Nagyon el voltam kenődve, mikor megtudtam, hogy nem mehetek a nyári kirándulásra. Pedig én esküszöm, hogy felírtam a nevem arra a papírra, azt is megígértem, hogy nem fogom magammal cipelni a Tolkien gyűjteményemet és Aragorn is kibírta volna ha rábízom valamelyik tanárra. Mondjuk Morganre biztos nem, ő a saját életére sem tud vigyázni, nemhogy egy kutyuséra, aki hatalmas szeretetet és bizony rengeteg babusgatást igényel. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy mielőtt nagyon sokan lelépnek és nagyon jól fogják érezni magukat – mármint igen, tényleg érezzék, mert Amerika biztos szép – addig felkeresek annyi mindenkit, akit csak lehetséges felkeresni. Akár levélben, akár személyesen. A két kísérőtanárt, Longbottom professzort és Wilkinson professzorasszonyt még nem kerestem fel, de így a nap végére már inkább úgy voltam vele, hogy nem akartam őket zavarni. Esteledik már elég rendesen, én pedig Aragornnal járom a kastély folyosóit. Olyan csöndes minden, hiányoznak a kölykök, a gyerekzsivaj, az, hogy Atanas Lazarov a könyvtárban csesztesse Lynette Weasleyt, vagy az, hogy a fiúk engem stíröljenek a pult mögött tanulás helyett. Kár, pedig biztos remekül mutathatok, mikor éppen elsírom magam egy-egy könyvön, vagy akkor amikor random csókolgatni kezdem a kutyámat a szeretetéhségemben. Apropó, éhség. A konyha felé veszem az irányt, megcsiklandozom a körtét és átlépem a küszöböt. - Jaj nem kérek mézes-mustáros csirkét Tonpey kedves. – duruzsolom neki ahogy odahoz elém egy tálcával. - Nassolnivalóra vágyom kedvesem, inkább azt a nagy amerikai csokiskekszet enném meg. – mosolygok rá kedvesen. Sőt, még egy puszit is kap a fejére, hogy siessen az apró lábaival, vagy különben megetetem a kutyámmal Tonpeyt. Nem sokáig rajzolgatom körbe a tetoválásaimat a karomon, mert megjelenik egy nagy doboz csokis keksszel, én pedig pislogok, mint kalózok a Pelennor mezei csata idején, mikor Aragornék csak hárman szálltak ki a csónakokból. - Köszönöm kedvesem, vigyázzatok magatokra, nehogy megégessétek magatokat itt a nagy sürgés-forgásban. – arcom már meg-meg rándul, mégis ahogy kiérek a konyhából, csak akkor vetem hátamat a falnak. Szapora levegővételek, még előre is döntöm felsőtestem egy kicsit, hogy vissza tudjam fojtani a fel-feltörő káromkodást, arcrángást, bármit amit ez az átkozott betegség okoz. - Kurva! – csattanok fel végül, mikor már nem bírom tovább tartani magam. Inkább gyorsan körülnézek és elindulok vissza a szobám felé, mikor lépteket hallok. Suttogó diákok lehetnek, én pedig így nem akarok előttük mutatkozni, hogy elfelejtettem bevenni a bájitalomat. Még a végén ők is lenéznének azért, amilyen vagyok. Potyogó könnyekkel nyitok be az egyik terembe, becsapom az ajtót, hátamat annak vetem, a sütivel teli dobozt pedig egy közeli, ajtó melletti asztalra rakom. - Picsába! Faszom! – már-már zokogva ejtem ki a szavakat a számon. Csak legyen vége, csak ne törne rám ennyire. Gyors egymásutánban veszem a levegőt, megtörlöm szemeimet, csak remélve hogy a sminkem, amit legalább egy óráig csináltam, nem kenődött használhatatlanra, mert akkor nem csak emiatt az átkozott szindróma miatt fogom kiejteni a csúnya szavakat az ajkaimon. - Miért nem lehetek egyszer normális? – szipogok, mikor a sütisdoboz felé nyúlok. Felpillantva veszem észre, hogy bizony nem vagyok egyedül, emiatt pedig újra elkap a sírhatnék. Csak lehajtom a fejem, és úgy ülök fel a padra, a keksz mellé. - Kellemes estét, Ms. Wilkinson. – erőltetek mosolyt az arcomra, de inkább vicsorgásnak hathat, mert újra és újra meg kell küzdenem magammal, hogy ne törjön ki belőlem a szitkozódás. - Nem csak én nem tudtam aludni ma este úgy… – egy rándulás, majd: - Merlin kurva faszára! – majd kisebb hüppögés, aztán eltelik talán három perc is, mire újra megszólalok. - Sajnálom… szóval nem csak én nem tudtam aludni ma este, úgy látom. – nagy szerencse, hogy a jótékony félhomály, amely a teremben uralkodik, eltakarja lángoló vörös arcomat. Inkább betömök két sütit egymás után, csak hogy ne kelljen megszólalnom. - Fütit? – nyújtom felé a dobozt, bár azzal, hogy teliszájjal beszélek hozzá, elég mókás látványt nyújthatok.
