just give me a pain that i'm used to

can you feel a little love?

nekem biztos elment az eszem. mondjuk ezt mondta Tanya is, amikor odaléptem hozzá, hogy ’elvinnéd ezt Flora Traversnek, kérlek? kapsz érte bármit, két hétig kussban azt fogom gitározni a próbán, amit akarsz, hogy gitározzak, letakarítom egy hétig a seprűdet, vagy bármit, csak segíts rajtam. ’ – említettem már, hogy milyen szépen tudok valakire nézni, amikor kérek valamit? szóval remélem hogy a „találkozzunk este kilenckor a klubhelyiségben, egyedül gyere. – M” működni fog, vagy valami ilyesmi. meg egyáltalán, miért jönne el? még most is visszhangzanak a fejemben Tatiana szavai: „te tényleg hülye vagy Judy.” – és mennyire igazad van te Bolgár némber.
nem lehet könnyű mostanában olyan embernek lenni, aki közel van hozzám. vagy mondjuk ismer engem, mert Flora Travers nem állt közel hozzám, sosem. még akkor sem, amikor azt a kibaszott színpadi csókot csináltuk meg a darabban. végül nem tartottam meg az ígéretem és tisztességesen eljátszottam a szerepemet. nem voltam egetrengetően szar, de a Broadway, vagy a Helios biztosan nem fog engem várni a következő évben. így a kilépőlevelem már Avery kezében volt a darab után, én pedig… nos én pedig a gyengélkedőn két napig a túladagolásom miatt, majd a Mungóban egy hétig megfigyelésen. az első napot nem úsztam meg pletyka nélkül. a másodikat sem, sőt még az első hetet sem igazán, de pont annyira érdekelt, mint az, hogy a bolygók együttállásakor melyik csillag milyen képen vonzza be az elszáradt akromantula kurva csáprágóit. na látod. pont ennyire érdekelt.
ugye tudod, hogy ez most csak kamu volt? persze hogy foglalkoztatott, hogy a fél iskola azt beszélte a háta mögött hogy maddennek túladagolása volt és Travers meg Finch-Fletchley találta meg, akik szó szerint visszapofozták az életbe. komolyan, tényleg, kurva nagy mázlista vagyok.
- lehet, hogy órává kéne változtatnom téged Travers. kilenc óra két perc van és te még mindig nem vagy sehol. fenomenális! – fordulok körbe, hogy konstatáljam: Flora még mindig nem ért ide, így egész nyugodtan visszhangozhatnak szavaim a majdnem üres klubhelyiségben. csak néhány első, másod vagy harmadéves lézenghet itt, akik éppen varázslósakkot játszanak. kölykeim, majd ha a vetkőzős változatban játsszátok egy két év múlva, vagy mondjuk négy, akkor fogtok csak igazán jól járni. mikor az utolsó ruhadarab is lekerül a nőről és bánkódik, hogy miért nem tanult meg jobban sakkozni. mondjuk ezt a kérdést valahányszor én is felteszem magamnak, de micsoda szerencse, hogy az én sakk készletemben az ellenfél bábui meg vannak bűvölve, hogy veszítsenek. Gus bácsi egy igazi tapló, szerintem tőle örököltük az öcsémmel a jellemünket. lehet, hogy ő az apám valójában és nem Peter.
- mit nézel már? nem láttál még gondolkozó Dávid-szobrot? he? – pedig bármilyen odafent létező dolog legyen rá a tanúm, nem bántó szándékkal szóltam oda, de már szedik a sátorfájukat a kölykök és mennek a lépcsők felé, én pedig egy újabb cigarettára gyújtok, majd az órámra pillantok. már negyed óra is eltelt. halkan felsóhajtok és már indulnék el a másik irányba, mikor halk lépteket hallok a lépcsők felől. megfordulok és a szó belém fagy. elsőre is, de még másodjára is csak elnyílnak ajkaim, ahogy mondanék valamit. egy cigarettát tűzök ajkaim közé, hogy legalább a mondanivalómat megkönnyítse. - ne haragudj, hogy elrángattalak az ágyból.  csak nem tudtam aludni. – furcsán normális hangnemet engedek meg magamnak. az igaz, hogy a túladagolás az akcentusomat és a hadarásomat cseppet sem változtatta meg, meg mondjuk azt sem, hogy állandóan dohányzom. talán még többet is, mint előtte, de legalább nem acides a cigaretta, sőt. nem is füves. csak egyszerű marlboro. érezheted Te is Travers, hogy most maximum csak a cigarettától bűzlök. még nem is ittam!
- nem akarok itt elbaszott filmes bocsánatkéréseket Travers, csak… – tartok éppen egy slukknyi szünetet, füst kifúj, újabb nagy sóhaj ezúttal már cigaretta nélkül. - csak meg szerettem volna köszönni, hogy megpofoztál, úgy… kurva sokszor. – adok át egy borítékot, amin a „Helios” szó áll. - sajnálom, hogy elbasztam dolgokat Travers. de megértem, hogy nem akarod látni a képemet, szóval… igazából ezért sem kellett volna iderángassalak. – vonok vállat egykedvűen. elindulok vissza a hálókörlet felé, de a feljáróból még visszafordulok. - bocs, hogy azt mondtam, hogy tehetségtelen vagy. kurvára nem vagy az, csak azt akartam, hogy fájjon neked. – megfordulok és elindulok felfelé, bár titkon várom, hogy utánam szóljon. szóval valahol tényleg egy filmes bocsánatkérésre vágyom. lehet, hogy mégis egyszerű ember vagyok. egyszerűen szánalmas. milyen vicces vagy mostanában Madden. a túladagolással együtt járt humorérzékosztás is?
biztosan, csak te a másik sorba álltál. – mint mindig.

can you feel a little love?

azt hiszem, hogy gyakorolnom kell az emberekkel való kapcsolattartást. mármint tényleg, itt vagyok lassan tizenkilenc éves és még mindig nincs egy épkézláb kapcsolatom sem. baráti sincs jól gondolod, mert az összeset elmartam magam mellől. és milyen szarul tettem, hogy – bár azóta a szekér döcögve, ugyan de elindult a barátkozás rögös útján – ezt tettem. mert most kihez rohanjak oda, hogy éppen elsírjam neki a bánatomat? ki lenne az, aki tényleg végig is hallgatna, hogy éppen most miért van szívfájdalmam. oké, hetek óta nem drogoztam, de ezen a részen talán még túl is tenném magam. ha éppen nem remegne úgy a kezem minden nap, mint egy parkinson-kórosnak és egyébként nem izzadnék úgy mint a ló a nap minden percében csak azért, mert semmilyen narkó nem érintette gyönyörű testemet. és elárulom: kibaszottul fáj. kurvára, majdnem annyira hogy beleőrülök és a falat kaparom szégyenemben, de ha eszembe jut az a judas, aki a drog előtt volt és az aki a drog alatt, akkor nyugodtan eljátszhatnám egymás után legalább ötször, hogy belehányok a saját számba, visszanyelem, majd újra belehányok.
nagyjából ezt érezhették azok az emberek is, akiken végig gyalogoltam. hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem minden percét. hazudnék ha úgy gondoltam, hogy rossz döntés volt. mert minden élőre és holtra esküszöm, hogy imádtam, ahogyan másoknak rosszul esnek dolgok. ahogy megrökönyödnek azon, hogy vagyok képes azokat a dolgokat kiejteni a pofámon, aztán pedig eltűnni onnan. győztesnek éreztem magam, mint egy autóversenyző, amikor egy nagy lépést tesz a világbajnoki cím felé. pedig én nem oda száguldottam, inkább csak padlógázzal a süllyesztőbe.
tudjátok, van az a mondás – a muglik csodagyártmányán, a facebookon láttam (egek, amúgy akkora faszság az, csak azért vagyok ott fent, hogy hajnali háromkor tudjak egyszerre kúrólájkot – így nevezik az éjszakai tetszikelést – szórni Ninára, Mercyre és Naomira – kéthetente, amikor nem felejtem el randira hívni Tanyat, akkor ő is szokott kapni, bár vele azért óvatosabb vagyok: ő hajnali egykor kapja, ne tűnjön neki annyira fel. bár van, amikor azt elfelejtem.) – hogy három szót megtanultam az életről: mindig megy tovább. na erre nekem is van egy változatom: mindig süllyedhetek lejjebb. és egek, én süllyedtem is, de nehogy azt gondold, hogy azért mert ez menő. oké, rágyújtani még azért gyújtottam rá először. a bluntra is. aztán a többi meg jött magától, én pedig először ugyan csak nyakig úsztam a szartengerben, de ha egyszer úgy döntesz, hogy saját akaratodból merülsz alá, ne csodálkozz ha úgy fogsz bűzleni, mint Basildon. na az a hely egy szeméttelep, én mondom neked.
- valahogy sejtettem. – bujkál egy pimasz mosoly ajkaim szegletében, de gátat szabok arcizmaimnak. nehogy már azt gondolja, hogy teljesen kicseréltek, mint azokat az ostoba szektás barmokat.. mert igazából nagyon remélem, hogy nem találnak be a jehovák idén nyáron manchesterben, vagy istenemre mondom, hogy azzal fogom fenyegetni őket, hogy rájuk küldöm az öcsémet. úgyis király neve van, biztos díjaznák. - nem akarok itt úgy kinézni, mintha most léptem volna ki a szerelmünk lapjaiból. hányok a romantikától. de köszönöm Flora. legalább élek. – hogy minek is köszönhető kisebb nevetésem az abszolút teljesen elbaszott filmes-romantikus mondatok végén? hát pont annak, hogy teljesen úgy viselkedem, mintha valami rohadt adam sandler filmből léptem volna ide ki. eljöttem ide, előadtam a bocsánatkérésem. csak a bökkenő, hogy a csaj nem az enyém. de mit szépítsük? nem is lesz soha, azt a részét már régen eltoltam. - csapda? azt mondták, mikor ide kerültünk, hogy a lépcsők egészen szeszélyesek, nem árt velük vigyázni… jól emlékszem? – most már ha akarnám, sem tudnám tovább rejtegetni jókedélyű mosolyomat a poén után, amit elsütöttem. látod Madden, megy ez neked te anyaszomorító. pedig mennyire próbáltad elrejteni ezt az éned… – inkább a drog rejtette el helyettem is. - vagy te akkor éppen nem figyeltél a vén Galagonyára, Travers? – billen oldalra a fejem. szavaim mögött ezúttal semmilyen bántó szándék nincsen és a vezetéknevére is csak azért tértem vissza, mert annyira megszokás, mint az, amikor egészen véletlen van egy hatalmas fika az orromban, és tényleg tök véletlenül Corner tarkójára pöckölöm. remélem nem vette még észre, mert ez a kedvenc szórakozásom a sok közül. – nehogy elhidd, azért ennyire tapló még én sem vagyok. általában, csak úgy a hangszerének a minőségét véleményezve, pont két centivel elé szoktam elhelyezni. remek poén, csak ezek itt európaiak, mi ausztrálok pedig a kengurupornóra verjük ki.
- azt hittem, hogy én ez által több vagyok. – vallom be töredelmesen. mert tényleg, ki gondolná azt, hogy magasabb rendű az által, hogy a sárba tipor másokat? csak egy madden beszél végletekben. vagy egy sith, bár mindkettőnket megnézve, nem is térünk el egymástól annyira. - életemben nem tévedtem még ekkorát, sajnálom. – valami könny is megjelenik a szemem sarkában. láthatod te is Travers, azért annyira nem takarom el. nem, ez biztos nem az a könny, amit megerőltetésként csikarok oda a szemem sarkába, hogy elhitessem veled megbántam. tényleg megbántam, a testtartásom is, valamint a hangnemem is árulkodik erről. kicsit görnyedve és halkabban beszélek. elbasztam igen. megtörlöm a szememet, hogy végül elinduljak a hálókörletbe vissza, aztán meghallom a keresztnevemet. az ő szájából. hazudnék, ha azt mondanám: nem mosolyodtam el. mert ezek az ócska kibaszott filmes trükkök még mindig működnek. mondj egy olyan mondatot ami célba ér, aztán indulj el, miközben égnek mögötted a hidak. Flora Traversnél úgy látszik, most volt annyi víz, amivel megállítsa a tüzet.
- fölösleges szabadkoznod, Flora. – kúszik megértő mosolyra ajkam. - nem a te hibád, hogy ez megtörtént. nem te tehetsz arról, hogy drogoztam, sem arról, hogy meg akartam ölni magam. arról pedig pláne nem, hogy a szemembe merted mondani azt, amit nem vettem észre. – talán egy apró füllentés van benne: tisztában voltam, mit művelt velem ez a szar. vagyis inkább nem, de hogy pontosak legyünk, nem is akartam tisztában lenni semmivel. - nem kéne rosszul érezned magad miattam. – vonom meg a vállam, csak azért, hogy lezárjam ezt a témát. - inkább nekem kell azért, mert az egészségesnél több cigit szívtam el a darab előtt. meg a jelenet előtt. tudod. – gyerünk madden, próbálj meg jófej lenni. megy ez neked. rá is gyújtok megint, ahogy a cigarettáról beszélek. plusz a jelenetnek adok egy külön élt a mondandómban. amolyan ’tudod te melyik jelenet!’. de ha nem, hát abból amit most hallasz, biztos tudni fogod.- meg kell mondjam Travers, nem is csókolsz rosszul. csak ha legközelebb megcsókolsz, azért ne izgulj ennyire, nem fogom a szádon keresztül kihúzni a nyelved. – íme judas madden, aki mindig tudja, hogyan bassza el a pillanatokat. de nem is mondtam, hogy én az a tipikus, adam sandleres romkomos hős vagyok, ugye? vagyis bizonyos szempontból igen, vagyok akkora szánalom, mint az az ember. pedig ez a megjegyzésem is valamiféle poénnak indult, remélem nem veszi magára és nem kell megint lefutnom a felesleges veszekedős köröket. ahhoz túlságosan nem vagyok a régi önmagam. vagy szerencsére.

