Chlorine

A kis alufóliadarabra szórt sárga por alá gyújtottam egy elmormolt Piroinitióval. Vártam egy keveset, majd fölé hajoltam és belélegeztem a felszálló füstöt, türelmetlenül várva a hatást. Csak el akartam lazulni, el kellett lazulnom, itt helyben, az üres színházi terem első széksorában, a félig felmosott padló klórszaga mellett. Lehunytam a szemem és próbáltam nem Adára gondolni.

Előző éjszaka kaptam a hírt, hogy Ada kózházba került. Majdnem megölték, csupán a szerencsén múlt, hogy túlélte, azóta a Szent Mungóban feküdt válságos állapotban. Nem beszéltünk a veszekedésünk óta, és bár rengetegszer eszembe jutott a közösen eltöltött idő vagy az a buta gondolat, hogy meg kéne keresnem őt, sosem nyitottam felé. Jó volt így, kettőnknek nem volt semmilyen közös jövője, és a saját sérelmeimet sem tudtam félretenni. Nagyon fájt ahogy viselkedett velem, képtelen voltam megbocsátani neki, hiába hiányzott piszkosul. Legalábbis azt gondoltam, hogy képtelen vagyok rá, egészen addig, amíg nem értesültem róla, hogy igencsak hosszú ideig kényszerpihenőn lesz. Egy percig sem volt kérdés, hogy be kell mennem hozzá a kórházba.
Ma reggel vettem egy doboz színes cukormázas fánkot - egyrészt, mert Ada mindennél jobban szerette, másrészt remek alapnak tűnt arra, hogy elújságoljam neki, lett egy rendes munkahelyem és ilyen apró luxust is megengedhetek magamnak -, lenyúltam az egyik idióta szomszédtól egy vázányi virágot és a látogatási időben megjelentem a Szent Mungóban.
Nem vagyok (teljesen) hülye, nem gondoltam, hogy Ada majd azonnal a nyakamba ugrik és minden rendeződik közöttünk. De ez egy remek alkalomnak tűnt a békülésre, azt hittem, majd értékelni fogja a látogatásomat mint baráti gesztust. Vagy valami ilyesmi... De ahogy beléptem a kórterembe, a kezemben szorongatva a fánkos dobozt és a virágokat, először meg sem tudtam szólalni. Nem az idegességtől, olyankor mindig rengeteget pofáztam, hanem levegőt is elfelejtettem venni, mikor megláttam milyen állapotban volt. Bekötözött sebek mindenhol, sápadt bőr, az ágy mellett milliónyi bájital. Nem láttam a címkéjüket, de nagy részükkel nem éppen legálisan én is kereskedtem, felismertem, hogy nagyon erős fájdalomcsillapítók is voltak közöttük. Hosszú-hosszú másodpercekbe telt, mire összeszedtem magam annyira, hogy kinyögjek egy sziát és közöljem vele, hogy hoztam neki fánkot. Ada fáradtan rám nézett, sosem láttam még ennyire kimerültnek, és csak annyit mondott, mindenféle harag vagy bármilyen érzelem nélkül, hogy menjek innen. Közbevágtam, biztosítottam róla, hogy nem akarok tőle semmit, csak megnézni jól van-e, mert nagyon aggódtam érte, de újból megkért, hogy menjek haza. Nem dühösen, nem parancsolón, tényleg csak egy fáradt kérés volt. Bertie, menj innen. Minek jöttél ide? Menj haza, nem akarlak látni. Csak álltam ott megsemmisülten, majd letettem az ágy melletti asztalra a fánkot és a virágot, végül pedig elkotródtam a szobából. Az utcán a nyári meleggel együtt csapott arcon a magány és a félelem érzése. Vajon mennyire szörnyű Ada állapota? Rendbe fog jönni? Valaha is a régi lesz? Mi történt vele pontosan és miért? Szóba áll még velem valaha? Hogy lehetek akkora önző fasz, hogy most azon izgulok, hogy talán nem éli túl és mi így válunk el egymástól? Hányni tudtam volna saját magamtól.  
Magamat is megleptem vele, hogy végül bejutottam dolgozni. Beértem időben, mosolyt erőltettem az arcomra, köszöntem mindenkinek, toltam egy kis anyagot a mosdóban, Fridát elkerültem messziről, mert neki elég lett volna a szemembe néznie és megmondta volna, hogy nem voltam teljesen tiszta, de másoknak fel sem tűnt, néha még magamat is megijesztettem vele, hogy milyen jól funkcionáltam ilyenkor. Végigcsináltam a napot, dolgoztam, kimentem cigizni Carollal, nem vertem be Steve pofáját és ha néhány óránként eltűntem a férfi mosdóban vagy a takarítószertárban szívni egy kicsit, még Ada sérüléseinek és szavainak az emlékét is sikerült tompítanom.
