Today seems like a lovely day to have a lovely day
Alinát vártam egy Temze-parti lépcsőn ülve, narancsos fantát kortyolgatva. Egy zacskó pogácsát szorongattam, apró darabokat téptem ki a picike pogikból és az egyre közelebb úszó kacsákat etettem velük. Az egyiket véletlenül fejbe dobtam, még jó, hogy Alina nem látta, biztos kinevetett volna érte. Vagy talán nem is lesz kedve nevetni? Nem tudtam, mostanában nem beszéltünk sokat, a Carol-ügy óta... Amikor levelet írtam neki és arra kértem egy héttel ezelőtt, hogy találkozzunk ma délelőtt, elképzelésem sem volt, hogy mire számítsak majd. Azt hittem, ez egy szép nyár lesz. Véget ért az utolsó évem a Roxfortban, túléltem a vizsgákat - nem sikerültek túl jól, de nem is számított, nem terveztem továbbtanulni -, felvettem a kapcsolatot több profi kviddicscsapattal, akikkel a tanév során már többször találkoztam, megnézték a roxforti meccseken, hogyan játszom. A Tutshill Tornados, a Wimbourne Wasps, a Falmouth Falcons és a Kenmare Kestrels edzőjétől vártam a válaszokat. Eddie szerint nem volt miért izgulnom, azt mondta, hogy valamelyik csapatba biztos felvesznek pótjátékosnak, onnantól kezdve pedig már csak idő kérdése, hogy teljesüljön az álmom és igazi kviddicssztár legyek. Megnyertük a kviddicskupát, csináltam hatodikban egy Vronszkij-műbukást, amit azóta sikerült megismételnem, ráadásul az utolsó meccsemre Caroltól megkaptam a seprűjét is, jobban játszottam, mint valaha. De nem éreztem azt a boldog izgatottságot, amit kellett volna. Amióta Carollal szakítottunk, egyszerűen nem találtam a helyem a világban. Minden nap felkeltem hajnalban edzeni, mint eddig, elkezdtem bájitalt inni egy héttel telihold előtt, segítettem Eddie-nek a ház körül, játszottam a kölykökkel, de nem voltam boldog. Még a repülés sem volt a régi, folyton eszembe jutottak a közös tréningjeink Carollal vagy amikor a lelátón ülve órákig beszélgettünk, amíg ránk nem sötétedett. Vajon Carol most hogyan érezte magát? Jobban volt már? Fogunk még valaha beszélni egymással? Hosszú ideje most szembesültem először azzal, hogy nincs kivel megbeszélnem a gondjaimat. Carolhoz fordultam mindig, de ő most elszivárgott az életemből és nem tudtam, hogy valaha lehetünk-e még barátok. És Eddie... tudtam, hogy őt minden problémámmal kereshetem, de most más volt a helyzet. Mertem volna beszélni vele a szerelmi életemről, tudtam, hogy meghallgatna és próbálna segíteni, de nem akartam zavarni, nem volt abban az állapotban. Amióta azzal a fura pasival kísérletezgettek, azóta folyton beteg volt, nem akartam a saját nevetséges gondjaimmal is őt terhelni. Most is az ágyat nyomta, előző éjszaka telihold volt, még én is viseltem a nyomait. A bájital lehetővé tette, hogy emberi tudatomnál maradjak és átaludjam az éjszakát, ha éppen ahhoz volt kedvem, csak fájdalom és fáradtság maradt másnapra, semmi más, nem tettem kárt sem magamban, sem másokban. Azonban Eddie és a haverja megpiszkálták a bájitalt, nem tudtam mit próbálnak elérni vele, de most volt először alkalmam végignézni, hogy milyen egy elszúrt farkasölőfű-főzet. Eddie egy igazi vérengző fenevad lett, a benne élő farkas teljesen átvette az irányítást, csak az érdekelte, hogy találjon egy embert, akit szétszaggathat és átváltoztathat. Nagyon rémisztő volt, hiába tudtam, hogy bennem nem fog komolyabb kárt tenni. A fura pasival, aki kutyává tudott változni, alig bírtuk A Kabin körüli birtokon tartani. Én megúsztam néhány kisebb sebbel és horzsolással, Eddie reggel az ágyig is alig jutott el, annyira rosszul volt. Belekortyoltam a Fantába, majd újabb pogácsadarabot dobtam a vízbe, ezúttal úgy céloztam, hogy a legkisebb kacsának jusson. Ekkor hallottam meg a halk lépteket magam mögött. - Szia - pillantottam fel fáradtan Alinára, a lépcső alján ülve. - Van nálam pogi, ha kérsz. Még nem ették meg mindet a kacsák.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
unter levele tagadhatatlanul meglepetésként ért. Nem rossz vagy jó értelemben, egyszerűen csak meglepett. Tulajdonképpen kedveltem őt, mindig jól bánt Carollal - neki köszönhettem azt is, hogy megismerkedtünk -, szép pár voltak. Arról nem is beszélve, hogy mint a legjobb barátnőm párjával és a kviddics csapatunk kapitányával, gyakran találkoztam, de sohasem voltunk különösebben közel egymáshoz. Elbeszélgettünk egyszerű, semleges dolgokról, a csapatról, de ennyi. Egészen idáig, ha definiálnom kellett bárkinek is kapcsolatunkat, inkább hívtam ezt közeli haverságnak, mint bármi másnak. Mégis, most velem akart beszélni. Persze, nem mondtam nemet, ez meg sem fordult a fejemben, opció sem volt, hiszen nem lehetett neki sem könnyű. Megértettem Carol döntését, átbeszéltük milliószor, fagyit ettünk - sokat - és sírtunk miatta, de így volt helyes. Szüksége volt erre a változáshoz ahhoz, hogy el tudja engedni a történteket és egy teljesen új fejezetet próbáljon meg kezdeni az életében. Noha ennek nem minden pillanatával és mozzanatával értettem egyet, de csendben maradtam. Egyelőre. A legjobb barátnőmnek most a legkevésbé volt arra szüksége, hogy kioktassam, az kellett neki, hogy támogassam és mellette álljak, ezt pedig megtettem. Még. Mondjuk úgy: kivártam, jelenleg nem öltött gigászi méreteket a dolog, Carol néhol másnapos volt és elszívott egy-egy spanglit a buli hevében, amit csak remélhettem, hogy nem az apámtól szerzett. Vagy inkább azt kellett volna remélnem, hogy onnan, mert akkor tuti nem valami kevert szart kap? Ezt a kérdést nem igen tudtam megválaszolni és bár megkérdezhettem volna, inkább nem is akartam tudni róla. A lényeg, hogy egyelőre kivártam. Szerettem volna hinni, hogy abban a percben, mikor összejönnek Dantéval vége szakad ennek a vadságnak és egy lágyabb mederbe telelődnek az események. De ez most nem számított, a mai nap nem Carolról, hanem Hunterről szólt, aki a sorai alapján még mindig maga alatt volt - nem is kevéssé -, én pedig nem tudtam mit tehetnék vagy mondhatnék neki. A lányok lelkéhez értettem, de a fiúkéhoz nem annyira. Arról nem is beszélve, hogy előző éjszaka telihold volt, biztos nem lehetett még túl jó állapotban. Ugyan nem sok mindent tudtam a vérfarkasokról - semmit, ha őszinték akarunk lenni -, de egy kis fagyi mindenre gyógyír volt, főleg ha szerelmi bánat volt a terítéken. Így húsz percnyi Fortescuenál való mélázás és válogatás után két tölcsér kissé olvadó fagylalttal jelentem meg a megbeszélt találkozóhelyen. Muglik és varázslók egyaránt voltak a folyóparton, mégse volt nehéz kiszúrni a korábbi kapitányomat. Lássuk be, nem sokan etettek egyedül kacsákat egy kissé szeles, mégis napsütéses délutánon a Temzénél. - Szia - ültem le mellé igyekezve nem elejteni egyetlen egy gombócot sem, innen nehéz lett volna pótolni. - Tessék, ez a tied, egy klasszikus csoki-vanília, mivel nem tudtam, hogy mit szeretsz és Fortescuenál azt mondták, ezzel nem lehet mellélőni. - Tulajdonképpen inkább azt mondták, hogy válasszak már, mert egyre nagyobb mögöttem a sor és egyre több a türelmetlenkedő, mire egy laza vállrándítással közöltem, hogy akkor adja, amit gondol, azonban nem éreztem úgy, hogy ezt a történetet feltétlen meg kellett volna osztanom vele. - Ohh köszönöm - vettem el egy pogácsát, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve kentem rá egy kis fagyit. Nem lehetett sokkal másabb, mint a sült krumpli-fagyi kombináció. - És… hogy vagy? Akarsz róla beszélni, ugye? - érdeklődtem óvatosan, biztatóan a vállára téve a szabad kezem, amint bekaptam a sós-fagyis süteményt. Lehet eddig nem voltunk túl közel egymáshoz, de a vak is láthatta, hogy Hunter nincs jól lelkileg és testileg sem biztos. Szüksége volt valakire, akivel beszélhet és láthatóan ez a valaki én lettem.
Today seems like a lovely day to have a lovely day
Mindig kedveltem Alinát. Nem voltunk legjobb barátok, hiszen arra mindkettőnknek ott volt Carol, és alapvetően nem is töltöttünk kettesben túl sok időt eddig, de kedveltem őt. Könnyű volt vele együtt edzeni is, jó csapatjátékos volt és mellesleg éppen elég gólt kivédett ahhoz, hogy elégedett legyek a munkájával kapitányként is. Caroltól valószínűleg többet tudtam róla, mint az Alinával folytatott beszélgetéseimből amúgy indokolt lett volna. Így tudtam, hogy ők ketten imádtak a színházban őrültködni, hogy Alina gyakran fellépett kisebb szerepekben, hogy Carol nagyon kedvelte Alina anyukáját, hogy az apját sosem ismerte - ez például egy közös vonás volt bennünk, én sem tudtam semmit az igazi apámról, habár nem is érdekelt igazán, valószínűleg szar alak volt. A családomnak a falkát tartottam és nem is vágytam másra, Eddie jobb apafigura volt annál, akinek sikerült összehoznia egy jól sikerült éjszaka alatt és aztán lelépett. Nem véletlenül aggódtam most annyira Eddie-ért, nem is tudom mi lett volna velem, ha történik vele valami, ha tényleg nagyon beteg lesz vagy esetleg... Nem, arra gondolnom sem szabad. Egyszóval kicsit szokatlan volt a helyzet, hogy Alinával az iskolán kívül, Carol nélkül találkoztunk. Kicsit aggódtam is amiatt, hogy nehéz lesz majd megtalálnunk a közös hangot ebben a kínos szituációban, azonban amikor Alina megjelent a lépcső tetején két tölcsér fagylalttal, azonnal éreztem, hogy nem lesz baj. - Az az igazság, hogy mindenféle fagyit nagyon szeretek, a vanília pont benne van a top három listámban. Köszi - vettem el tőle a tölcsért, majd azonnal le is ettem a fagyi már olvadozó tetejét. Fáradtan megdörzsöltem az arcomat, nem tudtam azonnal válaszolni Alina kérdésére. Én sem tudtam igazán, hogyan voltam. Rosszul, nyilván, de az annyira semmilyen válasz és megijeszteni sem akartam. Hiszen nem dőlt össze a világ, Carollal ezerszer rosszabb dolog történt, mint velem, egy szakításba még senki sem halt bele. Nem okozott gondot beszélni az érzéseimről, de nem szerettem panaszkodni és féltem, hogy Alina, akinek Carol volt a legeslegjobb barátnője a világon, eltúlzott hisztinek érzi majd minden szavamat. - Megvagyok. Várom a visszajelzéseket néhány kviddicscsapattól, ha minden igaz, ősztől valamelyik leigazoltat majd és kezdődnek a komoly edzések. Szóval... ez elég jó, asszem... Tegnap telihold volt, kicsit kikészültem tőle, de holnapra már az is jobb lesz. - Tudtam, hogy tudja. Carol elmondta neki, hogy mi vagyok valójában és egyáltalán nem zavart, hogy Alina tisztában volt vele. Nála biztonságban éreztem a titkomat és sosem tapasztaltam tőle semmiféle megvetést. - Hát... igazából inkább arról akartam beszélni, hogy Carol hogy érzi magát. Mert én nem merem keresni, olyan furcsa lenne az egész, érted... De aggódom miatta és gondoltam, ha valaki el tudja mondani mi a helyzet vele, az te vagy. Jobban érzi már magát?