can you feel a little love?

csak azt akartam, hogy többé ne kelljen szembenézni azzal a fájdalommal, amit saját magamnak okozok. nem akartam meghalni. vagy tulajdonképpen mégis szemet hunytam afölött, hogy életemben először intravénásan adtam be magamnak a kokaint. talán túllőttem a célon szó szerint, de most mégis itt vagyok. itt, a saját magam megtört testében, amely újra és újra a fehér por után kiált, csak űzi és hajtja az alagútban a démont, hogy mire a végére érjek, újra visszategyen valami az elejére. egyszer hallottam egy előadást, ahol egy csávó azt mondta, hogy a drogos lét úgy néz ki, hogy egy szobából kilépsz egy folyosóra és folyamatosan mész előre. visszafelé nem tudsz, mert aki valaha is próbált valamilyen drogot, az már a folyosón találja magát. a második szoba – amikor megkérdeztem az ürgét – neve: halál.
- szent kenguruszar! te nem ismered a szerelmünk lapjait? – kúszik vigyorra ajkam. olyan félig csodálkozó, félig „nem mondod” vigyorra. hát még én is ismerem. persze megvan az a helyzeti előnyöm, hogy az egyik szülőm mugli, így mindent is ismerek a mugli világból. - attól függ melyik szereplő egyébként. bár tökmindegy, mert a végén így is, úgy is meghal mindkettő. – vonom meg a vállam. nem tudom nem valami ostoba éllel mondani, mert tényleg közel voltam a legutóbb ahhoz, hogy csatlakozzak a kedvenc zenészeimhez azon a helyen, ahol vannak – nem, biztos nem a menyországban, vagy bármilyen ilyen helyen. a nirvanában. ott, igen. - lázas? persze, égek a vágytól, hogy végre normálisan aludjak. hogy ne remegjek. ezen kívül? semmi bajom. – vonok vállat félig mosolyogva, félig szomorúan. mert elviselhetetlen a tudat, hogy többet nem szívok fel kokaint. vagy nem is lövöm be, mert intravénásan, ha csak egyetlen egy másodpercig azt éreztem, hogy egész vagyok. hogy végre megtaláltam mindent, amire ebben a rohadt életben vágytam. aztán eljutott a szívemig a dolog és istenemre mondom, hogy az utolsó szavam egy ’baszdmeg’ volt, mielőtt arra nyitom ki a szemem hogy Flora és Blaise felváltva pofoz engem össze-vissza. felnevetek, amikor találgat, hogy mi lehet benne. őszintén, szívből jövő kacagás. látod Flora, nem vagyok annyira rossz ember? bár tény, hogy a beidegződéseket nem lehet kiölni az emberből.
- ugyan Travers, nem fog békává változtatni a boríték, nyisd már ki, esküszöm örülni is fogsz neki. – elvigyorodok és tényleg olyan pillantással tekintek rá – már ha látja – hogy abból kiderülhet: ezegyszer biztos nem verem át, nincs bennem semmi rossz szándék. csak én vagyok, a démonaimat magam mögött hagytam, hogy azóta is kergessenek. eddig jól alkalmazkodtam hozzá, jó macska voltam, és elmenekültem előle. apropó macska. az enyém is megjelenik és Flora lába körül kering egy sort, majd átjön az enyémhez. rólam szólva pedig: egy élet mínusz, de vajon meddig tarthat még az örök rohanás a múlt elől? - igen. – bólintok szűkszavúan. most mit mondhat erre az ember? igen, meg akartam ölni magam, mert önző vagyok? igen, meg akartam ölni magam, mert nem érdekelt, hogy esetleg ezzel még többet árthatok az embereknek? vagy igen, meg akartam ölni magam, mert…
- persze, hogy nem kéne. innom sem kéne, mégis iszom. élnem sem kéne, mégis élek. – azért lehet, hogy soknak tűnhet, hogy a saját öngyilkossági kísérletemmel poénkodok, de nem tudok nem vigyorogni a végén. nyilván morbidnak tűnhet, esetleg beteg dolognak is, de sosem vallottam hogy teljesen normális lennék. egy olyan ember, aki a kedvenc halott énekeséről nevezi el a cicáját, biztos nem lehet egészen normális egyén. - micsoda fejlődés. tudtam, hogy egyszer elkövetkezik ez a nap is, Travers. de hogy ilyen hamar… – sejtelmes mosolyt villantok, hogy utána egy jó nagyot szívjak a cigimből. elkomorodok, amikor arról kezd beszélni, hogy megfenyegettem. amint mondtam, az ember csinál olyan dolgokat, amiket abszolút nem gondol komolyan. én sem tettem, de az biztos, hogy soha nem lettem volna képes elrontani a karrierjét. - nem tettem volna meg. tudom, hogy nem mentség. tudom, hogy ilyenkor ez nem hihető, de hidd el nekem, hogy nem rontottam volna el. – legalább ezt nem. valamiféle érintés is kísérné a mondandóm végét, de nem érzem úgy, hogy szó nélkül hagyná. így inkább a kezem megáll félúton, mielőtt a vállához érne és újra zsebre dugom. - a kokain nélkül semmi nem megy igazán. csak… – mutatom fel cigarettát tartó, istentelenül remegő kezemet. - …ez maradt nekem. – nevetek fel kényszeredetten. mint egy igazi parkinson-kóros, aki nem akarja a gyógyszereit szedni. csak egyszer ízlelném meg újra, csak egyszer. segíts, hogy máshogy legyen.
- persze. miért is ne lenne legközelebb, Travers? annyira szörnyű nem vagyok. – talán még csücsörítek is hozzá. - plusz láttam rajtad, hogy élvezted. ne próbáld meg tagadni, másképpen miért borzongtál volna? tudom, hogy arra vágytál titkon, hogy megcsókoljalak. – hiszen ki nem akarja, hogy egy madden lesmárolja? bár lehet, hogy egy kibaszott nagy nulla vagyok az ágyban, de legalább smárolni kurva jól tudok. - ugyan, Zoransky tőlem biztos nem von le pontot. előbb változtatom egy pennává, minthogy kimondja „öt pont a saját házamtól madden… igen, a sajátomtól megint”. – vonok vállat. - annyi mindenkinek csalódást okoztam, egy ember plusz, vagy mínusz, hát nem mindegy már? – teszem fel a költői kérdést.
csak figyelem, ahogy leül a fotelba. én a vele szemben lévőbe ülök le, lábaimat a fotel karfájára teszem. egy újabb cigarettára gyújtok, miközben egy kisebb ideig csendben vagyok. - emlékszel, mikor azt mondtam, hogy kedvellek? – sóhajtok, miközben a füstöt fújom ki. gyerünk madden, menni fog ez, csak kedvesen! - szóval… eljössz velem randira? –

