Victoire haza látogatott, ebből a jeles alkalomból végül az lett, hogy – az apjuk noszogatására ugyan, de – indulni készültünk otthonról hárman, mi lányok, a fiúkat meg itthon hagyjuk. Úgy hiszem Louis fiamnak is szüksége van egy kis apás napra, amikor nem engem vagy a nővéreit kell hallgatnia, hanem az apját. Sok olyan dolog van amit például velem nem akar, nem tud megosztani úgy, mint az apjával például, ezzel semmi baj sincs. Bill okos és türelmes apa, én meg teljesen odáig vagyok érte, csak egy kicsit kínosan érzem, hogy ők nem jöttek velünk. Persze biztosan lesz majd másik alkalom is, amikor együtt lesz a család, amikor együtt ünnepelhetünk, vagy sírhatunk valami szomorún, bár úgy hiszem az idők során éppen eleget sírtunk és itt az ideje mosolyogni. Boldognak lenni és örülni annak, hogy a lányaim mellettem vannak. Ennél több nem kell. Természetesen nincs tervem, hogy hová mehetnénk, vagy mit csinálhatnánk ma egész nap, de bízom abban, hogy ennek a nagy spontaneitásnak nem fogom a vesztét érezni és a lányok örülni fognak a közösen eltöltött időnek. Igyekszem megértetni velük, hogy mindkettejüket szeretem, éppen ezért vannak itt ketten, nem csak az egyik, mert megtehettem volna azt is, ha olyan anya lennék, de nem vagyok. Szeretném azt éreztetni velük, hogy mindketten nagyon fontosak, legyenek akármilyen makacsok, kalandozni vágyók, attól még az én lányaim lesznek, bármi is történjék. Szívesen sétáltam volna velük Párizs utcáin, talán még a nagyszüleikhez is „véletlenül” betévedve, de belátom néha mindkét ágon lévő nagyszülők annyira imádják az unokáikat, hogy néha… semmi. Szeretik szerintem a nagyszüleiket. Nem hiszem, hogy valamelyiket kevésbé kedvelnék, ha mégis akkor szerintem eddig már szóltak volna. Annyira ismerem őket, hogy kimondják mindazt amit gondolnak és nem félnek a nem tetszésüket kinyilvánítani. Nem piszkálom őket azzal, hogy ne tegyenek így. Miután elkészültem a nappaliban vártam rájuk, hogy a szobájukból ők is lejöjjenek és indulhassunk is akár. Ami eddig biztos az az, hogy egy csajos napot szeretnék tartani. Elbeszélgetve egymással, kíváncsi vagyok, hogy mi történt Victoire-el és arra is, Dominique mit gondol esetleg arról a lehetőségről, hogy folytassa a tanulmányait, már ha szeretné. Érdekel, hogy mit gondol a jövőjéről, de természetesen nem fogom ráerőltetni az én elképzeléseimet, mert az ő élete. Mindkettejüktől csak annyit kérek, hogy vigyázzanak egymásra és önmagukra is, szeressék a másikat, ne pedig utálják. Magamhoz vettem egy kézitáskát, a pénztárcámat és még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe. Én igazából készen álltam, már csak a lányok hiányoztak és mehettünk is volna már. – Indulhatunk? – kérdeztem kíváncsian amikor ők is szépen lassan megérkeztek a szobájukból.
Már régen volt egy olyan alkalom, mikor anyával és Vic-el együtt töltöttünk volna időt. Mindannyiunknak megvolt a külön kis élete, meg gondjai, én bent ragadtam a Roxfortban az idő nagy részében, a szüneteket meg igyekeztem Devvel tölteni, így egy kicsit elhanyagoltam a családomat. Az, hogy Vic úgy döntött, hogy most elutazik és így még nehezebben lehetett elérni, mintha az akadémián maradt volna, nem könnyítette meg a dolgot. Bevallom, az elején haragudtam rá, sőt, nem fért a fejembe, hogy miért döntött úgy, ahogy, de mostanra már rájöttem, hogy biztosan megvoltak a maga indokai. Jelen pillanatban én is legszívesebben csak fognám magam, és elutaznék, hogy csak egyedül lehessek a gondolataimmal, hogy rendszerezni tudjam azt, hogy miért váltam olyan elviselhetetlenné, mint amilyen jelenleg vagyok. Amikor anya felhozta a közös nap ötletét, örömmel belementem, mert tényleg régen volt már ilyen alkalom, mikor csak mi lányok beszélgettünk. Kicsit elmélázva válogatok a ruháim között, kicsit belemerülve a gondolataimba, amik természetesen Dev felé kezdenek terelődni, de most kivételesen próbálok nem rá és a közöttünk lévő feszültségekre gondolni.
