmondást, ugye? - érdeklődtem, nem megjegyezve, hogy Leonak minden bizonnyal nem magával a tárggyal van baja. - Mellesleg az ő korában engem sem érdekelt az Asztrológia, tulajdonképpen most se. Olyan… humbugnak tűnik az egész - fogalmaztam meg óvatosan a véleményem, hiszen nyíltan mégsem mondhattam ki, hogy az egész nem több, mint kuruzslás, a jóhiszemű muglik és varázslók igen komoly lehúzása. - Féltékeny? Miért kéne annak lennem? - vontam fel a szemöldököm. Egy együtt töltött éjszaka után még senkire sem lennék az, de még akkor sem, ha valami több lenne közöttünk. Amit teljességgel lehetetlennek tartottam, nem voltam a hosszú, vagy bármilyen távú kapcsolatok embere. A leghosszabb is mindössze fél évig tartott és én vetettem véget neki, csak úgy, mint a többinek. - Sajnos Leo magasabb nálam, a nyáron pedig még többet is nőtt, így kénytelen vagy elfogadni a kritikáját, bármennyire is fáj a saját szexiségedbe vetett hitednek. Ha kedves és cuki lettem volna, akkor minden bizonnyal megsimogatom az egóját, hogy de ettől még én éppen itt voltam az ágyában, meztelenül, tehát valami mégis volt benne. De nem tettem, már így is két, ha nem három emberre elég magabiztossággal rendelkezett, legalábbis a felszínen mindenképp. Hogy alatta mi lapult? Azt nem tudom, nem ismertük - még? - egymást annyira. - Juj - fintorodtam el. - Ez csak azért hangzott nagyon furcsán, mert a munkában a bátyám a társam - megborzongtam, szerencsére a képzelőerőmnek is volt egy határa, de attól még juj. - És persze, hogy önbecsülés, mi más lehetne? Főleg akkor, ha azt feltételezed, hogy ötven-hatvan körüli nyuggerekkel csinálok bármit is az ágyban - meg sem próbáltam elrejteni az undoromat. Tény, voltak komplexusaim a férfiak terén, tény, ezt bármelyik normális pszichológus vissza tudta volna vezetni a gyermekkori traumáimra és tény, én erre magasról tettem. Mondjuk ki: elcseszett vagyok. De azért voltak határok, amit olyan negyven környékén mindig is meghúztam. Azért egy apám korabeli férfival sosem kezdtem volna ki. - Hát az a templom, ahol mi ilyen titulust kapunk egészen biztosan a pokol egy kiemelt, különösen meleg bugyrában helyezkedik el. De hé, a démonok mellett legalább jó lesz a társaság - mert biztos voltam benne, hogy a pokolra jutok. Nem vérfertőzés miatt, vagyis nem csak a miatt. Auror voltam, noha még nem került rá sor, de biztos voltam benne, hogy lejön az idő, amikor embert kell majd ölnöm. Nem voltam vallásos, legalábbis nem a hagyományos, mugli módon, de abban hittem, hogy mindenki azt fogja majd kapni, amit megérdemel. Mi egy templomot a pokolban. - Az ilyesfajta demonstrációhoz, nem inkább kék tabit szoktak használni? - érdeklődtem elővéve a legártatlanabb nézésem. Azt hiszem, most értem el a szemtelenség csúcsát. Nem tudtam volna eldönteni, hogy élvezi-e, hogy cukkolhat vagy sem. Tippjeim persze akadtak, de nem volt olyan állapotban az agyam, hogy válogassak közöttük. Az meglepődöttség és a döbbenet minden idegpályámat lefoglalta. Még a lekvár is kicsúszott az ujjaim közül. A kezemet sem húztam vissza, kettőnk között pihent a pulton kinyújtva. - Én… - nem tudtam válaszolni a kérdésére, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit szeretnék. Tulajdonképpen nem állíthattam, hogy nem érzem jól magam, ahogy azt sem, hogy kellemetlen lett volna az érintése az arcomon, mikor visszakaptam a bökdösést. Sőt! Beharaptam az ajkaim, hosszú percekig némán könyököltem vele szemben, hol állva a tekintetét, hol elkapva a pillantásom. - Nem tudom - engedtem ki végül a tüdőmbe szorult levegőt. Eddig fel sem tűnt, hogy szinte végig visszatartottam azt. - Még jó, oda nem is mennék. Soha nem lesz esküvőm, nem adom meg nekik azt az elégtételt - szorítottam össze dacosan az ajkaim. Ebből nem voltam hajlandó engedni. - De ha valamiért, valami csoda folytán, zsarolás miatt mégis így alakulna, megígérem, hogy az első sorok egyikébe foglalok neked helyet. Azt nem mondom, hogy a legelsőbe, mert ott a pap áll, bár ki tudja, lehet addigra pályát váltasz - próbálkoztam meg egy apró mosollyal és egy elég rossz poénszerű valamivel. Én is éreztem, hogy ez félrement. - Hercegnő? - furcsa volt hogy így szólított, mégsem esett ellenemre, sokkal inkább meglepett, eddig még senki sem becézett így. - És hová szöktetnél, az udvarra? - billentettem a fejem egy halovány mosollyal az arra vezető ajtó irányába.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
