Minden visszaállt a rendes kerékvágásba, vagyis inkább azt mondanám, hogy sokat javultak a dolgok. Még jobbak is lettek, mint előtte voltak. Bevallom, az első néhány nap borzaszó volt, de még magamat is megleptem vele, hogy milyen hamar és milyen könnyen túltettem magam a történteken. Lehet, hogy könnyebb volt így, egy baromi nagy pofonnal, mintha csak úgy, magamtól kellett volna döntenem a kapcsolatunkról. Azt hiszem, így könnyebb volt elengednem Bertie-t, könnyebb volt nem gondolnom rá és nem azon kattognom, hogy mit tehettem volna másképpen. De talán az is közrejátszott, hogy egyre jobb kapcsolatunk volt a társammal is. A korábbiakhoz hasonlóan átjárt hozzám a kisfiával és remekül el tudtunk társalogni, miközben Brutus helyettem is lefárasztotta Toastot. Nem nevezném meghittnek, de adott valamiféle nyugalmat, hogy nem voltam egyedül nap mint nap, akadt, aki lefoglalta a gondolataimat, és egy kisgyerek is, aki már nem volt hajlandó megenni az apja főztjét, mert mindig nálam akart vacsorázni. Én pedig nem mondtam neki nemet. A parancsnokságon is jól alakultak a dolgok, azt hiszem. Nyugodt heteket tudtunk magunk mögött, nem akadt semmi brutális munka, én sem ugrottam be megint a Baziliszkusz bárba, csak végeztük csendben és nyugalomban a dolgunkat. Egyedül a Kyle Briggs nyomozás lebegett még mindig a fejünk felett, amit nem igazán tudtam elengedni. Rengeteg időt töltöttem el szabad perceimben azzal, hogy megpróbáltam felderíteni mindent, amit csak tudtam az eddigi információk alapján. Nem mi voltunk a vezető aurorok a nyomozásban, Lyle már hozzá sem nyúlt, hivatalosan nem volt dolgunk vele. De valami nekem nagyon nem állt össze, nem tudtam, hogy mi, csak azt, hogy képtelen vagyok elengedni a témát. Lyle többször is mondta, hogy hagyjam a francba, pláne, amikor meséltem neki róla, hogy miket találtam, úgyhogy egy idő után... hát, nem abbahagytam a nyomozgatást, csak nem beszéltem neki róla. Pedig még Jerry Preston (uramistenjerryprestonittvantejóég) is egyetértett vele, hogy nyugton kéne maradnom. Határozottan nekik volt igazuk. Nem tudom, mi változott meg. Nem éreztem semmi különlegeset ebben a napban, amikor reggel felkeltem. Csak szépen elmentem futni egyet a kutyával, lezuhanyoztam, felöltöztem és mentem munkába. Semmi nem utalt arra, hogy másképpen alakulnának a dolgok, mint egy átlagos napon. Ez akkor változott meg, amikor Lyle azzal fogadott reggel, hogy ma ne számoljak rövid munkanappal, délután is kelleni fogok. Rákérdeztem, hogy minek, de csak vállat vont, hogy még ő sem tudja, utasítás volt. Nem igazán hittem neki, az arca teljesen mást sejtetett, de nem feszegettem a témát. Ahogy végeztünk, felálltam, hogy akkor én most hazamegyek, kiengedem a kutyát egy gyors egészségügyi körre, utána pedig jövök vissza arra a délutáni akármire. Megbeszéltük, hogy az Abszol úton találkozunk, nekem megfelelt. Csak sosem érkeztem meg. Azonnal végigfutott valami jeges a gerincemen, hogy beléptem a házhoz vezető kapun. Kellemetlen érzés volt, amit nem tudtam hová tenni, hiszen minden teljesen normálisan nézett ki, semmi különöset nem találtam a kertben, az ablakokon vagy az ajtón. De nem hallottam a kutyámat, ami a legriasztóbb jel volt az összes közül. Toast mindig jelzett, minden nap, amikor jöttem haza, hallottam az ugatását az ajtó túloldaláról és szólnom kellett neki, hogy "én vagyok az", mire elhallgatott, felismerve a hangomat. Most? Síri csend. Előhúztam a pálcámat. Nem tudtam, mire számítsak, fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett, de tudtam, hogy valami nincsen rendben. Utólag visszagondolva tudom, hogy el kellett volna mennem segítségért és nem egyedül bemenni, de féltettem Toastot. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy biztos csak egy betörés lehetett és elkábították Toastot, de az ajtó zárva volt és a zár kattant, amikor elfordítottam a kulcsot. Belöktem az ajtót, előreszegezve a varázspálcámat, felkészülve arra, hogy bárki is áll velem szemben, azt a világból is kiátkozom. Senki nem volt ott. - Toast? -léptem lassan, megfontoltan beljebb a házba. Még a nevére sem reagált, mintha eltűnt volna a föld színéről. -Merre vagy? A nappali felé mentem, az tűnt a legbiztonságosabb útnak, miközben próbáltam felidézni mindent, amit az aurorképzőben tanultam és azt hittem, soha nem kell majd használnom. Felesleges volt, esélytelen volt minden. Még be sem léptem az ajtón, amikor a legváratlanabb helyen jött az első villanás, engem pedig egy átok a falhoz taszított. Szorosan fogtam a pálcám és megpróbáltam visszatámadni, több varázslatot küldve az ellenfelem felé, akit nem is láttam. Úgy gondoltam, ez éppen elég időt ad majd nekem, hogy fel tudjak állni... csakhogy nem voltam rá képes. Lepillantottam magamra, és akkor döbbentem rá, hogy egy hatalmas kaszabolóátkot kaptam ajándékba, amitől már most vörösre színeződött az egyenruhám. Ekkor még nem éreztem fájdalmat, gyengeséget sem, csak képtelen voltam felállni, biztosan a sokktól. De most nem ez a fontos, erőt vettem magamon és felemeltem a pálcámat, hogy innen próbáljam megvédeni magam, de egy gyors Capitulatus után már repült is a fenyőpálca méterekre tőlem. Ekkor kezdett összefolyni minden. Egy női hangra emlékszem és arra, hogy próbált faggatni a nyomozásomról, arról, amit kiderítettem és hogy adjak oda neki mindent, amit összeszedtem. Tartottam a számat. Hiába minden fájdalom, a Cruciatus, a többi átok, a második kaszaboló, nem mondtam semmit. Eleinte. De idővel nem bírtam tovább, nem akartam meghalni, ott van minden a konyhaszekrényben egy eldugott rekeszben. Aztán emlékszem a figyelmeztetésre, hogy ha ezt valahogy túlélem, soha többet ne mártsam bele magam ilyen ügyekbe. Meg akartam fogadni. Egyedül maradtam, teljesen egyedül, elviselhetetlen fájdalmakkal, de nem voltam készen rá, hogy meghaljak, most az egyszer nem. Eldőltem, bele egy vörös tócsába, ami szépen, lassan növekedett egyre nagyobbá és minden erőmet abba fektettem, hogy elvonszoljam magam a pálcámig. Tudtam, hogy lehet patrónussal üzenni. Azt is, hogy képtelen vagyok patrónust idézni, soha nem sikerült. De muszáj megpróbálnom. Nem sikerült. Csak feküdtem a földön, erőszakkal tartva magam eszméletemnél, hátha valaki időben megtalál. Merlin faszára, miért vagyok ennyire hülye?