Végül ha nehezen is, de elterelem róla a gondolataimat, és gyorsan felkapdosom magamra a kiválasztott ruhákat, igyekszem kicsit visszafogott darabokat választani, mert se Vicet, se anyát nem akarom megbotránkoztatni. Nem is tudom, hogy Vic látta-e már a legfrissebb ruhatáramat, de ezer százalékra veszem, hogy biztos kiakadna, ha látná és tartana nekem egy kiselőadást arról, hogy azért van a kihívó ruhadaraboknak is egy határa. A lelki szemeim előtt feltűnik a felháborodott arca, mire egyből elmosolyodok, és elhatározom magamban, hogy legközelebb már csak azért is felvonultatom előtte az egyik legkihívóbb összeállításomat, már csak pusztán azért is, hogy kicsit felbosszantsam. Tudom, tudom, rossz vagyok, de néha annyira jó ugratni őt! Még mindig ezt a gondolatot dédelgetve száguldok le a lépcsőn és fékezek le anya előtt, mielőtt a nagy lendületben fellökném. - Én kész vagyok! Tudjuk már, hogy merre megyünk ma, vagy teljesen spontán lesz? - Kérdezem tőle nagy vigyorral miközben a rakoncátlan fürtjeimet próbálom megzabolázni, amik természetesen az ég minden irányába állnak a rohangálás után.
Különös érzés kerít hatalmába, amikor arra gondolok, hogy egy évvel ezelőtt gyömöszöltem bele a táskámba mindenféle holmit, amit akkor fontosnak véltem, hogy egy évvel ezelőtt jártam Festival d'Avignonon, hogy mennyire féltem elindulni, hogy milyen eltökélt voltam, amikor véget ért, hogy mennyire megleptem saját magamat is, hogy mennyi mindent tanultam magamról és másokról, hogy... hogy azóta mennyire más lett minden. Csak abban reménykedem, hogy idehaza ez nem történt meg, hogy itt nem változott meg minden is. Kell az a megnyugtató biztos pont, az ismerős az ismeretlen helyett, mert enélkül olyan, mintha kicsúszna a lábam alól a talaj. El sem tudják képzelni mennyi mindent akarok mondani, mennyit mesélni és mennyit kérdezni. És azt sem, hogy vissza akarok menni, hogy folytatni akarom. Olyan ez, mint friss víz, bennem égő tűz, éltető energia és megmagyarázhatatlan felszabadultság. Persze könnyen lehet, hogy elrugaszkodtam a realitás talajától, de egyszerre nem érzem magam elveszettnek. Túlléptem Teddy Lupin hiányán és értelmezésén. Minden igyekezetem erre vonatkozólag maga volt a füstbe ment terv, minél inkább próbáltam nem rá gondolni, annál inkább ő járt a fejemben... Vagy inkább az emlékeink. Majd háttal belezuhantam a szakadékba, védőháló nélkül. Metaforikusan persze... És nem láncolta vissza a bokámat a sziklaszirthez, ami történt. Kioldoztam és elengedtem, és elmerültem abban, amiben érdemes, amire jó érzéssel tölt el gondolni. Bár nem kizárt, hogy nem ez életem legműködőképesebb metaforája. A lényeg, hogy lezártam. Remélem, akkor is ezt fogom gondolni, ha ismét találkozom vele. - Egy pillanat! - kiáltom el magam édesanyának és Dominak címezve a mondatot, majd az ágyamra borítom a vászontáskám tartalmát, hogy tényleg csak az legyen nálam, amire feltétlenül szükségem lehet. Ezen megfontolásból az óvszert, néhány tablettát, plusz rövidnadrágot, szalagokat, elnyűtt kis plüssmedvét az ágyamon hagyok, most nem kell egyik sem. Egy masnis hajgumival hátrakötök néhány kósza, elektromosságtól szállgogáló tincset, visszakerül a pixisbe a pénztárcám sok-sok színes cetlivel benne, a határidőnaplóm magamhoz képest rémesen kevés feljegyzéssel, végül megpillantom Phelippéék lakókocsijához való kulcscsomómat, utóbbit persze furcsa