- Szívesen kijavítanálak, de az nem ilyen vicceskedésekre van fenntartva! Csak komoly szándékúaknak. - Vagy valami ilyesmi, igazság szerint már én sem tudtam, miről is beszélünk. Nincs olyan, hogy rossz, vagy jó szóvicc, csak szóviccek vannak, amik megtörténnek. Velem esetenként többször is, ilyen-olyan apropóból. Nem, mintha számítana, úgyis elég komolytalan volt már a beszélgetésünk, pedig az elején egy pillanatig hittem benne, hogy hatalmas lelkifröccsöt oszt majd ki a történtekről. Bár őszintén, jobban élveztem ezt a csipkelődést, mint ahogy azt viseltem volna. - A fejem fáj, nem a derekam… Nem is figyelsz rám! - Tettem drámai mozdulattal a homlokomra a kezem. A testem talán valóban megviselte némineműleg az alkohol túlzásba vitele, de hogy elmacskásodtam volna egy ilyen éjszaka után? Ugyan! Ha nem Cassieről lenne szó, megkockáztatnám a verést is, és visszamásznék mellé, de egyrészt ő tudja, hova üssön, hogy fájjon is, másrészt úgy tűnt, nem értékelné a repetázást. Vagy csak hiányzik hozzá egy reggeli margarita, aztán visszamászik velem magától. - Tiniként engem sem érdekelt, csak aztán bekerültem egy csupa lány osztályba, kitalálhatod, miért maradtam. - Vontam meg a vállam, a fiatal fiúk nem tudják még, mi a jó, ha nem látják be, mennyire könnyű ezzel levenni a lányokat a lábukról. - Mint skorpiótól, tőled azért több megértést várnék… - Bár valójában nem igazán. Megszoktam az emberek efféle vélekedését, hogy ez olyasmi, ami se nem mágia, se nem tudomány, valahogy a kettő között rekedt. Ha valaki jól csinálta, nem a napi horoszkóp szinten, igazából bonyolult volt, és számtalan kifejezést, és számolást kellett megtanulnia, és akkor sem feltétlen értette. De már elengedtem, hogy erről valóban vitát folytassak valakivel, ha neki könnyebb úgy, hogy ez csak valami ámítás, hát nyugodtan. Engem aztán nem zavart, a munkámat nem befolyásolta, hányan hisznek benne. - Kelleni nem kell, elvégre itt vagyok teljes valómban. - Kacsintottam, nem mintha érdekelnének a tinilányok, esküszöm félelmetesek! - Nálad sok mindenki magasabb, és ha csak május óta nem nőtt vagy negyven centit, esélytelennek érzem, hogy megközelítse a magasságom. Talán jövőre! Bár lehet nem a szexiségem megkérdőjelezésére kellene koncentrálnia. - Gondolom nem beszélnek ilyesmiről. Remélem. Fura lenne. Nagyon. Nem is tudtam, hogy Perseust beosztották mellé, őt se ártana felkeresnem, egy hasonlóan kevésbé merev Black. Az apjuknak biztos a nyakára jár Pollux, hogy mizu ebben az ágban, állandó lázadás, meg eltűnedezés. Velem se lett jobban kisegítve Cassie. Néha elfelejtettem volna szívesen, honnan is származom, de anyával szemben lett volna tiszteletlenség, és ő nem ezt érdemli. - Én aztán nem feltételezek ilyesmit, csak tovább gondoltad, amit mondtam. - Inkább nem képzeltem el senki mással, magammal is nehezemre esett, de a nyugalmam érdekében kénytelen voltam mellőzni a dolgot. Nem tudom, melyik lehetett az a pont, ahol végérvényesen összegabalyodtunk az este folyamán, talán a bárban, talán még táncoltunk is. Sok minden kimaradt már reggelre, amit kicsit bánok, nem feltétlen így kellene kezdeni ezt a… valamit? Számítson bárminek is. Igazából ezen kellene inkább gondolkoznunk a nyuggerek helyett. - Azt mondod, hogy a túlvilágon is együtt leszünk? - Kérdeztem mézes-mázos hangom, amolyan szerelmetes pislogással. A túlvilág távolinak tűnt még számomra, és a poklot inkább láttam most egy nagy, családi karácsonyban, mint ördöggel, meg lángoló bugyrokkal. Végülis meg se kell halnom ahhoz, hogy démonok kínozzanak, van hozzá épp elég fegyverük, hogy elérjék, amit akarnak. Azért olyan szívesen Pollux orra alá dörgölném, hogy bőven túl vagyunk a házasság után esedékes dolgokon a “mennyasszonyommal”. Tuti leolvadna az arcáról a fölényes mosoly egy pillanat alatt. - Szerinted olyasmire szorulok? - Mutattam végig rajta, célozva rá, nem magától lett meztelen, és nem éppen imádkozni dőltünk be az este az ágyba. Bár értettem én, tényleg szerette, ha övé lehet az utolsó szó. Vagy ha kicsit oda csíphetett. Azzal nem volt egyedül, engem sem kellett félteni, ha ilyesmiről volt szó. Legalább egyikünk se vette véresen komolyan. Jobb ez így, a jelen helyzetben. Pazarlásnak éreztem a lehulló lekvárt, de egész édesnek, ahogy kiült a döbbenet az arcára. Nem is foglalkoztam az étellel, lejjebb nem esik, és megengedhetjük magunknak, hogy némileg pazaroljunk. Majd veszünk másikat, vagy kajacsatába torkollik ez a beszélgetés, azt is megeshet. - Nem tudod? - Nem húztam vissza a kezem, megsimogattam kedvesen az arcát, olyan kis elveszettnek tűnt. - Szerintem a házasság amúgyis csak arra a két személyre tartozik, akik összekötik az életüket. - Vontam meg a vállam, egészen komoly lett a téma, ahhoz képest, hogy csak tréfának szántam. - Elsősorok egyike? Megtisztelő, bár azt hittem, hogy a csodálatos reggeli után végérvényesen belém zúgsz, és hozzám jössz. - Sóhajtottam lemondóan. - Hercegnő, tudod, a király lánya. - Vettem magamhoz végül a kenyerét, és gyakorlott mozdulatokkal megkentem neki, majd a szája elé tartottam. Királyi kiszolgálás, egy szava nem lehet. - Ha oda szeretnél szökni. De visszamehetünk az ágyba is, hatalmas tévém van, és rengeteg mesém. Tudod, ilyen felnőttes mulatság. - Nem célzásnak szántam ezúttal, szeretek lustálkodni, és filmet nézni is.