Nagy sóhajjal csukom le az utazóládám fedelét, ezzel mintegy belenyugodva a korai utazásba. Nem így terveztem a nyarat, sőt. A kirebbenő diáksereggel együtt én is távozni szerettem volna, hazatérni Amerikába, de a kötelességeim máshogy gondolták. Nekik a honvágy ugyebár semmit sem jelent, az elszenvedőjeként ezáltal én sem vagyok több, mint egy báb, akit úgy rángatnak a dróton, ahogy kényük-kedvük diktálja. Preston persze jelenthet nekik folyamatosan, én viszont nem hozhatom magam kompromittáló helyzetbe, és nyár derekán ehhez mérten tartom is magam. A kastély ilyentájt meglepően csendes, a reggeli futások alkalmával nem szaladok bele egyetlen sokkal jobb kondiban lévő diákomba sem, nincs tolongás a nagyteremben, hisz a tanárok többsége is odahaza tölti a szünidőt. Viszont vagyunk mi, azon kevesek, akiknek van indokuk a maradásra. Az enyém leginkább a nyomozásban merül ki, így mostanában kifejezetten sok időt töltök London utcáin, az Abszol úton és olykor még a Zsebpiszok közben is megfordulok. Persze csak óvatosan. Az egyetlen, aki mindennapos társam, nem más, mint Phoenix, aki szemlátomást sokkal jobban viseli a szabadságot, mint a folyamatos szobafogságot. Félő ugyanis, hogy a nagy sürgés-forgás felzaklatná az egyébként sem túl nyugodt természetét, ezért az egész tanévben csupán az esti vagy hajnali órákban engedtem őt a birtokon bóklászni. A rengeteg területe pedig továbbra is tiltott övezetnek minősül, ám ezt nehéz egy pimasz róka orrára kötni. Néhány finom falattal eddig kifejezetten sok mindenre rá tudtam venni, de ez sok esetben csak arra jó, hogy elkényeztessem őt. Ma este pedig kifejezetten megérdemli. Még nem barátkoztam meg teljesen a gondolattal, hogy három hétre hagyom itt őt, hisz eddig a nap minden percét mellettem töltötte. Talán a bűntudat, talán a kilátástalanságba burkolt holnap miatt, ma már másodszor közelítem meg a konyhát, hogy az egyik ügyeletes manótól Nix fogára való halfalatokat kérjek. Persze mit sem fog fel a dologból, neki a sok gyümölcs és a finom falatok annyit jelentenek, minthogy a gazdája kiemelt figyelmet fordít rá. A jól megpakolt tányérral együtt indulok vissza a folyosón a hálótermem felé, de a lábaim nem egészen oda visznek. Talán a tudatalatti visz vissza abba a terembe, ahol néhány hónapja az egész elkezdődött és ami miatt olyan kétkedve, már-már vonakodva mentem bele az egész amerikai túrába. Persze jó ötlet megmutatni a gyerekeknek, hogy