Az esti előadás után sikerült rávennem Mrs. Fortescue-t, hogy menjen csak nyugodtan haza a fiával, egyedül is el tudok pakolni és össze tudok takarítani a teremben. Nehezen, de beadta a derekát. A nézők, színészek és minden dolgozó hazament. Én nem rohantam sehova, nekem nem volt teher ez a munka, legalább lefoglalt és addig sem kellett hazamennem a húgomhoz úgy tenni, mintha jól lennék vagy nem cuccoltam volna végig a napot. Nem volt kedvem lelkizni vele, még kevésbé vitatkozni.
Felsöpörtem, elkezdtem felmosni, mágia nélkül, mert jól esett ez a monoton, gondolkodást nem igénylő feladat. De sajnos semmi sem szabadított a rám törő félelemtől. Mennyire lehetnek komolyak Ada sérülései? Maradandóak? Életveszélyben van még? Miért nem vigyázott magára? Miért nem engedi, hogy ott legyek vele? Eddig azt gondoltam, hogy gyűlölöm őt azért, ahogyan bánt velem, de most rá kellett döbbennem, hogy még mindig kibaszottul szerettem őt. Hogyan kéne elviselnem, hogy nem tudok róla semmit? Hogy teheti ezt velem? Hát őt nem ölné meg az aggodalom, ha én kerülnék ilyen helyzetbe és nem mondanék neki semmit? Nem, valószínűleg nem. Ő végleg kitörölt az életéből. Próbáltam az elkeseredésemet haragba átfordítani, győzködtem saját magamat, hogy csak egy hülye, önző ribanc, nem kéne foglalkoznom vele, de nem ment. Folyton eszembe jutott a közös karácsonyunk emléke, ahogy ott feküdtünk egymás mellett a puha szőnyegen a karácsonyfa alatt és azt mondta nekem, hogy hosszú ideje ez volt a legszebb szentestéje.  

Hátradöntöttem a fejem a szék támlájára, lassan kifújtam a benn tartott torokkaparó füstöt és kinyitottam a szemem. Már nem voltam egyedül.
- Baszd meg, Carol, halálra rémítettél - ugrottam ültömben egy nagyot, mint egy rémült nyúl. Idegesen hátrasimítottam a hajam, Frida előző délután vágta le, még szoknom kellett, hogy ennyire rövid.
Gyorsan behajítottam a megpörkölt alufóliát a szemeteszsákba, ahova eddig a nézők után maradt szemetet gyűjtöttem - ki akkora büdös paraszt, hogy eldobál bármit is egy színházban? -, a pálcámat pedig visszasüllyesztettem a zsebembe.

Kellemetlenül kellett volna éreznem magam, amiért Carol így látott, de nem éreztem ezzel kapcsolatban semmit. Az apámékkal történt eset óta Alina volt az egyetlen, aki mellett a legkisebb erőfeszítést is tettem arra, hogy másnak tűnjek, mint ami voltam, de tulajdonképpen előtte sem csináltam túl nagy titkot abból, hogy az apja egy utolsó lecsúszott narkós. Már belefáradtam az értelmetlen hazugságokba és Carol előtt nem is éreztem szükségesnek, neki is megvoltak a maga problémái, így hát nem is ítélkezett. Persze Alina esetében sem attól tartottam, hogy elítélne, csak úgy éreztem, vannak dolgok, amiket neki nem kellett látnia. Más sejteni vagy tudni valamit, mint testközelből végignézni.
- Fogjuk rá - vontam meg a vállam kedvetlenül. - Elszívva nekem már nem sokat ér...
Máskor nevettem volna a kurkumás megjegyzésén, most az arcom sem rezdült. Pedig tényleg viccesnek találtam, azóta a bizonyos nap óta többször poénkodtunk ezzel és engem sosem zavart. Ritka alkalmak egyike, mert alapvetően nagyon nem szerettem, amikor mások, akiknek közük sem volt ehhez a világhoz - az én világomhoz - bármilyen megjegyzést tettek a függőségemre, még a legjobb szándékú félmondat is felidegesített. Most sem Carol viccelődésével volt gondom, sokkal inkább az élet egészével, amin nem segített sokat, hogy szívtam egy kis vibe-ot, nem túloztam, ebben a formában és mennyiségben nekem már nem okozott igazi euforikus kábaságot, csupán szinten tartott. Ha Carol szívott volna abból a füstből egy slukkot, istentelenül beállt volna órákra, nekem már túlságosan hozzászokott a szervezetem.
- Nem ártana, ha ennék valamit? Köszi, anyuci - forgattam a szemem. - Meg is fogsz etetni vagy mi?
Nem gondoltam komolyan, de nem kellett volna így beszélnem Carollal, tényleg nagyon kedves gesztus volt tőle, hogy hozott nekem vacsorát, mert aznap még egy falatot sem ettem és magamnak úgysem vettem volna kaját.