érzelgősségből, ragaszkodásból dobom a vászontáskába, most ez sem létfeltétel - de visszamegyek! -, mindezek mellé begyűrök egy stólát, megigazítom az ujjamon az ajándékba kapott opálgyűrűm, sarkon fordulok, szélvészként megiramodom, mert szeleburdi lettem, olyan, akire várni kell. - Jövök már! - csukom be az ajtót, s veszem egymás után a lépcsőfokokat lefelé a kopott virágmintás tornacipőben, és kivételesen a szoknyámmal sem akadok fenn, ahogy annyiszor valamelyik kelleténél jobban elálló foggantyúban, bútorsarokban. - Itt vagyok! - ragyog a mosolyom körbe rajtuk, minden színes, minden fényárban úszik, minden más. Csak az apától kapott bőrszíjas órám ugyanaz rajtam a csuklómon. - Mehetünk - jelentem ki.
Nagyon régen volt már rá lehetőségem, hogy a lányaimmal is eltölthessem az időmet egy kicsit és ne csak a munka foglalkoztasson a főzés mellett. Úgy voltam vele, hogy itt lenne az ideje egy kis kikapcsolódásnak, egy kis nyugalomnak és lazításnak, mindannyiunkra rá fér egy kis tartalmasan eltöltött idő. Nem akarom, hogy csak a szigort és megkérdőjelezhető kérdéseimre emlékezzenek ha egy nap elhagyják ezt a házat, az otthonukat. Engem. Ennek ellenére azonban erős nőnek tartom magamat, még most is, hiszen sikerült felnevelnem őket és meg kell tanulnom elengedni őket ha úgy érzik menniük kell. Nem állhatok az útjukba, nem gátolhatom meg őket a fejlődésben, a tapasztalatszerzésben. Minden történés, cselekedet formálja őket és én egyre büszkébb leszek rájuk, mert csak ez számít. Valójában kötetlen programot találtam ki mára nekik, viszont tudom, hogyha közben kitalálnék valamit, akkor nyugodtan jönnének velem, mert szerintem nekik is hiányzik már a másik társasága. Nyugodtan pillantottam Dominique-re, amikor megérkezik és felteszi a kérdést a mai napi tervemmel kapcsolatban. Mit mondhattam volna? – Beülhetnénk egy kávézóba és megkóstolhatnánk néhány sütit is, mit gondolsz róla? – szeretem ha elmondja, hogy miről mi a véleménye, még akkor is ha nem mindig tetszik az amit tőle hallok. Nem számít, most még viszonylag jól érezheti magát és nem az áll a szándékában, hogy a körülötte lévőket felhergelje. Nincs semmi gondom vele, hiszen ő is az én lányom, csak nehezebben tudok dűlőre jutni vele, nem hiába William Weasley lánya. Ahogy Victoire is megérkezik, a kezdeti stresszem elmúlik. – Már mindent előkészítettem, csak rátok vártam és mehetünk is. – mosolygok mind kettejükre és elveszem a táskámat. Bepakoltam mindent ami kellhet, így a zsupsz kulcsot is, hogy mehessünk is. – Ha mindketten benne vagytok akkor elmehetnénk egy kávézóba és utána elmehetnénk vásárolni is ha szeretnétek. – mindenkire rá férne egy kis új ruha meg talán cipő is. Bár tudom mi történik akkor, ha mindkettőjüket egyszerre viszem el ruhát választani. Káosz. Vagy köszönik szépen nem kérnek az én ízlésemből, mert megvan nekik a sajátjuk. De néha valóban öröm nézni őket, ahogy felpróbálnak egy-egy ruhát és azon gondolkodnak, hogy mennyire illik hozzájuk vagy sem. Ha mindannyian kiléptünk a házból, akkor bezártam magam mögött az ajtót. A fiúk úgyis tudni fogják, hogy elmentünk itthonról és ezért nem fogja meglepni őket a bezárt ajtó sem. Különben is, be tudnak menni a házba, hogyha mi nem érnénk haza addig amíg ők meg igen. A házunktól egy kicsit távolabb végre elővettem a zsupsz-kulcsot és miután mindannyian megfogtuk nemcsak egymás kezét, elkezdődhetett az utazás.