milyen az óceán túloldala, biztosan számtalan újdonsággal találkozhatnak, nekem is bőven volt újdonság az elmúlt egy évem alatt, míg elmerültem a brit kultúra szépségeiben. Ugyanakkor három hét Neville-lel... Nos, annak fényében, hogy nem tudom megmondani hányadán is állunk, nem kecsegtet túl sok jóval. - Kiátkozom Myrát a könyvtárból, ha elkényeztet téged... - teszem le a kedvencem elé a tányért, miközben én is helyet foglalok a tanári asztalon - amit a diákjaim körében egyébként sosem teszek - és lecsippentek egy szem szőlőt a fürtről, hogy így adjam Nix szájába. Elmélyülten figyelem, sokan biztosan nem tudják felfogni milyen kedves ez a kis bundás jószág a szívemnek. A füle tövének vakarászását és a furcsa nosztalgiázásomat viszont egy váratlan vendég zavarja meg. Nem töltjük sokan a nyarat a kastélyban, sőt a többség a környéken sem, így nem nehéz felismernem ki csatlakozott szerény kettősünkhöz. Emlegetni kellett csak ugyebár... Nem véletlenül vagyok boszorkány. Elnéző pillantással fordulok a nő felé, de szánalomnak jele sincs a tekintetemben. Inkább együttérzés csillan meg benne, mikor a ritkán hallott szavak megütik a fülemet. - Minden rendben, Kedvesem? - kérdezem óvatosan. A világért sem avatkoznék vele a saját harcaiba önmagával, de nem úgy fest, mint aki könnyen megbirkózik a helyzettel. Önkéntelenül érdeklődöm a hogyléte felől, hiszen a beavatottak szűk körébe tartozom. A tanári karban egyébként is ritkán maradnak titokban a dolgok... Hát még egy kastélyban, ahol minden festménynek szeme és - ne tévesszen meg senkit a sok korosodó alak - nagyon jó füle is van. Nem az én tisztem a fejére olvasni, hogy nem titkolhatja mindenki előtt a végtelenségig. - Valóban, még a negyvenhez közel is képes vagyok álmatlan éjszakával várni a nagy utazásokat... - mosolyodom el kissé, habár ez az igazságnak csupán egy szelete. A miértet ugyanis jobbnak láttam kihagyni belőle. Legutóbb kiderült, hogy a kastély többet tud a magánéletemről, mint amennyit bárkivel szeretnék tudatni. - Ugye tudod, hogy a cukor nem segít majd aludni? - nyújtom ki a kezem a doboz felé, de szigorúan csak azért, mert a kedvenc csokiskekszemet majszolja olyan jóízűen Myra. Közben felrémlik bennem, hogy holnap akár a hazaiba is beleharaphatok, de addig még vár rám egy nagy utazás, rengeteg diák és egy feltehetően átvirrasztott éjszaka. De legalább Phoenix jól szórakozik, miközben a halcafatokat rágcsálja.