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
gy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim, mikor azt mondta, hogy a vanília az egyik kedvenc fagylaltja. Tényleg féletem, hogy valami olyasmit hozhatok, ami nem ízlik neki, vagy még rosszabb: allergiás rá. Mit üzent volna az? Jószándékom jeléül meg akarlak ölni? Nem lett volna túl kedves és barátságos, mit ne mondjak. Tulajdonképpen pont ezért lőttem ki a mogyorót első körben, arra több embert ismerek, aki allergiás rá, mint olyat, aki nem. - Akkor az eladó jól mondta, ezzel tényleg nem lehet mellélőni? De ha a vanília a top harmadik, mi az első kettő? - érdeklődtem. Semmi hátsó szándékom nem volt, abban sem lehettem biztos, hogy valaha hasznosítani fogom-e ezt az információt. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy jobb egyszerű kérdésekkel kezdeni, mintha egyből belevágunk a közepébe. Abba, ami fájdalmat okoz neki, be nem hegedt sebeket tép fel. Nincs jól, nagyon nincs. Ez tisztán látszódott rajta miközben a válaszára vártam, hiába volt mindössze csak egy - másfél - évvel idősebb nálam, itt, a Temze partján, ezen a délutánon valahogy sokkal többnek tűnt. Mintha pár hét alatt éveket öregedett volna. Amikor Carol meghozta a döntését, akkor egyetértettem vele, támogattam. Most is így tettem volna, de Hunter arcát, a mozdulatait és tulajdonképpen a kisugárzását elnézve rosszul éreztem magam. Már-már bűnrészesnek, hogy ilyen állapotba került, pedig nem tehettem semmiről. Tulajdonképpen senki sem tehetett semmiről, sem ő sem a legjobb barátnőm, ha hibást akartam keresni, azt pár méterrel, a föld alatt, egy koporsóban - vagy a pokol legmélyebb bugyrában - kellett keresnem. Egyik sem tetszett olyan helynek, amit szívesen meglátogattam volna. - Ez nagyon jó - mosolyodtam el őszintén. Tényleg örültem, hogy ilyen téren jól mentek a dolgai. - És melyik csapat a legesélyesebb? Vagy melyiket szeretnéd a legjobban? Három vagy négy lehetőség van, ugye? - próbáltam felidézni, hogy hányan is jöttek el az edzésekre és a meccsekre csak azért, hogy megnézzék maguknak Hunert. A mai napig nem tudtam volna eldönteni, hogy csak rettenetesen rosszul próbáltak beolvadni a tömegbe, vagy meg sem próbálták. Ami biztos, hogy mindig pontosan tudtuk, hogy mikor vannak ott és mikor kell a maximumnál is többet kihozni magunkból. Noha nem mi voltunk azok, akik érdekelték őket, de csapategységet kellett mutatunk, bebizonyítva, hogy jó kapitányunk van. - Oh, értem, nem tudom mit érezhetsz, ötletem sincs, még a kezem sem volt eltörve soha, nem hogy átalakuljak valamivé, de… tudok valamiben segíteni? Van nálam egy kis fájdalomcsillapító bájital és mugli pirula is, ha esetleg szükséged lenne rá - ajánlottam fel, mert bár azt tudtam, hogy maga az átváltozás fájdalmas, de hogy utána mi lesz, arról elképzelésem sem volt. - Illetve, van egy palack, enyhén buborékos ásványvizem is, ha kéne - tettem még hozzá, hátha él a lehetőséggel. Bármelyikkel. Nem erre számítottam, nem hittem, hogy Carolról fog kérdezni, noha számíthattam volna erre. Hiszen elég volt csak ránézni és mindenki sejthette, hogy ő még nincs túl ezen az egészen, legalábbis nem annyira, mint a barátnőm. Merlinkém, mit mondjak most? Hiszen azt mégsem mondhattam, hogy az egykori - vagy még most is az lett volna? - színész bálványával vigasztalódik és csak idő kérdése, hogy mikor gabalyodnak egymásba. Persze, Dante jó srác volt, régebb óta ismertem, mint Carolt, tudtam, hogy vigyáz rá és sose bántaná, vagy éppen hagyná, hogy bántsák. Mégis… ezt nem mondhattam Hunternek, még nem. Korai lett volna neki. - Megvan - sóhajtottam végül, miközben elvettem tőle egy újabb pogácsát és megint beletúrtam vele a fagyimba -, nem mondanám jólnak, de… megvan - ismételtem meg magam egy mély sóhaj kíséretében. - Akadémista bulikba jár, többször másnapos, mint ahányszor nem és gyakran elszív egy-egy spanglit - amit lehet az apámtól szerez, tettem hozzá gondolatban. - De egyelőre csak kicsit durvább, mint amilyen korábban volt, így azon kívül, hogy tartom a haját, ha hánynia kell a másnaposságtól nem teszek megjegyzést. Szerintem így akar kompenzálni, kicsit lázadni, vagy nem tudom, fogalmam sincs. Elképzelésem sincs mit élhetett át - ráztam meg a fejem. - Ha kezdenek elfajulni a dolgok, akkor közbe fogok lépni. De… ugye te nem csinálsz ilyesmit? - pillantottam felé leplezetlen aggodalommal. - Tényleg nem akarsz beszélni róla? Talán egyszerűbb elengedni, ha kimondod, ha panaszkodsz - ajánlottam, mert bár nem voltunk különösebben közeli barátok valamiért mégis úgy éreztem, hogy most Hunter legalább annyira az én felelősségem, mint Carol. Persze, eddig nem voltunk ilyen viszonyban, így ha nemet mond, nem erőltettem tovább.
Today seems like a lovely day to have a lovely day
Sokan nem is tudják, milyen sokat jelent tudni valakinek a kedvenc fagylaltját. Talán nem adta a legmélyebb jellemrajzot - habár sokat elárult, hogy valaki az olyan komoly ízeket kedvelt-e, mint például a sós karamella, vagy inkább a vattacukros fagyiért rajongott, ami kissé komolytalan volt és még csak nem is valami finom -, de néha az ember nem is fejezhette ki jobban a törődését mások iránt, mint azzal, hogy emlékezett a későbbiekben a kedvenc ízére, tudta hogyan issza az illető a kávéját és hasonlók. Carolról például évek óta tudtam mindezt, a roxforti közös reggelik alkalmával mindig én vittem oda neki a kávéját, mert tudtam, hogy velem ellentétben ő nagyon nehezen kelt ki az ágyból. Nem volt egy első napsugárral kelő alkat. - A legnagyobb kedvencem egyértelműen a citrom. A második a zöldalma. Várj, megpróbálom kitalálni a tiédet is... talán az eper az egyik? - Fogalmam sem volt róla, milyen fagylaltot kedvelt. Fortescue-éknál vásárolt, még a tölcsérjében helyet foglaló gombócok színe sem segített, hiszen a Fortescue-féle fagyik a szivárvány minden színében pompáztak, néha még a vanília is hupikék volt náluk. Alina nem azért volt itt, hogy a jövőbeli kviddicskarrieremről beszélgessünk, de könnyebb volt arról mesélni neki, mint Carolról és a szakításunkról társalogni. Pedig azért hívtam ide, csak... csak mégis nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat, egyáltalán szóba hozni azt, ami ennyire megviselt. A kviddicsről viszont bármikor szívesen beszéltem, habár most még az sem hozott annyira lázba, pedig néhány hónappal ezelőtt azt gondoltam, hogy egész nyáron madarat lehet majd fogatni velem és úgy fogok izgulni, mintha az életem múlna rajta. Végül is, talán tényleg az múlt. Nem volt más esélyem a sikeres karrierre, csak ez. - A Kenmare Kestrels a legnagyobb csapat, de bennük nem merek igazán reménykedni sem. A Kestrels azért elég nagy szám, nem hiszem, hogy pont engem akarnak... Talán a Wimbourne Wasps a legesélyesebb. De igazából örülnék bármelyiknek, a Tutshill Tornados-tól nagyon kedvesek voltak, mikor találkoztam velük, a Falmouth Falcons pedig egyre eredményesebb meccseket játszik, náluk is szívesen edzenék. Tényleg megfelel bármelyik, az én... hát... szőrös kis problémámmal igazából örülhetek, ha felvesznek bárhova, szóval nem válogatok - magyaráztam, kissé eltartva magamtól a fagylalttölcsért, hogy ne a nadrágomra csöpögjön az olvadozó vaníliafagyi. A következő ajánlatára kissé keserűen, de elmosolyodtam. Értékeltem a figyelmességét, kevesen reagáltak volna így, ha közlöm velük: sajog minden porcikám, mert előző éjszaka egy bestiaként rohangáltam az erdőben. - Nagyon kedves vagy, de sajnos egyik sem ér sokat. A farkasölőfű-főzettől tudatomnál maradok, ez tök jó, de sajnos a fájdalmat nem csökkenti még az sem, sőt... Ha elveszíted a kontrollt átváltozáskor, legalább a fájdalmat is kevésbé érzed. De nem panaszkodom, igazából nagyon hálás vagyok, hogy én másokkal ellentétben hozzájutok a bájitalhoz. - Tényleg így éreztem. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha farkasként kárt teszek valakiben, márpedig Eddie segítsége nélkül nem jutottam volna bájitalhoz. Nagyon drága volt és csak a legtehetségesebb bájitalmesterek tudták elkészíteni, Eddie elmondása szerint még a Felix Felicisnél és a Veritaserumnál is bonyolultabb volt megfőzni, nem véletlenül nem oldották meg otthon, a konyhában a sorstársaink. - A falkánk vezetője, Eddie most azon dolgozik, hogy a bájital csökkentse a fájdalmat. Tudod, ő bájitalokkal foglalkozik, szerintem egy igazi zseni, van egy boltja is az Abszol úton. Összeszedett valami drogos Zsebpiszoktölteléket, animágus a csávó, vele kísérleteznek már hónapok óta a bájitalon, de szerintem nem fog sikerülni nekik. Pedig nagyon jó lenne... A Roxfortban könnyű volt eltölteni egy-egy napot a gyengélkedőn, de gondolom, a felnőtt életben nem lesznek velem ennyire türelmesek telihold után. Ahogy Alina beszámolóját hallgattam Carolról, éreztem, hogy a homlokomra egyre több és több ránc költözik, a végére talán már egy rosszalló mazsolára emlékeztethettem. Nagyon nem voltam elégedett a válaszával. Nem tudom, mit akartam hallani, hiszen az lehetetlen vágy lett volna, hogy Carol tökéletesen jól érezze magát a bőrében, minden a régi legyen... és nem is tudom, talán titkon reménykedtem, hogy Alina halkan megjegyzi: hé, szerintem szeretné újrakezdeni veled. Alina még csak hasonlót sem mondott, aggasztó dolgokat annál inkább. - Iszik és füvezik? - túrtam idegesen a hajamba. - Én már azon is kiakadtam, hogy rászokott a cigire, de ez sokkal rosszabb... Nem szerettem bulizni, legalábbis nem úgy, mint a többség. Jól éreztem magam nagy társaságban, szerettem jókat röhögni, táncolni, hülyéskedni, de sosem vadultam. Ha volt egy parti az iskolában, én legfeljebb egy-két sört ittam, sosem rúgtam be, a cigihez hozzá sem nyúltam, a spanglit pedig egyenesen ördögtől valónak találtam. Én sportoló voltam, sosem mérgeztem volna magam és nem értettem, másoknak miért jó ez. - Mármint tudom, hogy ez most nagyon nehéz időszak neki, csak nem akarom, hogy tönkretegye magát, érted - sóhajtottam. - Én? Jesszus, dehogyis! Sportoló vagyok, én ezt nem engedhetem meg magamnak. Az én drogom a reggeli tíz kilométeres futásom és édességen kívül semmivel sem bűnözök. Letéptem még egy apró darabot az egyik sajtos pogácsából és bedobtam a kacsáknak. A madarak egyszerre vetették rá magukat a vízben, kész Éhezők Viadala lett belőle. - Nem az, hogy nem akarok róla beszélni, csak nem tudom mit kéne mondanom. Mert megértem, hogy Carol miért akarta így. Csak közben hiányzik is, mert eddig elképzelni sem tudtam, hogy egyszer majd nélküle maradok. Pont nélküle... És aggódom is érte, de nem tudok segíteni, sőt, igazából semmit sem tudok róla, mert kizárt az életéből. Ez így nagyon rossz.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
alahogy egyszerre volt könnyű és megnyugtató fagylaltokról beszélgetni. Olyan hétköznapivá, már-már kellemessé tette ezt az egész szituációt. Mintha a dolgok abban a mederben folytak volna, amiben alig egy éve hittük, hogy fognak, nem pedig egy teljesen másikban. Egy ismeretlenben. A Sors azonban nem volt ilyen kegyes velünk. Egy egészen más útra terelt mindenkit, nem törődve azzal, hogy mennyire fáj ez nekünk. - Majdnem talált. Szamóca, sós karamell és zöld alma, nem feltétlen ebben a sorrendben. De ha megnézed, van egy közös fagylaltunk, a sok édes mellett egy keserű. Bár, azt hiszem, a sós karamell sem igazán édes, inkább valahol a kettő között van - filozofáltam a fagyaltok ízesítéseiről, miközben kellett tennem magammal kapcsolatban egy felfedezést. Irreális módon szerettem keverni a sós és édes ízeket. Én voltam az, aki sajtos pogácsával ettem a fagylaltot és sós keksszel a csokoládét, ahogy a mekiben - mert jártam oda boszorkány létemre, finom volt a hamburger - is örömmel tunkoltam a sült krumplit alul-felül karamell öntetes fagylaltba. Jó ötlet volt a kviddics, mint téma. Ezért adtam magamnak egy képzeletbéli vállveregetést, mintha olyan nehéz dolgom lett volna. Emlékszem, még csak két persze ismertem Huntert, amikor azt már tudtam róla, hogy a kviddics az élete. Mást nem, még a nevét sem, de ezt igen. Tehát ez olyasvalami volt, amiről még az életének egy ilyen pillanatában is szívesen beszélt. Még ha nem is olyan lelkesedéssel, mint általában, de végre egy kis élet is sugárzott belőle, nem csak a bánat és szomorúság. - Miért ne akarnának téged? Ha már eljöttek megnézni, az azt jelenti, hogy elgondolkodtak rajtad, ez már egy jó jel. A látó terükben vagy, ha nem most, de a jövőben mindenképpen felfigyelnek majd rád, hiszen tehetséges vagy - ezt Murphy pasija is többször mondta neki idén, az edzések alatt, mégis úgy festett nem hitte el, pedig igazán ideje lett volna. Hiszen a prof csak értett hozzá, elvileg fénykorában, mielőtt rokkant, vén pedofil vált volna belőle, profi és sikeres kviddics játékos volt. - A tehetségedet pedig nem befolyásolja a bundás problémád, hiszen az nem te vagy, mármint nyilván a részed, de nem a lényed meghatározó eleme. Nem ez határozza meg ki az a Hunter Tuttle. Nyilván, a csapat részéről igényelne némi figyelmet, de csak havi két nap, amikor telihold van és utána. Szóval szerintem nem jelent sokkal több logisztikát, mint bármi más probléma, ami felmerülhet - vontam meg a vállam. Talán, sőt egészen biztosan túlidealizáltam, de a szememben ez nem tűnt akkora problémának, mint amekkorának Hunter lefestette. Tény, nem én növesztettem havonta egyszer bundát és karmokat, valamint nem nekem kellett együtt élnem azzal a tudattal, hogy ilyenkor, ha elvesztem a kontrollt, akkor megölhetek bárkit. Ismeretlent s számomra fontos személyt egyaránt. Nem tudom, én hogy viseltem volna, ha így van. Csendben, egy bólintással vettem tudomásul, hogy nem igazán tudok neki segíteni. Ha igazat akarok szólni, akkor azt kell mondjam, sejtettem, hogy ez lesz a válasza, mégis úgy éreztem, hogy fel kell ajánlanom. Hátha tényleg akad valami, amit tudok tenni. Hunter mondandójának egy részével tisztában voltam, már azzal, hogy a főzet, amit szednie kellett milyen költséges és ritka. Pont ebben az évben ejtett róla néhány szót a professzor. Azonban egy ponton magasba, már-már a homlokom közepére szökött a szemöldököm. Drogos Zsebpiszoktöltelék? Ohh drága Merlinkém... kérlek add, hogy még véletlenül se ő legyen. Noha nem tudtam, hogy az apám animágus-e vagy sem, de a fenti leírás tisztán passzolt rá, ahogy az is, hogy segít a farkasoknak. Én is ezt tettem volna. Ha pedig én így jártam volana el, akkor ő is. Ebben nagyon is hasonlítottunk. De a drogos zsebpiszoktöltelék jelző tulajdonképpen az ott lakók mint egy kilencven százalékát lefedte, így elég kevés esélye volt annak, hogy Bertie Ollivander legyen a szóban forgó mágus. Igen, szinte biztos, hogy nem róla volt szó… remélem. Nem tudom hogy vicces vagy tragikus lett volna, ah kiderül, hogy ő az. Tragikomikus, talán. - Szerintem ez emberfüggő, már hogy ki mit gondol erről. Én bizonyosan toleráns lennék irányodba, hiszen nem tehetsz róla, gondolom nem te kérted ezt az egészet. De a remény hal meg utoljára. még ne add fel. Nem tudhatod, talán előbb-utóbb sikerül nekik az a főzet. Reménykedni nem rossz dolog - próbáltam némileg biztatni, főleg, hogy ezután jött csak a feketeleves. Carol. Sejtettem, nem, sokkal inkább tudtam, hogy nem fog tetszeni neki a mondandóm, hazudni mégsem akartam. Az úgyis kiderült volna, arról nem beszélve, hogy így is elhallgattam bizonyos információkat, például Dantét. Nem akartam még egy tőrt döfni a stívébe, egy délutánra ennyi is soknak tetszett. - Ne aggódj, azt soha nem hagynám, hogy teljesen leamortizálja magát. Vigyázok rá, ahogy tudok. Ha engem kérdezel, még egy-két ilyen hét és vége szakad ennek - ennyit adtam annak, hogy a legjobb barátnőm, vagy a bálványa végre színt valljon. Ha tétekben kellett volna fogadnom, akkor azt mondom, hogy a fiú fogja megtenni az első lépést, nem pedig a lány. - És hidd el, ez nem csak neki nehéz. Neki a legnehezebb, de nekünk sem volt könnyű. Persze, a hármunk helyzete összehasonlíthatatlan, de érted... - sóhajtottam, csak remélhettem, hogy tényleg érti mire gondolok, mert bár Carol volt az igazi áldozat, de mi is vele együtt szenvedtünk a történek után, a kihallgatások alatt. Hunter tulajdonképpen még most is szenvedett. - Akkor jó. Igaz, lassan igazolt sportolóként tényleg nem a legjobb elfoglaltság lett volna. Sejthettem volna, de egy pillanatra felötlött benne, hogy ha ő, akkor te is… - megráztam a fejem, noha nem fejeztem be a mondatot, de sejthette mit lett volna a vége. Néztem, ahogy a pogácsa darab repül a vízbe, majd a kacsák rávetik magukat, hogy életre-halálra folyó harcot vívjanak egymással. Percekig nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy a természet és a város keveredő zajai körbe lengjenek minket, hogy ez alatt is ülepedjenek a mellettem ülő fiúban a korábbi információk. - Szerintem rendben lesztek. Mármint, félre ne érts, mint pár vége van, de legjobb barátok még lehettek és lesztek is. Csak egy kis időre van szükségetek, hogy megemésszétek és a helyére tegyétek a veletek történteket. Meg fogjátok tudni beszélni. Mondtam, korábban: reménykedni nem rossz dolog - csúsztattam a vállára a kezemet egy biztató mosoly kíséretében. Én hittem benne, hogy úgy lesz, ahogy mondtam, már csak neki kellett hinne benne. És bennem, hogy beszélek majd Carollal, ha úgy érzem, hogy rendben van, mert tudtam, hogy a legjobb barátnőmnek legalább olyan fontos a fiú, mint amilyen fontos ő neki.