Elvesztettem a fonalat. Azt fel tudtam idézni, hogy éjszaka a bárból hogy kerültünk az ágyába - noha a ruhám helye még mindig ismeretlen volt -, de azt nem, hogy alig pár perc alatt az ébredés korai időpontjától hogy jutottunk el ide. A... tulajdonképpen fogalmam sincs hová. - Igazad van, ne haragudj - bólintottam komolyan. - A derekad csak úgy nyikorgott, mint nagyapáé, amikor hirtelen felpattant, hogy leszidjon valamelyikünket pusztán a létezésünk okán. Ez biztos valami örökletes dolog lehet - tűnődtem el, figyelmen kívül hagyva a színpadra illő reakcióját, amit a mondataim már csak fokozhattak. Azt hiszem Orionra ma reggel rájárt a rúd. Először Dolores Umbridgehoz hasonlítom, aztán pedig nagyapához. Egy pillanatig el kellett tűnődnöm melyik a rosszabb, nehéz döntés volt, én mégis az öregre szavaztam. Azokat a komplexusokat, amiket nem a bátyáimnak, azokat egészen biztosan neki köszönhettem. - Hol jártál te csupa lány osztályba? - Rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok róla, ahogy a család legtöbb tagjáról sem. Hiába voltunk a nemes és ősi Black ház, mint család elég csúfosan festettünk belülről. Gyakorlatilag idegenek voltunk egymásnak. - Mi köze a megértésnek a csillagjegyemhez? -Na kérem, én erről beszéltem! Mindenre is van valami magyarázat. Skorpió vagy, ezért megértőnek kellene lenned, mérleg vagy, ezért kedvesnek kell lenned és még mit tudom én mi. Továbbra sem hittem abban, hogy a születési dátum befolyásolta az ember életét és személyiségét. A körülmények és az élet alakítottak minket, nem pedig a csillagok. Azok egyszerűen csak szépek voltak, semmi több. - Nem is erre az esetre vonatkozott a kérdésem, amikor itt vagy, nyilvánvalóan. Inkább általánosságban érdekelt - noha továbbra sem értettem, hogy miért lennék féltékeny. Még a történteket sem beszéltük meg, egyikünk sem mutatott rá különösebben nagy hajlandóságot, inkább csipkelődés és poénok mögé rejtettük a saját zavarunk és kérdéseink. - A világ kétharmada magasabb nálam, aki nem, az még nincs tizennégy - viccelődtem. Nem volt fájó pont a magasságom, vagy éppen az alacsonyságom, egészen addig, amíg nem jöttek a koboldos, Gringotsos poénok, azokat nagyon tudtam gyűlölni. - Igazából te voltál az, aki megkérdőjelezte a saját szexiségét, nem… más - főleg nem az öcsém. Megráztam a fejem. Szó nélkül hagytam. Nem jegyeztem meg, hogy rejtett utalásokat elég nehéz nem tovább gondolni. Nem akartam jobban belemenni ebbe, nem azért mert lettek volna csontvázak a szekrényemben ilyen téren, hanem mert már magától a gondolatmenettől is borsódzott a hátam. - Nem tudom - mosolyodtam el vállat vonva. - Nem elképzelhetetlen. Azt mondják, a pokol különös hely. Hiába vagy idősebb, valószínű én jutok oda előbb. Szakmai ártalom. Szóval majd elmesélem milyen, mire számíts. Őszintén, ötletem sem volt, hogy mennyire gondolom komolyan. Már nem azt, hogy előbb harapok fűbe, mint ő. Ez tény volt. Hanem azt, hogy ő is a pokolra jut, mivel ebben határozottan kételkedtem. Orion egyáltalán nem volt rossz ember, olyan, aki igazán kivetni való dolgokat csinálna, esetleg valódi rossz szándék vezérelné. Legalábbis az eddigi, felszínes tapasztalataim alapján ez volt a véleményem róla. - Nem is tudom… - érintettem a mutatóujjam az ajkaimhoz gondolkodást mímelve -, egy éjszaka alapján igen nehéz átfogó véleményt kialakítani. Tudod, nem szeretek elhamarkodottan ítélni. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondhatnék. A csend tűnt a legjobb, legjótékonyabb megoldásnak. Egyelőre mindenképpen. Az alsó ajkaimat harapdáltam, már-már éreztem a vér fémes ízét a számban. A helyzeten pedig az sem segített, hogy a szívem hevesebben kezdett verni, amint végigsimított az arcomon. Kellemesen ismerős érzés volt, amint a bőre találkozott az enyémmel pár másodpercnél tovább. Nem akartam így reagálni, mégsem tudtam megálljt parancsolni neki. Ez pedig nem volt logikus, nem kellett volna így történnie. El kellett volna húznom a fejem, hátralépni, helyesen cselekedni, mégsem tettem. Olybá tűnt, a testem jobban emlékezett az elmúlt éjszaka eseményeire, mint én, vagy éppen ő. - Ezt az apámnak, Polluxnak vagy a többi brit aranyvérűnek próbáld megmagyarázni, nem fogják osztani a véleményed. - Ez olyasmi volt, amit már régen elfogadtam. Tudtam, hogy ha egyszer valahogy rá is vesznek a házasságra, abba nem sok beleszólásom lesz. Tulajdonképpen semmi. Maximum szűk keretek között azt eldönthetem, hogy ki várjon az oltárnál. - Nem zártam ki semmit, az a második sor - kacsintottam rá. Ha, hangsúlyozom, ha egyszer valóban eljutnánk ide, mi ketten, nem tudom ki lenne jobban meglepve, Ő, én vagy éppen Pollux Black. - Tudom mi az a Hercegnő, volt gyerekszobám, még ha ha a Black fajta is, csak korábban senki sem becézett így. Meglepett. Összevontam a szemöldököm, mikor felém nyújtotta a megkent kenyeret. Semmi ilyesmire nem gondoltam, amíg magához nem vette, azt hittem ő akarja megenni. Tétováztam, míg a gyomrom a tudtomra nem adta: ne legyek hülye. Végül beleharaptam pirítósba, majd elismerően bólintottam. Korábban bármilyen szürreálisan hangzott is az általa javasolt párosítás, tényleg finom volt. - A rajzfilmes ajánlat lehet késett úgy húsz évet, bár… anya inkább csak könyvekből és fejből mesélt, filmeket sosem néztünk - tulajdonképpen tizenhét éves voltam, amikor először találkoztam mugliféle mozgóképekkel. - Rád bízom magam, te vagy az elrabló, azt csinálunk, amit szeretnél. De előtte… akarunk beszélni a történtekről? Egyáltalán kéne beszélnünk róla? - hajtottam oldalra a fejem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnánk egymásnak, mégis úgy éreztem, hogy valamiféleképpen tisztázásra szorult a dolog.