Eléggé furcsa, hogy jelen pillanatban nem én vagyok az, akire várni kell, de én ki tudok egyezni ezzel is, akármennyire is türelmetlen tudok lenni, ha engem megváratnak. Vic viszont már túlságosan hiányzott ahhoz, hogy bármilyen szinten is képes legyek haragudni rá, na meg ma kifejezetten az egyik jobbik napomat élem, és nem a depresszióm által gerjesztett sötétebb napot, így legalább nem kell majd tettetnem magam, hogy tényleg jól érzem magam. Előttük ugyanis kifejezetten nehéz. Meg tudom játszani magam, mert mostanában ez eléggé a véremmé vált, hogy úgy alakítsam a szálakat, mintha minden rendben lenne velem, néha olyan jól csinálom, hogy még saját magamat is képes vagyok becsapni vele, de… ők a családtagjaim. A levelekben sokkal egyszerűbb megtartani a vidám, energikus stílust, mint élőben, amikor szemtől szemben látják minden egyes apró kis gesztusomat. Márpedig ma kifejezetten nincs kedvem arról beszélgetni, ami a szívemet nyomja. - Tudod, hogy a sütikre soha nem mondok nemet. - Nevetek, mikor anya felhozza a kávézós ötletet. - Csak ne csodálkozz, ha végig fogom kóstolni a fél kávézót, már nagyon régen ettem igazán jó sütit. - Mondom továbbra is nagy mosollyal. Igazából annyira nem volt régen, hiszen emlékszem még, mikor Dev meglátogatott a Roxmortsban és egy csomó sütit ettünk, de nem szívesen gondolok vissza arra a napra, mert összevesztünk, és habár még aznap sikerült is kibékülnünk, ki az aki szívesen emlékszik vissza bármilyen veszekedésre is?
Lassan megérkezik Vic is, mire még szélesebb lesz a mosolyom. - Már azt hittem sosem érsz ide. Pedig ez az én szokásom. - Kuncogok, miközben már mozdulok is felé, hogy kicsit megszorongassam. Ez az ölelgetési mánia nem volt meg ennyire régen, de most hogy végre itthon van, minden alkalmat megragadok arra, hogy ölelgessem, akár tetszik ez neki, akár nem. Hiányzott. Nagyon. Jobban is, mint ahogy azt valaha gondoltam volna. - Vásárolni is megyünk? Ma teljesen el akarsz minket kényeztetni, anya? - Kérdezem csillogó szemekkel mikor végre elengedem az ölelésemből a nővéremet. - Én benne vagyok. Amúgy is akartam már pár új ruhát venni magamnak. - Egyezek bele gondolkodás nélkül. Izgatottan indulok kifelé, és szokásomhoz híven megint pörgök, ez pedig abban nyilvánul meg, hogy egy pillanatra sem tudok egy helyben maradni. Amikor végre előkerül a zsupszkulcs, egyből megragadom Vic és anya kezét is, hogy elindulhassunk. - Ugh… utálok zsupszkulccsal utazni. - Jegyzem meg kissé sápadtan, amint megérkezünk a helyszínre, és igyekszem megtartani az egyensúlyomat és nem elesni a rázós érkezés után. - Vic, amúgy mindent hallani akarok az utazásaidról. - Figyelmeztetem a nővéremet, amikor végre egy kicsit sikerült összeszedni magam. - Anya, te sem úszod majd meg, hogy kifaggassalak, a levelekben nem nagyon meséltél, arról, hogy mi minden érdekes történt veled. - Ezt vehetik fenyegetésnek, mindketten. Inkább róluk szeretnék beszélgetni, mint magamról.