A világ másik felén talán kultusza van, de én angol vagyok, így talán bocsánatos bűn, hogy nem tudom mi a francról beszél. Még hogy szerelmünk lapjai.. A címe is pocsék.
- Nem ismerem.. - válaszolom röviden és ezzel lezártnak is tekintem a témát, még mielőtt úgy döntene, hogy újabb fogást keres rajtam, amivel az őrületbe akar kergetni. Szerelmünk lapjai.. Még a címe is pocsék. Olykor a puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy a tó fenekére kívánjam. Most kivételesen azon ritka pillanatok egyikét éljük, amikor nem megyek falhoz egyetlen mondatától, de ezt sem kiabálnám el. Az igazat megvallva eléggé aggódtam érte, nem kívánnám a halálát még egy akkora seggfejnek sem, amekkora Judas Madden. Csak ez lehet a magyarázata, mert semmivel sem érdemelte volna ki a jóindulatomat. A beharangozóból ítélve viszont nem is akarom megismerni azt a színdarabot, épp elég tragikus az életem anélkül is, hogy színpadon haldokló szerelmeseket nézzek. Gondolom. Elég halott a szerelmi életem anélkül is.
- Longbottom professzor vagy a neje biztos tudnak tanácsot adni.. Mármint tudod, ők elég jól bűvészkednek a növényekkel... - rántom meg a vállamat. Nekem ilyesmire nincs szükségem, bár megfordult már a fejemben, hogy meg kellene látogatnom őket a rémálmaim miatt. Biztos van erre valami főzet, vagy... Mondjuk ki is törölhetik a fejemből, hogy láttam Maddent félig halottan. Sokkal jobban érezném magam.
Az unszolására végül hagyom magam és felnyitom a borítékot, a két színházjegy pedig, amit benne találok elég jó helyre szól ahhoz, hogy tudjam, nem volt olcsó. Erre aztán tényleg nem számítottam, de nem hagyom, hogy az ámulat kiüljön az arcomra. Csak egy apró, boldog mosolyt engedélyezek magamnak, mielőtt még újra ránéznék. Felpillantva viszont már nem láthatja ellágyult tekintetemet. Nem kell azt hinnie, hogy ettől most puszipajtások leszünk.
- Oké, bocsánatkérés elfogadva... Azt hiszem... - adom be végül a derekamat. Tudom, hogy ezt akarja hallani és kivételesen talán - mondom talán - meg is érdemli, amiért nem röhögte ki a pizsamámat. De csak azért. Egyébként pedig a szám szélén még mindig ott bujkál a mosoly, úgyhogy akár nyugtázhatja is, hogy az életben egyszer igaza volt és örülök neki. Mármint nem neki, hanem a színházjegyeknek. De a bűntudatomat ez még nem oldja fel. Pláne, hogy az imént be is ismerte, hogy öngyilkos akart lenni.
- Ne legyél seggfej, nem ezt mondtam.. - forgatom meg a szemeimet automatikusan. A szarkasztikus hangszíne nem tesz túl jót a beszélgetésünknek, de ha pár perc után még nem kezdtünk el egymásra kígyót-békát kiabálni, akkor akár el is könyvelhetjük, hogy nem vagyunk teljesen menthetetlenek. - De ezzel is csak tönkreteszed magad... - jegyzem még meg, de nem fogok neki szentbeszédet tartani, egyrészt mert még mindig nem érdekel annyira, hogy mit csinál, másrészt meg mert nem is az én dolgom. Arra való az öccse. Bár látszólag eddig nem ment neki túl jól a dolog. Talán az éppen megjelenő macskája tudna rá hatni, le merem fogadni, hogy ő áll hozzá a legközelebb mindenki közül. Naná, hogy még ez a kis szőrmók is körbesündörög, szinte már érzem a késztetést, hogy megsimogassam, mikor elpártol tőlem.
- Korábban is voltak rémálmaim rólad.. - szúrom oda neki, hátha lehervad az a tenyérbemászó vigyor az arcáról. Azt már nem teszem hozzá, hogy az egész félév alatt attól rettegtem, hogy ki kell állnom mellé a színpadra és úgy járathat le mindenki szeme láttára, ahogy csak nem szégyelli magát. És hát Judas Madden nem éppen arról híres, hogy bármit szégyellne, pedig lenne rá oka bőven. Nekem is lenne okom jócskán, hogy ne higgyem el neki azt se, amit kérdez, de inkább nem firtatom. Az imént kimondatlanul is békét kötöttünk vagy legalábbis tűzszünetet, és nem vagyok kész lelkileg egy újabb háborúra, de az tuti, hogy ő sem.
A mennyezetre emelem a tekintetem, némán jelezve, hogy ezt a Kövér Dáma se hinné el neki, de végül erőt véve magamon nem kommentálom. Inkább csak elengedem a fülem mellett a szavait, minimális szinten tartva a feszültséget a klubhelyiségben.
- Mennyire vagy szarul? Mondjuk egy tízes skálán? - pillantok le a remegő kezére, aztán fel egyenesen a szemébe. Csak az igazat akarom hallani. Egyébként én mindig csak arra vagyok vevő, talán erre már ő is rájött. Meg arra is, hogy színházjegyek ide vagy oda, nem lopta be magát a szívembe. Ha egy alma romlásnak indul, kivágjuk a rohadt részeket, de már soha nem lesz újra egészséges vagy egész. Anya mondta ezt kislány koromban egyszer, akkor még nem értettem mire gondolt...
- Kettőnk közül valaki biztos élvezte, de az nem én voltam... - ennél egyértelműbb pedig nem is lehetnék. Egyre biztosabb, hogy egészen mást jelentett nekünk az a jelenet. Míg ő várta és készült rá, én viszolyogtam tőle. Az idegességemet viszont csak ő érezhette. - Egyébként is ez csak egy csók volt.. Semmi jelentősége.. - rántom meg a vállamat. Dannek is pont ezt mondtam volna, ha érdekelné őt a dolog. Ha már egyszer eljött, akkor érdekli, nem? Még érdeklem...
- Oké, talán nem vonna le pontot, de attól még letehetnéd a cigit, mielőtt az egész klubhelyiséget bebüdösíted.. - legyintem el magam elől a füstöt. Egyébként nem vagyok ennyire kényes, de most kimondottan zavaró, hogy egymás után teszi a szájába az újabb cigarettákat. Felmerül bennem a kérdés, vajon mennyit szív el egy nap, de inkább nem kérdezek rá.
- Én azt mondtam rá, hogy szarul mutatod ki... - vágom rá, elég élénken él bennem az a beszélgetést. Leginkább azért, mert akkor először vágta bárki a fejemhez, hogy egy értéktelen senki vagyok, akire nincs szüksége. Főleg Dannek, de nagyjából másnak se. Vagy valami ilyesmi. Az ilyen bókokat pedig nem felejti el az ember egykönnyen. Én legalábbis biztosan nem az a típus vagyok, akiről lepereg. - Nem unod még, hogy mindig randira hívsz?- bújok ki a válasz alól. Talán kevésbé fáj, mintha egyszerűen nemet mondanék neki. A macskája pedig mintha megérezte volna, hogy a gazdájának szüksége van egy kis segítségre, újra felbukkan. Sokkal barátságosabb, mint Madden, semmi kétségem felőle. Most viszont kinyújtom a kezem, hogy a bundájába túrhassak egy kicsit, mielőtt újra eltűnne.

can you feel a little love?

amikor azt gondolná az ember, hogy az aranyvérű családok gyermekei már nem okozhatnak meglepetéseket, mindig találkozok egy olyannal, akiről kiderül, hogy de… mégis. hiszen még instagramja is van ennek a lánynak, és nem ismeri a szerelmünk lapjait. látott már egyáltalán bármilyen… akármilyen filmet az életében? Travers, ez nem a te napod, úgy tűnik még moziba is kell majd hívjalak a végén. bár valószínűleg pont annyira leszek szerencsés mint Gus bácsi Antonia nénivel az első éveikben, amikor az ausztrál mágusképzőben találkoztak. nekik is kellett legalább két év, mire összejöttek. bár azért én ennyit szívem szerint nem várnék.
- Travers, láttál te bármilyen filmet is egyébként? mert az egy dolog hogy ismerem, bár valljuk be eléggé a szintem alatt van… de az, hogy pont egy lány nem ismeri a világ legundorítóbb, legcikibb szerelmes filmjét. – billentem oldalra a fejem. bár azt hiszem a következő szavakra, amelyek elhagyják ajkaimat egyikünk sem lesz felkészülve. megjött az új Judas Madden, aki talán visszanyert valamennyit abból az időből, amikor nem volt egy utolsó tajparaszt. - szóval megnézed velem? ígérem jó móka lesz, hallgathatod a kommentárjaimat a film alatt. garantálom, hogy életed legjobb élménye lesz. – mert velem ugye csak jó élményeik születnek az embereknek. én vagyok az élmények megtestesült őrangyala. ha most ezeket hangosan mondanám ki, valószínűleg fel kéne köpnöm és alá is állnom, hagynom hogy a nyál végigcsorogjon a homlokomon keresztül az államon át és ott töltse az elkövetkezendő tíz percet. de ezzel konkrétan elüldözném, amit egyelőre a szövegemmel nem tettem meg. egyelőre. - erre egyik Longbottomnak sincsen semmi varázskészítménye. –
lenézek remegő kezemre és egy bocsánatkérő mosolyra futja csak tőlem. de kitől is kérek egyébként bocsánatot. magamtól? magamtól nem tudok, az, hogy éppenséggel megpróbáltam annyi sikertelen kísérlet után – értsd a folyamatos drogozást, a bagózást, a vedelést – egyszer tényleg sikeresen is elkövetni magam ellen a merényletet, megbocsájthatatlan bűn. az, hogy megtalált Flora és Blaise, az pedig azért nem könnyen elfelejthető, mert mindketten nagyon fontosak nekem, a látszat ellenére is. megfogom még ép, nem remegő kezemmel a másikat, hogy csillapítsam. annyira felszívnék egy csík kokaint. csak egy kicsit, csak éppen annyit, hogy ez a kibaszott remegés megszűnjön. mire feleszmélek, talán már előre-hátra dülöngélek. hangja zökkent ki elvonási tüneteim megéléséből. - remek. örülök ennek. – fáradt tekintetem mögül talán látszik, hogy éppen átléptünk a már lassan két hete gyötrő fájdalom szakaszba. ilyenkor egyszerűen minden fáj, de igyekszem annyira nem látványosan mutatni. nem kell a sajnálat. sem tőle, sem senkitől. arcomról viszont most már tényleg leolvasható, hogy az egész testem iszonyatosan sóvárog a cucc után, én pedig tényleg, tényleg mindent megtennék azért hogy valamennyit kapjak is belőle. de legbelül tudom, hogy nem szabad. vagy mégis kéne? csak egy egészen apró szippantást, csak éppen hogy a körmöm egy szeletét. miért ennyire szar ez?
- ha sokat forgatod a szemed Flora, úgy fogsz maradni. nem mondták még? – kissé akadozva ugyan, de kiszűröm fogaim között a szavakat. megpróbálom benne elrejteni a játékos-kedves élt, rajta múlik mennyire figyel oda arra, amit mondok és ahogy mondom. nem akarom, hogy most összevesszünk, nem hiányozna éppen nekem. - ez legalább csillapítja valamennyire az égető vágyat arra, hogy bármilyen olyan dolgot juttassak magamba, amit nagyon, de nagyon nem kéne. – még a vállvonás is fáj. lassan mozdulok, szinte már kínzóan, ahogy lehajolok, hogy a macskámat megsimogassam. Hutchence legalább érzi, hogy valami nem kerek és ahhoz képest hogy az elmúlt öt évben úgy viselkedett mint egy rossz ribanc, aki csak figyelemre vágyik, most éppen megmacskázta magát. minden reggel ő kelt, általában egy döglött egérrel, vagy madárral. vagy éppen Blaise macskájával, aki, nos… történetesen lány és szerintem együtt vannak. ironikus, igaz?
- öh… – hirtelen nem is tudok mit mondani. nem gondoltam magam sosem egy jó csávónak, de azért annyira még én sem tartottam elvetemültnek magam, hogy valakinek rémálmokat okozzak. azt hiszem tényleg átléptem az utóbbi időben egy határt, csak az a kár, hogy nem időben jöttem onnan vissza és valószínűleg okoztam több embernek is olyan sebeket, amelyek sosem fognak már begyógyulni. többek között ezek szerint Florának is. és még vajon hány ember lehet ezen a listán? tudni akarom én ezt egyáltalán? - azt hiszem ide már nem helyénvaló egy egyszerű sajnálom. én… nem is tudom hogy mondhatnám el, mennyire pokolian érzem magam emiatt. – kezem automatikusan a válla felé indul, hogy megsimítsam. nem tudom, mennyire hatásos, valószínűleg annyira, mint tűzijátékot dugni egy kentaur seggébe és várni a puffanást. patakokban folyó könnyeim elárulják, hogy tényleg pokolian érzem magam. nem tudok elszámolni a saját démonjaimmal, nem tudom hogyan éljem újra rendesen az életemet, azt pedig főleg nem tudom, hogy valaha lesz-e normális kapcsolatom azokkal az emberekkel, akiken végig gyalogoltam. sosem könnyű megbocsájtani egy olyan embernek, aki megalázott, megszégyenített majd az orrod alá dörgölte, hogy mekkora szar vagy. mondjuk velem ezt megcsinálták már páran, de nem érdekelt. most, hogy szembe kell néznem azzal, hogy én mennyi emberrel tettem ezt meg. nem kívánom senkinek ezt az érzést.
- a kézremegés egy dolog. a fizikai fájdalom sokkal rosszabb. kurva szarul vagyok. az egész testem fáj, napokon, órákon keresztül. és nem tudom megállítani. – vonok vállat hanyagul. a könnyeim ugyan még mindig folynak, viszont hangomon csak a néha-néha előforduló elcsuklás jelzi, hogy éppen a sírás határán állok. letörlöm a könnyeim, mikor a csókjelenet kerül szóba. boldog emlék, leszámítva azt, hogy utána három órával megpróbáltam kinyírni magam. az életem olyan, mint az X-faktor. egyszer fent, egyszer lent. van, hogy kurva jó vagy, aztán a mentorházban az utolsók között esel ki. azt hiszem engem már régen kiküldtek onnan. - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. de biztos vagyok benne, hogy valahol te is élvezted. mondjuk úgy a sohaországban. – már-már hisztérikusan nevetek fel, pedig az igazság az, hogy tényleg kettőnk közül csak én élveztem igazán. - a magad nevében beszélj Travers, nekem igenis jelentett valamit. – nem tudom megrántani a vállam, nem tudom tettetni, hogy nem jelentett nekem semmit, nem tudom nem kimutatni, hogy Ő most nekem nem jelent semmit. csak lehet, hogy Judas Madden, mint oly mindent: azt is a rossz oldalról fogta meg, hogyan kell egy lány felé az érdeklődést kimutatni. mert határozottan így van ezzel mindenki, aki ismer engem. én fordítva vagyok bekötve. vagy tuti be voltak baszva a szüleink, miközben mi készültünk az öcsémmel. - igen, nos a lényeg majdnem ugyanaz. azonban a helyzetemen nem változtat az, hogy éppen be vagyok-e állva, vagy éppen szín józan vagyok. de megpróbálom jobban kimutatni. vagy igazából azt is mondhatod, hogy hagyjalak békén egy életre. talán megtenném. – ahogy mondom a szavakat, úgy halkulok el, a végére pedig már csak magam elé motyogok. az utolsó két mondat még nekem is sok volt. nem önsajnáltatásból, de bökjön meg valaki seggbe egy vasvillával ha én egyszer normális leszek. - nem. de remélem te hamarosan megunod, hogy nemet mondasz nekem. – nevetek fel halkan. - ugyan Flora, mindenki megérdemel egy esélyt. még egy Madden is, bebizonyítom, hogy nem vagyok annyira faszkalap, mint amekkorának joggal tartasz. megmutatom neked a mugli világot, mit szólsz? – talán reménykedek. talán azért az ennyire pozitív kisugárzás, az őszinte-boldog mosoly. visszautasítanád Flora? újra a mélybe taszítanál? nem tennéd meg, de jól esik titkon ezzel fenyegetőzni. csak rajtad áll. mindenesetre távolabb tőled én is helyet foglalok és a lábammal a felém lépdelő Hutchence elé akadályt állítok, aki egy nyávogással fordul vissza Flora felé, hogy az ölébe másszon. ketten vagyunk ám ellened Travers.