- Bocs, nem úgy gondoltam. Köszi, rendes tőled, tényleg nem ettem ma még. - Lejjebb csúsztam a széken és visszadöntöttem a fejemet a támlájának. Éreztem, hogy a fejfájás megszűntekor érkező kellemes zsibbadáshoz hasonlóan, kezd elpárologni belőlem a feszültség. Nem volt extázis vagy bármiféle elsöprő boldogság, de kezdtek elcsendesedni a gondolataim és tompulni az érzéseim. Szerettem ezt az érzést, mint egy anyai ölelés, csak éppen nem az anyámtól érkezett, hanem általában egy vénába szúrt fecskendőtől. Most is az lett volna az igazi segítség, de a munkahelyemen legalább ennyire még tudtam magam kontrollálni és amúgy sem volt nálam tű. A semminél ez is jobb volt.
- Ma is jók voltatok Dantéval, amúgy. Csak mint mindig.

Nem úgy nézett ki, mint aki nagyon a szívére vette a morgolódásomat, pedig minden oka megvolt rá. Tényleg kedves gesztus volt tőle, hogy hozott nekem vacsorát, nem így kellett volna reagálnom.
- Ne haragudj, nem akartam fasz lenni. - Mi mást mondhattam volna?
Nem ellenkeztem, csak elvettem tőle a dobozt. Nem voltam éhes, tudtam, hogy annak kéne lennem, mert egész nap nem ettem semmit, éreztem, mennyire üres a gyomrom, de az éhségérzet elkerült. Alapvetően a drogfogyasztásnak kevés kellemes mellékhatása volt, ezt még nekem is el kellett ismernem, de ezt határozottan azok közé soroltam. Nem most, persze, amikor tulajdonképpen csak a saját figyelmetlenségem miatt nem ettem semmit, de amikor egy száraz kiflire sem futotta - vagyis összekapartam volna rá a pénzt, ha nem azt is anyagra verem el -, akkor kifejezetten segített. Ennek ellenére kicsomagoltam a hamburgert és beleharaptam. Alig éreztem az ízét, mintha az imént beszívott füstöt rágtam volna, de nem tettem szóvá. Biztos finom lett volna, ha ebben a percben képes lettem volna normálisan érzékelni az ízeket.
- Szerintem csak kezdetek felengedni egymás társaságában. Dante lazának és szociálisnak tűnik, de a lelke mélyén nehezen nyit az új emberek felé. Az anyja mondta, de nekem is ilyennek tűnik. Általában megérzem az ilyesmit. - Kiesett a hamburgerből egy salátadarab a fehér dobozba. Hosszú másodpercekre elméláztam a hamburgerszószban ázó zöldségcafatot bámulva, a fejem üres volt, de kívülről úgy tűnhetett, mintha a világ legégetőbb problémáin járt volna az eszem, amelyek megoldására egy salátalevél ébresztett rá. Pedig nem gondoltam semmire, csak kezdtem kellemesen beállni. - Azért kicsit abszurd egy junkie-t arra kérni, hogy szóljon, ha alkoholista leszel, nem? Amúgy meg ne legyél alkesz, a cefreszagot senki sem szereti.
Nem válaszoltam azonnal a kérdésére, monotonon rágtam a hamburgert, mintha csak egy feladat lenne, olyan elvégzendő munka, mint felmosni a padlót a színházban. Vajon Ada mit szólt volna, ha elmesélem neki, hogy milyen munkát szereztem? Ő biztosan nem tartotta volna szánalmasnak, hiszen az aurorképzés előtt neki sem volt jobb melója...
- Nem vagyok magam alatt - ingattam a fejem lassan. - Csak szarul vagyok, a húgom folyton láb alatt van és kezdem egy rehabnak érezni a saját lakásomat. Baszottul fájt már mindenem. De most már jó. Nem vagyok magam alatt, ennél jobban nem is lehetnék.
Bonnie tényleg láb alatt volt, legalábbis az elvonási tünetek enyhítését illetően. Máskülönben örültem, hogy magam mellett tudhattam a kishúgomat, szerettem vele tölteni az időmet és biztonságban tudni, távol a vadállat exétől. De ettől még nagyon kényelmetlen volt a kialakult helyzet. Akkor is, ha most történetesen nem ez volt a gondom, csak könnyebb volt egy ilyen hihető félhazugságot előrántani a tompa gondolataim közül, mint Adáról beszélni.

- Na, bassza meg, most halálra rémültem. Mi lesz velem, ha felbosszantalak? Megversz? A vállamig is alig érsz fel... - Talán a nap folyamán most először kúszott őszinte mosoly az arcomra. Még elképzelni is nevetséges volt, hogy Carol, aki vasággyal lehetett ötven kiló és túl magasra sem sikerült megnőnie, nekem esik. Nem voltam nagydarab vagy éppen erős, de Carol nem jelentett volna kihívást.