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Valahogy az az érzésem volt, szándékosan választ egyre visszataszítóbb személyeket, hogy bele gyalogoljon érzékeny lelkivilágomba. Egy gyengébb pillanatomban valószínűleg sokkal jobban tiltakoztam volna még az összehasonlítás ellen is, de a nagyapánk már nem különösebben tudott megérinteni. Felnőtt voltam, nem egy megfélemlíthető kisgyerek. - Szerintem egyetlen dolgot örököltem tőle, és az némi pénz. - Vontam meg a vállam, sajnálhattam volna a halálát, de nem volt túl jó ember. - A hallásoddal lehet amúgy a baj, vagy halucináltál volna? Pedig a te italodba még csak randidrogot se kevertem, bizonyos voltam benne, hogy az ellenállhatatlan bájom az ágyamba csal majd. Jó, ezt szerintem még maga Pollux papa se feltételezte, azt hiszem az volt a terv, hogy majd egy csodás aranyvérű parti karjaiba kergetik Cassiet. Kicsit örültem, hogy apát és a húgomat kihagyták ezekből a körökből, belegondolni is rossz, mennyire manipulatív ez a banda. Ami a politikában előny lehet, az a családban inkább visszataszító, mintha csak kis sakkfigurák lennénk, amiket kedve szerint rakosgathat. Éppen ettől igyekeztem mindenkit megóvni, több-kevesebb sikerrel. - Egyetemen, Salemben. Életem legszebb öt éve volt, el se hittem, hogy az ilyen tinédzser álmok valóra válhatnak. - Jó, nem egészen ez volt az álmom, hanem az, hogy egy osztálynyi csajom lesz, de majdnem. - Ez egy nagyon hosszú beszélgetés lenne, szóval talán egy másik alkalommal. Bejöhetsz fogadó órára, vagy ilyesmi. Mindketten jól tudtuk, hogy egyáltalán nem érdekli ez a téma, bármilyen ritkán láttuk is eddig egymást. Az ilyesmire vagy nyitott valaki, vagy nem, és ezen nem sok minden tud változtatni. Persze, ha komolyabban belenéznék a horoszkópjába, valószínűleg sok dolgot látnék, ami beavatatlan szemeknek láthatatlan. Válaszok fel nem tett kérdésekre, fényszögek, kvadrátok, de ezek mind mellékesek, amikor valaki elzárkózik előle. Persze, ez nem olyasféle dolog, mint a Pán Péterféle tündérpor, hogy hit kell a repüléshez, ezek akkor is ott voltak, hogyha senki se látta be a létezésüket. Egyszerűen csak veszett fejsze nyele ezt most megvitatni Cassievel. - Fogalmam sincs, nem értek a női féltékenységhez. - Feleltem kicsit töprengve, igazából eleve le se kötöttek a tinilányok, mintha egy másik faj képviselői lettek volna. - Várjunk csak, te elmúltál tizennégy?! Ebben az esetben szomorúan kihúzom a liliomtiprást a listámról. - Sóhajtottam lemondóan, hát milyen dolog ez, kéremszépen? - Én?! Aljas rágalom, csupán elmondásod alapján kikövetkeztettem, hogy a tinifiúk körében kevéssé vagyok népszerű, ettől még a szexiségem örök, és töretlen! - Amúgy sem számítanak a diákok, inkább nem velük szavaztatnám meg, Leoval még annyira sem. Szavaira csak felvontam a szemöldököm, kissé értetlenül bámulva rá. Lehet, hogy én tudtam rosszul, de számomra az aurorság nem volt egyenlő azzal, hogy később az ember lánya a pokolra kell kerüljön. Végtére is a rendet és törvényeket tartatják be, tehát ők lennének a jófiúk. Vagy valami egészen ilyesféle. - Nem lehetsz benne bizonyos, megtörténhet, hogy maholnap kivetem magam a csillagvizsgálóból, mert összetöröd a szívem! - Túl komoly volt a téma, főként a jelenlegi helyzetünk fényében. A túlvilágról, szellemekről, mennyről és pokolról sok dolgot hallottam, és még többfelé ágazóan gondolkoztam. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget nekik, ha az ember annyi országban megfordult élete során, mint én magam, rengeteg értelmezéssel találkozhat. A keleti hiedelmektől kezdve, az amerikai vidám vasárnapokig mindenben van egy magasabb hatalom, ami így, vagy úgy vezeti az embereket. Reményeik szerint a menny felé, aztán meglehet, hogy éppen nem… de ez nem reggeli előtt való téma! - Ebben az esetben legyen, megengedem, hogy további erre vonatkozó kísérleteket hajts végre rajtam. - Mosolyodtam el szemtelenül, ha így, hát legyen így. Teljes mértékben elveszettnek tűnt, pedig arra bizonyosan emlékeztem volna, ha ártatlan, vagy tapasztalatlan lett volna, szóval erről szó se volt. A helyzet lehetett a ludas, az, hogy még mindig feszült volt Pollux, vagy az apja miatt. Vagy mert megszokta, hogy képes irányítani a dolgokat, mindent és mindenkit kordában tartani, és ez most nem éppen így történt. Bár engem azt hiszem az se nagyon zavarna, megnézném bőrszerelésben, kis ostorral a kezében. Nem. Rossz ötlet, tuti, hogy túlságosan élvezné. - Nem érdekel se Corvus, se Pollux, egyiküket se kívánom elvenni, a fiatalabb pasik a típusaim. - Fintorogtam. - Miattuk azonban kár lemondanod egy lehetséges esküvőről, szerintem igazán szép lennél fehérben. - Nem hízelegni akartam, vagy rábeszélni, egyszerűen tényleg úgy gondoltam, nem érdemes további falakat építenie maga köré. Házasság. Úgy próbáltam rábeszélni arra, hogy ne mondjon le ilyesmiről, miközben a magam részéről én sem terveztem ilyesmit. Számtalan barátom esküvőjén voltam már, de hogy effélét kívánjak magamnak? Nem igazán. Sose éreztem szükségét, hiszen nem találkoztam olyannal, akinél égető vágyat éreztem volna. Mondhatnám, hogy talán majd később talál rám az igaz szerelem, de nem éltem már ilyen tündérmeséken. Legalábbis az életemre vonatkozóan. A tévében nem volt rossz nézni őket. - Pedig illik hozzád, szőke loknik, nemes vér, megvetően hűvös tekintet, ha valaki faszságot mond. - Mosolyogtam rá. Mit mondhatnék, nálam csak a szendvicsem volt ellenállhatatlanabb. Belőlem is kiharaphatott volna mondjuk egy darabot, hagytam volna. Eltereltem a kannibál gondolatot, inkább csak figyeltem, ahogy eszik. Vagy inkább az ajkait, mert valahol a fejfájásom mellett makacsul az a gondolat lüktetett, hogy azokat az ajkakat kár lenne nem újra megcsókolni. Őrültségek ezek, én mondom. - Mit szeretnél beszélni róla? Az változtat bármin is? - Támaszkodtam a pultra, miközben a szemébe néztem. Nem voltak kész válaszaim, kérdésem annál több, de szerintem arra ő se tudott volna felelni. Sóhajtottam, aztán mutató ujjammal intettem, hogy hajoljon közelebb, mintha csak bizalmasan súgni akarnék valamit. Ártalmatlan vagyok, mi oka lenne gyanakodni? Végülis tényleg nem állt szándékomban ártani neki, vagy megbántani, egyszerűen hallgattam arra a fura kis hangra, és amint közelebb hajolt a pult fölött, könnyed csókot leheltem az ajkaira. Lekvár íze volt. - Szerintem ez több, mint kellemes, beszélgetés nélkül is. De szívesen meghallgatom az aggályaidat, nekem nemigen akad panaszkodni valóm. - Könyököltem vissza vele szemben. Lehet kitekeri a nyakam, és elás a saját kertemben. Határozottan megvolt rá az esélyem ezek után.