Egyszerűbb lenne annyit mondanom, hogy apám nem annyira támogat semmit, ami a muglikkal kapcsolatos, mint megsértődni a megjegyzésein, mégsem érzek késztetést arra, hogy beavassam őt a magánéletem részleteibe. Senki nem ismeri azt az énemet. Senki nem tudja milyen vagyok, ha haza kell mennem a szülői házba és nem az oroszlán-torony oltalmazó menedékében hajtom álomra a fejem. Na jó, talán lett volna valaki, aki előtt hajlandó vagyok vállalni azt a Florát is, de jelenleg nagyon nem úgy állnak közöttünk a dolgok.
- Láttam filmeket! - sietek aztán leszögezni, még mielőtt időm lenne megsértődni rá és faképnél kellene hagynom, mert hát ezt diktálja az ösztön. - Többet is. De a színdarabokat jobban szeretem. A Rómeó és Júliát például minden verzióban láttam... - teszem hozzá mintegy megjegyzés gyanánt. Ez is elég romantikus, bár gyorsan tragikus véget ér egy félreértés miatt. De azért a tiltott szerelemnek van valami különleges varázsa, amitől titkon lelkesedem a darabért. Egyébként is a színház szerelmese vagyok, épp egy klasszikust ne szeretnék? - ... és ha egy rossz szót mersz szólni róla, esküszöm letolom azt a cigit a torkodon, még mielőtt visszamennék a szobámba. - tisztázom a helyzetet. Ez nem az a pillanat, mikor hajlandó vagyok hallgatni a megjegyzéseit és az ízlésem pocskondiázását. Így is elég volt látni a hitetlenkedő képét, amiért éppen a Szerelmünk lapjait nem ismerem. Tényleg pocsék a címe.
- Miért nézzem meg veled? Már elmondtad a végét... - forgatom meg a szemeimet. Bár nem az a fajta vagyok, akinek ettől elmenne a kedve a szórakozástól, csak épp a vele való szórakozás lehetősége nem vonz. Az valahogy sosem állt a to do listám elején. És ha már itt tartunk, erősen kétlem, hogy pont vele tapasztalnám meg életem legjobb élményét. A legutóbbi közös emlékünk sem olyasvalami, amire szívesen tekint vissza az ember lánya. Legalábbis nem szerepelt csupa piros nagy betűvel az ötödéves terveim között látni, hogy valaki annyira túlzásba esik, hogy végül meghal a... kokaintól? Igazából fogalmam sincs, hogy mit szívott vagy milyen szerrel él egyáltalán, mert sosem érdekelt, most meg már tök ciki lenne megkérdezni tőle úgy mellékesen. De mintha mondta is volna már. Ahj, Flora, figyelhetnél egy kicsit jobban is...
Hiába mondja, hogy örül, nem látszik rajta. Mondjuk azért ennél egy picit nagyobb lelkesedésre számítok, amiért ezennel hivatalosan is kijelentettem, hogy nem neheztelek rá. Az sem hátrány, ha valaki tudja, hogy kérjen bocsánatot, de mennyivel jobb lenne, ha erre nem lenne szükség. Ugye? Madden viszont nem az a fajta, aki kibírja sokáig balhé vagy idegesítő megjegyzések nélkül. Indíthatnék egy stoppert, hogy mérjem, most meddig húzza, de fogadásokat kötni nem érdemes. A mugliknak van valami mondása a kutyával meg a baconnel, de annyira logikátlan, hogy nem jegyeztem meg.
- Ha kedvesebb lennél az emberekkel, nem utálnának annyian. Nem mondták még? - forgatom meg újra a szemeimet, már csak azért is alapon. Utálom, ha megmondják, hogy mit csináljak, ha pedig mégis erre lenne szükségem valamilyen mazochista vonásom miatt, arra a szerepre köszönöm szépen ott van az apám.
- Nem akarlak elkeseríteni, de ez is drog... - sóhajtok fel, ahogy végig nézem a keze remegését, majd azt, hogy egyikkel igyekszik csillapítani a másikon. Kevés sikerrel. A szentbeszéd ugyan elmarad, de a kommentárom nem. Bár talán jobb lett volna, ha erre most nem hívom fel a figyelmét és nem hiszi azt, hogy én soha az életben nem műveltem még olyat, ami nem sérti valamelyik pontján a házirendet. Én csak azt kérhetem tőle, hogy ha már szív valamit, az ne az én vérem legyen. A többi mindegy, amíg nem akarja megint eltenni magát láb alól.
- Eddig csak sejtettem, de most már teljesen biztos vagyok benne, hogy valami nagyon nincs rendben veled.. Erre mondjuk azt kellett volna mondanod, hogy "máskor is szívesen meglátogatlak álmaidban, Travers" vagy hogy valami hasonló Madden-es szöveg azzal a hülye vigyoroddal, amitől szívem szerint megint lekevernék egyet.. - fakadok ki, ahogy nézem az arcát, amin a könnyek végig gördülnek. Még a hangját is megpróbálom leutánozni hozzá. Nem vagyok én kész erre lelkileg. Az, hogy a seggfejből átment depresszív idiótába egyáltalán nem segít abban, hogy megértsem őt. Ha nem borulnék ki így attól, hogy megint BOCSÁNATOT KÉR, akkor minden bizonnyal hatnának rám a látottak és megpróbálnám valahogy könnyebbé tenni neki a helyzetet. Mármint, ha nem borulnék ki és ha kedvelném őt. Vagy legalább egy kicsit fontos lenne, hogy mit érez. Oké, az talán egy kicsit fontos, de csak azért, mert vele ellentétben én nem vagyok annyira szar alak, hogy ne foglalkozzak a másik ember érzelmeivel. Bár őszintén szólva az ő érzelmi világa sosem foglalkoztatott különösebben, mert hát faszfejekkel nem állok le tárgyalni. Most mégis kinyújtom felé a kezem, de esküszöm nem én csinálom, csak úgy maguktól mozdulnak az izmaim. Mire észbe kapok, már az ő kezén van az enyém, de nem simogatom, nem mozdulok meg, csak összeráncolt tekintettel figyelem őt közben. Nem érdemli meg az együttérzésemet, ez teljesen egyértelmű. De még mindig nem vagyok olyan szar alak, mint ő. Vagy legalábbis annyira nem, mint amennyire ő eddig az volt. Bár kezdek egy kicsit összezavarodni azzal kapcsolatban, hogy mégis mi a franc történik itt éppen. Egyelőre azonban nem tud meggyőzni arról, hogy nem olyan, amilyen volt. Ahhoz túl sokáig volt tuskófalva díszpolgára, hogy egy csapásra minden megváltozzon. Madden sok mindenre képes, de változásra aligha. Ebben pedig szentül hittem még most is.
- Nem tudok erre okosat mondani.. Vagy olyat, amit még nem mondtak neked. De ha ilyen vagy, mikor nem cuccozol, akkor az nem olyan rossz… - sóhajtok végül. Oké, végül csak kimondtam. Bocsánatot kér, nem rúg a másikba úton-útfélen. Azért ez klasszisokkal jobb, mintha attól rettegnének a folyosón, hogy mikor jön szembe Judas ’seggfej’ Madden.
- Úgy értem, hogy… Az egy színpadi csók volt.. Vagyis annak kellett volna lennie. Mondjuk azt nem sejtettem, hogy te nem ismered ezt a fogalmat.. - teszem hozzá ismét a kelleténél egy fokkal szúrósabban és mellé a pillantásom is hasonlóan éles lesz. Csak egy pillanatra. Csak egy rövid időre. A kezét is elengedem lassan. Aztán talán még a szám is csodálkozásra nyílik, mielőtt rendezhetném a vonásaimat, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy újszülött, aki rácsodálkozik a világra.
- Nem csinálod olyan rosszul.. Mármint még van rajta mit csiszolni, nyilván… De azt hiszem nem reménytelen… - tessék, valami pozitív is. Ezt is megéltük. Ez csoda. Az életben először érzem azt, hogy elég őszintének tűnnek a szavai ahhoz, hogy el is higgyem. Ez persze azt nem vonja maga után, hogy meg is teszem, de elgondolkozom rajta, hogy ha ilyen lenne az a Judas, aki éveken keresztül mindenkin átgyalogolt, aki az útjába került, akkor azt még talán élvezném is. Mondom talán. De az elmúlt éveket nem feledteti semmi. A bocsánatkérések sem. Ahhoz egy újabb csoda kéne.
Ha nem tartanék attól, hogy egy elutasítástól holnap reggelre tényleg kinyírja magát és ha nem viselkedne éppen úgy, mint aki kibújt a bőréből - mondjuk, ha most csillogtatja meg színészi vénáját, akkor el kell ismernem, hogy jól csinálja - simán azt merném mondani neki, hogy előbb randiznék a macskájával, mint vele. Amint azonban a szőrgombóc az ölembe heveredve dorombolni kezd egy ideig inkább csak simogatom és nem mondok semmit. Pedig tudom, hogy nagyon várja a választ. Sőt! Ha nem az elvonási tünetektől remegne, biztos látnám rajta azt is, hogy izgul. Pedig szinte borítékolható a válaszom.
Bármennyire szeretnék ellent mondani, sajnos igaza van, én is ezt a filozófiát vallom és követem is. A fene vigye el, hogy rátapintott a lényegre.
- Oké… Bizonyítsd be! - adom be végül a derekamat, de még mielőtt nagyon megölhetne van ám hozzáfűzni valóm is. - Ha jobban leszel és utána sem tér vissza Seggfej Madden, akkor elgondolkozom rajta, hogy elmenjek-e veled valahova.. - túrok újra a macska dús bundájába. Eléggé szeretem az állatokat és rájuk - a növényekkel ellentétben - még allergiás sem vagyok. Na Madden, ehhez mit szólsz? Ugye tudod, hogy ennél jobb ajánlatot mostanában még mástól sem kaphatsz, nem hogy tőlem?!