- Azért annyira nem lehetnek komolyak azok a "szar kötődési dolgok", ha ilyen könnyen összehaverkodtál Dante barátaival. Mert gondolom velük jársz el inni, nem a szobád magányában tolod a... nem tudom mit szoktál inni. Mindegy. De jól teszed, egy kis másnaposságba még senki sem halt bele. Dante rendes srác, lógj vele sokat, jót tesz neked. - Én voltam az utolsó ember, akinek életvezetési tanácsokat kellett volna adnia. Azt viszont magabiztosan ki mertem jelenteni, hogy Carolnak jót tett Dante társasága, egy kis bulizás pedig nem ártott meg senkinek. Dantéval még Alinát is el mertem volna engedni bárhova, ha valaha is abban a pozícióban lettem volna, hogy döntsek arról, hova mehet a lányom és hova nem. Szerencsére ez a felelősség nem az én vállamat nyomta. - Nem, az az igazság, Carol, hogy fogalmam sincs. Szerintem nincs ilyen pont vagy ha van is, senki sem érzi, mikor eljut odáig. Tudod én mikor jöttem rá, hogy menthetetlenül elbasztam? Olyan huszonhárom-huszonnégy lehettem, az Abszol úton sorban álltam valamiért, már nem is emlékszem miért, de jött egy anyuka a gyerekével. Tudod, tipikus cuki anya-gyerek páros, szőke kiskölyök, dögös anyuka, akikre úgy jó ránézni. A csaj elkapta a gyerek kezét és arrébb rángatta, nehogy a közelembe jöjjön, mert egyszerűen úgy gondolta, hogy a gyereke nem lenne biztonságban, ha beállna mögém a sorba. Akkor jöttem rá először, hogy elkúrtam, visszafordíthatatlanul. Addigra túlvoltam legalább egy túladagoláson, elveszítettem mindent, de ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy már rég nincs visszaút. Fogalmam sincs, hogy mikor értem el azt a határt, amikor még visszatáncolhattam volna, mert én biztosan nem vettem észre, hogy átléptem. Frida véleményét tényleg ne kérd ki, rosszul esne neki.
Nem erre a válaszra számítottam Caroltól. Nem is igazán a saját képességeimbe vetett hit miatt, sokkal inkább azért, mert az emberek szerették elfogadni a hazugságokat. A többséget nem érdekelte igazán, hogy mi van a másikkal, udvariasságból megkérdezték, vállon veregették magukat érte és utána tiszta lelkiismerettel nagyokat bólogattak a legátlátszóbb hazugságra is. Mint Ada.
Nem válaszoltam neki, csak lassan összegyűrtem a kiürült papírzacskót, nem maradt egy morzsa sem a hamburgerből, bár nem is éreztem azt, hogy kellemesen jóllaktam. Az az igazság, hogy a rám telepedő mesterséges nyugalmon kívül nem igazán éreztem semmit. Végre kezdett hatni a cucc, még ha nem is olyan intenzíven, mint ahogy hozzászoktam, de azért ez is segített ellazulni. Annyira biztosan, hogy ne kezdjek el hisztis gyerekként bőgni már Ada gondolatától is.
- Az exem kórházban van, lehet túl sem éli. Voltam nála, de nem hajlandó beszélni velem, azt sem mondta meg, hogy mennyire komoly. Szerintem nagyon. Ha túléli, akkor sem hiszem, hogy egy darabban. - Bedobtam a szemeteszsákba a zacskót. - Csak tudni akartam, hogy van, ennyi még nekem is járna. Nem mintha lenne oka rá, hogy ennyire gyűlöljön, nem csináltam semmit, ő volt egy álszent picsa, itt egyedül nekem lenne okom haragudni.

- Ha már itt tartunk: neked a postás az igazi apád vagy anyád volt egy házimanó, hogy egy ekkora torony apával ilyen törpe lettél? - kérdeztem vissza. - Jaj, csak a hajamat ne, gumicukorból van!
Mire kimondtam, már rájöttem, hogy valószínűleg sosem látta még a Shreket és így a poént sem érthette, én ellenben nagyon jót nevettem a saját viccemen.
- Azért tényleg ne gyújtsd fel a hajam. Nyilván úgyis én lennék a legjobb pasi ebben a kibaszott színházban, de tudod, Frida most vágta le a hajam, ne tedd tönkre a munkáját.
Lehetetlen volt nem észrevenni az ábrándos mosolyát, az ő arcával lehetett volna reklámozni a Weasley Varázsvicc Vállalat legújabb szerelmi bájital akcióját. Nyilvánvalóan menthetetlenül odáig volt a Fortescue kölyökért, de érthetőnek találtam. Rendes, stabil fiú volt, Carolnak pontosan erre lett volna szüksége, még ha ezt nem is tudta egyelőre. Ő maga a legkevésbé sem volt stabil, olyan emberekkel kellett körülvennie magát, akik két lábbal álltak a földön és támaszt nyújthattak neki. Dante éppen ilyen volt - és persze Alina is, csak kettejüket nem lehetett egy kategóriába sorolni Carol érzelmei szempontjából. Hozzátenném, hogy nem irigyeltem a lányomat, nem lehetett könnyű neki a történtek után jó barátnőnek maradni, de abban nem kételkedtem, hogy nagyon igyekezett és ott állt Carol mellett.
- Régebben? Mit jelent a régebben, amikor tizenkettő voltál? Örülök, hogy akkor nem ittad le magad - forgattam a szemem. - Ugyan már, Carol, tizennyolc éves vagy, az a dolgod, hogy sokat igyál és szórakozz. A nyakamat tenném rá, hogy még a ritka komoly és sikeres apád is többször bebaszott ennyi idősen, mint amennyit vállalható lenne bevallani.