Végre jó irányba haladt az életem. Nem jártam a felhők között, nem ébredtem mosollyal reggelenként, de mintha mázsás súlyok hullottak volna le rólam a hetekben. Néha azon kaptam magam, hogy olyan jól érzem magam a bőrömben, mint régen. Gyakran áthordtam Brutust Lachlanhez, meglepően sokat beszélgettünk, Rodyval is gyakrabban találkoztam, Jerryvel munka után szintén sokszor összeültünk megbeszélni, hogyan áll a MACUSA nyomozása. Talán nem is jobban voltam, egyszerűen ismét volt életem, nem csak robotoltam a Minisztériumban és gondoskodtam Brutusról, mint egy szorgos házimanó. Úgy éreztem, megint kicsit önmagam vagyok, a régi Lyle, aki örömét lelte a munkájában és a magánéletében is. Jerry ötlete volt az egész. Jó, ötletnek nevezni elég nagy ferdítés, tulajdonképpen rám parancsolt, hogy tegyem meg. Jerry ilyen, nem tűri a balfaszkodást. Régen én sem tűrtem, azóta sok minden megváltozott és Jerry nem titkolta, hogy nincs odáig ezért a megváltozott Lionel Weasley-ért. Az az igazság, hogy én sem voltam odáig magamért. Szóval rágódtam a szavain, amik egyszerre tűntek biztatásnak és hatalmas lebaszásnak minden töketlenségemért. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, izgatottsággal töltött el, de egyben bűntudattal is. Akartam ezt, bassza meg, nagyon akartam, de újra és újra a gondolataim közé kúszott Elaine arca. Nem tudtam rosszallóan elképzelni, mert tudtam, hogy nem lenne baja vele, ha képes lett volna szellemként megjelenni előttem, ő maga is noszogatott volna. Lépjek tovább, éljem az életem, találjam meg a boldogságot, ezt akarta volna. De nehéz volt hallgatni rá, amikor nos... a feleségem halott volt. Végül döntöttem. Munka után elhívtam Lachlant. Elismerem, nem mondtam meg neki, hogy nem a meló miatt, talán képtelen voltam kimondani a saját kettős érzéseim miatt, talán attól féltem, hogy akkor Lachlan nem jönne. Nem voltunk még mindig puszipajtások, mármint remekül elvoltunk mostanában, szinte már barátokként, de ez nem törölte el a múltat vagy azt a tényt, hogy még mindig mérhetetlen szomorúságot láttam a tekintetében, mikor véletlenül megtalálta a lakásában Ollivander valamelyik ottfelejtett holmiját. Hogyan lehetséges, hogy még egy bútor alá becsúszott, gyűrött cigipapír is képes volt féltékenységet kiváltani belőlem? De végül is csak az számít, elhívtam Lachlant, beleegyezett és még azt is kinéztem, hova viszem. Nem akartam túlzásba vinni, sosem voltam az a nyálas randizós alkat, az évek alatt ez nem pozitív irányba változott. De ki akartam tenni magamért. Kitettem volna, ha alkalmam adódott volna rá.
Csakhogy Lachlan sosem érkezett meg. Először azt hittem, csak késik, nem vallott rá, de mindenkivel előfordult. Eltelt negyed óra, fél, majd egy, de Lachlan nem volt sehol. Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek hozzá, mert bajt sejtettem. Talán csak történt valami a kutyájával. Vagy beázott a ház, vihar volt délelőtt. Vagy a családjában történt valami. Vagy elfelejtette. Vagy Ollivander már megint megkereste és kellett valaki, aki szétrúgja annak a drogos gecinek a seggét. Egyik feltételezésem sem igazolódott be.
Szeretném azt mondani, hogy aurori rutinomnál fogva azonnal cselekedtem és profin kezeltem a helyzetet, de ez hatalmas hazugság lenne. Csak álltam az ajtóban, az élet kifutott a tagjaimból, reszkettem, szédültem, kiürült a fejem. Részegnek éreztem magam, olyan volt, mint amikor az ember istentelenül be van baszva, de még rádob egy italt és onnantól kezdve az érzékszerveid gúnyt űznek belőled, úgy érzed, hogy a tested és a ködös elméd nem is tartoznak össze. De nem részeg voltam, pánikoltam. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire képes voltam megmozdulni és elrohanni segítségért a Mungóba. Nem mertem hozzáérni Adához, fizikailag képtelen voltam rá és rettegtem tőle, hogy csak még nagyobb kárt okozok. Már ha egyáltalán még kárt tudtam tenni benne, abban sem voltam biztos, hogy él még. Majdnem elájultam a kórházban, mielőtt még elmondhattam volna, hogy miért mentem oda egyáltalán.
Az ágy mellett ültem, egy műanyagpohárból kortyoltam a túlcukrozott kórházi teát. Hányingerem volt tőle, de amíg az ital szétégette a számat, legalább arra figyeltem. Azt mondták, fel fog ébredni. Két teljes nap telt el azóta és még semmi. Szerettem volna magamra borítani a tűzforró teát, hátha az elűzi a nem kívánt gondolatokat.
Minden olyan álomszerű volt, mintha tényleg csak nagyon mélyen aludtam volna. Emlékeztem rá, ahogy kigurult a kezemből a varázspálcám, mert már nem maradt erőm tartani és arra, hogy milyen hirtelen jött a melegség. Előtte rettentően fáztam, biztosan a vérveszteségtől, mert nem volt, ami melegen tartson, úgy éreztem, hogy lefagynak az ujjaim. Aztán egyik pillanatról a másikra elmúlt, megint meleget éreztem, ami megnyugtatott. Hamis biztonságérzettel szolgált, mintha most már alhatnék, nem lesz semmi baj. És azt is tettem, hagytam magam elaludni. Nem tudtam volna megmondani, mennyi ideig voltam kiütve. Végig álomvilágban maradtam, végignéztem bizarr történéseket és a saját emlékeimet is nagyon kiforgatva a valóságból. De megnyugtattak. Jó volt látni Toastot kölyökként, amikor olyan lelkesen játszott egy a termetéhez képest túl nagy labdával, hogy rendszeresen felborult tőle. A labda azóta is megvolt neki, ugyan már leeresztve és ritka mocskosan a hátsó kertben, de megvolt és nagyon szerette azóta is. Amikor jó idő volt és kint hagytam a kertben, amíg én dolgozni voltam, sokat játszott vele, rengetegszer jöttem haza arra, hogy mélyen belemerült a játékba. Aztán tea illata csapott meg és hirtelen nagyon szomjasnak éreztem magam, teljesen kiszáradva, mintha a sivatagban lennék. Pedig esküszöm, hogy soha életemben nem jártam még sivatagban. Az emlékképek eltűntek, csak a sötétség maradt és a tea illata, aztán a csendes zaj, ami mintha egy ajtó mögül jött volna. Naivan fel akartam ülni, hogy megnézzem, mi történik, hol vagyok, hol van az a kurva tea... de nem volt jó ötlet. Alig, hogy megpróbáltam egy kicsit is felülni, olyan intenzív fájdalom járt át, hogy azt hittem, csillagokat látok, hiába voltam már ébren. - Azt a mocskos... -nyögtam fel, kényszeresen szorítva a kezeimet a hasamra, ami nem hogy enyhítette volna a fájdalmat, még rosszabb is lett tőle. Lehet, inkább nem kéne megmozdulnom.