can you feel a little love?

jó, legyen Travers. játsszunk tisztán. én tényleg akarom, és te? oké. csak viselkedj természetesen Madden, ne hagyd, hogy a szarságok elöntsék az agyadat. csak nyugodtan, menni fog ez. meg amúgyis, ki mondta nekem, hogy egyszer mugli filmekről fogok beszélgetni Flora Traversszel? persze nem röhögtem volna egyébként képen az illetőt, de abban biztos vagyok, hogy Trixie sem gondolta komolyan, vagy Jesus sem azt, hogy „próbáld meg Judas, igazából mi vesztenivalód van?” – hát a kenguru húzza a faszára az egészet, tényleg semmi nincsen. legalább még egy nő elutasít, hogy aztán vigasztalódjak Leeland karjaiban.
- Ó, és melyik a kedvenced Travers? De vigyázz, ha azt mondod hogy a Twilight egy jó film, vagy azt, hogy a Szex és New York igazából a filmipar csúcsa, akkor el kell szomorítsalak, elég rossz az ízlésed a filmek terén. – kúszik kedves mosolyra ajkam. hangomban ugyan csipkelődő él van, de a pillantásom elárulja, hogy a bántó szándék korántsem fordul elő most. sőt. - remélem nem azt a Rómeó és Júliát láttad, ahol azt dalolják, hogy „mámort hoz és…” faszom tudja, mert igazából a Broadway az, ahol ezt olyan minőségben előadják, hogy a bokádat fogod tőle. – látod Flora, mikor tudnád meg rólam, hogy amúgy én tényleg szeretem a színházat és nem egy trükk volt a színjátszókör? lehet, hogy nem vagyok éppen korom legnagyobb színésze, sőt! biztos nem vagyok az, de annyi ezer százalék, hogy szeretem a színészeket, meg a színjátszást is. szerintem a roxfort legtehetségesebb palántája az, aki éppen velem szemben áll, de ezt mégsem kötöm az orrára, igaz? - ugyan kérlek, dehogy tolod le azt a cigit a torkomon. sok mindent nem tudsz rólam, Travers. Moliére darabjai a kedvenceim, és igen, a Carmina Buranat is végignéztem már nem egyszer. hogy szólnék Shakespeare művére rosszat, amikor igazából nagyon szeretem? – tárom szét a kezeimet. még kamuznom sem kell, mert annak ellenére, hogy a színészi vénám sosem létezett – vagy éppen Jesus örökölte a saját részem is – még szerethetem a színjátszást és a színházat is, ugye? - azért, mert annak ellenére, hogy egy nyálas szar, még egyébként gyönyörű tartalommal bír. hány filmet láttál már, Travers? – igen, még mindig itt tartunk. mert nem hiszem el. nem vagyok hajlandó akár egy percig is elhinni, hogy nem látott akár egy filmet is. hát könyörgöm, nőből van és tényleg nem látta a Szerelmünk Lapjait?. de nemár, tényleg? és én erre pazarlom amúgy saját magam. mármint az ember szívesen teszi ezt Traversszel. ha magamnak mondanám, az lenne hogy nem mondanám el még saját magamnak sem, hogy beleszerettem. pedig a helyzet ez.
- talán azért kéne megnézned velem Travers, mert lehet hogy egy pöcs vagyok, de az ízlésem nem annyira rossz, mint a természetem. – pedig nem egészen ez akart belőle kisülni. mármint tényleg, hiszen gondolkozott már valaki is azon, hogyan tevődök én össze? vegyél egy kurva nagy adag rossz természetet, öntsd nyakon összeférhetetlenséggel, fűszerezd meg azzal, hogy egy faszfej vagyok és et voilá, a tökéletes judas képlet. tényleg sokat forgatja a szemét. túlontúl is sokat és én pedig túlontúl jól érzem magam a társaságában.
vajon mikor jön rá végre, hogy nem is vagyok annyira rossz arc, mint amilyennek mutatom magam? oké, eddig nem voltak éppen szép közös emlékeink és a találkozásainkra sem mondhattam volna azt egyébként, hogy pozitív nyomot hagytak volna benne… pedig én akkor azt gondoltam, hogy biztos az imponál a nőknek, ha egy pöcs vagyok. mármint aki szét akarja tenni neked a lábát, az szét is fogja, de én képes vagyok még azt is elszúrni, ami nyilvánvaló.
én csak jobb ember akarok lenni. nem csak magam miatt, hanem végre amiatt is, hogy az öcsém ne úgy tekintsen rám, mint egy kupac szarra, akit azért néha össze kell gereblyézni, hogy még egyben maradjon. vagy esetleg Travers miatt is, hogy végre felfigyeljen rám. bár nem kételkedem benne, hogy ez már megtörtént, viszont az utolsó hetek, napok máshogy mutatják. talán nem voltam elég jó ahhoz, hogy jó benyomást keltsek. talán rossz is voltam. és nem, nem olyan ’bad guy’ rossz, hanem olyan igazán… fasz.
- miért, ilyen sokan utálnak? – forgatom meg a szemeimet én is. ragadós szokás. - érdekes, eddig mindenki tudta a talpamat nyalni, amikor az öcsém főzete kellett nekik. vagy az én drogom. érdekes. – fűzöm hozzá még csak úgy a végére. mert ne gondolja senki, hogy ebben az iskolában csak mi árultuk a drogot. nem, árulta más is. de a miénk volt akkor is a legjobb cucc. - drog, de nem hiszem, hogy ez előbb ölne meg, mint a kokain. – hogy szavamat nyomatékosítsam egy jókora slukkot szívok a cigarettából. hogy Flora következő szavaira még a cigi is kiessen a kezeim közül, én pedig egy pár perces köhögőrohamot abszolválva összegörnyedjek ugyan, de aztán később pedig már kiegyenesedve nevessek. talán őszintén először, mióta itt vagyunk. egyszer sírok, utána nevetek. egek, mint egy tinilány.
- belőled tényleg jó színésznő lesz. egész jól utánzol. – jegyzem meg úgy mellékesen. először nem is esnek le a szavai, de aztán… - csak nem azt vélem felfedezni, hogy törődsz velem, Travers? – semmi féle bántó él nincs a hangomban. inkább a meglepődöttség és az őszinteség keveredik. nem számítottam erre. arra pedig pláne nem, hogy a keze később az enyémen lesz. lám, nem is remeg annyira már. pedig nem is fogom magam vissza, hogy ne remegjen – hiszen úgy sem tudnám – meg nem is akarnám. talán most jó. talán most embernek érzem magam. sebezhetőnek. gyarlónak. - köszönöm. kár, hogy nem ismertél előtte. ez a szar teljesen elbassza az életed és amikor azt hiszed, hogy van valakid, akkor jössz rá tulajdonképpen, hogy mindenkit elveszítettél magad mellől. de igyekszem megmutatni, hogy nincs minden veszve. – ezaz Madden, csak pozitívan. megy ez neked, mint alvó kenguru mellől elcsenni a kölykét. csak pofán ne rúgjon, mint ahogy velem tette a cucc is. mázli, hogy megtaláltak. mázli, hogy vannak. felnevetek Flora következő szavaira. ó drágám, tudom én milyen az a színpadi csók. csak nem akartam megtenni. csak azt akartam, hogy ha már máshogy sosem tudlak megcsókolni. hát így igen. - ugyan, kérlek. túl keveset nézel ki belőlem. persze, hogy nem ismerem. létezik a csókon kívül más csók is? van ilyen csók mínusz száj? mert ha ilyen a színpadi csókod, vajon az igazi milyen lehet? – azért nem lennék Judas Madden egy elszólás nélkül. tessék Flora, még visszatért a vigyorom, amiről az előbb beszéltél. igaz, hogy olyan gyorsan suhant át az arcomon, amilyen gyorsan Te magad repkedsz a seprűvel. remélem, hogy láttad. ahogy azt is, amikor a szemem megtelt egy pillanatra élettel. olyan igazival, amiből kitűnik, hogy bizony értékeltem a csipkelődő megszólalásodat. - wow, azt hiszem… életemben nem hallottam még tőled ennyire szép szavakat. – és ez most semmi irónia! egy pillanatra az én szám is nyitva marad a csodálkozástól, de amilyen gyorsan jött, pont annyira gyorsan veszi át az öröm a terepet arcomon. hiányzott már, hogy így érezzek, úgy igazán. hol voltam én az elmúlt két évben? kösz Travers. jövök neked eggyel.
szórakozottan nézem egy ideig, hogy Hutchence a lány ölében dorombol. ha lennének rossz nyelvek a kastélyban – amik bizonyítottan nincsenek – azt gondolhatnák, hogy ez bizony egy maledictus, aki valamilyen szinten életcéljának tartja, hogy nekem nőt szerezzen, de könyörgöm: a macsek nem volt ott, mikor a szüzességemet elvesztettem, ellenben sokszor jó „szolgálatot” tett, amikor úgy gondoltam, hogy én bizony nőzni akarok. szerintem megérezte. ahogy most is, hogy itt kell még maradnia.
- ez azt jelenti, hogy? – nyilván nem folytatom a mondatot, hiszen mindketten hallottuk, milyen szavak hagyták el Flora száját. nem vagyok süket. mosolyom vigyorrá szélesül és egy jó nagyot bólintok. még egy igent is kiejtek a számon, mielőtt kinyújtanám a kezemet a macsek felé.
aki azonban ellöki az enyémet, így választásom nincsen, Flora kézfejére teszem a sajátomat. nem tudom miért. de jól esik. igen, remeg a kezem. és ha ő nem húzza el a sajátját, akkor érezheti, ahogyan a remegés egy idő után alábbhagy, majd végül meg is szűnik. egészen addig, ameddig szótlanul ülök mellette. mert amikor szólásra nyitom a számat, akkor újra elkezd remegni. jól láthatóan izgulok, de nem azért, mert… illetve de, igen azért. talán félek is, hogy rosszat mondok. hogy mikor ültem át Flora mellé? talán akkor, amikor azt mondta, hogy bizonyítsak.
- milyen… puha a kezed Travers. – mondom én, akinek ugyan nem érdes, de mégis egy női bőr érintésénél kevés jobb dolog van ezen a világon. tudja ezt a macska is, aki nemes egyszerűséggel ráhelyezi a farkát kézfejemre. igen, a szőrös végűt. mikor lettem én ennyire közel Traverszhez? nem tudom, de tetszik. - szóval már biztosan tudod… vagyis fogalmam sincs, hogy mennyire jött ez le, de… – nagy sóhaj. - szóval nekem eléggé tetszel Travers. –