Today seems like a lovely day to have a lovely day
- Ennek most nagyon örülnék, ha nem lenne ott a listában a sós karamella. Most komolyan, Alina? Valami vagy legyen édes vagy sós, a kettő nem illik össze. Nagyot csalódtam - vigyorogtam rá, magamat is meglepve vele, hogy mennyire őszinte volt ez a mosoly. - Ez olyan, mintha a tojásrántottára eperlekvárt kanalaznál. Én már próbáltam, és nagyon, ismétlem nagyon, undorító volt. Kisgyerekként, amikor még a vérszerinti anyámmal éltem, senki sem törődött vele, hogy mit ettem. Anyu dolgozott vagy ha éppen otthon is volt, nem igazán izgatta, hogy mit ügyködtem egyedül a konyhában, legfeljebb arra reagált valamit, ha megsérültem. Sokat voltam egyedül, így hát sok lehetőségem is volt olyan ételeket alkotni, mint a lekváros rántotta vagy éppen a Nutellával megkent sós Tuc keksz. Nem ajánlom őket senkinek. Elhittem, hogy tehetséges vagyok. Tudtam magamról, hogy nagyon jól kviddicsezem - még rengeteget kellett fejlődnöm, de mégis ki csinálja meg hatodikban a Vronszkij-műbukást? Rajtam kívül nem sokan -, ebben igazán sosem kételkedtem, elvégre mi másért vettek volna be a csapatba? Nem voltak fontos rokonaim, nem volt sok pénzem, amivel támogathattam a csapatot, csak a tehetségem és egy rozoga seprűm. Keményen edzettem, talán mindenkinél keményebben, nyáron pedig rengeteget dolgoztam azért, hogy kviddicsfelszerelést vegyek magamnak. Megérdemeltem a sikert, mert megdolgoztam érte. De futhattam akármennyit reggelente és faggathattam Carneirus profot a kviddicstaktikákról éjjel-nappal, attól még vérfarkas voltam és az én fajtámat nem szerették az emberek. Senki sem akarta, hogy a gyerekének egy vérfarkas mosolyogjon a falára ragasztott poszterről kviddicsmezben és az edzőknek is csak nyűg lehetett egy magamfajtával együtt dolgozni. Figyelembe kellett vennem, hogy én hatalmas hátrányból indultam. - Ezt mondd azoknak, akik kevésbé kedvelik a vérfarkasokat - sóhajtottam fel. - Az emberek többsége nem olyan, mint te. Te is jársz SVK-ra, biztos nálatok is ugyanazt szajkózzák az emberek, ha előjön a vérfarkas téma. A legtöbben még most is legszívesebben bezárnának minket valahova... Mármint valahol megértem, mert sokan tényleg nem békések közülünk, de erről sem igazán ők tehetnek. Ha mindenki megvet és még munkát sem találsz a betegséged miatt, akkor könnyen erőszakos leszel, lopsz, csalsz, akármi. És az emberek többsége szerint ilyen minden vérfarkas, ők nem akarnának a lelátóról szurkolni egy ilyen szörnyetegnek. Azt sem igazán értik meg, hogy a telihold kivételével nem vagyunk ártalmasak. Jól esett, hogy Alinával nyíltan beszélhettem erről. Nagyon idealistán látta a helyzetemet, de nem zavart, rám fért a pozitív hozzáállása. Nem tudtam hova tenni a döbbent arckifejezését, amit a bájital említésére vágott, de nem is firtattam. Valószínűleg ő is csak őrültségnek tartotta Eddie és a haverja terveit, tulajdonképpen az is volt. És életveszélyes, ez a része engem jobban zavart. - Reménykedni mindig jó - adtam neki igazat. - Csak elég rosszul állnak a bájitallal és nem szeretném, ha Eddie-nek valami baja esne miatta. Nagyon fontos nekem. Megnyugtatott, hogy szerinte Carolnál ez csak valami átmeneti őrület lehetett. Mármint... jobban örültem volna, ha Carol még átmenetileg sem rombolja az egészségét, de lényegesen jobbnak tűnt így a helyzet, mintha Alina úgy ítélte volna meg, hogy az exbarátnőm egy feneketlen gödörbe került. Alina persze hazudhatott is nekem, de nem olyannak ismertem meg, aki így, szemrebbenés nélkül az arcomba hazudik. Nagyon hinni akartam neki. - Tudom, hogy vigyázol rá, mindig nagyon jó barátnője voltál. Mindig örültem neki, hogy te ott állsz mellette, mert Carol megérdemli, csak olyan nehezen barátkozik. Az anyja miatt nehezen bízik meg másokban, pedig szüksége lenne rá... De legalább mi ketten mindig ott voltunk neki. - Egy pillanatra meglepődtem azon, amit mondott, de végül igazat kellett adnom neki. Tényleg nekünk is nehéz volt átélni Carol helyzetét. Neki biztosan milliószor szörnyűbb volt, de szenvedtünk mi is, átéltük a fájdalmát, kihallgattak minket, küzdöttünk érte... Igen, Alinának igaza volt, minket is megviselt mindez. - Ebbe eddig bele sem gondoltam, de igazad van. A végén már annyira nehéz volt, mert nem akartam azt éreztetni Carollal, hogy bármi is megváltozott, de közben minden megváltozott... És elég nehéz volt úgy támogatni őt, hogy még a kezét sem mertem megfogni, nehogy rosszul érezze magát tőle. Nagyon önzőnek éreztem magam, amiért saját magamat is sajnáltam, de talán te látod jól, nem csak neki volt megterhelő ez a néhány hónap. Épp csak belekezdtünk a beszélgetésbe, és mégis úgy éreztem, mintha Alina minden mondatával mázsás súlyokat emelt volna le a vállaimról. Nem lett tőle könnyebb Carol elvesztése, de a lelkiismeretem igen. Eddig nem is tudatosult bennem, hogy nemcsak a szakítás fájdalma gyötört, hanem a saját visszás gondolataim és érzéseim is. - Nem, én aztán soha - ráztam meg a fejem. - Tudod, mielőtt Eddie-hez kerültem, elég sokszor láttam, hogy mit művel a pia és a drog az emberekkel. Amikor megharapott egy vérfarkas, akkor is a vérszerinti anyámmal a dílerére vártunk egy parkolóban. Mindig szedett valamit, amitől állandóan aludt vagy ha ébren is volt... nem tudom, nem igazán volt jelen, érted? Nem érdekelte semmi igazán, nem tudom, miért volt ez jó neki. Nem haragszom rá, mert tudom, hogy nagyon igyekezett jó anya lenni, csak hát ennyire futotta neki. És nagyon rossz belegondolni, hogy Carol is talán ilyen üres lesz vagy ilyen akar lenni, mert az könnyebb, mint elviselni, ha fáj... Elkaptam a tekintetem Alina arcáról és inkább a kacsákat figyeltem. Nem kellett volna ennyire nyíltan beszélnem vele, nem azért, mert szégyelltem a gyerekkoromat - tényleg képtelen voltam szégyent érezni azért, amiről egyáltalán nem tehettem és amiről úgy éreztem, hogy nem is az anyám hibája, inkább csak a dolgok szerencsétlen alakulása hozta így -, inkább csak megijedtem, hogy Alinának kényelmetlen lesz ez a helyzet vagy még rosszabb, megijesztem őt a Carollal kapcsolatos negatív jövőképemmel. De ő bízott benne, hogy Carol rendben lesz... ő biztos jobban látta, az én sötét gondolataimat csak a szakításunk miatti fájdalom okozhatta. Ugye? - Ezt ő mondta vagy te gondolod így? - pillantottam újból Alinára, reménykedve. Talán Carol fogalmazott így, talán említette Alinának, hogy szeretne nyitni felém. Mint barát, de... de a semminél az is több. Akkor is, ha én továbbra sem barátként gondoltam Carolra.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
gyütt nevettem Hunterrel, bár ez elsősorban nem a mondandójának, hanem a hangsúlyának szólt. Fel sem foghattam, hogy mi a baja azzal, hogy szeretem a sósat az édessel vegyíteni. Igenis finom volt ez így, csak Hunter nem tudta mi az igazán jó. Nem ismertük egymást túl mélyrehatóan, így nem éreztem volna illendőnek ellőni egy poént, miszerint én legalább nem szárított húson élek. A világért sem akartam egy rosszul időzített poénnal megbántani. - Ha ebben most csalódtál, akkor soha ne gyere velem mekibe, mert rosszul leszel attól, ahogy a karamell öntetes fagyit eszem a sült krumplival - ha jól rémlett, Carol mintha említette volna, hogy Hunter muglik között nevelkedett gyerekként, így nem kérdeztem rá, hogy tudja-e mi az a meki. Reméltem, hogy tudja. - De ha egyszer csokit vennél nekem, mondjuk születésnapomra, akkor a tuccos milka a kedvencem - kacsintottam rá játékosan, sejtve: ennek már az említésétől is ki fogja rázni a hideg. Noha igazat szóltam, tényleg ez volt a kedvenc csokim, meg a fehér, az minden mennyiségben, bár nagyon okos emberektől mindig megkaptam, hogy az NeM cSoKi, pedig az volt, erről bármikor, bárkivel készen álltam vitatkozni. Ahogy arról is, hogy az édes-sós kombináció igenis finom, noha Hunter nem olyannak tűnt, akit meggyőzhettem volna erről. Nagyon ellene volt. Talán pont ezért nem kommentáltam, hogy a lekváros tojás nem is hangzott olyan rossz ötletnek. Sejtettem, hogy nem egyszerű vérfarkasnak lenni ebben a világban, de… azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet. Egyszerűen nem értettem, hogy miért volt jó az az embereknek, hogy utálnak valamit, vagy valakit, akit nem is ismernek. Tartottam magam ahhoz, amit az előbb mondtam: nem ez határozta meg sem Huntert, sem pedig a többi vérfarkast. A hallottak alapján pedig több elfogadás kevesebb atrocitást szült volna, azonban a félelem nagy úr volt. A varázslók pedig féltek és ezen a mellékelt ábra szerint nem is kívántak változtatni. Ami szomorú volt. Én pedig nem tudtam vele mit kezdeni. Egy tizenhét éves gyerek voltam, porszem a tengerben. - Sajnálom - simogattam meg a felém eső felkarját - számomra pontosan ugyanolyan vagy, mint bármelyik varázsló, bunda ide vagy oda, tudom, hogy nem sok, de talán számít valamit - vontam meg a vállam. Nem tudom, hogy mennyit nyomhatott most latba a véleményem, minden bizonnyal nem sokat, de reméltem, hogy legalább egy picit jól esik neki. Csak annyit, hogy ne érezze magát kevesebbnek másoknál. - És azt már mondtad neki, hogy ez aggaszt? Tudom, hogy nem ő a vér szerinti apád, de valami olyasmi szerepet tölt be az életedben, szerintem megértené. Ha pedig nem is feltétlen hagyná abba, de lehet, hogy óvatosabbak lennének a haverjával. Tudod, eddigi tapasztalataim alapján sokszor a szülők, vagy éppen gondviselők sebezhetetlennek hiszik magukat és a mi dolgunk, hogy visszarántsuk őket a földre, az eszükbe véssük: ez nem így van. Még akkor is, ha éppen miattunk teszik - mert bár nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy ezt nem csak maga miatt, de Hunter és talán más, a