Láttam rajta, hogy megviselte a válaszom, bár nem az volt a célom, hogy ő rosszul érezze magát. Egyszerűen csak kiszakadt belőlem ez a keserű monológ, nem kellett volna elmesélnem Carolnak azt az esetet az anyukával és a gyerekével, nyilvánvalóan felzaklatta. Azt láttam a legjobb megoldásnak, ha elengedtem a témát, jobb volt úgy mindkettőnknek. Jutott már erre a napra éppen elég szarság, nem kellett a múlton merengenem ahhoz, hogy rosszul érezzem magam.
- Azért mentem be hozzá, mert tudni akartam, hogy mi van vele. Hiába volt velem egy szemét kurva, attól még aggódhatok érte. - Én ebben nem találtam semmi kifogásolhatót. - Auror, már megint beleártotta magát egy olyan ügybe, amibe nem kellett volna és majdnem eltették láb alól. De nem tudom a pontos részleteket, nem mertem másoktól kérdezősködni, nehogy véletlenül három darabban végezzem egy kukában, ő meg ugye nem volt hajlandó elmondani, hogy mi történt. Fasz tudja miért, amikor egyedül nekem lenne okom haragudni rá azok után, ahogy bánt velem és ráadásul még meg is veretett Weasley-vel. Eltörte három bordámat és a karomat, bassza meg, mégis túltettem magam rajta.

- Nézd meg a Shreket, felháborítóan tájékozatlan vagy - vontam meg a vállam. A túlmagyarázás tönkretette a vicceket, nem akartam elmesélni neki, miért vicces valójában a gumicukros poénom. Tagadhatatlanul aranyvérű volt, biztosan még egyetlen rajzfilmet sem látott.
- Igen, nehéz elfelejteni a bizarr apakomplexusodat, amit kivetítesz rám - forgattam a szemem.
Nem értettem, miért tulajdonít ekkora jelentőséget annak, hogy gyakrabban eljárt kocsmázni a szokásosnál, amikor nem olyan régen még az én ajtómon kopogtatott valami kevésbé legális lazulószerért. Ahhoz képest néhány vicces kis koktél biztosan ártalmatlan volt, legfeljebb néhányszor összeokádta magát a női mosdóban, a legjobbakkal is megesik.
- Ugyan már, Carol, hétvégente bebaszni nem a világ vége. Néha mindenkinek ki kell eresztenie a gőzt, neked különösen. Rád fér, már ne haragudj. Nem hiszem, hogy olyan kurva botrányos bulikba keverednél néhány akadémistával... Mi a legrosszabb, ami történhet, hogy lerókázol valakit? - Fiona említésére egy horkantás és röhögés közötti hang szakadt fel belőlem. - Ó, Fiona egészen biztosan rosszabb volt. Én ismertem már azelőtt, hogy összejött apáddal. Ha jól emlékszem, először egy nagyon lepra buliban találkoztam vele, annyira be volt baszva, hogy olyat még én is ritkán látok. Megpróbáltam felszedni, gondoltam lesz nála esélyem ilyen részegen, de szerintem ilyen brutálisan még egyetlen nő sem hajtott el. Azóta kicsit félek tőle és az önbecsülésemet is apró darabokra zúzta. Inkább el sem mesélem, hogy mit mondott nekem...
Más helyzetben talán zokon vettem volna, hogy kinevetett, de most nem tudtam rá haragudni érte. Talán csak az agyamat és lelkemet elzsibbasztó anyag, talán az Adával kialakított kapcsolatom abszurditása miatt, de még nekem is halvány mosoly kúszott a képemre.
- A párkapcsolatban élés erős túlzás, de igen, tényleg összeszedtem egy aurort. Ráadásul egy huszonéves, ritka dögös aurort, el sem akartam hinni. - Nem sok olyan tulajdonsággal rendelkeztem, ami egy épelméjű nőt vonzhatott. - De nem is tartott sokáig, csak pár hónap volt az egész. Eléggé kiakadt, miután kamuztam neked egy alibit. Mármint nem konkrétan amiatt, hanem... úgy általában a körülmények miatt. De már megszoktam, hogy mindenki szó nélkül eltűnik, ha szükségem van rájuk, és igazából meg is értem.
Hátradőltem a székben - amennyit elkértek egy színházjegyért, ahhoz képest felháborítóan kényelmetlen volt a nézőtér -, fáradtan tanulmányoztam a díszes mennyezetet.
- Le kéne szoknom, mert ez, hogy tizenéves kislányoknak picsogok, már nagyon szánalmas. Milyen mélyre süllyedtem - vágtam egy fintort.

- Egy mugli rajzfilm, igen. Az egyik legjobb, egészen pontosan. Van benne egy Fiona nevű zöld ogre. - Nem voltam a mugli világ szakértője, de biztosan többet tudtam róla Carolnál. Persze bőven akadtak hiányosságaim, ez elég egyértelművé vált számomra, amikor szembesültem Alina ilyen-olyan kütyüjeivel vagy az internet feneketlen bugyraival, bár utóbbiról tényleg csak annyit tudtam, amit a lányomon keresztül futólag megismertem.