Nem szeretek a kedvenceimről nyilatkozni, bár önmagamról sem, ha már itt tartunk. Főleg nem Madden társaságában, akiről egész idáig teljesen nyugton tudtam volna állítani, hogy mindent felhasznál ellenem, amit csak kiejtek a csöpp számon. Eddig legalábbis ez történt, nem lennék meglepve, ha valahogy most is arra kanyarítaná a beszélgetést jó dolgában.. Vagy éppen azért, mert már ehhez szokott hozzá. Nem mondom, hogy nem esne rosszul, de az élet legnagyobb pofonját még így sem tőle kapnám, ez szent meggyőződésem.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.. - ingatom meg a fejem, a homlokom közepéig szaladó szemöldökömet pedig akkor se tudnám rejtegetni, ha nagyon akarnám. De mintha a letargikus hangulat oldódna kicsit, látom rajta, hogy lelkes, és mintha ez hatással is lenne rám. Ó, na nem! Abból nem eszik, ennyire könnyen nem fogja elhitetni velem, hogy tud ő normális is lenni, hiába élcelődik most is az ÉN ízlésemen. Nos, az ő ízlésével is vannak bajok, ha már itt tartunk.
- Az Elfújta a szél... vagy.. talán a Farkasokkal táncoló.. Nem is tudom.. - gondolok bele jobban. Régen anya-lánya program volt ez, a mi kis titkunk, mert hát valakitől örökölnöm kellett a mugli világ iránti kíváncsiságot. Anya halála után viszont ez egy elég érzékeny téma az egész családban, nem csoda, hogy apám úgy óvja tőle az életét, mintha tüzes vas lenne... - ... és majdnem minden Rómeó és Júlia feldolgozást láttam. És mindegyiket másért szeretem.. - teszem hozzá, még mielőtt nagyon messzire merészkedne gondolati síkon és éppen a fülem hallatára kezdené komolyabban szidni a darabokat. Shakespeare-t vagy Margaret Mitchellt, vagy bárkit, aki a szívemhez egy kicsit is közel áll. Nem venné ki jól magát, ha tényleg lenyomnám azt a csikket a torkán, pedig ez még mindig benne van a pakliban.
- Tudok rólad ezt-azt.. - szúrom közbe, bár nem vitatkozásnak számon. Egyszerűen így van, még akkor is, ha ezeknek a tényeknek a nagy része nem vet rá túl jó fényt. Mindenki tudja, hogy seggfej, mindenki tudja, hogy problémái vannak, és vagy egy tucatszor elhívott már különféle módokon randira. - .. de azért tudsz újat mondani.. - mosolyodok el egy kicsit. Egészen halványan, de mégis olyan jól esik. Ilyen lenne, ha pozitívan csalódok Maddenben? Egész kellemes. De legfőképp meglepő, mert nem számítottam rá, csak valami epés megjegyzésre az ízlésemmel kapcsolatban.
- Te biztos többet láttál nálam.. Mint az a Szex és New York.. - forgatom meg a szemeimet újra. Nem szándékozom ugyanis az orrára kötni, hogy mióta anya meghalt, a filmekre sem tudok ugyanúgy nézni. Hiába élvezem őket, a lelkem mélyén megtelepszik valami múlhatatlan szomorúság. A végén pedig már teljesen mindegy miről szól a film és milyen hatással lenne rám, ugyanolyan anyátlanul érzem magam, mint évekkel ezelőtt az első este, mikor tényleg egyedül maradtam.
- Már azt hittem, hogy azt fogod kinyögni, hogy azért nézzem meg veled, mert "nem a vége számít, hanem az oda vezető út" vagy valami hasonló bölcsesség.. - nevetem el magam. Egy fél pillanatra elfeledkeztem arról, hogy mégiscsak Judasról van szó. De legalább elismeri magáról, hogy egy pöcs, anélkül, hogy közben bűnbánó szemeket meresztene rám. Bár még mindig nem vagyok benne biztos, hogy tudok-e neki teljesen tiszta lapot adni, attól tartok, ha meg sem próbálom, akkor én leszek az, aki belerúg. Nem mintha nem érdemelné meg, hanem mert ennél még én is jobbnak tartom magam. Szeretném elhinni magamról, hogy én nem leszek hozzá hasonló, jelen pillanatban azonban elég nagy a kísértés, hogy hasonlóképp bánjak vele, mint ahogy ő bánt.. Nos, bárki mással, aki nem a testvére. De ha egy szikrányi remény is van arra, hogy a következő évemet - és ezzel együtt másokét - nem keseríti meg, akkor még nincs minden veszve. Még akkor sem, ha te csak egy elbaszott Madden vagy.
- Ha összeszámlálnád hány emberen gyalogoltál végig, és keserítetted meg a napjait, mint mondjuk többek között Avisnak, talán nem érne akkora meglepetésként, hogy nem vagy olyan népszerű.. - jegyzem meg. Bár talán van annyi esze, hogy ezt már ő is meghányta-vetette magában, mikor az elbaszottságán merengett. Ha pedig nem, akkor épp itt lenne az ideje. Mert az egy dolog, hogy velem végre emberi hangot üt meg, de nem csak az én szememet szúrta a jelenléte. És annyira ő sem lehet hülye, hogy azt hiszi, hogy a stílusával bárki is őszintén kedvelte őt... Érdekemberekkel van tele minden. Ha valaki a drogdílert látja benne, naná, hogy úgy fog vele viselkedni, ahogy megköveteli a helyzet. Ez még nem jelenti azt, hogy kedveli, sőt..
- Nem sikerült megölni magad a kokainnal, akkor kár lenne bebizonyítani, hogy a cigivel meg megy a dolog.. - szavaimat szúrós pillantás követi, de csakhamar felváltja a az aggodalmas tekintet. A köhögőrohama, ami a következő gondolataimat kíséri, semmi jót nem ígér. De csak egy egész rövid pillanatig nézek rá riadtan, utána le merem fogadni, hogy csak az értetlenség látszik rajtam. Oké, egy kicsit meg is könnyebbülök, hogy nem kell újra végignéznem a haláltusáját és megkímél az újabb rémálmoktól. - Nem, Madden. Azt véled felfedezni, hogy kettőnk közül valakinek szíve is van.. - szögezem le sietve, még mielőtt bármi hülyeség fordulhatna meg a fejében, bár egyetlen szó sem garancia arra, hogy nem gondol már most ostobaságokat. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen alaptalan a feltételezés, de jobb, ha már most elül benne a gyanú, hogy itt bármi többről is szó van. A kezét sem azért fogom meg, hanem mert látom, hogy remeg. Reszket. Szótlanul kiált azért, hogy valakibe kapaszkodni tudjon. Nem állítom, hogy én vagyok erre a legjobb személy, de talán nem is rontok el semmit azzal, hogy az ujjaink összeérnek.
- Bocs, ez erős volt.. Nem állítom, hogy nincs szíved.. - sóhajtok egyet. Oké Flora, ne most fáradj bele a magyarázkodásba. - Lehet, hogy az életedet eléggé elcseszted és most mindenki erről beszél, de a suliból még nem rúgtak ki, ami azt jelenti, hogy McGalagony még látja benned a lehetőséget. Úgyhogy épp itt az idő, hogy összekapd magad.. - tessék, itt a bizonyítéka, hogy rémes motivációs tréner lennék. De legalább próbálkozom azzal, hogy kapaszkodót nyújtsak neki. Még akkor is, ha a vén McGalagony véleménye nem pont az, amit most nagy eséllyel hallani akart. Sok minden nem derült ki róla vagy nem volt ellene bizonyíték, ha még itt van. Vagy túl jól hazudik. Bár ebben az állapotban az utóbbi elég kérdéses. Minden esetre én személy szerint nem bánnám, ha úgy lehetne kezelni őt is, mint bármelyik másik háztársunkat. Valóságos csoda történne.
- Színpadi csók.. Tudod, a karakterek között. Paul csókolta meg Medeát és nem te engem.. - próbálok tiszta vizet önteni a pohárba, de elég hülyén hangzik az okfejtésem. Mégis ez az egyetlen indoka annak, hogy miért tudtam hiszti nélkül végigcsinálni a darabot. Akár egy profi. Most viszont nem viselkedem túl profi módon, még az arcom is lángba borul, ahogy hangosan is felteszi a kérdést. Ebbe még nem igazán gondoltam bele. Dantől megkérdezhetné, de valahogy elborzaszt már a gondolata is annak, hogy ők ketten arról beszélgethetnek bárhol, hogy milyen velem csókolózni. A zavarom pedig csak tovább fokozódik. Oké, nyilván nem számított tőlem túl sok kedvességre, de akkor már ketten vagyunk. Én sem gondoltam volna soha, hogy le tudunk ülni úgy beszélgetni egymással, hogy két perc után nem akarom őt megfojtani. Vagy valami hasonló.
- Hát.. Ez is csak azt bizonyítja, hogy egész eddig is seggfej voltál.. - rántom meg a vállam. Nagyon próbálok úrrá lenni a pillanatnyi érzelmi válságon, ami átzúg rajtam. Kis sikerrel. Ennek ellenére kimondtam. Én voltam az, aki kiejtette a száján azt a szót, hogy TALÁN. De nagyon remélem, hogy Madden nem érti félre, és könyveli el már ezt is sikernek, mint a férfiak többsége, különben menten falnak szaladok.
Végül nem marad más csak a csend - ami kifejezetten jót tesz a kipirult arcomnak -, Judas közelsége - ami annyira nem tesz jót a vérnyomásomnak - és a macskája dorombolása. Utóbbit egyelőre hosszabb távon el tudnám viselni, mint a gazdáját, efelől semmi kétségem.
- Annyit jelent, hogy meggondolom.. - találom meg aztán a hangomat, bár elég halk ahhoz, hogy határozottnak lehessen nevezni, de a lényeg az, hogy én annak gondolom. Madden pedig addig feszegetheti a határokat, míg hátat nem fordítok neki. Nem rossz ez így, de még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ez a valóság. Hogy tényleg meg tud és meg is akar javulni. Abszurd az egész.
- Ii-igen, ezt sejtettem... Bár őszintén szólva az jobban lejött, hogy nem igazán beszéled a nők nyelvét.. Nem teljesen értem, hogy nem átkoztak még ki a világból..- teszem hozzá. Most erre mégis mit mondhatnék? Ez az igazság. Beéred az igazsággal, ugye Madden?