-Meg a derék csikorgást - tettem hozzá kuncogva. Ebből nem engedtem! - Szóval biztos voltál benne? - vontam fel a szemöldököm, pontosan úgy, mintha éppen egy beismerő vallomást hallottam volna. - Tehát végig az volt a terved, hogy így, itt végezzük? - Két dologban szinte teljesen biztos voltam. Nem szokott randidrogot keverni a nők italába, nem volt rá szüksége, valamint nem számított arra, hogy az ágyában kötünk ki. Ez pedig nem egyéni volt, tegnap este, mikor nagy nehezen elindultam a “randira” én sem hittem, hogy ma reggel Orion lakásán ébredek. Meztelenül. És hogy ez probléma volt-e? Igen, nem… nem tudom. Leginkább nem tudom. - Tehát tulajdonképpen volt egy osztálynyi csajod - összegeztem a mondandóját egy bólintással kísérve. - Szerintem, ezt egyikünk sem gondolta komolyan. Biztos voltam benne, hogy neki is van jobb dolga, mint azzal foglalkozni, hogy nem kevés energia befektetéssel, megkíséreljen meggyőzni valamiről, ami gyakorlatilag lehetetlen. Talán nem is próbálkozott volna ilyesmivel. - Pedig nem nehéz kiismerni. Talán még könnyebb is, mint a csillagokat. Annyi a lényeg, hogy a nők mindenkire is féltékenyek, akik veszélyt jelentenek. Meg néha arra is, aki nem. A tini lányok pedig különösen veszélyesek, mert fiatalok, rámenősek és… azt hiszem ennyi - vontam vállat. Noha én magam nem voltam egy féltékeny típus, főleg mert eddig egy olyan komolyabb kapcsolatom sem volt, ahol ez számított volna. Igazából visszagondolva, sosem érdekelt, hogy megcsalnak-e. Nos… ha korábban nem állapítottam volna már meg, hogy elcseszett vagyok, most egészen bizonyosan megtenném. - Hát, sajnos nem. Azonban, ha ezt a pontot továbbra is ki akarod húzni két tanácsom van, próbálkozz a Roxfortban, de szoktasd magad egy kellemes, minisztériumi cella gondolatához is. Ismét - utaltam arra a kellemetlen esetre, amikor többedmagával be kellett őt vinni az őrsre. Na az egy olyan éjszaka, amit szeretnék kitörölni az emlékezetemből. Szemöldök felvonásra, szemöldök felvonás járt, noha biztos voltam benne, hogy egészen más-más indokokból ajándékoztuk meg ezzel a másikat. Én például nem hittem abban, hogy Orion olyan férfi lenne, aki csak azért kiugrik a csillagvizsgálóból, mert valaki összetörte a szívét. Nem tűnt egy öngyilkos típusnak. Inkább annak a fajtának, aki a kocsmában vigasztalódik, majd egy áttivornyázott éjszaka után egy, vagy éppen több nő mellett ébred. Attól pedig, hogy a jelen helyzetünk nem sokban különbözött a fejemben elképzelttől, inkább igyekeztem teljes mértékben elvonatkoztatni. - Ezt igazán nagylelkű felajánlás - nevettem el magam. - Csak erre az egy kísérletre ajánlod a tested vagy másra is? Nem értettem saját magam. A viselkedésem pontosan olyan volt mint egy fiatal, szégyenlős tininek, aki éppen az első randiján vett részt. Pedig egyik tény sem volt éppen igaz. Mégsem tudtam, hogy mit kellene tennem, mi legyen a következő lépés. Ha csak egy átlagos, ismeretlen férfival álltam volna szemben, minden teljesen rendben lett volna. Tudtam volna, hogy mit tegyek, hogy hogyan viselkedjek. Nem érdekelt volna, hogy látjuk-e még egymást, vagy pusztán kaland az egész. De ez a szituáció minden volt, csak éppen átlagos nem. - Szerintem te sem kelted fel az érdeklődésük, már ilyen téren. Bár nem is értem mi a problémád velük, hiszen olyan jóképűek mind a ketten - és közelebb voltak a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de ez már igazán csak egy apróság volt. - Ha ezt előbb mondod, akkor fehér pólót választok a szekrényedből, nem pedig szürkét - mosolyogtam rá szórakozottan. Nem szálltam vitába, feleslegesnek éreztem. Hiába volt Orion félig Black más elvek és értékek mentén nevelték őt a szülei, mint engem és a testvéreimet. Így pedig nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért érzek úgy a házassággal kapcsolatban úgy, ahogy. - De ha már engem így férjhez adtál. Te is. Akkor felmerül a kérdés, hogy hogy nem vezettél még senkit az oltár elé? Nem mintha bele szerettem volna kotyogni ilyesmibe. Nem is az én dolgom volt, de ha ő annyira kampányolt a mellett, hogy én ne mondjak le ilyesmiről, akkor igazán megkérdezhettem, hogy ő miért nem szánta rá magát eddig erre a döntésre. Persze, benne volt a pakliban, hogy nem találta meg az igazit - noha szerintem olyan, hogy “igazi”, nem is létezett, sokan mégis hittek benne, csak úgy, mint az asztrológiában. - Szerintem a legtöbben így néznek arra, aki faszságot mond - ráztam meg a fejem. - De azért köszönöm, azt hiszem. - Én