Először észre sem vettem, hogy felébredt. A napokban alvással töltött időt órák helyett percekben volt érdemes számolnom. Ha nem dolgoztam, akkor itt ültem a kórházban, várva, hogy Lachlan magához térjen. Ha nem itt bámultam ki a fejemből rémülten, akkor otthon próbáltam apaként helytállni, ez pedig különösen nehéz volt ilyen stressz mellett. Nem pihentem, nem aludtam, kezdtem teljesen kikészülni. Az aggodalom volt az egyik probléma, folyton azon zakatolt az agyam, hogy Ada akár meg is halhatott volna... vagy talán meg is fog, hiszen bassza meg a kurva élet, még nem tért magához. Olyan átkokat nyelt be, amiket én, a sokat látott auror sem ismertem. Nyilván féltem, hogy a társam itt fog meghalni és mindez kizárólag azért történik, mert nem volt képes megmaradni a seggén. Kértem, hogy engedje el a nyomozást, de nem tette és én nem is erőltettem a témát, mert... mert egy balfasz voltam, ezen nincs mit magyarázni. Tehát aggódtam, rengeteget. A másik gond, ami miatt éjszakánként nem jött álom a szememre, azok az emlékek voltak. Mikor megtaláltam Lachlant a saját vérében feküdve, mintha kényszerítettek volna rá, hogy újraéljem a múltat, azt a napot, mikor megtaláltam Elaine holttestét. Ugyanígy nézett ki a tetthely, ha nem ezerszer rosszabbul. Még mindig görcsbe rándult a gyomrom az emlékképektől, hányni tudtam azok intenzitásától. Tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni azokat a perceket, soha. És ez éppen azon a napon történt, mikor tovább akartam lépni... Mi a faszom volt ez? Csak a halk, elhaló káromkodás és nyögés közötti hangra figyeltem fel, túl fáradt voltam ahhoz, hogy azonnal tudatosuljon bennem a mozgás, mintha több másodperces fáziskéséssel működött volna az agyam. Talán így is volt. Pedig nem ittam, ha lett volna erőm meglepődni, akkor biztos a meglepetés erejével ért volna a saját teljesítményem. Nem önuralomról volt szó, inkább bénultságról és az idő hiányáról. Főleg utóbbiról. Nem lehettem elég hálás a Mágiaügyi Minisztériumnak, amiért az életet is kiszipolyozta belőlem a rengeteg papírmunkával. - Te komolyan ennyire hülye vagy? Feküdj már vissza, baszd meg - fakadtam ki, mikor felfogtam végre, hogy mi történik. - Ha nem maradsz nyugton, behívatok valakit, hogy nyugtatózzon le. Te teljesen elmebeteg vagy. Úgy éreztem, hogy szinte a pohár is kihullik a kezemből, mindenem elzsibbadt a megkönnyebbüléstől.
Összerezzentem a hangra, őszintén nem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Annyira arra az egy célra koncentráltam, hogy teát szerezzek magamnak, hogy semmi más nem tűnt fel. Sem az, hogy Lyle itt van a szobában, de még az sem tudatosult bennem, hogy mikor, hogyan és miért kerültem ide. Visszaereszkedtem a párnák közé és a hófehér plafonra meredve próbáltam összerakni a képet. - Bocsi, csak... csak teát szerettem volna. -Nem a legjobb első mondat? Valóban, de fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Ez volt az igazság és még annyira ködös volt minden, hogy nehezen raktam össze magamat. -Mi történt? Becsuktam a szemem, arra gondoltam, hogy milyen szép is volt az az álom a kutyával. Olyan jó volt vele játszani, megint átélni, milyen édes kiskölyök volt, a sok nevetséges húzását, miközben esve-kelve játszott és hogy milyen csodálatos házőrző lett belőle. Házőrző. Aki mindig köszöntött az ajtónál, mindig ott volt, hallottam a hangját, de akkor nem, azon a napon nem. Hirtelen rohamoztak meg az emlékek, hogy rám támadtak a saját otthonomban, hogy hány átkot kaptam, a sok vérre és... és fogalmam sem volt, mi történt azóta. Éreztem, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem a történtek visszajátszásával. Annyi minden történt, amit nem akartam, hogy megtörténjen, annyira féltem, mint még soha. Életemben nem álltam ilyen közel a halálhoz, a Baziliszkusz bárban történtek meg sem közelítették ezt az érzést. Éreztem, ahogy elönt a pánik, mintha még minidg veszélyben lennék, hiába tudtam, hogy minden rendben van és teljesen biztonságban vagyok. Hiszen Lyle itt van mellettem, ennél többre nincsen szükségem. - Elbasztam -nyeltem egy nagyot. Mintha az eddiginél is jobban kiszáradtam volna. -Nem akartam odaadni neki, esküszöm, hogy nem akartam. De nem bírtam tovább, annyira fájt, csak azt akartam, hogy hagyja abba... Nem akartam meghalni. Vettem egy reszketős, fájdalmas, de mély levegőt. Nem sírhatok, nincsen jogom hozzá. Én basztam el, én hoztam magamra ezt az egészet, viselnem kellett a következményeit. Csak hát mondani könnyebb volt, mint tenni. Lassan kinyitottam a szemem, miután nyugalmat erőltettem magamra és Lyle-ra néztem. - Te mentél el értem, ugye?
Csak teát szerettem volna... Nem tudtam, mit érezzek Lachlan faszkodásával kapcsolatban. Megkönnyebbülést, hogy talán jobban volt, döbbenetet vagy éppen haragot, esetleg röhögjek kínomban. Egyik sem ment igazán, csak fáradtan dörzsöltem az arcomat a felgyülemlett stressztől és próbáltam nem elhajtani a jó kurva anyjába, amiért egy ilyen majdnem halállal végződő produkció után a tea volt az első gondolata. Inkább nem mondtam semmit, mert válogatott trágárságokon kívül semmi sem jött volna ki a számon és a folyosón sürgölődő orvosok és ápolók talán átkísértek volna a pszichiátriai osztályra. Hálás voltam, amiért gyorsan kapcsolt és magától felidézte a történteket, nem éreztem magamban az erőt, hogy elmeséljem neki. Nem mintha tudtam volna az egész sztorit, azt egyedül ő ismerte és az, aki majdnem megölte. De a történet rám eső része sem volt vidámabb és a kollégáknak már éppen elégszer kellett kifejtenem, milyen állapotban találtam rá, így is kísértett a kép azóta is, nem bírtam volna ki, ha újból szavakba kell öntenem azt a sokkoló látványt. Még mindig belém mart a pánik, amikor eszembe jutott. - Ez most nem fontos. Hagyd abba, ez számít most a legkevésbé - ráztam meg idegesen a fejem. - Lesz még időd bőségesen hibáztatni magad, most ne erre pazarold az energiád. Talán nem is azért aggódtam, hogy mire pazarolja az erejét, egyszerűen csak nem akartam hallani a részleteket. Aurorként szánalmas hozzáállás volt ez tőlem, de mit tehettem volna, ha egyszerűen tényleg nem bírtam végighallgatni? Hányinger kerülgetett már ettől a néhány mondattól is, és ezt nem közölhettem vele, mert ez a helyzet nem rólam szólt és különben is nevetséges volt, mennyire rosszul reagáltam a történtekre. Nem kellett tudnia róla, mennyire megviselt. - Nem, baszd meg, a Télapó mászott be a kéményen keresztül és a rénszarvas szánján behozott ide - horkantam fel. - Nyilván én voltam. És ha most elkezdesz hálálkodni, esküszöm kisétálok innen a picsába. Nincsen rá szükség.