can you feel a little love?

én tényleg szeretném megismerni Florát. nem annyira, ahogyan azt korábban gondoltam. és nem is annyira, ahogyan azt akartam. tényleg érdekel, hogy őt mi érdekli, mik a céljai – még ha nagyjából tisztában is vagyok vele – és még az iránt is őszintén érdeklődöm, hogy melyek a kedvenc mugli filmjei. nyilván akkora hendikeppel indulok, amekkorával a legszarabb ausztrál forma 1-es pilóta sem indulhatott volna (hülyéskedek, nincs is szar ausztrál autóversenyzőkből), de nem lehet azt mondani, hogy nem teszek meg mindent azért, hogy Travers tényleg megkedveljen. igyekszem nagyon, na.
- pedig azt hittem… no mindegy. – legyintek. - de Travers, ne csináld, hogy ezeket nem láttad… hát a kenguru bassza meg, sosem volt olyan élményed, hogy elszöktél a moziba? Ti ilyen szent-aranyvérű-izé család vagytok itt a briteknél nem? ilyen tősgyökeres régimódi család. és így sem? ez szomorú. – biggyesztem le az ajkaimat. mindenféle színpadias gesztus nélkül. nem tudom, hogy történt-e vele ilyesmi dolog, azt sem tudom, hogy igazából honnan jött, csak az aranyvérű családokból kiindulva gondolok dolgokra. - de egyszer esküszöm kiszöktetlek moziba, csak hogy legyen igazi aha-élményed. azok a világ legjobb dolgai. – most már nem áll meg a kezem félúton felé. tényleg hozzáérek egy pillanatra a kézfejéhez. ösztönösen. aztán gyorsan el is húzom, még mielőtt rám tudna szólni, hogy mégis mi a fenét képzelek én egyébként.
- az elfújta a szél egy nagyon király film. ajánlom egyébként James Dean filmjeit, zseniálisak. vagy éppen Steve McQueen is remek filmekben szerepelt. – jegyzem meg csak úgy mellékesen. Mert szeretek filmekről beszélni, de jobb lesz ha Travers felköti a gatyáját. - a tavalyi Broadway előadás mindent vitt szerintem. voltál már ott? életem legszarabb előadását is ott láttam Potterről, meg a Sötét Nagyúrról. valami elképesztően rossz volt. – rázkódom meg, hogy a hatást kifejtsem. de eszembe sem jutna szidni a kedvenceit, annál azért nekem is több eszem van. főleg akkor, amikor megpróbálom elnyerni a szimpátiáját. ami meglehetősen nehéz lesz azok után, amiket elkövettem ellene, meg azok ellen az emberek ellen, akiket ő szeretett. de most is itt van és beszél velem. ennél jobb pedig nem is lehetne ez az egész, úgy érzem.
- de arról a maddenről tudsz, aki az utóbbi másfél-két évben volt… vagy arról, aki előtte? – kúszik fel magasabbra a szemöldököm a kelleténél. tény, hogy az elmúlt két évem nem arról szólt, hogy jófej lettem volna az emberekkel, de előtte igenis kedves voltam. csak aztán jött a drog és fenekestől forgatta fel az életem. - mert ha a korábbiról nem tudsz semmit, még tudnék szolgálni pár meglepetéssel. – vonom meg a vállam. mert igazából tényleg így van, csak tudnám, hogy miért siklott félre az életem akkor… ha ez nem történt volna meg, lehet hogy éppen teljesen máshogy beszélgetnénk itt. bár nem kergetek fölösleges álmokat. még a végén újra megjárom.
- Valóban, de csak azért mert anyám no-maj. Így nyaranként, amikor az öcsém végez a könyvesboltban én pedig a szabászatban, akkor mindig megnézünk egy filmet. ezért láttam csak annyit. – tessék Travers, még egy kis franciásan kiejtett mugli is keveredett a mondandómba. próbállak lenyűgözni, milyen kár, hogy ezzel már régen elkéstem. - neem, annál azért kreatívabb dolog jutna az eszembe. nem törhet át minden fény az ablakon és nem ölheti meg minden nap az irigy holdat… ugye? – megvárom amíg nevet. csak azért, hogy legalább felfigyeljen arra, hogy éppen mit mondtam. nem azért, mert éppen ez lenne a kedvenc idézetem az összes színdarabból evör. sokkal inkább azért, mert legalább meglátod Travers, hogy talán mégsem vagyok annyira veszett eset, mint eddig voltam.
remélem, hogy a beszélgetésünk mostani íve ad valamilyen tiszta lapot. csak reménykedhetek abban, hogy ezek a pillanatok elindítanak mindkettőnkben valamit. nem kölcsönös vonzalmat, nem szerelmet. utóbbiban nem is reménykedem, egyelőre csak arra, hogy ne gyűlöljön tiszta szívéből. megelégednék ezzel is kezdésnek. mennyivel jobban érezném magam.
- egy bizonyos mennyiség után az ember nem számolja Travers, de hidd el nekem, hogy az utolsó dolog lenne az életemben Fieldwake lelkének porba tiprása. nincs mentségem, szar vagyok. sajnálom. – nem emelem már meg a kezeimet. nem teszek semmi megbánó gesztust. szemeimben sem tükröződik a megbánás szikrája, de nem azért, mert nem bánnám. éppen ellenkezőleg. az elmúlt két évemet jobban bánom, mint bármi mást amit valaha végrehajtottam. jobban, mint azt, amikor az öcsém helyett vállaltam magamra a puska ellopását és a lövését. Merlinre mondom, minden kenguru hosszú és büdös faszára, hogy bánok mindent. legalábbis olyan dolgokat, amiket elkövettem az emberek ellen. de azzal, hogy picsogok ezen, segíteni nem segítek senkinek, szerintem. magamnak sem.
- egyszer mindenki meghal. a halál pedig sosem az út végét jelenti Travers. A halál csupán egy másik ösvény melyre mind rálépünk, amikor a világ szürkeeső függönye visszagördül, s minden ezüstös tükörré válik, akkor meglátod a partokat és azon túl egy távoli országot mely zöld és napsütötte. – mosolyodom el. ha olvasott mugli irodalmat, talán tudhatja, hogy miről beszélek. ha pedig nem, hát remélem észreveszi, hogy tényleg nem vagyok annyira barom. ha már a muglik egyik legjobb írójától tudok idézni szó szerint, akkor talán vihetem valamire, igaz? a köhögőrohamom után szinte egy másik kap el, ahogy meghallom Flora szavait. összehúzom a szemöldökömet rá, talán még a szemeim is összeszűkülnek és olyan „burn” arckifejezést vágok, de… - sértő a feltételezés is Travers, igenis törődöm az olyan emberekkel, akik fontosak számomra. – persze ha kevés van belőle, akkor nyilván annyi ember minden gondját meg kell hallgatni és törődni is velük. de ha az ember csak a testvérére számíthat, akkor bizony ott baj van. nos, nálam baj van. - ha a vén satrafa fülébe jut, hogy megint mit követtem el, akkor valószínűleg életed legszebb két éve fog következni, ugyanis már az utolsó utáni, meg az azutáni esélyt taposom. bár éppen azon vagyok, hogy összeszedjem magam. – rántom meg a vállam. persze vehetném ezt könnyedén is igen, de az igazság az, hogy az egész lényemen látszik, hogy nem vagyok éppen büszke arra, amit tettem. mert ha kitudódik, akkor egész biztos vagyok benne, hogy repülök. aztán megnézhetem magam, mert a foltozott üst wc-jét sem pucolhatnám a roxfort elvégzése nélkül.
- ugyan Travers, hol van abban az izgalom? a színpadi csók is csók. az ajkunk összeért és érdekes módon nem úgy vettem észre, hogy undorodnál az egésztől. – persze lehet, hogy tévedek. sőt, inkább biztosan tévedek. mert mért is élvezné velem az ilyen dolgot? mikor előtte azt mondtam, hogy pokollá fogom tenni az életét és nem fogok neki nyugtot hagyni? persze mindez csak üres fenyegetőzés volt a részemről, de egy percig sem tettem volna ezt.
- tudom, hogy nem lehet visszamenni az időben és minden okkal történik. talán ennek is így kellett lennie. csak bocsáss meg, kérlek. – az utolsó négy szót már-már esdeklő hangon mondom. a könnyeim egy ideig nem indulnak el arcomon, de végül utat törnek, ahogyan pillantok magam elé. egyik kezem az ölemben, a másik pedig a macskámon, aki szüntelen azon dolgozik, hogy Flora és az én kezem egyre közelebb kerül egymáshoz. arra, hogy meggondolja, már nem tudok semmit mondani. csak bólintok rá. valamiféle „köszönöm”, „igyekszem” szavak elhagyják ajkaimat, de csak akkor hallhatóan, ha Flora nagyon figyel rá.
- az emberek nyelvét nem beszélem. – vonom meg a vállam. talán közelebb már nem is tudnék ülni Florához. de nem tudok messzebb ülni már tőle, még ha akarom, akkor sem. - szóval én csak… csak meg szerettem volna köszönni, hogy megmentettél. – talán a végét már hadarom is. vagy lehet hogy éppen lassabban beszélek, de a lényeg az, hogy egyre közelebb hajolok hozzá. amúgy sem volt közöttünk nagy a távolság, de ami a másodperc tört része alatt történik, most igazából azt nagyon lassítva érzem. és talán nem is tart tovább annál, minthogy egy bátortalan és egyáltalán nem színpadi csókot lehelek Flora ajkaira. nem tudom, meddig tart, de abban a pillanatban, ahogy elhúzódok, a macska leugrik ölünkből, én pedig fel a kanapéról, ahol eddig ültünk.
- én… én sajnálom Travers. ne haragudj. – hátrálok. egészen a lépcsőig. nem tudom, mit mondjak. nem tudom, mit tegyek. - azt hiszem, legjobb lesz, ha most… – sóhajtok. - találkozunk holnap a vonatnál. majd még nyáron írok. – megjelenik ugyan a pimasz Judas-mosoly ajkaim szegletében, ami olyan sokszor a mindennapi álcám volt. de inkább sarkon fordulok és már el is nyelt a lépcső. hogy lényegében egyetlen szemhunyást sem aludjak egész este. mi lesz velünk, Flora?