még soha nem gondoltam így magamra, hiába voltam Black, hiába a legősibb és legnemesebb szöveg. Nem éreztem magam hercegnőnek, nem csak azért, mert nem én voltam a családfő lánya, hanem azért sem, mert sosem éreztettek velem hasonlót. Inkább az ellenkezőjét, azt is elsősorban nagyapa. Callidorát mindenért, amit csinált piedesztálra emelte, míg én meg is gebedhettem, akkor se húztam ki belőle egy fél dicséretet sem, csak a kemény és kegyetlen kritikát. Inkább éreztem magam rút kiskacsának, mint bármi másnak. - Nem változtatni szeretnék, csak… - csak… fogalmam sem volt mit szeretnék. Megráztam a fejem, noha pontosan azt sem tudtam, hogy mit akarok vele kifejezni. Utáltam ezt a szituációt. Nem azt, hogy így kettesben voltunk így, hanem azt, hogy nem tudtam mit tegyek. Mert nem tudtam. Az pedig, hogy mennyit rágódtam ezen már egyszerűen nevetséges volt. Kérdő tekintettel hajoltam közelebb, mikor kérte, még ha szavak nélkül is. Gyanútlanul álltam lábujjhegyre, majd dőltem előre annyira, amennyire csak a magas pult engedte. - Mit… - a kérdést azonban nem tudtam befejezni. Orion nem engedte. Az ajkai lágyan súrolták az enyémeket, ezzel belém fojtva a szót. Kellemes volt, nem húzódtam hátrébb, tulajdonképpen majdnem utána hajoltam, mikor visszakönyökölt a korábbi helyére. Egyedül a magas pult akadályozott meg ebben. Csak remélhettem, hogy nem vette észre a megakasztott mozdulatot. - Nem az aggályokról van szó, nem is arról, hogy kellemes-e, hanem…. Mi lesz azután, ha véget ér a nap? Mi lesz ezzel a… - kettőnkre mutattam, miközben én is vissza könyököltem. Azt hiszem ez izgatott a legjobban, hogy mi történik az után, ha vége a napnak és kisétálok majd azon a bejárati ajtón. - De… ne már, hogy csak nekem vannak kérdéseim - ráztam meg a fejem kissé zavart mosollyal. Valahogy nehezemre esett elhinni, hogy így volt.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
- Nagyon rá vagy állva erre a témára, ez lenne a fétised? Ha előbb tudom, hangosabban csikorgatom… - Forgattam meg a szemem. - Tervem? Várjunk, várjunk! Azt ne mondd, hogy szerinted úgy nézek ki, mint aki megtervez bármit is az életében. - Sóhajtottam színpadiasan, a szívemre szorítva a kezem. Tulajdonképpen az se számított volna, ha különösebb tervet készítek, úgyis az történt volna, ami, mentem volna az árral, és minden egyes pontot át kellett volna javítani. Gondolta volna bárki húsz évvel ezelőtt, hogy visszatérek majd tanítani a Roxfortba? McGonagall igazgatóasszony valószínűleg csupán a legdementorosabb rémálmaiban látott ilyesféle jövőképet, most meg szeptemberben már rendes órákat fogok tartani, nem csak egy kis szakkört. Ki érti a világ működését? - Mondhatjuk így is… el se tudod képzelni, mennyire beindíthat egy egyetemistát, ha a közös fényszögeitekről beszélsz. - Jó, nem akármelyiket, de egyértelműen több nőt érdekel, mint férfit, így elég jó az arány. - Én teljes mértékben komolyan gondoltam, biztos kellemes nosztalgia lenne, talán még egy talárt is találnánk a méretedben. - Tettem elgondolkodóan a kezem az államra, ahogy szemem előtt megjelent az iskolai egyenruhában, felnőttként. Mint valami rossz felnőttfilm. Igazság szerint a tegnap estéig valahogy úgy élt még az emlékeimben, kislányként, mert jó pár éve nem találkoztunk már. El se nagyon tudtam képzelni az arcát felnőttnek, bármennyiszer próbáltam is, de most, ahogy elnézem, teljes mértékben az édesanyjára hasonlít, szinte semmi nem emlékeztetett arra, hogy a nagy Black család lánya. Azt hiszem nagyapa éppen ezért neheztelt kicsit mindkettőnkre, mintha egy gyerek irányíthatná, hogyan is nézzen ki. - A csillagok olyan messze vannak, hogy talán mostanra már egyetlen egy sincs, de mi még láthatjuk őket régi fényükben ragyogni, akár ezer évig is. A lányok ellenben közel vannak, és könnyen megégetnek minket! A férfi lélek nagyon érzékeny, szóval ránk minden nőnemű is veszélyes! - Már-már magam is elhittem. Hah, ugyan már, azt hiszem lassan már a kérdéseim se hatják meg szegényt, bizonyosan nem egészen erre számított. Lehet kettőnk közül ő lenne a felnőttebb? Remélem annyira azért nem. - Most miért? Nem mentenél meg a régi idők emlékére, vagy mert ellenállhatatlan unokabáty vagyok? - Még élt emlékeimben a hitetlenkedő arc, amikor meglátott kissé szétcsapott állapotban, de no, mégiscsak a rég látott cimborámmal, és az unokahúgommal buliztam! Lehet csak azt vette volna a szívére, hogy ő kimaradt? Azt hiszem eltelt jó néhány másodperc, amíg szemöldökünk komoly