Elég ködös volt még a fejem, nem tudtam eldönteni, hogy az állandó, tompa fájdalomtól, ami mintha minden létezó tagomban bizsergett volna, attól, hogy ki tudja, meddig voltam kiütve (erre rá sem mertem kérdezni) vagy a sok bájitaltól, amit minden bizonnyal belém pumpáltak az elmúlt időben. Azt viszont elsőre észrevettem, hogy nagyon nem akar erről beszélni, pedig egész biztos lehettem benne, hogy még sokat fognak erről kérdezgetni, ha nem is ő, de a kollégáink biztosan. Megtámadtak egy aurort, lehet, hogy az csak egy jelentéktelen, huszadrangú senki volt, azonban az ő zsebében is ott volt a jelvény, ezt pedig senki nem vette félvállról. Lyle mégsem akarta hallani a történteket, és ha abban az állapotomban leesett volna, hogy miért, attól kezdve az életem végéim mardosott volna a bűntudat, hogy ilyen fájdalmat okoztam neki. Nos... azt hiszem, valami ilyesmi válaszra vártam tőle. Legalább megnyugodhattam, hogy annyira nincsen rosszul, hogy ne tudjon ilyen mondatokat hozzám vágni. Egyáltalán nem zavart, ami azt illeti, még valamilyen idióta módon meg is nyugtatott vele. Bár lehet, azt egyszerűen csak a jelenlétének köszönhettem. - Ha még sokáig növeszted a szakállad, lassan te is télapó lehetsz -mosolyodtam el halványan. -De akkor nem köszönöm meg, csak örülök magamban, hogy még élek és... hát, azt hiszem, egy darabban. A végtagjaim látszólag megvannak. -Az emlékeim ugyan zavarosak voltak, de nem annyira, hogy ne emlékezzek iszonyat fájdalomra és rengeteg vörös vérre, ami körülvett engem. Azok alapján az életben maradás is csoda volt, pláne az, hogy a lábszáramat azóta nem csipegették össze a madaraim, hanem a helyén maradt. Az arcomhoz emeltem a kezem, hogy megdörzsöljem egy kicsit, mintha attól bármennyire is kitisztulhatna a fejem. A karom olyan nehéz volt, mintha csont helyett ólommal lenne megtöltve, és legalább olyan nehezen is hajlott. Merlinre, tuti nem szabadulok innen még nagyon sokáig. - Azt hiszem, egy kicsit elkéstem a találkozóról. Ki gondolta volna, hogy ilyen sokáig tart kiengedni egy ku... -Elhallgattam és egy pillanat alatt elöntött a pánik. A kutya, a kibaszott kutya! -Lyle, mondd, kérlek, hogy Toastnak nem esett baja! Ugye rendben van? Van a hűtőszekrényen egy vészhelyzetes papír Toastnak, minden rajta van. Ugye megtalálta valaki? Mondd, hogy nem bántották... -Nem bírtam volna elviselni, ha a kutyámat is elveszik tőlem, ő volt a mindenem, tényleg a mindenem, az egyetlen élőlény, akit bármikor magam mellett tudhattam. Kissé hevesebben vettem a levegőt, ami iszonyatosan fájdalmas volt, de nem tudtam kontrollálni. Toastról van szó...
Nem voltam vicces kedvemben és fel tudtam volna robbanni attól, hogy ő pedig igen. Sokszor felidegesített már, de többnyire csak jelentéktelen, apró irritáló megnyilvánulásokkal - a kezdeti lelkesedése az aurorszakma iránt, a buzgómócsing hozzáállása, a jelvénye megszerzésének a körülményei, ezek mind olyan dolgok voltak, amik felbasztak egy kicsit. Olyan kellemetlenségek voltak, mint amikor az ember munkába menet kutyaszarba lép, néhány órára morogsz miatta, de aztán túlteszed magad rajta. Eddig egyetlen egyszer sikerült igazán felidegesítenie, pontosan így, mint most, amikor a frusztrációm valódi oka igazából az aggodalom volt: amikor Ollivandert magával rángatva magánakciót indított az emberkereskedelemmel foglalkozó Zsebpiszok közi bájos kis csapat ellen. Onnan kihoztam egy darabban, most viszont... - Ha még sok ilyen remek húzásod lesz, lehet tényleg beletömködlek egy kibaszott kéménybe. - Nem tudtam mosolyogni. Örülnöm kellett volna, hogy magához tért, látszólag stabil állapotban, de nehéz volt félresöpörni az elmúlt napokban felgyülemlett mérhetetlen mennyiségű stresszt. Azt, hogy látszólag egy darabban túlélte, nem kommentáltam. A medimágusok nem osztottak meg velem minden részletet, hiszen nem voltam a hozzátartozója, de annyi számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nem, nem úszta meg egy darabban. A végtagjai mind megmaradtak, de maradandó sérülést nem csak a csonkítás jelentett. Nem kellett ahhoz úgy kinézni, mint a néhai Alastor Mordonnak, hogy valaki soha ne épüljön fel teljesen egy aurorként elszenvedett támadásból... Hogy lehetett Lachlan ekkora idióta? - Semmi baja a kutyának. Elkábították, mielőtt hazaértél, aztán a kiérkező auroroknak is küldeniük kellett rá egy Stuport, mert mindenkit szét akart tépni. Most a Varázslény-felügyeleti Főosztályról elvitte egy fiatal srác, krupokat tenyészt szabadidejében, ő vigyáz rá, amíg te nem tudsz. - Tényleg az igazat mondtam neki. Az auroroknak el kellett kábítaniuk azt a dögöt, mert biztos megölt volna egy kollégát. A kruptenyésztő minisztériumi alkalmazottnál ellenben nagyon jó helyen volt, legalább emiatt nem kellett Lachlannek aggódnia. - Nyugodj meg, már csak az hiányzik, hogy infarktust is kapj a többi szar mellé... Inkább szólok egy medimágusnak, hogy felébredtél, gondolom érdekelni fogja őket és te is szeretnél beszélni velük.
Egyáltalán nem éreztem humorosnak a helyzetet. Nem szórakoztam jól, nem élveztem a lüktető fájdalmat és a tudatot, hogy mennyi mindent veszítettem el egyetlen délután alatt. De nem akartam sírni és sajnáltatni magam, amikor pontosan tudtam, hogy az egyetlen ember, aki mindezért felelős, az csakis én vagyok, én egyedül. Felelnem kellett a döntéseimért, amikkel ide juttattam magam, fájdalmat okozva ezzel több embernek is, nem csak magamnak. De nehéz volt, nem akartam megtenni, mert még nem éreztem rá késznek magamat. A megjegyzéseimmel csak próbáltam könnyíteni a rám nehezedő bűntudaton, szorongáson és önutálaton, ami percről percre jobban elhatalmasodott rajtam. Lehervadt az az aprócska mosoly is az arcomról, amit sikerült ráerőszakolnom az előbb. Ösztönösen nyúltam Lyle felé és fogtam meg a kezét, nem tudtam volna okot mondani rá. Talán meg akartam nyugtatni ezzel, hogy minden rendben van, amikor kurvára nem volt semmi sem rendben, de ennél többre nem futotta tőlem. Egy biztos, nekem adott egy kis nyugalmat az, hogy érezthettem a kezét az enyémben. - Sajnálom... ezt az egészet. Nem kellett volna kitegyelek ennek, nem kéne neked lenne az őrangyalomnak vagy minek nevezzelek, aki mindig ott van, amikor valami faszságot csinálok. Van már négy gyereked, nem kellek én neked ötödiknek. -Pedig az voltam sokszor, és ez nagyon nyomasztott ebben a pillanatban. Nem ezt érdemelte, nem kellett még nekem is kikészítenem teljesen, amikor ott volt egyedül a négy gyerekével, pláne, hogy az egyikük Brutus. Jobb lett volna, ha soha nem kerülök az életébe, de ennek már úgyis mindegy volt. Ha valamire nem vagyok képes, az az idő visszafordítása. Némileg megkönnyebbültem a tudatra, hogy Toast rendben van. Legalább nem ölték meg, ettől féltem a leginkább, hogy még őt is elvették tőlem. - Jól van, ott biztosan jó helyen lesz. Okos kutya, nem lesz gond vele és nem fogja bántani a többieket. A szabadon maradt kezemet a hasamra simítottam. Vastag kötések voltak rajta, mint gyakorlatilag a testem minden pontján, de mégis éreztem, ami alatta volt. Pontosabban azt, ami nem volt alatta. Azt hiszem, az ébredésem pillanatában már tudtam, hogy egyedül vagyok, csak amíg nem mondta ki senki hangosan, köztük én sem, addig még némi remény élt bennem, hogy talán... - Rendben, essünk túl rajta minél hamarabb. Lyle... ugye nem mész még el? -Féltem egyedül maradni.