- Ezt egyedül te gondolod így. Mármint, hogy jól állt nekem az a haj, az apakomplexusod az elég nyilvánvaló. - Nem zavart, hogy Carol engem keresett a problémáival. Nem értettem, miért alakult így, de egy másodpercig sem éreztem tehernek. Semmi közöm nem volt hozzá, hogy miért nem a valódi apjához vagy Fionához fordult, biztosan megvolt rá az oka. De szüksége volt valakire, azok után, ami történt vele, beszélnie kellett a gondjairól, és hiába nem voltam az életvezetési tanácsok szakértője, én legalább értettem és átéreztem, min mehetett keresztül.
- Nézd, Carol, válaszolj nekem egyetlen nagyon egyszerű kérdésre. Azért jársz el bulizni, mert szeretsz Dantéval és a barátaival lógni vagy azért lógsz Dantéval és a barátaival, mert úgy elmehetsz piálni? - fordultam felé kérdőn. Nem aggódtam Carol miatt, legalábbis nem emiatt. Mikor azon a bizonyos napon beállított hozzám, számomra egyértelművé vált, hogy Carol nagyon összetört, nagyon sok idő lesz, míg összeszedegeti a lelke darabkáit, de nem egy elvonón fog kikötni. Egyetlen pillantásból felismertem azt a típust, elvégre velük dolgoztam és én magam is közéjük tartoztam, Carol pedig egyáltalán nem olyan volt. - Igen, elég nagy pofára esés volt. De hát így jár, aki túlságosan elbízza magát.
Rengetegszer mondtam neki, hogy támaszkodjon nyugodtan másokra, de nevetségesen álszent volt tőlem erről papolni, amikor én képtelen voltam erre. Sőt, igazából úgy éreztem, hogy elsősorban nem is belső gátja volt ennek, sokkal inkább nem létezett senki, akihez bizalommal fordulhattam volna. Mindig egyedül voltam, mindig.
- Nagyon kedves vagy, hogy próbálsz felvidítani vagy nem is tudom minek nevezzem ezt, de minden bunkóság nélkül mondom, hogy erről fogalmad sincs. - Nem mondtam ki, de sok mindent megadtam volna érte, ha csak az anyám hagyott volna el. De ő már csak a hab volt a tortán, habár összeszorult a mellkasom, ha az utolsó találkozásunkra gondoltam. És a legszánalmasabb, hogy még ezek után is számtalanszor eszembe jutott, mennyire jó lenne meglátogatni és mesélni neki az unokájáról vagy az új munkámról. - Amúgy meg az anyád már a Roxfortban is egy irritáló sznob picsa volt, már bocs.
Azért a nem hivatalos adoptálás említésére muszáj volt elmosolyodnom.
- Nagyszerű, úgyis mindig sok gyereket akartam. Frida megígérte egyszer, hogy az ábécé minden betűjére lesz egy gyerekünk, akkor az A és a C már meg is van.
Nem válaszoltam azonnal, továbbra is a mennyezetet bámultam.
- Sajnos az nem fog megtörténni. Vagyis nem sajnos, nekem jó így. Nem tervezek leszokni. - Lecsuktam a szemem. Hiába nem szívderítő témákról beszélgettünk, nem éreztem magam különösebben zaklatottnak. Nyugodt voltam, szinte már álmos. És ez volt az az érzés, amit nem akartam félredobni, ezért nem akartam soha elvonóra menni. - Van egy cigid? Most nagyon jól esne egy fancy cigi.

- Csak ne mondd el neki, hogy tőlem hallottál róla. Nagyon csábító lenne úgy meghalni, hogy ő fojt meg, de azért kicsit még szeretnék élni. - Egészségesen tartottam Fiona Dolohovtól, rendkívül ostobának kellett volna lennem ahhoz, hogy ne tartsam öngyilkos vállalkozásnak magamra haragítani. Még akkor is, ha tulajdonképpen tartozott nekem Carol alibije miatt.
Pontosan olyan válasz érkezett a kérdésemre, amire számítottam. Láttam Carol arcán a megkönnyebbülést vagy legalábbis valamiféle pozitív felismerést, mintha a világ legmegdöbbentőbb, legnagyobb titkát osztottam volna meg vele. Pedig annyira egyértelmű volt ez a helyzet, nem értettem, hogyan aggódhatja így túl. Komolyan nem fogta fel, hogy mennyire odáig volt a Fortescue kölyökért?