Komolyan ennyire hihetetlen az egész? Csak azért, mert én vagyok Flora Travers? Ha nem tudnám, hogy tiszta, kételkedni kezdenék Madden elméjének befolyásoltságában.. A nikotin viszont ilyet nem művel, abban teljesen biztos vagyok.
- Bár tényleg a tisztavérű családok egyike a miénk, nem szeretem, ha így hivatkoznak ránk. Nem szeretem az egész vérségi mizériát. Banális hülyeségnek tartom, hogy valakit a vére miatt ítélnek meg. És részben épp ezért nem szöktem még sehova. Moziba főleg nem. Tudod kettőnk közül te vagy az, aki mindig rosszban sántikál... - magyarázom, de igyekszem anélkül értelmet nyerni az egésznek, hogy nagyon belemennék a részletekbe. nem mondom, hogy nem gondolkodtam még el ezeken a dolgokon, de sosem vettem a bátorságot hozzá. Tudom, hogy az apámnak mi a véleménye a mugli dolgokról, tudom, hogy a bátyám két tűz között van.
- Nem voltam még a Boadwayn.. - válaszolom röviden. Bár egy pillanatra elképedek azon, hogy ő meg igen. A franc essen Maddenbe, oké, most irigylem. Az apám előbb vágta volna le a fél karját, minthogy elvigyen ilyen helyekre, bezzeg anyával minden másképp lenne... Nem véletlenül nem lakom otthon. - De voltam a párizsi operaházban. Kétszer. Tudtad, hogy van alatta egy tó? Mármint az operaszínpad alatt.. - kezdek fecsegni, mert egészen testhezálló a téma. De még mielőtt azon kapnám magam, hogy élménybeszámolót tartsak a kupola balett-terméről és egyéb látványosságokról, gyorsan csendre intem magam. Azon még én is meglepődöm, hogy mennyire könnyedén szaladnak ki az információk a számon a jelenlétében. Ez eddig nem volt túl gyakori és sokkal jobb volt úgy.
- Kitalálom.. Szeretnéd, ha megkérdezném, milyen voltál két évvel ezelőtt? - sóhajtok fel, miközben igyekszem leplezni a kíváncsiságomat. Nem mond sokat, biztosan nem figyeltem rá akkoriban. Mire pedig Franciaországból visszatértem, ő már ilyen volt. Egy kiállhatatlan fasz. - Nem biztos, hogy kíváncsi vagyok a meglepetéseidre, Madden.. - szúrom közbe, mielőtt még hosszas kiselőadásba kezdene magáról. A szőr is feláll a hátamon, ha belegondolok, hogy erre pazarolnám az estémet ahelyett, hogy mondjuk aludnék egy jót. Na jó, igazából nem tudom mit tartogathat még, de nem akarom megbánni, hogy esetleg feleslegesen több érdeklődést mutatok, mint amennyi a valóság. Az viszont érdekelne, hogy mitől indult meg úgy a lejtőn, hogy aztán ketten pofoztuk fel a delíriumból és majdnem meghalt a... Nos, lényegében a kezeim között. Elég élénk emlék, nehezen szabadulok tőle.
Azt hiszem iskolai éveim alatt összesen nem beszélgettem a két Maddennel együtt annyit, mint most vele. Nem tudom, hogy ennek meg kellene-e rémítenie vagy elég ha később kezdek riadozni azon, hogy nem zavartam őt el a fenébe a bocsánatkérésével együtt. Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember, akinek meg kellene nyílnia, de nem szakítom félbe. Látszólag ő még a családjáról is sokkal könnyebben beszél. Nyitottabb, mint én. És nem teljesen normális.
- A nyaraimat a bátyámnál töltöm, általában olvasok és színjátszókörbe járok.. - válaszolom tömören. Ennél több információt viszont nem kötök az orrára a családomról. Azt talán tudhatja, hogy az anyám néhány éve meghalt, de az apámról elég keveset beszélek. A legtöbb esetben egyenesen próbálok úgy tenni, mintha nem is létezne. Igazából Maddennel is ezt tettem egész eddig. Most pedig kiderül, hogy mégsem akkora kretén, mint azt gondoltam róla? Gyanúsan felkészült filmekből és színdarabokból is.
- Nem fogok hasra esni, mert ismered Shakespeart.. - figyelmeztetem, de az ajkaim szegletében ott bujkál a mosoly. Nem is próbálom meg titkolni. De pár ékes szónál igazán jobbat kell alakítania, és azt már tudom róla, hogy elég pocsék színésznek. Talán, ha önmagát kell előadnia, abba nem bukik bele. Úgyis legalább annyira pocsék Rómeó lenne, mint amennyire én se lennék jó Júliának.
- Tőlük kell bocsánatot kérned... Helyesebben tőlük is. Egyesével. Avistól is. Egyszerűbb lenne, ha írnál egy listát, a nyári szünet alatt úgyis lesz időd átgondolni sok mindent.. - ajánlom figyelmébe, hátha megfogadja a tanácsot és életében először nem lesz szar alak. Hozzám hasonlóan bizonyára mindenki más is jócskán ledöbbenne a változáson.
- Ez is valami idézet? Valami korszakalkotó bölcsesség a szádból? Kezdek aggódni, hogy tényleg lázas leszel. Vagy az elvonási tüneteid miatt beszélsz ilyeneket. Persze, egyszer mindenki meghal. Egyszer. De nem 18 évesen. A magam részéről egyébként sem szeretnék siettetni semmit... - Nem tehetek róla, hogy egy kósza fintor is kiül az arcomra a megjegyzésem gyanánt. Eszembe jut Dan, meg azt, hogy szerinte mennyire siettettem az egész kapcsolatunkat. Nem tudom mi lesz velem nyáron. Velünk. De biztosan nem a halálon fogok merengeni, és jobb lenne, ha Madden is parkolópályára tenné ezt az ötletét.
Kár lenne azzal menteni magam, hogy nem úgy gondoltam. Pont úgy gondoltam, ahogy ő érti. Kár magyarázkodni, nem is teszem. Még félreértené. Ahhoz általában nagyon ért.
- Ha az igazgatónő fülébe jut hogy beszélsz róla, a jövő évben végig szurcsókot fogsz trágyázni, ami után nagyjából zéró esélyed lesz arra, hogy bárki szóba álljon veled. Mivel egyébként sem vagy túl népszerű, én a helyedben nem kockáztatnám, hogy az utolsó évedet a macskáddal kettesben töltsd.. - nézek rá felvont szemöldökkel. Shakespear sem lenne elég ahhoz, hogy lemossa magáról azt a bűzt vagy kedvet csináljon a lányoknak - vagy bárkinek - hogy felkeressék a társaságát. - Úgyhogy tényleg szedd össze magad - jelentem ki, mintegy ezzel megerősítve azt, amit ő már jó esetben tényleg elhatározott és nem csak mondja. Nos, erre lesz egy egész nyári szünete. Végső soron pedig, ha szeptemberben ugyanolyan seggfejként tér vissza, mint ahogy ezt a tanévet kezdte, a világ visszabillen a rendes kerékvágásba.
Szívesen ráordítanék, hogy én nem csókoltam meg, csupán Medea és Paul között pislákolt bármiféle vonzalom a színpadon, de nem akarom, hogy minden szempár ránk szegeződjen az egyébként szép lassan kiürülő klubhelyiségben. Így inkább csak magamban kezdek fortyogni. Mert én nem akartam, mert abban a pillanatban a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam és rettegtem, hogy mikor teszi tönkre végül a bimbózó karrieremet. Minden volt az a csók, csak nem jó élmény. Az ábrázatából arra következtetek, hogy megtanulta leolvasni az arcomról az undort, ami újra kiült rá. Bár tény, hogy az a Madden egészen másmilyen volt.
- Nem tervezek a hősöd lenni.. - forgatom meg a szemeimet, még mielőtt ezzel hozakodna elő. Azt egyébként is fordítva szokták, neked pedig már van egy hősöm. - De örülnék, ha másodjára már nem kellene visszacibálni a halál .. torkából... - mondom az utolsó szavakat már akadozva, mert teljesen ledöbbenek a reakcióján.
Értetlenül nézek utána. Hirtelen fel sem fogom az egészet, azt, ami történt. A csókot, amit többé nem tudok színpadinak csúfolni. Nem merek belegondolni, hogy viszonoztam-e egyáltalán. Talán olyan váratlanul ért, hogy fel sem eszméltem erre az egészre.
- Mi a... - találom meg a hangomat végül, de nem több erőtlen suttogásnál. Ha ő maga nem pattanna fel, biztosan én tenném és fognám menekülőre. Csak ki ebből a teljesen képtelen helyzetből. Szerencsére Madden megteszi helyettem.
- Te meg mit bámulsz? - nézek körbe a klubhelyiségben aztán, ahol összeakad a tekintetem egy alsóbb évesével. Rég aludnia kellene. Ahogy nekem is. Én viszont mogorván nézek rá még egy hosszú pillanatig, aztán a hálókörlet felé veszem az irányt. Szóval azt mondta, hogy írni fog? És hogy holnap találkozunk? Mi a franc ütött Maddenbe? Merlin gatyába rázta vagy most bolondult csak meg igazán?