Majdnem rávágtam, szinte már indulatosan, hogy nem éppen a gyerekemnek érezlek, baszd meg, de végül nem tettem meg. Csak lemondóan megráztam a fejem, mert ugyan mi mást tehettem volna? Mit lehetett erre mondani, ami fair és értelmes volt ebben a helyzetben? Semmit, leginkább. Talán az lett volna a legjobb, ha az időjárásról kezdünk beszélgetni vagy a Mindenízű Drazséval megesett traumatikus élményeinkről, bármiről, ami nem ez. Képtelen voltam hideg fejjel gondolkodni, cselekedni, beszélni, akár csak itt ülni ezen a kicseszett széken. Miért nem lehetett Lachlannek több esze ennél, miért kellett magát és ezzel engem is ebbe a helyzetbe sodornia? - A gyerekeim ennél óvatosabbak, Merlinnek hála. Nem akartam a családomra gondolni most, mert az egészséges, épségben lévő gyerekeim gondolata nem megnyugvást hozott számomra, csak pánikot. Akár velük is megtörténhetne ugyanez a saját ostobaságom miatt, ugyanaz, mint az anyjukkal... És ilyenkor óhatatlanul az agyamba férkőzött a kép, ahogy megtaláltam Elaine holttestét, majd a kísértetiesen hasonló emlék Ada vérbe fagyott alakjáról. Szorított a mellkasom. - Most inkább magadra koncentrálj, ne a kutyára. Idegesen babráltam a teával teli papírpohárral, addig sem őt kellett néznem. Kínos volt ez a helyzet, túl sok minden feszült kettőnk között kimondatlanul. - Lemegyek a kórházi büfébe, itt van Tristan is, beszélnem kell vele. De utána visszajövök - nyugtattam meg. Tristan valóban többször bejött a kórházba az elmúlt napokban. Nem ismerte Adát, értem viszont aggódott, próbált támogatást nyújtani. Nem is Tristan lett volna, ha nem próbál tenni értem valamit... De most elsősorban nem vele akartam beszélni - habár vele is közölni terveztem a hírt -, csupán szükségem volt egy rövidke szünetre, épp csak annyira, hogy összeszedjem magam és elzavarjam a nem kívánatos emlékképeket. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, fizikai kényszert éreztem rá.
Nem igazán tudtam mit mondani erre. Elég szomorúnak tűnt a tény, hogy az ötéves kisfia, aki egyszer könyékig elmerült a belga juhászkutyám szájában, óvatosabb nálam, pedig nyilván így volt. Nem is nagyon volt mit tagadnom, hiszen én magam is tisztában voltam vele, hogy menthetetlenül túlbuzgó vagyok. Hiába minden alkalom, amikor percek választottak el attól, hogy megölessem magam, nem tudtam ezzel alábbhagyni. Most már nem így gondoltam, változtatni akartam ezen, mert ez alkalommal többet vesztettem el, mint pár csepp vért vagy egy adag önbecsülést. Életemben először arra gondoltam, hogy igen, határozottan a seggemen kellett volna maradnom és úgy elengednem az egész nyomozást, ahogy azt Preston javasolta. - Jó, megpróbálok. Csak... sokat jelent nekem az a kutya. Nem akarom, hogy baja legyen. -És nem akartam magamra gondolni, mert amint megtettem, elkezdett egyre erősebben kúszni felém a bűntudat érzése. Nem csak magam miatt kellett volna odafigyelnem, nem csak magamat kellett volna megvédenem minden ilyesmitől, mert már nem voltam csak magamban. De nem tettem, és most már csupán a romokat nézhettem, amiket magam után hagytam. Először meglepett, hogy itt volt a fia a Szent Mungo büféjében, aztán hamar leesett, hogy biztosan Lyle miatt jött csak, segíteni neki, támogatni, akármi. És persze nem volt titok, hogy medimágus szeretne majd lenni, ősztől el is kezdi majd az Akadémiát, volt oka bőven itt lenni. - Rendben. Hozol nekem egy teát, kérlek? -Még mindig elviselhetetlenül szomjas voltam, a szám olyan volt, mintha valaki kitömte volna vattával, és ölni tudtam volna egy pohár vízért is, ha képes lettem volna nagyobb mozdulatokat tenni, mint a fejem forgatása és a karom emelgetése. Lyle elment, én pedig néhány percre magamra maradtam. Ez a meglehetősen rövid idő éppen elég volt arra, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban beléphet a kórterembe egy medimágus, akitől mindent megtudok a jelenlegi állapotomról, még olyan információkat is, amiket eddig tudatosan löktem félre. Azon kaptam magam, hogy szinte könyörgök annak az aprócska, talán már nem is létező életnek, hogy legyen még itt velem, hogy bírja ki ezt a traumát, amin átmentünk ketten, és akkor megígérem, hogy sokkal jobban fogok rá ezentúl vigyázni. Nem tudom, hogy van-e isten a világon, de ha van, akkor sem igazán figyelt oda rám. A szobába belépő kedves és nagyon barátságos medimágus nő nem kertelt. Azonnal válaszolt a kérdéseimre, amiket abban a pillanatban neki szegeztem, hogy megállt az ágy mellett. Próbálta minél óvatosabban tálalni a hírt, de nem segített, ugyanolyan fájdalmas volt hallani ezt, mintha belém rúgott volna valamelyik kifejezetten fájó testrészemen. Nem, a magzat nem élte túl a támadást. Ez önmagában elviselhetetlennek tűnt, hát még akkor, amikor megtudtam, hogy ez az elvesztett baba volt az utolsó esélyem az anyaságra, ilyen formában mindenképpen. Nem figyeltem már, mit mondott a medimágus a további sérüléseimről, csak bólogattam és vártam, hogy végre elmenjen, hogy megengedhessek magamnak egy gyors sírást, amíg egyedül lehetek itt bent. Lyle nem láthat meg így, nem tudhatja meg, minél hamarabb kellett ezt most lerendeznem magamban. Lehetetlen vállalkozás? Az hát.
Magamat is megleptem vele, mennyire gyorsan sikerült ráncba szednem az érzéseimet és a gondolataimat. Arcot mostam a negyedik emeleti férfi mosdóban, a hideg víz kissé észhez térített, majd lelifteztem a kórházi büfébe. Tristan ott ült az egyik asztalnál, nekem háttal, olvasott valamit - nyilván tanult a vizsgáira, éjjel-nappal azt tette -, Elaine annak idején mindig azt mondta, hogy hátulról akár össze is lehetett keverni minket. Tényleg így volt, csak az anyja kedves vonásainak nyoma miatt nem nevezhettem a tizenhét éves önmagam kiköpött másának. Néhány mondatban elmeséltem a fiamnak, hogy jelenleg biztatóak a jelek, felesleges itt maradnia, én is megleszek (ezt szerintem nem hitte el nekem), majd vettem a kibaszott mogorva büfés boszorkánytól egy forró teát, ahogy Ada kérte. Úgy éreztem, hogy a rövidke szünet alatt sikerült feltöltődnöm legalább néhány órára, képes voltam tartani magamat, nem összeomlani Lachlan előtt, mint egy picsogó barom. Nem engedhettem meg magamnak ezt a gyengeséget, Lachlannek sem az én hisztimre volt szüksége és a gyerekek miatt sem tehettem. Nem téphettem fel az ő lelki sebeiket csak azért, mert az aurortársam esete engem megrendített. Túl kellett lépnem ezen is és lehetőleg hatékonyabban, mint legutóbb. Hónapok óta egy kortyot sem ittam, nem szakíthatta félbe a józanságomat ez az incidens, nem fért bele egy ilyen baklövés. Nem tehettem ezt a gyerekekkel, már megint... A forró teát magam előtt lebegtetve igyekeztem vissza Lachlan kórtermébe. A büfés boszorkány csordultig töltötte tűzforró vízzel a papírpoharat, ki is folyt közben egy kevés, de legalább a cukorral sem spórolt. A kórterem előtt két medimágus beszélgetett fojtott hangon, épp csak annyit kaptam el a párbeszédből, hogy "valóban borzasztó lehet ezt feldolgozni". De nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, elvégre Lachlan ébren volt, ellátták a sérüléseit és azt mondták a medimágusok, hogy munkába is állhat majd néhány hónap múlva, ha minden jól halad. Megmaradnak a hegek, nem lesz teljesen a régi, de semmi feldolgozhatatlan... gondoltam én. Nem olyannak ismertem meg, akit néhány csúnya heg egy életre megnyomorítana lelkileg. - Hoztam teát. Nem tudom milyet szeretsz, úgyhogy Earl Greyt választottam, azt mindenki szereti - raktam le az ágya melletti kis asztalra a papírpoharat. Ekkor tűntek fel a vörös, kisírt szemek, a kipirosodott arc... - Lachlan, minden rendben? Fáj valamid, szóljak egy medimágusnak?