- Én is így gondoltam. Akkor is mennél vele, ha templomi misére hívna magával, csak értelemszerűen ivás közben jobban szórakozik az ember. Majd ha olyan arcokkal jársz el bulizni a piálás kedvéért, mint az én "barátaim", akkor kezdhetsz aggódni. Habár az egyiküket biztosan kedvelnéd, Shacklebolt amolyan művészlélek, egész jót lehet vele beszélgetni, már amikor nincs betépve vagy nem tűnik el a feje két női mell között. - Azért annyira nem voltam benne biztos, hogy kedvelnék egymást, mert Carol valószínűleg kitépte volna Pollo lenyűgözően stílusos afróját az utolsó szálig. - Mindegy, a lényeg, hogy szerintem feleslegesen stresszelsz emiatt. De ha ennyire zavar, akkor menjetek máshova, állatkertbe vagy faszom tudja. A pingvinek aranyosak, menjetek el pingvint nézni.
Nem mondtam ki hangosan, de magamban hozzátettem: mi Fridával imádtunk pingvineket nézni.
A világért sem szerettem volna megbántani Carolt vagy hálátlannak tűnni, mert őszintén nagyon jól esett a törődése, de egyszerűen nem bírtam most hallgatni a "bízz meg másokban, nem mindenki szar és nem hagy el mindenki" kezdetű szöveget egy tizenhét éves kislánytól, akinek Merlinnek hála halvány elképzelése sem volt róla mennyire kibaszottul egyedül voltam mindig is. És nem is terveztem beavatni a részletekbe, Ada, anyámék és még sokan túl friss lelki sebek voltak ahhoz, hogy bárkivel is bőgés nélkül tudjak beszélni róluk. Márpedig most nem akartam bőgni, ma már megtörtént, szerettem volna egy keveset megőrizni a méltóságomból.
- Ó, ne izgulj, Frida még hamarabb felgyújtaná. Már a Roxfortban is gyűlölte anyádat, pláne miután Daphne és még jó páran telekiabálták az iskolát vele, hogy Fri mekkora ribanc. Különben fogalmam sincs, hogy mivel érdemelte ki, nem hiszem, hogy bármi botrányosat csináltunk volna, de anyádék legalább néhány napig remekül szórakoztak. Persze Frida most már nem ezért utálja, hanem miattad. Nagyon cuki ez az anyatigris oldala, sosem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. - Tényleg nem sejtettem, hogy Fridából ilyen harcias anya lesz majd, aki aurorok fejét akarja letépni a lánya miatt vagy aki felkarol egy anyátlan kislányt. De jó volt ilyennek látni. Megöregedtem volna, hogy ez ennyire bejött nekem?
- Vagy lehetne inkább Baszódjmegcaroline is - vágtam rá. - Majd megemlítem Fridának, ez a név biztos motiváló lesz a szülésre.
Még csak az hiányzott volna, egy váratlanul felbukkannó gyerek is éppen elég volt. Bár egy csecsemővel valószínűleg könnyebb lett volna kapcsolatot építeni, mint egy tizenhét éves kamaszlánnyal, akit a nagyapja eddig megpróbált meggyőzni róla, hogy én voltam Tudjukki reinkarnációja.
- Fű jó lesz - válaszoltam gondolkodás nélkül.

- Hogy te mekkora egy sunyi dög vagy, Caroline...
Ebből a néhány mondatos leírásból is nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanarra a Shackleboltra gondoltunk. Egyetemi buli és elviselhetetlen, ez egyértelműen Pollyra utalt, habár én kifejezetten jó társaságnak tartottam. Persze nem is igazán hasonlítottam Dantéra és többnyire nem is voltam józan, mikor Pollóval találkoztam...
- Az biztos Pollo Shacklebolt lesz, nála nagyobb partiállattal még sosem találkoztam. Szerintem elviselhető, mondjuk ha ő lenne a legirritálóbb ember a világon, az sem érdekelne, mert fizeti a szórakozásomat. Több pénzes barátot kéne szereznem. - Vagy inkább mégsem, annak is csúnya vége lett, amikor Fionával és Orival egy buliban kötöttünk ki. És még csak nem is emlékeztem minden részletre... - Az állatkert mindig jó program, mi régen éjszakánként lógtunk be Fridával. De az már tényleg nagyon régen volt és őszintén szólva nem is igazán emlékszem rá. Azért inkább vegyetek jegyet, ha nem akarsz megint pizsiben ülni az aurorparancsnokságon.
Amióta Fridával szinte napi kapcsolatban álltunk, egyre gyakrabban gondoltam a közösen eltöltött időre. A roxforti és a Zsebpiszok közi hónapokra, előbbit életem legszebb időszakának tartottam, utóbbi egyszerre volt gyönyörű és borzasztó. Mostanra már kezdtem elfogadni, hogy Frida jelenléte az életemben mennyire felkavaró volt, a szó jó és rossz értelmében egyaránt.
- De attól még úgy szeret, mintha a sajátja lennél. Nagyon cuki, ahogy anyáskodik. - Nem gondoltam volna, hogy valaha is lázba fog hozni, ha egy nő anyáskodó volt, de tessék, most mégis itt tartottunk. Carol az előbbi cukkolásom után joggal vághatta volna rá, hogy az anyakomplexusom mondatja ezt velem, és talán még igaza is lett volna. - És szerintem is jól csinálja, pedig nem volt előtte túl jó minta. Vagy talán pont azért. Én sem akarok olyan pöcs lenni, mint a saját apám, és ő igazából még egészen tűrhető Frida szüleihez képest.