Elmosolyodom a húgom dorgálására, hiszen valóban, a pontos és precíz nővére, ha csak egy délutánra is, de háttérbe szorította a magától elvárt kereteket. Egy pillanatra az jár a fejemben, nem véletlen ez sem, mert mennyi furcsa apróságon, szokáson, kényszerességen, szertartáson kaptam rajta magam, és csaptam néha a kézfejemre a felismerésükkor, mert magam után húztam ugyan a korábbi életem, azonban már mögöttem volt, amit ismertem, a távollét és a hiányérzet annyi mindent adott hozzám, annyi mindent teremtett. - Mindent előkészítettél? - kérdezek vissza elcsodálkozva a húgom csontropogtató ölelésének szorításából. Dominique furcsán viselkedik, csakhamar a karjai közt találom magam a lépcső alját elhagyva. Sosem ölelgetett ennyit, hirtelen átsuhan a gondolat: talán aggódnom kellene érte, ez pedig, tekintve, hogy alig akadnak információim arra nézvést mi történt vele az elmúlt időszakban, kellően releváns felvetés lehetne, de megígértem, hogy nem fogok többé aggodalmaskodni. A vásárlás felvetésének elhangzására a kopott tornacipőmre pillantok, lassan elnyűvöm a talpát, a vászon szakad az oldalán, cérnaszálak adták már fel. Elképzelhető, hogy nem ártana egy újat vennem belőle, vagy cipőfűzőt, amit kevéssé készítenek ki az elemek, meglehet, ideje volna inkább túracipőt magammal vinnem a továbbiakra. A húgomat természetesen még így is sokkal inkább lázba hozza ez az egész, mint engem, sejthetően kevésbé praktikus okokból, de ki vagyok én, hogy ezt elvitassam tőle, hiszen megérdemli, remekül szerepelt, talán ezért szökken ki az ajtón ilyen energikusan, s mi csak követjük őt Kagylólakból a szabadba, minden rezdülését alaposan megfigyelem egy lassított pillanatban, igazán hiányzott. A sugárzó édesanyámra siklik a tekintetem, amint Dominique megragadja a kezemet. Ő is hiányzott. Ellenben a rántás a köldökömnél egyáltalán nem. - Meg lehet szokni - nyugtatom meg a húgomat. Talán még fogalma sincs arról, hogy mennyi időt spórolhat meg a zsupszkulcsokkal egy kis hányingerért cserébe, ami pikkpakk elmúlik. És nemcsak időt, hanem pénzt is, mert amennyire megszerettem a mugli közlekedést, annyira nehéz is előteremteni a rávalót, ha pedig stoppolok, vagy Phelippéék kisbuszával közlekedünk, enyhén napszúrásgyanús egy motorháztető felett görnyedni az országút szélén verőfényes napsütésben. És mégis a nosztalgia érzése fog el ennek felidézése kapcsán is. - Mindent? Ha mindent elmesélek, mi marad későbbre? - kontrázok nevetve. Eltöprengek azon, vajon elmesélhetek-e mindent, értem ezt úgy, egyrészt nincs meg ehhez a képességem sem, a mesélés mindig édesapa és a kisebb testvéreim otthonos asztala volt, a teljesség egyrészt elérhetetlen, másrészt vannak dolgok, amiket nem szívesen osztanék meg velük. - És te sem úszod meg kishúgom, hogy elfecsegj nekünk mindenfélét, ami a leveleid széljegyzetében nem szerepelt - mosolygok rá, ezt tekintheti felhívásnak keringőre. - Ez az? - pillantok oldalvást édesanyára, amikor megállunk az egyik üzlet előtt.
Különös érzés kerít hatalmába, amikor arra gondolok, hogy egy évvel ezelőtt gyömöszöltem bele a táskámba mindenféle holmit, amit akkor fontosnak véltem, hogy egy évvel ezelőtt jártam Festival d'Avignonon, hogy mennyire féltem elindulni, hogy milyen eltökélt voltam, amikor véget ért, hogy mennyire megleptem saját magamat is, hogy mennyi mindent tanultam magamról és másokról, hogy... hogy azóta mennyire más lett minden. Csak abban reménykedem, hogy idehaza ez nem történt meg, hogy itt nem változott meg minden is. Kell az a megnyugtató biztos pont, az ismerős az ismeretlen helyett, mert enélkül olyan, mintha kicsúszna a lábam alól a talaj.