Bassza meg, bassza meg, bassza meg... Szívem szerint ordítottam volna, aztán kiugrottam volna egy gyilkos átok elé, de még akár a Roxfort Expressz is megtette volna. Soha életemben nem éreztem még ennyire rosszul magam, nem gyűlöltem ennyire saját magamat és nem éreztem azt, hogy semminek nincsen értelme. Annyi érzés kavargott bennem, köztük az önutálattal, a fájdalommal, a gyásszal, a szomorúsággal, hogy belefájdult a fejem is, az egyetlen nyomorult testrészem, ami legalább eddig nem fájt. De erőt kellett vennem magamon és nem kiborulni most teljesen, amíg nem lehetek teljesen egyedül. Az idő azonban egyre csak telt, nekem pedig nehezemre esett megnyugodni, vagy legalábbis nyugodtnak tűnni. Gyors mozdulattal töröltem le a könnyeket az arcomról, amikor megláttam Lyle-t belépni az ajtón, ez volt az utolsó lehetőségem. - Jó lesz, köszönöm. -Nagy nehezen feljebb húztam magam a párnákon, pokolian fájt, de akármennyire is szeretnék, fekve nem tudok teát inni. A medimágus hölgy volt olyan kedves, hogy feljebb emelte az ágy felső részét, így nem kellett kényelmetlenül laposan lennem, de ez nem tűnt elégnek. Nézzük a jó oldalát, így pár másodpercre tudtam csak a fájdalomra koncentrálni, nem minden másra, ami most elviselhetetlenül soknak tűnt. Sejthettem volna, hogy a "ha nem nézek rá, akkor nem is vesz észre semmit" felnőtt embereknél nem működik túl jól, de többre nem futotta tőlem. Kivételesen nem volt rá lehetőségem, hogy elmeneküljek a helyzetből. És pontosan az történt, amire számítanom kellett volna és rögtön észrevette, hogy nincsen minden a legnagyobb rendben. - Nem kell, jól vagyok, tényleg. -Felemeltem a poharat, hogy ihassak végre, még az sem érdekelt, mennyire forró, csak kellett a folyadék a szervezetemnek. Persze nem utolsó, hogy így akadt, amire foghattam a friss könnyeket, amiket képtelen voltam magamban tartani. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem hisz nekem. Pocsékul hazudtam mindig, ez most sem volt másképpen, sőt, ma még átlátszóbb lehettem mint bármikor máskor. Letettem a félig kiürült poharat, ami mocsok mód égette a torkomat, de nem érdekelt, a tekintetemet pedig az ölembe ejtett kezeimre szegeztem. Nem akartam látni a tekintetét, amikor megtudja, hogy mit műveltem. - A medimágus azt mondta, hogy majdnem minden sérülésemből teljesen fel fogok épülni szerencsére, nem marad más, csak a hegek, ha szerencsém lesz, talán azok sem lesznek túl látványosak. Bár azok nem érdekelnek. A hangsúly a majdnemen van... -Kényszeredetten gyűrögettem a takarót a kezem alatt. -Az egyik kaszabolóátok telibe a hasi részen talált el, szinte teljesen kettévágott, nem értettem teljesen. Van, amit nem lehet rendesen rendbetenni, úgyhogy... szóval nem lehetnek saját gyerekeim, nem tudok többet teherbe esni. -A vállamba töröltem egy kósza könnycseppet az arcomról. -A mostanit pedig elveszítettem.
Nem voltam olyan élő hazugságvizsgáló, mint Preston - senki sem tudta úgy kiejteni a száján, hogy "most nem mondasz igazat, te hazug geci", ahogyan ő tette -, de azt még én is könnyedén megállapítottam, hogy Ada most a szemembe hazudott. Nem bírtam felfogni, ugyan miért érezte szükségét ennek, amikor napok óta itt ültem, én találtam rá a saját otthonában félholtan, így nálam jobban senki sem tudhatta a medimágusoktól eltekintve, hogy komolyak a sérülései. Nyilván fájdalmai is voltak, nincs ezen mit szégyellni, ahogyan a rémületén sem. Mindenki, még a legbátrabbak is néha majdnem összeszarják magukat a félelemtől. - Nem úgy nézel ki, mint aki jól van. Vigyázz, a tea még for... - Felesleges volt belekezdenem is a mondatba, Lachlan úgy kortyolt bele, mintha jeges limonádét hoztam volna neki, nem tűzforró Earl Greyt. Nem gondoltam volna, hogy Brutus után egyszer majd egy felnőtt nőnek kell elmagyaráznom, hogyan kell biztonságosan teát inni... - Gratulálok, már csak az égési sérülések hiányoztak a listáról. Némileg eltúlzott rosszallással ingattam a fejemet, azonban pillanatok alatt megálltam a mozdulatban, mikor Ada újból beszélni kezdett. Az első néhány mondatot örömmel vettem tudomásul, összecsengett azzal, amit velem is megosztottak a medimágusok. Ne izguljak, túl fogja élni, hegek maradnak, de ebben a helyzetben ez már igazán semmiség, hiszen ha kicsit is később kerül a gyógyítók kezébe, akkor nem néhány esztétikai hiba miatt kéne most aggódnunk. Csakhogy Lachlan beszámolója itt nem ért véget. - Ez teljesen biztos? Mármint... ezt csak egy medimágus mondta, az még nem végérvényes, talán egy másik medimágus más véleményen lesz. - Idióta válasz, de elképzelni sem tudtam, mit kéne most mondanom neki. Láttam rajta, hogy talán sosem fájt még neki semmi sem ennyire és mint négy gyerek apja, felfogtam, hogy mennyire borzasztó lehet ezt hallani. De nem voltam nő, nem voltam a helyében, így talán elképzelni sem tudtam, mennyire fáj ez most neki. Vajon akart egyáltalán gyereket? Sosem beszéltem vele ilyesmiről, persze az emberek többsége családalapításban gondolkodik... A következő mondata azonban villámcsapásként ért, mintha valami nagyon lehetetlen, nem is, valami annyira obszcén dolgott mondott volna, amit nem lehet csak úgy befogadni... A mostanit. Milyen mostanit? Mi a faszomról beszél? Túltolták neki a fájdalomcsillapítót? - Lachlan... milyen mostanit?