helyzetükben lévő farkasok voltak Eddie motivációi arra a veszélyes kísérletre, amiben benne volt. Mostanában nem éreztem magam így, már jó barátnőnek. Hagytam, hogy bulizzon, füvezzen és csak utána voltam ott, alatta nem, bízva abban, hogy Dante gondját viseli. Eddig minden rendben is volt, de… ettől még nem éreztem magam éppen jó barátnőnek inkább… inkább haszontalannak, mert nem voltam ott. De ezt nem mondtam ki, nem akartam még ennél is nagyobb kétségeket ébreszteni Hunterben. Sóhajtottam egy nagyot, olyan igazán mélyről jövőt. - És ez után is ott leszünk. Carol tudja, hogy bármikor, bármilyen körülmények között számíthat ránk, mind a kettőnkre. Láttam a szavaim nyomán, az arcára kiülő döbbenetet. Ő nem is gondolt arra, hogy eddig nem csak Carol szenvedett, tulajdonképpen sokáig én sem, meg sem fordult a fejemben. Mert egyszerűen lényegtelen volt, hogy én mit érzek. Nekem mennyire nehéz, mert nem gondolhattam rá, csak a legjobb barátnőm számított, akivel valami olyasmi történt, aminek sosem szabadott volna. De aztán kezembe vettem az egyik furcsa, pszichológiai könyvet, amit karácsonyra kaptam - és amiről azt hittem, maximum polc támasznak lesz jó - Hester nénitől. Noha a felét nem értettem, mert egy mondatban több volt a latin kifejezés, mint az angol, a lényeg azonban átjött. Nekem is lehetek érzéseim és meg kellett élnem őket. Ez pedig Hunterre is vonatkozott. - Amikor Kyle ezt tette Carollal, nem csak neki ártott, nem csak őt bántotta. Mindenkit, aki csak egy kicsit is kötődött hozzá. Az apjának, az öccsének, a nevelőanyjának, neked, és persze nekem. Egy ilyen helyzet sohasem csak annak nehéz, aki elszenvedte a…. azt - nem tudtam kimondani, nem ment -, hanem a hozzátartozóknak is. Tehát nyugodtan sajnálhatod magad, ahogy érezheted rosszul is magad. Jogod van hozzá, hiszen te is érző ember vagy. Biztosan szörnyű érzés lehetett, hogy nem tudod merj-e bármilyen módon a barátnődhöz érni és a többi is és Huner… ne legyen e miatt bűntudatod, ez… normális. Döbbenten hallgattam azt, amit mesélt magáról, ha lett volna még fagyim, akkor az ostya biztosan összeroppant volna a kezeim között. Az ujjaimat tördeltem, amikor viszont elkapta a tekintetét a szívem is összeszorul. Szégyellte volna magát? Azt hitte, hogy engem érint kellemetlenül a téma? Pont engem? - Részben tudom milyen ez... - suttogtam halkan. - A dédnagyapám Newt Scamander, aki szembeszállt Grindelwalddal. A nagyapám a Helios színház igazgatója, az édesanyám pedig tizenhét évesen, miután befejezte a Roxfortot lelépett otthonról és a drogfüggő szerelmével beköltözött a Zsebpiszok közbe. Azt hiszem fél évig volt itt, de nem tudom, hogy mennyire emlékszik, sosem kérdeztem erről, de a részleteket ki lehet találni. Tizennyolc volt, amikor megszülettem. Most pedig itt vagyunk. A drogról leszokott és a legjobb anya volt, akit kívánhattam, apám viszont - vettem egy mély levegőt, furcsa volt így megnyílni Hunter előtt, de úgy éreztem, hogy meg fogja érteni - ma is ott él és drogdíler. Gilbert Ollivander. Tavaly tudtam meg a nevét a húgától, aki részegen kotyogta ki. Ennyi az én sztorim. A magunk módján eléggé elcseszett, egy család vagyunk, nem igaz? - kérdeztem, miközben bedobtam egy fél pogácsát a kacsáknak, hadd egyenek még egy kicsit. Legyen egy jó napjuk. - Ezért ne érezd magad kellemetlenül, főleg előttem ne és azt se hidd, hogy engem érint kellemetlenül. Ez a valóságom... mind a kettőnk valósága. De amit alapvetően ebből ki akarok hozni, hogy mindig és mindenhonnan van kiút. De az alapvető különbség Carol és az anyáink között, hogy neki vannak olyan személyek az életében, akik visszahúzzák, ha nagyon messzire menne. Talán túl pozitívan álltam hozzá, de nem hittem volna, hogy Carol ostoba és tovább menne, mint egy spangli. Ezt, ha apám volt a dílere, akkor egészen biztosan nem hagyta volna. Hirtelen komolyan reménykedni kezdtem benne, hogy Bertietől veszi a drogot, nem mástól. Rá kell kérdeznem! Már előre tudtam, hogy milyen emelkedett beszélgetés lesz. Szia, te adsz el füvet a legjobb barátnőmnek? Majdnem olyan jó, mint a "gyereked vagyok". - Nem mondta, de ismerem őt. Hosszabb ideje voltatok barátok, mint hogy jártatok volna. Fontosabb helyet foglalsz el annál az életében, mint hogy végleg kiírjon belőle. Csak idő kell neki és neked is. Még mindig szereted, igaz? - pillantottam rá, miközben a kezemben lévő fél péksüteményt bedobtam a vízbe, egyenesen fejbe találta vele egy ezért meglehetősen elégedetlenül hápogó kacsát. - Szerinted fájt neki? - tettem a szám elé a kezem, hogy elnyomjam a kitörni készülő kuncogásom.
Today seems like a lovely day to have a lovely day
A Meki említésére egy másodpercre elszomorodtam. Nem azért, mert borzasztó emlékeket ébresztett bennem - na jó, akadtak olyanok is, mert az ember elég rendesen el tudja rontani a gyomrát azzal a papírkajával -, hanem azért, mert eszembe jutott: ha profi sportoló leszek, biztosan nem ehetek majd ilyen szemetet. Pedig én szerettem a Mekit, a chicken nuggets volt a kedvencem a választékból, természetesen Happy Meal menüben, mert hiába voltam már nagykorú, azért a játék az játék. - Te komolyan tönkreteszed a mekis sültkrumplit? - háborodtam fel. - Mindenki tudja, hogy azt megfelelő mennyiségű ketchupba kell mártani, nem szabad elrontani semmivel. Még a chicken nuggets-el sem, külön kell enni őket. Nem is tudom, hogyan lóghatok egy ilyen emberrel. A tucos Milka csoki említésére már csak a fejemet fogtam, mintha éppen most vallotta volna be, hogy minimum embercsempészettel vagy bérgyilkossággal foglalkozik szabadidejében, a zsebpénze kiegészítéseként. Ha sok ember úgy gondolkodott volna, mint Alina - mármint nem a sós és édes ízek vegyítéséről, hanem az elfogadásról -, akkor ez a világ egy sokkal szebb hely lett volna. De a többség nem ilyen volt, semmit sem akartak elfogadni, ami egy kicsit is különbözött tőlük, akkor sem, ha az a különbség ezerszer ártalmatlanabb volt, mint a farkaskór. Ez nem mágus sajátosság volt, amíg mugli iskolába jártam, ott is nap mint nap tapasztaltam a kegyetlenkedést a gyerekek és a felnőttek részéről. Akkor még nem a saját bőrömön, engem csak néhány gúnyolódás talált meg, mert nem éltünk túl jól anyával, de többnyire akadt nálam sokkal jobb alany. Én sosem tudtam bántani másokat, egyszerűen fel sem merült bennem az a gondolat, hogy odamenjek valakihez és belekössek. - Nagyon is sokat számít. Egy ember is sokkal több a nullánál. Sokkal-sokkal több - mosolyogtam rá. - Igazad lehet, tényleg azt gondolják magukról, hogy sérthetetlenek. Nem tudom, hogy Eddie hajlandó lenne-e leállni, régen is ezzel kísérletezett, aztán abbahagyta, de most jött ez a haverja és tényleg nagyon elszántak. Nem akarom letörni a lelkesedésüket sem, mert ha sikerülne nekik, az a világot jelentené nagyon sok mindenkinek. Persze azt nem engedi, hogy segítsek nekik, pedig én is tudnék tesztelni, gyorsabban haladnának két vérfarkassal. Nem értettem a bájitaltanhoz, borzalmas jegyeim voltak belőle, a tudomány sem az én asztalom volt. De azt megértettem, hogy Eddie-ék kísérlete mennyire fontos. Bármit megadtam volna egy olyan bájitalért, amin dolgoztak, igen, még tesztalanynak is felcsaptam volna. Ha más mondott volna nekem olyan dolgokat, mint most Alina, talán nem hittem volna el. Hiszen hogy ne lennék önző, amikor a saját elhanyagolható fájdalmam gyötört ahelyett, hogy csak Caroléra koncentráltam volna? A helyzet igazi áldozatáéra. De Alina minden volt, csak önző nem... Ha ő azt mondta valamire, hogy normális, akkor annak tényleg normálisnak kellett lennie. Talán nem ismertem őt olyan jól, mint Carol, de tudtam, hogy nála önzetlenebb ember talán nem is létezett a világon. Bármit félre dobott volna a barátaiért, de ha még ő is rosszul érezte magát Carol miatt és ezt nem is igyekezett elnyomni... akkor talán az én érzéseim is természetesek és elfogadhatók voltak. - Csak olyan önzőnek éreztem magam, hogy ennyire jelentéktelen dolgok miatt képes vagyok rosszul érezni magam, amikor Carollal sokkal rosszabb történt... - Közben elértem a csokis gombóchoz. Letörtem egy kis darabot a tölcsérből és azt is behajítottam a kacsáknak. - Te is néha úgy érezted, hogy már nem bírod idegekkel Carol támogatását? Annyira fájt ezt kimondani. Mintha valami szörnyűséges dolgot ejtettem volna ki a számon, valami igazán megbocsáthatatlant. Mindenre számítottam Alinától, csak erre a válaszra nem. Persze nem sokat tudtam a családjáról, csak azt, hogy a nagypapája egy színházat igazgatott és mindig láttam az anyukáját a pályaudvaron, aki egy kedves és nagyon csinos nő benyomását keltette. Azt is tudtam, hogy nem él velük Alina apja, de ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, a házaspárok gyakran elválnak, Dolohovéknál is ez történt. És az én apám is lelépett, miután megszülettem, persze az más helyzet volt. Nagyon meglepett minden szava, sosem feltételeztem volna éppen Scamanderékről ezt a történetet, ők annyira normális családnak tűntek és Alina is olyan kiegyensúlyozott volt, amennyire csak egy szerető, átlagos családban lehet az ember. - Azta, sosem feltételeztem volna - pislogtam rá nagyokat a döbbenettől. - Már sokszor láttam anyukádat a pályaudvaron, eszembe sem jutott volna, hogy... érted. De nagyon erős nő lehet, ha sikerült kikeverednie ebből. Az én anyámnak sosem ment volna, azt hiszem, nem is akarta igazán. Szóval elég nagy szerencséd van anyukáddal, biztos nagyon sokat jelentesz neki, ha összeszedte magát érted. Aztán szép lassan eljutott hozzám a mondandója második fele is, a felismerés döbbenetétől még az sem tűnt fel, hogy a pólómra cseppent egy nagy adag olvadt csokifagylalt. Gilbert