harcot vívott, hogy melyikünk is csodálkozik jobban rá a másikra. Bizonyosan nyernem kellett ezt a csatát, mert talán nem lepődtem meg sokkal jobban, azonban kifejezetten nagyobb volt a szemöldököm. Legalább ennyi járt, hogy ezt nyerjem. - Nincs mit tenni, ilyen nagyvonalú srác volnék. - Vontam meg a vállam. - Másra? Netán valami furcsa játékszert szeretnél rajtam kipróbálni? Mert ez esetben legyen egy biztonsági szavunk, ha már nem bírnám, mondjuk Pollux? Azt tuti egyikünk se mondaná ki ok nélkül… - Egyáltalán nem néztem ki belőle ilyesmit, azonban ez semmit sem jelentett, szinte idegenek voltunk egymás számára. Vele ellentétben az első lábon kihordott szívinfarktus óta teljes mértékben együtt tudtam élni a szituációval. Azért átlagosnak, vagy általánosnak nem nevezném, már az idejét se tudom, mikor csináltam olyat, hogy egy nagyobb parti alkalmával nem tervezett személy mellett ébredjek. Kinőttem elég korán ezt a korszakot, sose futottam túl hosszú ideig senki után, mert nagyjából tizenhét éves korom óta nem is kellett. A pubertás igazi csodákra képes, senki nem mondta volna meg, hogy a kis furabogárból mi lesz, ha nő még pár centit, meg felszed némi izmot. Mondjuk szerénytelen véleményem szerint a borosta is sokat dob az imidzsemen. - Hé! Nem azt beszéltük meg, hogy vigyázol érzékeny lelkemre, és nem taposol bele? - Húztam el a számat. - Ha tudom, hogy az ízlésemnek megfelelően öltöznél, akkor a meztelenségre bíztattalak volna. - Öltöttem rá felnőttesen nyelvet. Itt aztán senki se nézte volna ki, hogy mit vesz fel, vagy éppen mit nem. A visszakérdezésre csak megvontam a vállam, igazából mit lehet erre válaszolni? Nem az elveim ellen való a házasság gondolata, ha az ember megtalálja a megfelelő személyt, az a szeszélyeivel és marhaságaival együtt szereti. Egyszerűen az ilyesmit nem lehet egyedül megtervezni, anélkül, hogy tudnád, ki lesz az, akivel megházasodsz. Nem is értem, hogy lehet néhányaknak erre kész ötlete. - Azért ne túlozz, csak azt mondtam, hogy ne miattuk vesd el az ötletet. Erre pedig szerintem egyszerű a válasz, hosszú ideje várom, hogy felnőj végre! - Hunyorítottam rá, csak amolyan félmosollyal. - Amúgy semmi különösebb kifogásom nincs a házasodással kapcsolatban, egyszerűen még senki olyannal nem találkoztam, akivel ilyesmi szóba jöhetett volna. Vagyis ez sem teljesen igaz, mert az egyik barátnőm szülei elég sokszor szóba hozták, de mi akkor egyáltalán nem terveztünk ilyesmit, és talán nem is baj. Tuti válás lett volna a vége. Általában könnyen kezeltem a szakításokat, szabad lélek voltam, aki nincs túl sokat egy helyen, és ezt kevesen tolerálták. Elfogadtam, ha úgy érezték, többet érdemelnek, hiszen valóban, amennyiben többre volt szükségük, azt tőlem nem kaphatták volna meg. Vicces, hogy a húgom miatt képes vagyok olyasmire, amire előtte már jó pár másik nő könyörgött. Nevetséges. - Hogy kinek mi az, azért nem mindegy! - Mondjuk lehet jobb, ha nem hall minket Bertievel beszélgetni, biztos a fele alatt csak arcokat vágna. Igazság szerint tényleg fogalmam se volt róla, mit szeretne, vagy nem szeretne hallani, mert ha terveztem volna a tegnap estével kapcsolatban bármit is, biztos nem a közös ébredést. Nem, mintha ez rossz lett volna, egyszerűen csupán fel sem merül az emberben, amikor ártatlanul vacsorázni és beszélgetni indul. Egyszerűbbnek tűnt a csók, mint szavakkal kifejezni, de a gondolatai csak pörögtek tovább. Megáll valaha csupán azért, hogy élvezzen egy pillanatot? Azt hiszem egyértelmű erre a válasz. Előre nyúltam, és letöröltem az arcáról egy morzsát. Egészen természetes volt köztünk ez az állapot, csak a komoly téma, az zavart bele az idillbe. - Este, a nap végén általában este lesz. - Sóhajtottam. - Nézd, általában semmi komolyat nem tervezek meg előre, maximum, hogy a következő órákban mit fogok csinálni, így erre választ adni neked nem tudok. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel a nappal vége kell, hogy legyen, csak rajtunk múlik, hogyan tovább. - Kentem magamnak is egy szendvicset, majd beleharaptam. - Vannak kérdéseim, de gondolom a kvantumfizikához pont nem értesz… Egyébként ne gondolkozz túl sokat, kezelj úgy, mintha ez lenne a második randink, mert az első szuperül sikerült. Beszélgetünk, eszünk, jól érezzük magunkat, aztán egy hét múlva elfoglalhatod a fürdőszobám minden polcát. - Azt hiszem az a legmeglepőbb, hogy egyáltalán nem zavart volna a dolog. Egyelőre. Később lehet menekülőre fognám, volt már rá példa.