Vendég
Pént. Júl. 17, 2020 11:05 am
we have to hold on, darling
Általában be szoktam venni a bájitalomat. Vagy ha éppen azt elfelejtem, akkor a bogyót veszem be – ami ugyan nyilván kevesebb sikerrel csillapítja a tüneteimet – de mégsem járok-kelek fel s alá a kastélyban úgy, hogy másodpercenként kiszalad ajkaim közül egy szitokszó. Ami miatt iszonyatosan szégyellem magam az esetek legtöbbjében. Mert tudatosan kerülöm a mindennapi életben, hogy csúnyán beszéljek, pont azért mert emiatt az átkozott betegség miatt nagyon sokáig szenvedtem, amíg nem jöttem szembe egy olyan emberrel, aki képes megfőzni nekem egy olyan bájitalt, amely csillapítja és eltünteti a tüneteimet, huszonnégy óráig. Nyilván az ember hibázik, én is hibázom. Főleg akkor, amikor azokat a mágikus emlékeztetőket felejtem el megnézni, amiket magamnak hagytam. Meg a normális cetliket is a szobámban. De már mindegy. Még az a szerencse, hogy a konyhában tudom tartani magam és Tonpey nem hallja meg szitokszavaimat. Még a végén a lelkére venné és Merlin mentsen meg attól, hogy én megbántsak egy ilyen cuki lényt, aki állandóan lesi kívánságaimat. Őszintén mondom: nem aranyos? Dehogynem. Én pedig viaskodom önmagammal, hogy nehogy mondjak bármi olyat is a jelenlétében, amit egyébként nem kéne. Még szerencse, hogy a káromkodások már a konyhából kiérve keződnek és egy teremben folytatódnak. Nem vagyok egyedül, ez már látszik az első pillanatban, mégis sajnálom hogy Willow ebben az állapotban kell lásson engem. - Igen, csak… – sóhajtok egy nagyot, miközben egy pálcaintéssel rendbe hozom a sminkem. Az egyik leghasznosabb bűbáj, amit egy kozmetikustól tanultam… aki boszorkány. - …csak elfelejtettem bevenni a gyógyszerem és ilyenkor mindig megéhezem, mert olyan… – elakad a mondandóm, ahogyan sóhajtok egyet, hogy visszafogjam a belőlem kitörni készülő káromkodást. Pár percig csendben is maradok, de most nem szólalok meg trágárul újra. Helyette félszegen mosolyogva folytatom. - …olyan földöntúli éhséggel jár, ha nem veszem be a bájitalt. – biggyesztem le az ajkaimat, majd kihúzom magam ültő helyemben. - Igazán csinos vagy ma este, Willow kedves. – jegyzem meg csak úgy mellékesen, miközben a lábam alatt körbe-körbe forgolódó Aragornt nézem, akinek még varázslatos módon nem tűnt fel, hogy itt van Willow kedvence is. De én nem szólok neki, kíváncsi vagyok, hogy mikor veszi észre, hogy nem csak egyedül van házikedvenc itt. - Ó, ez szerintem a legcsodásabb dolog a világon. – csillannak fel a szemeim a nagy utazás hallatára. - Valójában nem várni a nagy utazást, talán már jelenthetné azt is, hogy nem is akarsz újra a szülőföldedre lépni, igaz? – biccen oldalra a fejem, de hangomból kedvesség árad. Tekintetem az, ami jelzi hogy a kíváncsiság ugyan helyet kapott benne, de sokkal inkább érezheti azt, hogy úgy gondolom: mindent azért még nem mondott el ő sem. Nem akarom most faggatni, ha majd látom, hogy nagyon kikívánkozna belőle, akkor majd rákérdezek. - Egy jó könyv ellenben mindig képes álomba ringatni, főleg ha Tolkien. – kuncogok fel, miközben újabb kekszet kezdek el majszolni, a nem csokis részből pedig lecsípek és lenyújtom Aragornnak. - Kíváncsi vagyok mikor fogja észrevenni, hogy nincs egyedül a mai estén. – kuncogok fel szórakozottan, ahogy még egy kis falatot nyújtok le neki. Pillantásom végigfut Willow-n rövid ideig. Még talán a szemöldökömet is összeborzolom egy kicsit, hogy mutassam, valami nem tetszik nekem. Nem a rossz értelemben, csak még a szokottnál is visszafogottabb a professzorasszony. - Valami baj van, Kedvesem? – aggódó pillantás, a kezem barátságosan megérinti az ő vállát és együtt érző mosoly. - Tudod, hogy bármi van: nekem elmondhatod. Én nem foglak megenni érte. – simítok végig combjaimon, hogy visszafojtsam a magamból kitörő káromkodást. Egy pillanatra még a szememet is lehunyom, de csak nem tudom magamban tartani a kérdéseimet. - Ne haragudj, hogy így a közepébe kérdezek, de: azért nem tudsz aludni, mert… a férfiak? – talán még el is vékonyodik a hangom, pillantásom ugyan boldogan csillog, a hangnemem mégis bocsánatkérő.