Ollivander, Gilbert Ollivander, annyira ismerős volt ez a név... Hirtelen felrémlett előttem a jelenet, ahogy Eddie rászól az újdonsült animágus haverjára, hogy "Ollivander, takarodj ki a teraszra bagózni". - Figyelj... az apádat véletlenül nem Bertie-nek becézik? És nem egy vézna sötét hajú pasas, aki csak akkor nem pofázik megállás nélkül, amikor éppen cigit szív? - Mégis mennyi esély volt arra, hogy az én Eddie-m Alina apjával kotyvasztott farkasölőfű-főzetet már hónapok óta? Mielőtt elindultam a találkánkra, még át is léptem az előszobánk padlóján kiterülve alvó Ollivandert, aki az esti vérfarkas kaland után odáig jutott. Eddie kicsit kicakkozta, fogalmazzunk úgy. - Igazad lehet, Carol mellett tényleg sokan állnak. Csak úgy érzem, hogy egyre távolabb kerül mindenkitől. Gondolom, nem veled jár bulizni... Ne vedd sértésnek, tudod, hogy tőlem nem az, de nem vagy egy hányásig piálós és füvezős típus, valahogy nehéz elképzelni, ahogy partizol vele az éjszakában. - Tényleg nem szántam sértésnek. Sok mindenkitől az lett volna, akik életcéljuknak tekintették, hogy minden hétvégén lealjasodjanak, de mi nem ilyenek voltunk Alinával. Azok után, amit az előbb mesélt nekem, kezdtem megérteni, hogy őt miért taszíthatta ez. Vagy talán nem is volt köze a szüleihez, egyszerűen csak nem szeretett vadulni. Én tiszteltem ezért. Nem válaszoltam azonnal a kérdésére, a tornacipőm orrát bámultam és látványosan lassan elpusztítottam a fagyim maradékát. A tölcsér legalját végül odadobtam az éhes kacsáknak. - Igen, még mindig - vallottam be végül lesütött szemmel. - Nekem nehéz csak barátként gondolnom rá, pedig tudom, hogy úgy kéne. Elmosolyodtam a dühös kacsa láttán, aki felháborodottan arrébb úszott tőlünk, bár előtte még felfalta a vízbe hulló pogácsadarabot. - Szerintem igen és most bosszút fog állni. Éjszaka arra ébredsz majd, hogy rajtad ül egy vérszomjas kacsa.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
ár-már sértetten, de bizonyosan nem a leg nőiesebben horkantam fel. Még hogy rontani? A fagyival és karamellel, csak és kizárólag javítani lehetett a sült krumplin. Egyértelműen Hunter volt a furcsa, aki ezzel nem értett egyet, nem pedig én, aki így gondolkodtam. Ezt bemutatandó, inkább szóra sem méltattam, az erre tett megjegyzését, hogy érezze: nincs igaza. De legalább egy minimális diadalt arattam, ugyanis a tuccos milka említése pontosan azt a hatást váltotta ki, amit vártam. Pedig annál kevés finomabb csokoládé létezett. - Lehet, de ez kevés ahhoz, hogy minden megváltozzon, főleg ha az ez egy nem több tizenhétnél és szeptembertől még a Roxfort padjait koptatja, utána pedig… utána pedig lövése sincs mit kezd magával - dőltem kicsit hátrébb a lépcsőn. - De nem csak én vagyok az, aki így gondolkodik, ha így lenne, akkor egy nagyon sötét és szomorú világban élnénk, én pedig szeretném azt hinni, hogy ez nem így van, hogy a dolgok változnak, jobbak lesznek - pillantottam fel az égre. Tiszta volt, fehér bárányfelhőkkel tarkított. Tudtam, hogy a faji és más alapon történő megkülönböztetés egy létező dolog, míg mi a vérfarkasokkal csináltuk ezt, addig a muglik a rasszok és bőrszín alapján. Mintha nem lett volna teljesen mindegy, hogy valaki fekete bőrrel született-e, vagy egy betegség miatt teliholdkor bundát növeszt. Mint a kettő annyira feleslegesnek tűnt, ami nem szolgált mást, csak gyűlöletkeltést. Értelmetlen gyűlöletkeltést. - Szerintem Eddie akkor sem engedne segíteni, ha rajta kívül te lennél az utolsó lehetőség a földön, főleg, ha azt mondod, hogy jelen pillanatban életveszélyes . Én viszont nem feltétlen arra gondoltam, hogy álljanak le. Főleg akkor, ha ez a fejlesztés ennyire fontos lenne neked és a többi vérfarkasnak. Egyszerűen csak… haladhatnának apró lépésekben, amik nem életveszélyesek a tesztalanyra - próbáltam előhúzni azt, amit Pomfrey tanított az utóbbi években. - Mármint, ha változtatsz egy bájital bármely hozzávalóján, akkor a bájital is változik és ugye megvan, hogy mi mivel mit alkot. Mármint, ha az ember ismeri ezeket, akkor egy teljesen átlagos bájitalból is lehet gyilkos méreg és méregből is lehet ártalmatlan keverék. Noha nem tudom, hogy ez a farkasölőfű-főzet esetében hogy működik, nem ismerem az elkészítési módját sem a hozzávalót és nem a bájitaltan a legerősebb tárgyam - de ha az is lenne, akkor valami nagyon nagyon hatalmas tehetségnek kellene lennem, olyasminek, mint Mozart volt a mugliknál. - Szerinted próbálták már megnézetni valakivel a suli könyvtárának titkos részlegében? Ott lehet megtalálnák Piton eredeti feljegyzéseit is - vetettem fel, mert bár nem sok közöm volt ehhez, de ha Hunter úgy érezte, hogy megosztja velem ezeket az információkat nem tudtam megállni, hogy ne segítsek. Vagy csak adjak kéretlen tanácsokat. Én pedig, ha meg akarnék változtatni valamit, akkor biztosan az eredeti receptből indulnék ki, talán lehetnek mellette olyan jegyzetek vagy meglátások, amik segíthetnek tovább fejleszteni. Persze, csak a saját logikám alapján, mint mondtam: nem éppen a bájitaltan volt a specialitásom. - Hunter, ez nem jelentéktelen és legfőképpen nem önzőség - ráztam meg a fejem. - Ezek az érzéseid, az érzéseid sosem lehetnek jelentéktelenek, ahogy önzőnek sem szabad gondolnod magad azért, mert vannak. És soha, de tényleg soha ne kérj értük bocsánatot. Arról nem beszélve, hogy nem nyomhatod el őket következmények nélkül. Hidd el: jobb megélni őket, még ha fájnak is - sóhajtottam, miközben figyeltem, ahogy a kacsák rárepülnek a tölcsér darabra is. Mindenevők lettek volna? Bár jogos, a Temzén úszkálva nem sok mindenre lehetett számítani ilyen téren. - Én… inkább úgy mondanám, hogy nehéz volt. Nehéz volt nézni ahogy szenved, nehéz volt tartani magam, miközben legalább annyira zokogni akartam, mint ő, nehéz volt, mert nem tudtam, hogy mikor és mit kellene mondanom vagy csinálnom, ami jó neki és nehéz volt tehetetlennek éreztem magam. Talán ez utóbbi volt a legrosszabb. De az idő és a pszichológus, akihez az édesapja elvitte sokat segített. Lehet… neked is segítene, ha beszélnél eggyel párszor - ajánlottam óvatosan, nem tudva, hogy Hunter hogyan reagál, de komolyan gondoltam. A szerelmét megerőszakolták, mindent megtett érte a történtek után, a lány mégis ott hagyta. Ez… nem átlagos szakítás volt, hanem valami sokkal keményebb. Meglepetés, ezt véltem felfedezni a fiú vonásain a szavaim után, amiért nem hibáztathattam. Noha senki sem titkolta ezt a történetet, mégsem gyakran meséltük el. Nem egy könnyed téma volt ez. Sem a családunknak, sem pedig másnak. - Igen, anya egy erős nő - értettem egyet egy mosoly kíséretében -, sikerült neki az, ami sokaknak nem - ami az apámnak nem. - De, ez nem azt jelenti, hogy a te anyukád nem szeretett, vagy nem voltál fontos számára, vagy meg sem próbálta csak… nem volt elég erős. Mert az emberek nem voltak erősek, az emberek, legyenek muglik vagy varázslók gyengék voltak, esendők és sokszor hoztak rossz döntéseket, de ez nem feltétlen tette őket rosszá. Ott volt Bertie, nem volt rossz ember, egyszerűen csak hozott rossz döntéseket és tett rossz dolgokat - mert drogot eladni és gyártani, még ha az életben maradásért is tette, az volt. - Akarom tudni, hogy ezt honnan tudod? - vontam fel a szemöldököm. Nem teljesen voltam benne biztos, hogy igen, mégis volt egy elég erős tippem. A Zsebpiszoktöltelék. Komolyan, mennyi, de mennyi volt ennek az esélye, hogy pont az én apámat sikerül összeszedni, hogy segítsen a farkasoknak? Bár…. jobban belegondolva elég nagy. Bertie sok tekintetben olyan volt, mint én. Nem tudott hátat fordítani a szenvedőknek és arra is nehezen mondott nemet, ha valaki kért tőle valamit. Merlinre, befogadott két kóbor macskát és sokszor inkább vett nekik kaját, mint magának. Szóval igen, ha akadt ember, aki értett a bájitalokhoz és szívesen, mindent beleadva segített a farkasoknak, az Ő volt. Éreztem, hogy egyre melegebb és melegebb lett az arcom, mondhatjuk a szégyen pírjának is, mert Hunter fején találta a szöget: nem jártam Carollal bulizni. Nem szerettem őket, legalábbis nem olyan formában, ahogy a legjobb barátnőm. Én a kisebb, baráti jellegű összejövetelek híve voltam, nem az olyanoké, ahol folyt az alkohol és érezni lehetett a fű aromáját. Arról nem beszélve, hogy azt se szerettem, ha idegen emberek másztak bele az aurámba. Kellemetlenül érintett. - Igazad van, egy közös, színész ismerősünkkel szokott menni - vallottam meg végül. Mi mást tehettem volna? A reakcióm szerintem már így is elárult, legalább annyival mentegettem magam, hogy nem engedtem egyedül. - Majd… lesz jobb is. Talán… kegyetlenség ezt mondani, de el fog múlni, utána pedig könnyebbé válik, aztán ismét nem lesz több, mint Carol, a legjobb barátod. Aztán lehet nem hiszed, de idővel találsz majd valakit, akit legalább annyira fogsz szeretni, mint őt. Ha nem jobban - szorítottam meg a kézfejét. Nem láttam a jövőt, nem tudhattam biztosan, hogy így lesz, de hittem benne, hogy igen, hittem benne, hogy szépen lassan minden rendben lesz, mert így kellett lennie, más lehetőség nem létezhetett. Nem akartam, hogy létezzen. - Remek! Nem csak egy vérszomjas golymók, de még egy kacsa is boldogítani fog. Csak nehogy megcsípjen és vérkacsa legyek, a végén teliholdkor én nem bundát, hanem tollakat növesztenék. Biztosan igazán veszedelmes lennék. Egyébként… - tűnődtem el, miközben kitöröltem egy, a nevetéstől kibújó könnycseppet - mi miért nem beszélgettünk így soha a Roxfortban? - hiszen egy házba jártunk, egy csapatban játszottunk és a legjobb barátunk is közös volt, mégis, ezeket az alkalmakat leszámítva alig érintkeztünk. Köszöntünk a másiknak a folyosón és ennyi.