-Ohh, tehát beismered, hogy csikorogatod - húztam még szélesebb és még pimaszabb mosolyra az ajkaim. - De talán majd legközelebb - kacsintottam, noha magam sem voltam benne biztos, hogy lesz-e legközelebb. Akarok... akarunk-e egyáltalán következő alkalmat. - Az őszinte válaszomat szeretnéd hallani, vagy egy kegyes hazugságot? - forgattam meg a szemem, még úgy is, hogy mind a ketten maximálisan tisztában voltunk azzal: Orion sosem az előre tervezés embere volt. Noha én magam nem ismertem annyira alaposan, ahogy egy rokont illett volna, a róla hallott történetek alapján még én is biztos lehettem benne, hogy ő inkább az az ember, aki arra megy, amerre az aktuális szél fújja, nem pedig az, aki életének legapróbb részleteit is percre pontosan megtervezi. Ha így lett volna, akkor sanda gyanúm szerint, most nem meztelenül ültem volna az ágyában. Felvont szemöldökkel, egyszerre hitetlen és kétkedő tekintettel fogadtam a szavait. Igen nehezen tudtam elképzelni, hogy értelmes, tanult embereket beindítana az asztrológia - arról nem beszélve, hogy halványlila segéd fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet a fényszög -, de a reakcióm elsősorban nem is ennek szólt. Sokkal inkább az ezt követő kijelentésnek. Hiába voltam legilimentor, semmi szükség nem volt a képességem használatára, anélkül is elég konkrét elképzelésem voltak azt illetően, hogy milyen képek - Remélem, nem egy Zs-kategóriás pornót forgattál le a szemeid előtt - sóhajtottam, sejtve hogy ha nem is így történt, de a gondolat mindenképpen megszületett a fejében. Ha létezett a szarkasztikus bólogatás, mint fogalom és cselekedet, akkor én egészen biztosan azt csináltam. Amikor az varázsló lánya azt hitte volna, hogy Orion már nem tud költőibb magaslatokba és túlzásokba emelkedni, akkor tévednie kellett. Tévednem kellett. Noha hazugság lett volna azt állítanom, hogy nem tetszett vagy éppen zavart, tulajdonképpen, nehéz bevallani, de egészen jól szórakoztatott. A leplezetlen szarkazmus mellett egy igen apró, de határozottan őszinte mosolyt is megengedtem magamnak. - A gonosz, gonosz női nem, a föld legnagyobb ragadozója, a férfiak törékeny lelkének ős ellenségei. Nem is értem hogy sikerült évezredeken keresztül túlélnetek - sajnálkoztam latba vetve minden színészi képességemet, ami kijutott nekem. Nem tagadom: nem volt sok, nem tartozott az erősségeim közé. Ahhoz azonban mindenképpen elégnek éreztem, hogy ezt pontosan úgy adjam elő, ahogy szerettem volna. Szerintem sikerült. - Ha azért hoznak be, mert összeszedtél egy tini lányt a suliból? Nem - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Azt is letagadnám, hogy rokonok vagyunk, mondjuk lehet a te érdeked is ezt szolgálná - méláztam el. - Úgy hallottam: a börtönökben általában nem szeretem azokat, akik oda juttatják őket. Tehát ha egyszer sittre vágnak, ne hangoztasd, hogy auror az unokatestvéred. Kettő is - tettem hozzá kelletlenül, hiszen a bátyám is a rokona volt és ugyanúgy auror. Arról pedig, hogy ők ketten tulajdonképpen milyen viszonyt is ápoltak egymással semmit sem tudtam. Nem zárhattam ki a jót, hiszen Ori hiába volt anyai ágról Black, mégsem tartozott úgy a családhoz, mint én és Leo, vagy korábban maga Perseus. - Mi? Merlinre, nem - ráztam meg a fejem. - Ilyesfajta fétiseim nincsenek. De ami azt illeti: soha, de soha és még mindig soha - nyomatékosítottam, hogy egészen biztosan megértése - semmilyen körülmények között nem akarom kimondani Pollux Black nevét szex közben. Fúj - ráztam meg hitetlenül a fejem. Azért a vérfertőzésnek - és az én különös apa-báty komplexusomnak - is volt egy határa, amin Pollux Black jelentősen kívül esett. Te jó Merlin, már a csak a gondolattól is kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy valamiért - bármiért - egy olyan szituációban kimondom a nevét. Megint csak: fúj! - Soha nem mondtam, hogy nem taposok bele, szerintem ez csak valami különös, reggeli tévképzeted lehetett - vontam meg a vállam nemtörődöm módon, noha szándékosan valóban nem bántottam volna, de ezt talán ő is sejtette. - Ennyi erővel étterem, majd később pedig a bár helyett jöhettünk volna hozzád az ágyba, pénzt spórolhattunk volna - kacsintottam szórakozottan, hiszen pontosan tudtam, hogy egyikünk sincs pénzszűkében, nem vágott minket földhöz a múlt este. Ha egy évig így kívántunk volna élni minden nap, akkor az is belefért volna. Ha másért nem, akkor az anyagi biztonságért megérte aranyvérűnek lenni. Sokan - talán túl sokan is - ezért és a presztízs vesztés miatt nem mertek kiugrani a családjukból, szembe menni az elvekkel. Én pedig megértettem őket, hiszen még ha nem is feltétlen azért amiért ők, de ebben a cipőben jártam. Egy voltam közülük. - Valóban? - mosolyodtam el hamiskásan a válasza hallatán. - Ez esetben majd ha rászánod magad, hogy az elvárásokhoz híven megkérd a kezem és én visszautasítom, akkor indoklásként elmondom miért is nem csak miattuk ódzkodom az egésztől - haraptam bele a reggelim ként szolgáló pirítósok egyikébe, nyugtázva, hogy sosem tudja meg az indokot. - Azért sajnálom - köszörültem meg a torkom. Igazán nem számítottam rá, hogy megoszt velem valami ilyesmit. Hiába nem volt nagydolog, mégis egy kvázi idegen voltam a számára. A saját indokaimról azonban továbbra sem szóltam. Nem azért, mert annyira titkosak lettek volna, tulajdonképpen nem volt az. Sokkal inkább gyerekesnek tartottam. Egy kislány gyermeki ábrándjának, amihez annak ellenére ragaszkodott, hogy tudja: az ő pozíciójában ez lehetetlen. Egyszerre volt ijesztő és kellemes az természetesség, amivel reagáltam rá. Az érintésére, a csókjára. Ez pedig zavart, mert… egyszerűen nem voltam ilyen. Jól éreztem magam férfiak társaságában. Hol hosszabb, hol rövidebb ideig, de ennyire természetes és nyugodt sosem volt egyikkel sem. Ezzel pedig, csak úgy mint nagyjából mindennel ebben a szituációban, nem tudtam mit kezdeni. Elképzelésem sem volt arról, hogy mi lesz vagy éppen lehet ebből. Egy kis hang a fejemben azt szajkózta: katasztrófa, noha pontos definíciót nem kaptam tőle. Ennyire nem volt nagylelkű. A szavai sem nyugtattak meg. Nem adták meg a kész válaszokat, azokat, amikre szükségem volt, amiktől biztonságban éreztem volna magam. Ez pedig legalább annyira frusztrált, mint amennyire izgatott is. - Szóval… - kezdem bele némi gondolkodás után - azt mondod, hogy nagyjából a harmadik randi után elfoglalhatom a fürdőszobád összes polcát? Kicsit könnyen adod őket. Nem gondolod? De nagylelkű vagyok, egy elég lesz nincs sok piperém - húztam féloldalas mosolyra az ajkaim, miközben felemeltem a teás bögrém. Hát legyen, nézzük meg mi lesz ebből!
Köszönöm a játékot
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