Néha utáltam magam, amiért nem tudtam hazudni. Olyan jó lett volna bemesélni mindenkinek, hogy mennyire jól vagyok, hogy nincsen az égvilágon semmi, ami miatt szarul érezhetem magam az adott napon, most pedig még jobban jött volna. Bármit megadtam volna azért, hogy ne kelljen semmit elmondanom Weasleynek, de másoknak sem. Sokkal jobb lett volna, ha el tudom temetni magamban a történteket, ha soha senki nem tudja meg, hogy én valaha is teherbe estem és megkímélek mindenki mást ettől a fájdalomtól. Pláne azokat, akik közel álltak hozzám. Nem figyeltem arra, amit mondott, nem érdekelt milyen forró a tea és hogy zsibbadtra forráztam fele az egész számat. Akár komoly égési sérülések is lehettek, olyan mindegy volt azok után, hogy egy turmixgépbe bedobott rongybaba is jobban nézett ki nálam. És mondtam én, hogy sokszor ötödik gyereknek is szar vagyok. - Megpróbálhatom, de biztos felesleges lenne. Eléggé egyértelmű választ adtak, hogy ne is reménykedjek ilyesmiben, mert csak feleslegesen gyötörném magam vele. Gondolom, semmi nem maradt épen. Ennyit arról, hogy majd nagy családom lesz. -Mindig erre vágytam. Ha kislánykoromban megkérdezte valaki, hogy mit szeretnék a legjobban, azt mondtam volna, hogy saját családot, férjjel, gyerekekkel, kutyával, és ugyanezt mondtam volna két hónappal ezelőtt is. Még most is, de hát tudjuk, hogy ez már csak egy soha be nem teljesülő álom marad. Nyeltem egyet, végre volt mit, elmúlt a szárazság érzése. Szerettem volna ennek örülni, hogy már nem voltam szomjas, de bárhogy is igyekeztem ilyen jelentéktelen dolgok felé terelni a gondolataimat, képtelen voltam rá. Nem akartam panaszkodni, de el kellett mondanom Lyle-nak, hogy mi történt. Jelenleg úgy éreztem, hogy egyedül nem bírnám cipelni ezt a terhet. - Rossz ötlet volt olyan sok tojáslikőrt inni karácsonykor Bertie-vel, eléggé... elkúrtuk utána. Szó szerint. Én sem így terveztem, ő nem is tud róla, sőt senki nem tudja. Tudta. Vagyis de, most már te tudod. Február elején jöttem rá én is, azóta próbáltam titokban tartani, bár elég nehéz feladat volt. Most meg... most már mindegy. -Megremegett a szám, de erőt vettem magamon és magamban tartottam. Majd ha Lyle hazament a fiával, nem nézheti végig az összeomlásomat.
Akkor vált számomra egyértelművé, hogy nagy a baj, amikor Lachlan nem reagált semmilyen szuicid hajlamokat idéző, ritka szar poénnal az égési sérülésekre vonatkozó megjegyzésemre. Máskor morogtam miatta, hogy ne viccelődjön már ilyenekkel, de most hiányoltam a Temzébe ugrálós és hasonló megjegyzéseit, mert ez egyértelműen azt jelentette, hogy nagyon rosszul volt. Fizikailag vagy lelkileg, ezt már nehezen tudtam megítélni. Idegesen toporogtam a kórterem közepén. Nem volt szokásom zavarba jönni, magabiztosan viselkedtem szinte minden szituációban, de ez most kivételt jelentett. Sosem remekeltem az érzelmek kitárgyalásában, bár Elaine sokszor mondta, hogy senki sem lesz attól kevésbé férfi, ha nem határolódik el ennyire görcsösen a "kínos" érzelmektől. A gyerekeimmel könnyedén elbeszélgettem a problémáikról, de azok többnyire olyan gondok voltak, amelyekre tudtam megoldást találni vagy legalább képes voltam mondani valami megnyugtatót. De Lachlan problémája nem olyan volt, mint egy rosszul sikerült dolgozat, egy álszent barátnő, egy szemétkedő tanár vagy néhány csúnya megjegyzés a Weasley-k vörös hajára. Erre mégis mi okosat lehetett mondani? Erre nem létezett megoldás és elképzelni sem tudtam, milyen fájdalmat érezhetett most. Semmim nem maradt a gyerekeimen kívül, de ők a világot jelentették nekem. Már akkor tudtam, hogy az apaságnál nincsen csodálatosabb dolog a világon, amikor Elaine közölte velem, hogy babát vár. Tristan bearanyozta az életünket, aprócska magzat korától kezdve a legcsodálatosabb kis színfolt volt és belegondolni sem mertem, mi lett volna, ha nekem kellett volna lemondanom egyetlen tragikus délután miatt erről a semmihez sem fogható örömről. - Nagyon sajnálom, tényleg. Nem tudom mit mondhatnék - ráztam meg a fejem őszintén lesújtva. - Nagyon jó anya lettél volna. Ha azt hittem, hogy ez volt a beszélgetésünk legrosszabb része, akkor tévedtem. Ahogy eljutott a tudatomig a szavai súlya és valódi tartalma, úgy éreztem magam, mint akit pofán vágtak egy méretes ólomüsttel. Lachlan elvetélt. Karácsony, tojáslikőr, Bertie. Ó, hogy Merlin baszná meg, ó, hogy az a kurva élet... - Merlinre... Merlin faszára... - nyögtem fel, mert hirtelen semmi mást nem voltam képes mondani a döbbenettől. - Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz... de... mihez kezdtél volna, ha nincs most ez? Meglepő, de életemben először most nem éreztem féltékenységet, amikor Ollivanderről beszélt. Még haragot vagy rosszallást sem, csupán mélységes sokkot. Máskor Bertie említésétől is ideges lettem, most azonban nem öntöttek el ezek az érzések. Talán majd később, ha már elmúlt ennek a szörnyű meglepetésnek a hatása. Nem mintha jogom lett volna bármiféle megjegyzést tenni Lachlan terhességére, még én is éreztem, hogy azzal egy olyan határt lépnék át, amit egyszerűen nem szabad.
Azt hiszem, néha tényleg túlzásba vittem a szuicid vicceket, amiket Lyle egész biztosan nem talált olyan mókásnak, mint én. Mondhattam azt, hogy morbid a humorom, de az is csak félig lenne igaz. Általában nem vicceltem ilyesmivel, csak ha magamról volt szó, de abba bele sem akartam gondolni, hogy ez milyen mélyen gyökeredző önutálatból és egyebekből fakad. Mindenesetre igaza volt, az, hogy nem vicceltem el a torkom leforrázását, már önmagában aggasztó lehetett. Én észre sem vettem most ezeket a jeleket, sokkal jobban lefoglalt más, ami kitöltötte a gondolataimat. Nem kellett volna elmondanom neki, azonnal megbántam, ahogy megtettem. Most miattam érzi magát kínosan és zavarban, amit őszintén meg tudtam érteni. Még nekem is nehezemre esett kezdeni valamit ezekkel a tényekkel, bár rám vele ellentétben személyes hatással is volt. De el tudtam képzelni, mit érezhet, ha az ő helyében lettem volna egy kollégával, valószínűleg én is úgy álltam volna, mint egy darab kutyaszar a járdaszegélyen, azon kattogva, hogy mit mondjak. Mert itt nem létezett semmi biztató vagy megnyugtató, még az együttérzés is csak felszínes volt, hiszen ezt csak az foghatta fel, aki átment rajta. Ha nem történik meg velem is, én sem tudnék mit kezdeni azzal, ahogy más szenved emiatt. - Ahogy az alábbi példa is mutatja, nem, nem lettem volna az. Szeretném azt hinni, hogy de igen, mert nagyon akartam, hogy jobb legyek anyámnál, de nem vagyok. Most már bebizonyítani sem tudom. -Utáltam magamat, ami nem volt egy új érzés, de most még intenzívebben tört rám, mint eddig valaha. Annyit kellett volna tennem, hogy hallgatok Lyle-ra és Prestonra, aztán annyiban hagyom az egész nyomozást. De nem tettem meg, mert be akartam bizonyítani, hogy többre is képes vagyok annál, amit rólam feltételeznek. A helyzet persze nem ez volt. Vártam az "én megmondtam" kezdetű monológot arról, hogy mennyire elbasztam már megint és hogy mennyire nem kellett volna Bertie-vel kavarnom. De elmaradt, én pedig ha képes lettem volna most hálát érezni, akkor egész biztosan az lennék, amiért nem most vágta a fejemhez ezeket a tényeket. - Fogalmam sincsen -szipogtam egyet, újabb könnyeket törölve le az arcomról. -Felneveltem volna egyedül, hiszen az én gyerekem volt... Azt hiszem, ez lett volna az egyetlen értelmes út. -Elhallgattam egy percre, ismét a teáért nyúltam és megpróbáltam kissé lenyugtatni magam, miközben kiürítettem a poharat. -Már volt szívverése. -Nem tudom, miért mondtam ki, nem kellett volna, hiszen a tudat éppen elég fájdalmas volt. Valamiért mégis kiszaladt a számon.
Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nyilván szánalmas volt ezen törnöm a fejemet, hogy nekem ez mennyire kellemetlen, amikor Adának valószínűleg ezek voltak élete legpokolibb órái. De az ember ilyen, érezhet bármennyi empátiát és sajnálatot mások iránt, elsősorban a saját érzései körül forog az élete. Különösen akkor, ha semmit sem tehet a másikért azon kívül, hogy együttérzőn bólogat és próbál magából kipréselni néhány kedves szót. Kár, hogy itt a kedves szó lófaszt sem ért. - Ez nem jelenti azt, hogy rossz anya lettél volna - ellenkeztem. Vagy ha igen, akkor én is szörnyű apa lehettem - futott át az agyamon a gondolat, amit végül nem mondtam ki hangosan, mert ez most nem rólam és a saját önutálatomról szólt. Nálam jobban senki sem tudta, milyen magadat és legfőképpen az ambíciódat okolni valakinek az elvesztéséért. Elaine még élt volna, ha leálltam volna azzal a kurva nyomozással. De nem tettem meg, ő pedig meghalt, éppen úgy, mint ez az ártatlan magzat. A válaszára zavartan leszegtem a fejem és idegesen a zsebembe csúsztattam a kezem. Bármit megadtam volna érte, hogy képes legyek megnyugtatóan felelni, de hiába vágytam rá, attól még ott álltam kukán. - Annyira sajnálom, Ada... Elképzelni sem tudom, mennyire szörnyű érzés lehet.
- Szeretném hinni, hogy jó anya lennék, mindent megtettem volna érte. Elég szarul kezdtem, mert nem éppen így terveztem a gyerekvállalást, de egyedül is megadtam volna neki bármit, amit csak akart. Pedig még csak egy kis szőlőszem volt... -Elhallgattam. Nem kellett volna ezeket a gondolatokat kimondanom, panaszkodásnak éreztem. Nagyon kikívánkoztak belőlem, nehezemre is esett csendben maradni, annyira szerettem volna, ha nem kell mindezt magamban megőrölni. De önzőség volt most mindezt a nyakába zúdítanom Lyle-nak, akinek semmi köze nem volt a gyerekemhez vagy a szituációhoz, amibe most kerültem. Pokolian hálás voltam, amiért itt állt most mellettem és nem menekült el. Pedig azt hiszem, megértettem volna. Megtöröltem a szemeimet és az arcomat, tudtam, hogy össze kell szednem magam. Szánalmasnak éreztem, hogy így lát most engem, hogy ennyire gyenge vagyok mind fizikailag mind lelkileg előtte. Pedig tudhattam volna már, hogy ő nem az lesz, aki ezt a gyengeségemet kihasználja, azon már hónapokkal ezelőtt túljutottunk. Mégis... szerettem volna megtartani magamnak legalább egy kevéske méltóságot abból, ami maradt. - Ne beszéljünk erről inkább -ingattam a fejem. -Majd... majd megoldom magamnak, túlleszek rajta. -Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy ez nem így lesz, legalábbis nem a mai napon, de nem is egy-két hét múlva. Ez még sokáig el fog tartani, mire túlteszem magam rajta. Hátradőltem a párnára, pihentetnem kellett a fejemet, mert úgy éreztem, hogy a kelleténél sokkal nehezebb megtartanom magamnak. Merlinre, milyen gyenge voltam... - Tegyél meg nekem valamit ma, kérlek. Este öleld meg egy kicsit szorosabban Brutust a kedvemért.
- Nem így tervezted, de kihoztad volna belőle a maximumot - válaszoltam, megnyugtatásnak szánva a szavaimat. Nem tudtam, mivel segítek vagy esetleg ártok neki ebben a percben. Vajon azt akarta hallani, hogy jó anya lett volna vagy ez csak még nagyobb fájdalmat okozott neki, hiszen már sosem fogja megtapasztalni az anyaság örömeit? De azt nyilván nem mondhattam neki, hogy szerintem szar anya lett volna, utálja csak magát nyugodtan. Egyrészt nem éreztem így, mert szerintem csodás anya vált volna belőle egy ideálisabb helyzetben, minden adottsága megvolt hozzá. Másrészt pedig egyedül is éppen eléggé értett az önmarcangoláshoz, nem volt hozzá szüksége egy partnerre is. - Ugye tudod, hogy vannak helyzetek, amikor az ember kiborulhat? Néha muszáj beszélni a problémákról, erről biztosan. Nem feltétlenül velem, megértem, ha velem nem. De valakivel muszáj lesz beszélned. - Álszent volt ez éppen tőlem, amikor én sem beszéltem a gondjaimról, különösen egy bizonyos lelki sebről nem. De attól még tudtam, mi lett volna a helyes út ebben a helyzetben, talán éppen emiatt voltam vele ennyire tisztában. Brutus említésére minden igyekezetem ellenére elérzékenyültem. Kívülről talán csak egy fájdalmas arcrándulás látszódott mindebből, de a kisfiam gondolata ebben a szövegkörnyezetben hullámként öntött el annak a fájdalomnak valószínűleg csak a töredékével, amit most Ada érezhetett. - Mindenképp meg fogom ölelni nagyon szorosan - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. - Tudok... tudok most neked bármiben segíteni?
- Azt hiszem, igazad lehet -sóhajtottam fel, remegősebben, mint gondoltam, hogy fogok. Úgy éreztem, mintha az életem karácsonykor még egy hegy csúcsán állt volna, hiszen minden olyan jól alakult, ott volt velem Bertie, nem kellett egyedül karácsonyoznom, Lyle-al sem öltük már annyira egymást, minden kezdett jól alakulni. Két napra rá meg el is indultam a lejtőn lefelé, gyorsan és megállíthatatlanul, ráadásul végeláthatatlannak tűnt. Ma határozottan olyan volt, mintha csak most értem volna el a legmélyebb pontra, hogy onnan még zuhanni is kezdjek még mélyebbre. Lehet, hogy túlzásokba estem, hogy rosszabbnak fogtam fel mindent, ami történt, de azt hittem, hogy most már nem fogok kimászni soha többet onnan, ahová kerültem. - Tudom. Fogok is, ezt megígérhetem... de nem ma. Ma még nem vagyok rá képes. -Szükségem volt néhány napra, hogy egy kicsit legalább összeszedjem magam. Szerettem volna a lelket is kisírni magamból, gyűlölni mindent és mindenkit, hátha attól majd egy kicsit lenyugszom és könnyebben tudok majd beszélni róla valakivel. Akár vele, akár egy szakemberrel. Csak nem akartam előtte kiborulni teljesen. Azt hiszem, nem kellett volna felemlegetnem Brutust, de küldetésnek éreztem azt, hogy eljuttassam hozzá, mennyire megszerettem az elmúlt hónapokban. Valószínűleg csak kompenzáltam vele, nem érdekelt, nem akartam ezzel foglalkozni, csak egy kis megnyugvást kerestem. - Köszönöm -mosolyogtam vissza rá fáradtan. -Hacsak nem tudsz valami szuper varázslatot, amitől az ember nem érezhet fájdalmat, akkor nem hiszem. Menj csak haza nyugodtan, téged várnak otthon a gyerekek. Én megleszek. -Megfogtam a kezét, csak egy pár másodpercre, mert szükségem volt rá, aztán el is engedtem. Merlinre, de fáradt vagyok.