Today seems like a lovely day to have a lovely day
Én nem tudtam alábecsülni azt az egyetlen tizenhét évest sem. Sokszor mondták már, hogy túl idealista voltam és hatalmas pofára esések várnak rám az életben, ha mindenhez ilyen optimistán és naivan állok hozzá. Nem tudtam és nem is akartam megváltozni a kedvükért. - Hát figyelj, Tudodkit is egy tizenhét éves győzte le, akinek lövése sem volt róla, hogy mihez kezdjen az életével a Roxfort után - vontam meg a vállam. - És szerintem sem olyan sötét és gonosz hely a világ. Vannak sötét és gonosz emberek, de azért nem olyan szörnyű a helyzet. Szerintem egyszer majd el fogják fogadni a vérfarkasokat is. Nem most, de majd egyszer... Mivel muglik között nevelkedtem, így nem volt újdonság számomra az előítéletesség. A varázsvilágban nem igazán nézték, hogy kinek milyen a bőrszíne vagy mi a vallása, de a muglik emiatt taszítottak ki másokat vagy éppen gyilkolták egymást halomra. Nálunk a vérfarkasokat és a mugliszületésűeket gyűlölték... és még sok mindenki mást is, de szerettem volna hinni benne, hogy jobb volt a helyzet, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Azok alapján, amit a felnőttektől hallottam, biztosan. Nem tudom, hogyan vészeltem volna át egy varázslóháborút... Valószínűleg sehogy, mugliszületésű vérfarkasként megöltek volna. - Igazából fogalmam sincs, hogy mit csinálnak pontosan a bájitallal - ingattam a fejem tanácstalanul. - Ha jól értelmeztem, akkor próbálnak valamilyen nagyon erős fájdalomcsillapítót keverni hozzá. De a farkasölőfű-főzetről azt kell tudni, hogy ha belenyúlsz akár csak egy picikét is a receptbe, akkor tönkremegy, jobb esetben csak nem hatásos, rosszabb esetben teljesen kicsinál. Undorító íze van, de még cukrot sem rakhatok hozzá, mert akkor ugyanolyan lesz az átváltozás, mint nélküle. Én igazából nem tudom a receptet sem, volt régebben ez a Damocles Belby nevű pasas, ő találta fel, de rajta kívül csak egy-két ember foglalkozott valaha is a forgalmazásával, mert annyira hihetetlenül drága és még a legprofibbaknak is nagyon nehéz elkészíteni, szóval emiatt soha senki nem is kísérletezett vele. De az elképzelhető, hogy a zárolt részlegen találnának hasznos dolgokat. Én már nem tudom megnézni nekik szeptemberben, de valaki a falkából megpróbálhatja nekik... Több vérfarkas van a Roxfortban, mint gondolnád. Nagyon béna voltam bájitaltanból, Eddie a boltjába is alig akart beengedni és én is inkább messziről kerültem, nehogy a puszta jelenlétemmel még a polcokat is felrobbantsam. Így elképzelésem sem volt arról, mit kéne kezdeniük a bájitallal, hol találnának hozzá segítséget, még az összetevők közül is csak néhányat tudtam felsorolni. Ha Eddie és a haverja beszélgettek, általában egy szót sem értettem az egészből, már amikor egyáltalán odafigyeltem. Többnyire csak ültem a konyhaasztalnál és Pokemonokra vadásztam a Nintendómon, amíg ők százalékokról és mindenféle furcsa összetevőről hadováltak kusza jegyzetek felett görnyedve. - Nem is akarom igazából elnyomni őket, csak... csak Carol kedvéért szerettem volna kicsit félrerakni őket. Vagy valami ilyesmi, nem is tudom... Igazából már fogalmam sincs, mi lett volna a jó, mert végül egyikünk sem tudott igazán segíteni Carolnak - sóhajtottam fel a világ összes fájdalmával. - Pszichológus? Nem is tudom, Alina... szerintem az nem nekem való. Mármint tudom, hogy sok mindenkinek segít, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy ülök egy szobában és elmondok mindenféle személyes dolgot egy idegennek. Amikor kicsi voltam, beszélgetnem kellett néhány gyerekpszichológussal, miután elvettek anyámtól, de az mindig csak nyomasztónak és feleslegesnek tűnt. Szerintem az, hogy mi most itt ülünk és ketten beszélgetünk, az többet ér mindenféle pszichomókusnál... Őszintén így éreztem. Talán sosem álltunk igazán közeli kapcsolatban egymással - ki tudja miért, mert most, ebben a percben ez érthetetlennek tűnt -, de a lelkizés és a finom fagylalt jobb gyógyírnak tűnt a világon mindennél. Alina jobb hallgatóságnak bizonyult mindenkinél, akivel eddig beszélgettem, nemcsak figyelt rám és őszintén érdekelte minden szavam, hanem valóban olyan válaszokat tudott adni, amiket hallani szerettem volna és amik megnyugvást jelentettek. Mindezt úgy, hogy nem tűnt erőltetettnek, nem éreztem úgy, hogy csak hazudik a kedvemért. Vajon hogyan csinálta? - A legtöbb ember nem az, anyukámra sem tudok haragudni ezért. Nem volt boldog, és ha valaki nagyon boldogtalan, én igazából megértem, hogy nem talál más megoldást. Mármint... fogalmam sincs, milyen lehet ennyire boldogtalannak lenni, mert én még sosem éreztem így, még most sem, de szörnyű lehet. És olyankor talán tényleg jó ötletnek tűnik ilyen eszközökhöz nyúlni, mert máshogy nem bírod ki a napokat. Remélem, azért Carol nem érez így, szeretném, ha boldog lenne és nem attól, hogy elszív valamit. - Talán a szakításunk sem viselt volna meg annyira, ha legalább azt biztosan tudhattam volna, hogy Carol jobban volt. Akkor legalább tudtam volna, hogy valóban az én eltaszításomra volt szüksége, hogy volt értelme elválnunk egymástól. De Alina beszámolója után nem tudtam ezt érezni. - Hááát... - Nem, valószínűleg nem akarta tudni, hogy az apja telihold után úgy nézett ki, mint akin végigtoltak egy gigantikus méretű sajtreszelőt. - Az utóbbi néhány napban többször is volt nálunk. Folyton rólad beszél és anyukádról, persze a neveteket eddig nem említette, szóval eddig nem raktam össze a képet, de ezek szerint rólatok volt szó. Azt mondta Eddie-nek, hogy mindig akkor a legboldogabb, amikor levelet kap tőled. Szerintem nagyon szeret téged, úgy beszél rólad, mintha te lennél a legjobb dolog a világon. Nem akartam pletykálni, de úgy éreztem, hogy ezt tudnia kell. Csak fél füllel csíptem el Eddie és az új animágus barátja beszélgetéseit, Eddie szerintem legszívesebben egy átokkal némította volna el legtöbbször Alina apját, mert tényleg folyton csak pofázott és pofázott, és valóban rengeteg szót ejtett arról, mennyire rajong a lányáért. A család egy nagyon érdekes dolog, azt hiszem... - Ó, szóval most már művészekkel lóg, értem... - Távol állt tőlem a keserűség és a gúny, de erre nem tudtam máshogy válaszolni. Szóval Carol engem kitörölt az életéből, Alinát pedig lecserélte egy füvezős, alkoholista színészre. Csodálatos. És még én aggódtam az önzőségem miatt, amikor... - Neked nem esik rosszul, hogy lecserélt minket? Mert ha jobban belegondolsz, lényegében azt tette. Jól esett, hogy Alina bátorítóan szorította a kezemet. Több törődést kaptam most tőle, mint az utóbbi időben bárkitől. Carol nem volt mellettem, Eddie örült, ha az ágyból ki tudott kelni, másokkal pedig nem találkoztam a tanév vége óta és előtte is inkább kerültem őket. Az egykori haverokkal csak edzeni jártam el az utolsó hetekben, még a ballagásunk napján tartott hugrabugos buliból sem vettem ki igazán a részem, alig szóltam valakihez. Csak ültem az egyik napsárga fotelben, vajsört kortyolgattam és hallgattam a többieket, akik a nyári terveikről és a felnőtt életükről szőtt álmokról beszélgettek. - Ja, egyszer majd biztos lesz valaki. Nem tudom, most elég nehéz elképzelni, hogy nekiállok majd ismerkedni. - Nem voltam félénk a lányokkal, tudtam, hogy általában kedveltek is, nem ezzel volt a gond. Egyszerűen csak nem bírtam elképzelni, hogy fejest ugorjak egy kapcsolatba azok után, hogy Carol így összetörte a szívemet. És ott volt a kis teliholdhoz kötődő problémám is, nem növeli az ember esélyeit a lányokkal való ismerkedésnél... - Nagyon irigyelnélek. A vérkacsa sokkal menőbben hangzik, mint a vérfarkas. Remélem, a vérkacsák gigantikus méretűek, nem ilyen picikék - mutattam a valószínűleg teljesen ártalmatlan, Temzében úszkáló madarakra. - Na látod, ez egy jó kérdés... Elég sok alkalmunk lett volna rá. Azt hiszem, mindig azt vártuk, hogy Carol befusson harmadik félnek, valahogy úgy tűnt természetesnek, hogy ő is ott van, nem csak mi kettesben. Elég hülyeség volt tőlünk, nem?