Sosem volt felhőtlen a viszonyom apámmal, de csak az utóbbi hónapokban csapott át a korábbi kapcsolatunk már-már gyűlöletbe. Sosem értettük meg egymást, de minden hibája ellenére én szerettem és tiszteltem apát, úgy gondoltam, csak túlságosan különbözünk egymástól, azonban összességében nincs vele hatalmas baj. A legutóbbi és egyben valószínűleg utolsó vitánk viszont sok mindenre ráébresztett. És mégis... azt hiszem, anyára sokkal jobban haragudtam, benne őszintén csalódtam.
- Van még mit gyakorolnod, de nem is olyan rossz - vettem ki a kezéből az egyik jointot, majd gyorsan meg is gyújtottam. Talán nem volt a legjobb ötlet keverni mással, de nem tudtam ezen görcsölni. Próbáltam már ennél rosszabb mixet is, ettől eddig sosem lettem úgy igazán rosszul.
- Ugye ezt Alinának nem említetted? Mármint, hogy tőlem vetted. Szerintem nem lenne boldog. - Egészen biztosan nem lett volna boldog. - Attól tartok, így sem kedvel annyira, mint te, szóval nem akarom tovább rontani a helyzetet...
Alina semmi jelét nem adta annak, hogy problémája lenne velem, sőt. Én mégis úgy éreztem, valószínűleg a saját béka segge alatti önbecsülésemnek köszönhetően, hogy nem váltottam be a hozzám fűzött reményeit. Nagyon igyekeztem, de mindig annyira stresszeltem a találkozásaink alkalmával, annyira féltem, hogy valami olyat teszek vagy mondok, amivel kiábrándítom... Nem ilyen apát érdemelt.

- A genetika néha vicces dolgokra képes. Nézd meg, én sem lettem hollóhátas zseni, mint a rokonaim, apám meg egy kibaszott kvibli. Szóval ne kend a sunyi dög személyiségedet apád génjeire.
Weasley említésére gúnyosan felhorkantam. Talán adott egy takarót Carolnak, de attól még ő volt a legnagyobb seggfej az összes közül. Nem érdemelt díjat azért, mert egy kislányba nem rúgott bele, ettől még nem lett jobb ember.
- Weasley a legnagyobb fasz az összes közül. És ezt nem csak azért mondom, mert eltörte pár csontomat, tényleg egy hatalmas pöcs. Frida egyszer megverte, még gyerekkorunkban. - Az egyik kedvenc gyerekkori emlékem volt, szorosan a Fridához köthető "nagy elsők" után. Hatalmas élvezet volt nézni a bicegését, miután Frida belerúgott egy embereset a sípcsontjába. - De a többi auror is egy büdös paraszt. Velem általában csak bunkók, de azért láttam és hallottam már néhány erős túlkapásról. Csak hát mindenki leszarja, hogy a rend őrei hogyan bánnak a narkósokkal vagy mondjuk a prostikkal a Zsebpiszokban, nekik nem Fiona a nevelőanyjuk.
Természetesen felháborító volt, amit Carollal műveltek. De neki mégis Dolohov volt a neve, ő számított, vele szemben nem engedtek meg maguknak olyasmit az aurorok, amit mondjuk gondolkodás nélkül megtettek volna egy vele egyidős lánnyal, akit a Zsebpiszok közből gyűjtenek be.
- Szerencsére cseppet sem hasonlítasz az anyádra, legalábbis amennyire én emlékszem rá. De a korai szülésben Frida példáját se kövesd, pláne, hogy a legtöbb csávó ilyenkor eltűnik. Gyereket csinálni könnyű, felelősséget vállalni érte már kevésbé. Mondjuk ez elég szarul hangzik pont tőlem... - Azért attól nem féltem, hogy Carol a közeljövőben teherbe esne és még szülne is egy gyereket. Persze az élet kiszámíthatatlan, de neki több esze volt, mint nekünk Fridával ugyanennyi idősen. Elnarkóztuk azt a kevéske felelősségtudatunkat is. Még szerencse, hogy Frida utána képes volt felnőni a feladathoz, én meg... hát én még most is kevés voltam hozzá.
- Csak építő jellegű kritika volt - vontam meg a vállam.
Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem tervezi elmesélni Alinának a mi kis üzleti kapcsolatunkat.
- Igen, hát... Alina elég jó gyerek vagy valami olyasmi, persze, hogy aggódik érted, nem igazán érti miért jó ez bárkinek is. Majd megszokja vagy nem tudom... Butára füstöltem magam - fújtam ki a szavaim nyomatékosításaképpen a füstöt. - Még jó, hogy az új szuper munkám nem kíván túl sok agymunkát. És te is segíthetsz felmosni, ha már itt vagy.
El tudtam volna aludni itt a nézőtéren, ellazulva, a sok cucctól valószínűleg egy bizarr álomba merülve. De még be kellett fejezni a takarítást, csak utána adhattam át magam ennek az érzésnek igazán.