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
unter szavait hallgatva nem tudtam eldönteni, hogy valóban hisz is abban, amit mond, vagy inkább csak szeretné, hogy úgy legyenek a dolgok. - Azért messze vagyok attól, hogy legyőzzem Tudjuk kit - nevettem fel. - Azt hiszem… nem is lenne hozzá bátorságom, mármint úgy adják elő, mint egy hősi eposzt. A világot megmentő tizenhét éves; szerintem mégis inkább ijesztő maga a sztori. Gondol bele: a sok felnőtt és korunk nagy hatalmú varázslói belekényszerítenek egy tinit abba, hogy szálljon szembe sok velejéig romlott sötét varázslóval, csak azért, mert egy jóslat, vagy mi azt mondta, hogy így kell lennie. Birkák - ráztam meg a fejem értetlenkedve, nem törődve azzal, hogy minden bizonnyal én voltam az egyetlen ezen a földön, aki így gondolta. De számomra ez egy olyan momentuma volt a történelemnek, amit nem értettem. Ahogy aggyal azt sem foghattam fel, hogy nem lett volna-e egyszerűbb venni valahol a mugli feketepiacon egy kalasnyikovot és fejbe lőni vele a rossz arcokat. Kevesebb áldozattal járt volna. Noha meg kell vallani a pálcapárbaj tényleg szórakoztató volt, a maga módján.- Biztos elfogják. - Ebben nem kételkedtem, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Holnap? Holnapután? Egy évszázad múlva? Newt nagypapa mondta mindig azt, hogy az emberek ölnek, ha valami ismeretlen és félelmet keltő, ahelyett, hogy megpróbálnák megismerni. Az emberi természet már csak ilyen, tette mindig hozzá egy elnéző mosollyal, olyannal, melyre csak azok voltak képesek, akik sokat megéltek már. Noha tudtam, hogy alapvetően az állataira gondolt, úgy éreztem, hogy a szavai örök érvényű igazságot hordoztak magukban. - De addig is lesznek olyanok, akik melletted... mellettetek állnak, itt vagyok én is - engedtem meg magamnak egy őszinte, biztató mosolyt. Tényleg hidegen hagyott, hogy néha napján bundát növesztett, nem ez számított. A legkevésbé sem. Nem voltam nagy bájital szakértő, a Roxfortban jól teljesítettem, de az inkább a kitartó gyakorlás és tanulás eredménye volt, sem mint a veleszületett tehetségé. Így tehát hiába bólintottam többször is Hunter mondandója alatt, nem igazán volt ötletem a probléma megoldására. Legalábbis a bájitalosra semmiképpen sem. - Sejtettem. Gondolom a vörös hajú lány is az, akivel néha együtt lógtok - talán ő volt még az, akivel néha napján láttam beszélgetni Huntert Carolon és a csapat tagjain kívül, a nevét azonban akkor sem tudtam volna felidézni, ha valaki Veritasérumot ad be nekem. - Rendben, de ha segítség kell szóljatok, pár bájital receptet szerintem csak a jelvényem felmutatásával is megnézhetnék. - Talán még indokot sem kérnek majd, ha mégis, akkor azt mondom, hogy kiselőadás vagy szorgalmi feladat miatt kell, Runcorn úgyse nézett utána soha semmi ilyesminek. Szerintem az sem jutott el az elcsökevényesedett agysejtjeiig, hogy egy könyv milyen módon is lehetett volna veszélyes. - Hát nem… - értettem egyet szomorúan suttogva, a zavaros víztükröt fürkészve. Bármennyire is próbáltunk Carol mellett állni valahogy semmi sem volt jó, ebben az érzésben tudtam osztozni Hunterrel. A különbség mindössze annyi volt, hogy én napi kapcsolatban álltam a barátnőmmel, már csak a színház miatt is, ő pedig… nem. - Nem hiszem, hogy lett volna “jó” megoldás abban a helyzetben, legalábbis nem a hagyományos módon. Szerintem minden út ide vezetett. - És hogy mi is volt az az ide? Magam sem tudtam volna megmondani pontosan. Ide, a Temze partjára? Ide, hogy Carol dobja Huntert? Ide, hogy Carol bulizzon és füvezzen? Talán mindre egyszerre volt igen a válasz, talán lett volna olyan pont, amit kikerülhetünk a listáról, de nem hittem ebben, őszintén semmiképpen sem. - Pedig lehet segítene. Anyu unokatestére az, mármint pszichomágus, ő mondja mindig, hogy egy jó szakember nagyon sokat segíthet, meg hogy nem csak a testi, de a lelki bajokra is figyelni kell. Persze nem kényszerítelek semmire, csak egy ötlet volt. - Bár még mindig úgy hittem, hogy jót tenne neki, ha egy idegen, jobban mondva: egy szakember is meghallgatná. Egészen biztosan élhetőbb tanácsokkal tudott volna szolgálni, mint én, aki csak könyvekből olvasta az okosságaimat. Azonban nem erőlködtem, nem is tehettem volna hiszen Hester néni mindig azt mondta, hogy ennek egyéni döntésnek kell lennie, különben semmit sem ér. - Szerintem ez nem feltétlenül a boldogtalanságról szól… nem csak. Anya… - haboztam, noha anya velem őszintén és nyíltan beszélt ezekről nem tudtam mennyire adhatom ki ezeket másnak. Nem kibeszélni akartam őt, sose vetemedtem volna ilyesmire, annál sokkal, de sokkal jobban szerettem és tiszteltem. Egyszerűen csak segíteni akartam, egy kis hang pedig azt mondta a fejemben, hogy nem lenne mérges. - Anya története alapán nem a boldogtalanságról szól. Nem csak. Sokkal inkább a megkönnyebbülésről. Arról, hogy amíg hat, addig gondtalan lehetsz, nem nyomja a vállad semmi. Carol esetében pedig inkább a felejtésről szól, amíg hat az anyag és szól a zene, addig nem kell szembenéznie azzal, hogy mi történt. - Egyszóval: tagadás, ezt szolgálta ez az egész. az én véleményem szerint, de valahogy nem tudtam hibáztatni érte, kimondhatatlan volt, hogy mit élt át. A helyében én…. el sem tudtam volna képzelni, hogy mit tettem volna, csak azt tudom, hogy akkor nem lenne kérdés, ki Kyle gyilkosa. Noha, anya szerintem ügyesebben és kegyetlenebbül intézte volna, abban egészen biztos vagyok. Ha ő gyilkol, sose jöttek volna rá a kilétére. - Ezt jó hallani - mosolyodtam el. - Én is örülök, hogy van édesapám, kicsit furcsa így tizenhat év után, de jó - még ha egyes normák alapján nem ő a legideálisabb ember, én már annak is örülök, hogy van. Nem volt ő rossz ember, csak drogdíler. - Bár az első találkozásunk vicces volt, majdnem rám csapta az ajtót, hogy nem ad el nekem drogot, aztán a macskája kis híján megette Puffancsot. Szürreális délután volt, nekem elhiheted - ráztam meg a fejem, nem hozzátéve, hogy minden bizonnyal nem csak nekem. Sosem kérdeztem, de Bertienek sem lehetett egyszerű, mikor egy majdnem felnőtt beállított hozzá, hogy “Hello, szia! A lányod vagyok!”. - Ez… - nem olyan, akartam mondani, mégsem tudtam. Hazugságnak hatott volna, még úgy is, hogy tudtam: Carol nem cserélt volna le minket. Legalábbis egészen biztosan nem szándékosan. Egyszerűen most nem Hunter és én voltunk azok a személyek, akik kellettek nekik. Lássuk be, mi ketten inkább a nyugiban ülős Hugarbugosok voltunk, akik nem különösebben szerették a sok embert, nagy tömeget és hangos zenét. Én legalábbis biztosan. - Most erre van igénye - nyögtem ki végül a kezeimet tördelve, miközben azon kattogott az agyam, hogy mit mondhatnék, amivel cáfolom a korábbi állítást. - Én csak azt akarom, hogy jól legyen, ha ennek ez az ára hajlandó vagyok megfizetni - sóhajtottam végül, bár a jól meglehetősen relatív volt ebben a szövegkörnyezetben. Mit mondhattam volna? Noha nem éreztem úgy, hogy lecseréltek, el kellett ismernem, hogy Carol valóban többet lógott mostanában Dantével és a bulis haverjaikkal, mint velem. Persze, voltak jó pillanataink és nyugis csajos délutánjaink, de ritkábbak voltak, mint korábban. Én próbálkoztam, csak úgy tűnt, mintha Carolnak nem lenne rá igénye, mintha talált volna valaki mást, akinek kiöntheti a lelkét. De én hittem benne, hogy ez csak egy epizód, semmi több. Lesz ez még olyasmi - ha nem is teljesen olyan -, mint régen. Nem tudtam mit mondhatnék, nem voltam nagy párkapcsolati szakértő, pontosan olyan jó voltam belőle, mint a kacsák, akik előttünk úszkáltak. Jobb híján csak szorítottam Hunter kezét és reméltem, hogy ez segít valamit. Hogy ér valamit, ha tudja, én mellette állok, itt vagyok, ha kellek. Végül is erre voltak a barátok, mert azt hiszem, a mai délután után határozottan azok voltunk. - Biztosan. Tuti téged is legyűrnének félkézzel - bólogattam komolyan, folytatva a nagyon fontos értekezésünk a vérkacsák mibenlétéről. - Igen, azt hiszem természetesnek vettük, hogy Carol barátai vagyunk és ő meg a kviddics köt össze minket és ennyi. De szerencsére sosem késő változtatni. Most viszont lassan ideje menni - pillantottam fel az égre, melynek kezdet rózsaszínbe hajlani az alja jelezve, hogy lassan sötétedik. - Anyának azt mondtam, hogy sötétedés előtt hazaérek. Tényleg, te mugli származású vagy - váltottam témát hirtelen. - Van telefonod? Mármint mobil. Ha akarod megadom az elérhetőségeim és akkor ha úgy van gyorsabban tudunk úgy kommunikálni, mint baglyokkal. Persze… csak ha akarunk - mert fogalmam sem volt arról, hogy akarunk-e.
